péntek, május 24, 2019

101 éve hunyt el ittebei Kiss József az első világháború legtöbb légi győzelmet elért magyar vadászpilótája

Kiss József 1918. május 24-én, Kasza Sándorral és Stefak Kirjakkal együtt indult bevetésre és egy hosszas légicsatában a kanadai Gerald Birks (12 légi győzelem) kilőtte Phönix D.IIa repülőgépét, amely lezuhant és egy hegyoldalnak csapódott. A népszerű író és pilóta, vitéz Boksay Antal, így emlékezett vissza egy közös repülésükre az "Egy repülőtiszt háborús élményei" című könyvében:

"Egy kisebb helység tornyának bádogteteje csillog a holdfényben. Az Etsch-folyó jellegzetes szelíd kanyarai pontosan mutatják az utat. A folyó egyes szakaszait anynyira ismerem, hogy majdnem minden kanyarnál tudom, melyik helység fekszik a parton. A jellegzetes, erősen U alakú kanyar már messziről jelzi, hogy a cél felé közeledünk. A várost a kanyar körüli nagy fekete folt rejti magában. Néhol egy-két ágyútűz felvillan a folyó partjairól, helyenként egy-két pislákoló fény látszik messziről, de hirtelen minden világosság kialszik. A köralakú nagy fekete folt az "U" kanyarban most alattunk van.

Kissnek balvállára ütök és ezzel jelzem, hogy a helyszínen vagyunk, a város fölött. A gázt most elveszi és körsiklóba dönti a gépet. Lassú, fokozatos körökben siklunk lefelé. Feszülten figyelek minden irányba. A motor zaja teljesen elül, csak a gép körül sivitó légáramlás hallatszik. Néha megvillan egy-két lövés tüze odalent, utána aránylag hosszú idő múlva hallatszik egy-egy mély pukkanás. Néhány robbanó srapnell felvillanó lángját látom magasan fölöttünk. A lövöldözés ilyenkor céltalan, mert a leállított motor miatt a gép helye még megközelítően sem állapítható meg. Ezek a vaktában leadott lövések inkább a megijedt lakosság bátorítására szolgálnak. A békés lakosságot mi nem bántjuk, sőt szinte féltőén vigyázunk, nehogy a polgári lakosság épületeire bomba essék. Tudjuk azt is, hogy Verona a klasszikus műemlékek városa, ahol az emberiség sok értékes kultúrkincse fekszik.

Lejjebb ereszkedünk. A város körvonalai mindinkább kibontakoznak. Megpillantom az Etsch-kanyar közepe táján, a város központjában a római mintára épült szabad cirkusz fehérlő körvonalait. A folyó másik partján látszik az arzenál egyedülálló nagy épülete. A város külső széle felé az erdőövek vonalai fehérlenek és köralakban övezik az egész várost.
Kiss József és Albatros D.III gépe.
A pályaudvart keresem, de nem tudom megtalálni. Néhol a vasúti sínpárok megvillannak a holdfényben, a pályatestet azonban sűrű házsorok árnyéka takarja el. Egyik útkanyarnál hirtelen több felvillanó lángot látok, utána tompa hang és nemsokára négy robbanás lángja jelenik meg magasan fölöttünk. Keresem a szabad ég alatti tábort, amelynek a fényképfelvétel tanúsága szerint az első és második erdőöv közötti szabad mezőn kell lennie, a folyó egyik egyenes szakaszától északra. A magasságmérőre világítok! Kétezer méteren vagyunk! A négyezerből aránylag hamar lejöttünk!

Kissnek a jobbvállára ütök, jelezve, hogy a gépet vegye ki a körsiklóból és repüljön egyenesbe. A gép egyenesbe kerül és félgázzal repül az Etsch fölött. A folyó egyenes szakaszánál Kiss bal felső karjára teszem a kezemet. Balra fordul és tartja addig a balfordulót, mig kezemet le nem veszem róla. A gép ismét egyenesbe kerül és a katonai tábor vélt helye felé tart.

A cél fölött vagyunk. Két bombát kézbeveszek, jól kihajolok és egyszerre leejtem. Balvállára ütök Kissnek, elveszi a gázt és a gép ismét körözésbe megy át. Lefelé figyelek. Két felvillanó láng, utána mély dörrenés jelzi, hogy a ledobott bombák célhoz értek.

A csendet sűrű fegyverropogás zaja töri meg, a szabad tábor tehát csakugyan itt fekszik.

Kissnek a jobbvállára ütök, a gépet ismét egyenesbe lendíti és negyedgázzal repül tovább. Alattam éppen az első erdőöv fehérlik! Gyorsan újabb két bombát ejtek le ide és erősen figyelek. A találat nyomán lángnyelv csap fel, úgylátszik felgyúlt valami, utána hatalmas mennydörgésszerű robbanás hosszan elhaló robaja hallatszik. A robbanás oly nagy, hogy a negyedgázzal futó motor zajában is jól hallható. A fegyver és gépfegyver majdnem állandóan kattog. Néha egy-két koppanás éri a szárnyvégeket és a törzset.

Kiss még mindig negyedgázzal repül tovább. A magasságmérő ezerötszáz métert mutat. A város több helyén fény gyullad fel. Ugylátszik, a nagy robbanás felébresztette álmukból a város lakóit. Szinte látom a rémült arcokat és hallom az ijedt szívek izgatott dobogását. A fény egyre több helyen gyúl fel és alszik ki ismét. Ez mutatja legjobban az álmából felriadt város izgatottságát.

Kisst balra irányítom. A cirkusz fölött vagyunk. Az utolsó bombát az arzenálnak szántam. Óvatosan kiemelem és az arzenál fölött ledobom. Erősen figyelek, de a robbanást jelző villanást seholsem látom. Valószínűleg nem volt jó a bomba, vagy talán vízbe, esetleg valamilyen vizenyős talajra esett. Vagy ezer méterre ereszkedhettünk alá. A város nagyobb házainak körvonalait most már jól kiveszem. Kisst most jobb fordulóba küldöm, közben szakadatlanul lefelé figyelek. Még egy kört írunk le, azután feje tetejére teszem kezem, jelezve, hogy a feladat készen van, mehetünk hazafelé.

Kiss az északi irányba fordul és a negyedgázzal járó motornak teljes gázt ad. A motor hirtelen megugrik, köpködni kezd és sűrű lövésszerű pattogások után leáll.

Síri csend! Alulról ágyúlövések, gépfegyver- és fegyverropogás, a város minden részéből riadt, rendszertelen lövöldözés.

Villanylámpámmal megvilágítom az első ülést. Kiss izgatottan dolgozik, mindent megpróbál, a gyújtógyertyákat kikapcsolja, hirtelen ismét bekapcsolja, az indító mágnest többször megforgatja, a benzint kikapcsolja a főtartályból, átkapcsolja a szükségtartályba. A motor azonban néma marad, a gép állandóan esik.

Már hatszáz méteren vagyunk, munkába lépek én is, a kézipumpával levegőt nyomok a benzinfőtartóba, de a nyomás a rendes három légkört mutatja, itt tehát nincs hiba!

— A városon kívül, az erdőövek fölé vigye a gépet, mert ott sima mezők vannak, — ordítom Kiss fülébe. — Mindent megpróbáltam, hadnagy úr, de a motor nem akar beugrani, nem marad más hátra, mint leszállni valahol! — kiáltja hátra.
vitéz Boksay Antal pilóta és író
A gép veszedelmesen esik, már négyszáz métert mutat a magasságmérő. Sok helyen jól kiveszem a kis családi házak és kertek körvonalait és néhol sima réteket is látok. Kiss lázasan dolgozik a műszereken. Én már mindenről lemondtam, a legjobb esetben fogságbajutással intéződik el ügyünk, hacsak a bizonytalan terepen, a félhomályban valaminek neki nem repülünk, mert akkor a biztos halál tesz pontot kirándulásunk végére. Kiss hirtelen előrebuktatja a gépet, az erős légáramlással a propellert próbálja megforgatni, utána teljes gázt ad. Én már csaknem az ő ülésébe másztam, — de minden hiába!

Sajnos, ezzel az előrebuktatással száz métert veszítettünk, — de a motor továbbra sem mozdul.

Már kétszázötven métert mutat a magasságmérői Elvesztünk! Nincs segítség, csak a szerencsés leszállás mentheti meg életünket!

A hideg verejték elönt, de érzem, hogy eszem helyén van és még reménykedem. Egynéhány veszedelmet már átéltünk Kissel, de mindenhonnan kijutottunk! Erősen gondolkozom! Hátha még nem próbáltunk meg mindent! Ebben a helyzetben csak a legjózanabb, hideg ész és a föltétlen nyugalom segíthet! A magasságmérőt már nem is nézem. Az olajnyomásmérőre világítok, amikor hirtelen — mint a villám — belenyilal az agyamba a gondolat: a dekompresszor!

A torkomban érzem kalapálni szívemet, kinyitom a számat, hogy Kissnek a fülébe ordítsam ezt a szót, de nem jön hang a torkomból. Nyugalom! Nyugalom!

Pillanatoktól függ az életünk! Gyorsan előrecsúszok és a felső szárny hátsó végénél, Kiss feje fölött megragadom a dekompresszor fogantyúját és minden erőmből lehúzom. Ilyenkor az összes szelepek kinyílnak és a hengerekbe friss levegő szívódik be. Néhány másodpercig húzom a fogantyút a legnagyobb erővel és egyszerre eleresztem.

A teljes gázra állított motor irtózatos erővel beugrik! Valósággal ráugrok Kissre, hangom egyszeribe felszabadul és teljes tüdővel ordítom többször a fülébe:

"A dekompresszor!! A dekompresszor!!!"

Kiss észbekap, a magassági kormányt minden erejével előrenyomja, elveszi a gázt, mert a gép már csaknem merőlegesen ível felfelé. Nehezen hátrakúszok ülésembe, az izgatottságtól félájultan roskadok helyemre. A biztató motorbúgás azonban csakhamar visszaadja erőmet! Ismét előrekúszok, zseblámpám fényénél megnézem a magasságmérőt. Már négyszáz métert mutat.

Nézem Kisst, ahogy dolgozik! Az osztrák-magyar hadsereg legjobb pilótája ő, aki minden művészetét beleviszi ebbe az emelkedésbe. A gépből minden lehetőt kihoz és öt nagyobb kör után a város fölött, már a kétezerötszáz méter magasságot érjük el. Lassan egyenes irányba viszi a gépet és fokozatos emelkedéssel észak felé távozunk el a várostól."

Kiss Józsefnek régi álma volt, hogy tiszt lehessen, de mivel alacsony sorból származott, erre kevés esélye volt. IV. Károly május 20-án, a pilóta halála előtt négy nappal mégis aláírta a tartalékos hadnagyi kinevezését, (az egyetlen eset volt a császári légierőben, hogy tiszthelyettes hadnaggyá léphessen elő) de Kiss erről már nem szerzett tudomást. Temetésére 1918. május 27-én került sor a perginei katonai temetőben. Közvetlenül a szertartás előtt nagy ellenséges kötelék jelent meg a repülőtér fölött, de bombázás helyett csak egy csomagot dobtak le, amelyben egy koszorú volt, szalagjain angol, francia és olasz nyelvű felirattal: "Utolsó üdvözletünk a bátor ellenfélnek".

Read more...

csütörtök, május 16, 2019

Horthy Miklós levele Szuborits Róbert édesapjának

Az otrantói csata után, még a kórházban lábadozva, Horthy Miklós levelet írt hősi halált halt első tisztje édesapjának. A levél magántulajdonban volt, majd 2005-ben a Horthy Miklós Társaság közadakozásból megvásárolta, és a Magyar Nemzeti Múzeumnak adta át megőrzésre. 

"Kedves Bátyám!

Egy fájdalmas kötelességemnek engedelmeskedem, amikor tisztjeim és egész legénységem nevében vérző szívvel fejezem ki legigazabb részvétemet. Mi magunk is a legnagyobb részvétre szorulunk, szerettük, becsültük, tiszteltük! Alattvalóinak egy mindig szeretettel gondoskodó, mindenre figyelő jóságos feljebbvalója volt, nekem - a mellett, hogy lankadhatatlan kitűnő helyettesem - igaz és hű barátom. Az iránta megnyilvánuló részvét leírhatatlan volt és a temetése a legmeghatóbb és szebb, amit csak elképzelni lehet. - A túlerő elleni 3 órát tartó ádáz küzdelemben szegény Róbert folyton tevékeny volt, mindenütt segített, utánanézett, reparáltatott. 10 óra d.e. után, mikor épen egy keletkező tüzet oltatott el, ment a fedélzeten baloldalt a boot...-nél hátrafelé.

Akkor érte egy szerencsétlen gránát. Rögtön ott volt a segítség, de alig 1 1/2 perc alatt megszűnt élni, tehát nem szenvedhetett. Számos barátai és tisztelői mind azzal vigasztalják magukat, hogy szebb halállal kimúlni nem lehet. Egy érckoporsót csináltattunk, hogy fel lehessen vitetni. Bocsánatod kérem, hogy így, ceruzával írok, de sebesülve az ágyban fekszem és nem akartam soraimmal késni.
A levélhez mellékelt fénykép.
A Novara rövidesen Polába megy sérüléseit orvosolni. Remélem, hogy nem kell vissza maradnom, de aztán mégis hosszabb ápolásra szorulok, azért címem bizonytalan. Azonban: An das Komando S.M.S. Novara Marinefeldpost Pola címzésű levelek minden késés nélkül felbontatnak helyettesem által. Szegény Róbert hagyatéka előírás szerint természetesen a legnagyobb precizitással rendeztetik. - Magam is beteg lévén bocsáss meg kedves bátyám, hogy bővebben nem írhatok, de ha legközelebb utam Budapesten vezet keresztül, nem fogom elmulasztani tiszteletemet tenni. Mellékelve küldök egy felvételt, mely a katasztrófa helyét ábrázolja. Az ágyú védpáncélján két találat látható.

Legmélyebb részvétemet ismételve és fájdalmatokban fájó szívvel és őszintén osztozva maradok mély tisztelettel

őszinte híved

Horthy Miklós
sorhajó kapitány
a "Novara" parancsnoka

21/V. 917."


A teljes levél megtekinthető a Horthy Miklós Társaság weboldalán, erre a linkre kattintva:

Read more...

vasárnap, május 12, 2019

Láthatatlan repülőgépek, avagy egy elfeledett kísérlet rövid története

Az első világháború kitörése után a németek több eljárással is kísérleteztek, hogy az ellenség számára megnehezítsék a repülőgépeik észlelését. Különféle rejtőszíneket és mintákat alkalmaztak, azonban egy-egy minta vagy szín csak bizonyos időjárási viszonyok közt, vagy terepen érte el a kellő hatást. 1916-ban egy teljesen új megközelítést próbáltak ki: átlátszó repülőgépet próbáltak meg létrehozni. Egy Fokker E.III monoplán vászonborítását Cellonra, azaz cellulóz-acetátra cserélték, ami a gép törzsét átlátszóvá tette. 
Fokker E.III Cellon borítással.
Cellon borítású Fokker E.III a szerelőcsarnokban.
Az egyik példány pilótafülkéje. Nem minden részt tudtak átlátszóvá tenni.
Normál és "láthatatlan" Fokker eindecker-ek.
Átlátszó Rumpler C.I kísérleti repülés előtt a reptéren. 
A tesztek 1916-17 folyamán zajlottak a Berlin-Döberitz repülőtéren, és a már említett Fokker mellett egy Rumpler C.I gépet is bevontak a kísérletekbe. Mivel az első eredmények bíztatóak voltak, még fejlesztés alatt álló gépeken is alkalmazták a Cellon borítást. Így a Linke-Hofmann R.I 8/15 nehézbombázó törzsét is Cellonnal borították vászon helyett.
A Linke-Hofmann R.I 8/15 bombázó szerelés alatt. A törzs hátsó része itt is Cellon borítást kapott.
Ugyanaz a gép, már a reptéren.
A koncepcióval azonban több probléma akadt. Egyrészt a repülőgépek számos elemét, így például a motort, a vázat, a pilótát és a műszereket nem lehetett átlátszóvá tenni. Ezen kívül a Cellon a közvetlen napfényben csillogott, ami pontosan az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit el kívántak érni. A másik probléma magával az anyaggal volt. Könnyen magába szívta a nedvességet, és megnyúlt, amikor pedig megszáradt, összement és elszakadt. Ezen kívül az UV sugárzástól egy idő után besárgult, és elvesztette átlátszóságát.
A Cellon borítás előnyei jól "láthatóak".
Mivel a háború folyamán a repülőgépek egyre gyorsabbak lettek, és a fülelőberendezések is elterjedtek, a láthatatlanság – pontosabban az alacsony észlelhetőség –, már nem jelentett akkora előnyt, így a kísérletekkel felhagytak.

Read more...

vasárnap, május 05, 2019

Déry Ernő, az SMU 27 tengeralattjáró második tisztjének visszaemlékezése egy konvoj elleni támadásra

1917. december 29-én Robert von Teufl sorhajóhadnagy az SMU 27 parancsnokságát Holub József sorhajóhadnagynak adta át, aki az SMU 22-esről érkezett. Negyedik földközi-tengeri cirkálóútjára 1918. január 10-én indult. Az Otrantói-szoroson másnap, lemerülve haladtak át. Közben egy ANIMOSO-típusú romboló 150 méterrel ment el az orruk előtt, de a vetőcsővel valami baj volt, s így nem tudtak lanszírozni. 14-én, Málta előtt korházhajóval találkoztak, 21-én hajókaravánt, majd újabb kórházhajót láttak, másnap megint egyet. A kórházhajó mögött két kis gőzös haladt. Az SMU 27 lemerült, de nem jutott támadáshoz. Felemelkedett. Reggel hét órakor lemerült, mert újabb gőzhajók közeledtek. Közelebb érve Holub látta, hogy ismét kórházhajókkal van dolga. Felemelkedett kilenc óra 50 perckor, szinte nem akart hinni a szemének: 18 egységből álló hatalmas hajókaraván közeledett feléje az akkor már általánosan alkalmazott cik-cakkos vonalban. Az idő viharos volt, a magas hullámok rendkívül megnehezítették a kilátást, mert hol eltakarták a hajókat, hol lehetővé tették megfigyelésüket.
Az SMU 27 fedélzeti lövege és a legénység egy része.
Ezt a támadást Déry fregatthadnagy a következőképpen adta elő: "A biztosított menetet - a konvojt - a kereskedelmi hajókkal egyenlő számú romboló kísérte. A konvoj felett repülőgép keringett. Az egész menetből először ezt vettük észre, ez hívta fel a fgyelmünket a hajók közeledésére. A menetet az élen egy külön biztosított kiscirkáló vezette. A csoport egyenesen felénk tartott. Támadást határoztunk el, és célpontként a menet közepén haladó két nagy kereskedelmi hajót szemeltük ki. A közelükbe férkőzés nem volt könnyű. Mintegy 30 méterre merülve átbújtunk a külső biztosítást végző hadihajók alatt, majd periszkópmélységre emelkedtünk és rövid egymásutánban (11 órakor és 11 óra tíz perckor) két torpedót lőttünk ki, a felsőt és az alsót. Két éles dörrenés. Torpedóink találtak, és a kiválasztott két kereskedelmi hajó örökre elmerült a hullámsírban. Sikeres támadásunk délelőtt 11 órakor zajlott le, az üldözőink még este hat órakor is a nyomunkban voltak és így csak éjjel jöhettünk a felszínre..."
A brit SS MANCHESTER SPINNER gőzös.
A konvojból kilőtt, elsüllyesztett hajók angol lobogót viseltek. Nevük: ANGLO CANADIAN, 4239 BRT, és MANCHESTER SPINNER, 4247 BRT. Az elsőnél hárman meghaltak, a másodiknál áldozat nem volt.

A konvojokkal kapcsolatban Déry elbeszéléséhez még a következőket fűzte: "A harci egységekből álló kötelékek – különösen nagy egységek – biztosításánál természetesen az őrségben állók sokkal éberebben figyelnek, mint kereskedelmi hajók kísérésénél, és így nehezebb is azokat észrevétlenül megközelíteni. A kereskedelmi hajók kísérésére és őrzésére kirendelt torpedórombolók ugyanis jól tudják, hogy az ellenséges tengeralattjárók nem rájuk, hanem az értékes anyagot szállító kereskedelmi hajókra pályáznak. Magukat ilykép biztonságban érezvén, néha a figyelést nem azzal az éberséggel végzik, amivel végeznék akkor, ha saját életüket éreznék veszélyeztetve..."

Az SMU 27 a kísérő rombolók vad támadása elől 40 méterre merülve kitért. Amikor 14 óra 33-kor a parancsnok periszkópmélységre akart emelkedni, hogy kikémleljen és egy újabb támadást készítsen elő, a periszkóp olyan gyorsan csúszott vissza, hogy összenyomta a parancsnok jobb bokáját. Holub a támadást lefújta, mert bokája egyre jobban fájt, lába megdagadt; elindultak hazafelé. Január 23-án hajnalban hagyták el Máltát, s 25-én 17 óra 30 perckor érkeztek vissza támaszpontjukra, a Bocchéba. Az SMU 27 átvizsgálásra dokkba került.

(Forrás: Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés - Az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története 1907-1918. Zrínyi Kiadó, 2007.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP