Az SMU 27 titkos megfigyelőállomása az Égei-tengeren

Az SMU 27 egy BII-es típusú tengeralattjáró volt, amit a Cantiere Navale Triestino hajógyár épített. Mivel Trieszt a front közelében helyezkedett el, a hajógyár a tengeralattjárót a budapesti Duna Gőzhajózási Társaság óbudai telephelyén építette meg, majd részegységekben Pólába szállították és az Arzenálban szerelték össze. Ez az egység volt a Császári és Királyi Haditengerészet legsikeresebb tengeralattjárója, ami az elsüllyesztett ellenséges hajók számát illeti. Pályafutása során 33 kereskedelmi hajót és egy hadihajót semmisített meg, továbbá megrongált egy hadihajót, egy kereskedelmi hajót pedig elfogott.

Az SMU 27 legénysége Zelenika előtt 1917/1918. 

A hajó parancsnoka 1917. december 29-től Josef Holub sorhajóhadnagy volt, akinek az egyik kedvenc vadászterülete az Égei-tenger volt. Itt számos kisebb-nagyobb görög hajót süllyesztettek el, de az antant egyik utánpótlás vonala is a közelben húzódott. Egy laktalan szigeten megfigyelő állást is létesítettek, amiről Déry Ernő fregatthadnagy, a tengeralattjáró második tisztje így írt: 

Az SMU 27 tisztjei a fedélzeti löveggel.

„...Kedvenc vadászterületünk az Égei-tenger volt. A Kréta északi partján fekvő Candia várostól északra néhány mérföldnyire kicsiny sziklasziget emelkedik ki a vízből, úgy 60 méter magasságban. A sziget neve Ovo. Rajta a vízimadarakon kívül más élet nem volt. A sziklák védelmet nyújtó takarásában húzódtunk meg. A legmagasabb szirtre megfigyelőt állítottunk mert tudtuk, hogy Krétától északra halad a Málta – Matapan-fok – Szaloniki, valamint az Alexandria – Szaloniki útvonal. Ezért leshelyünk közelében sűrű hajóforgalomra számítottunk. Feltevésünkben nem is csalódtunk, de egyúttal kellemetlen érzéssel kellett megállapítanunk, hogy búvóhelyünk szomszédságában, egy másik szigeten, francia hidroplánok és brit torpedórombolók állomásoznak, hogy a nekik oly fontos víziutat biztosítsák. Valahányszor éber őrszemünk hajó közeledését jelentette, kifutottunk..." 

A megfigyelőálláson végzett munka azonban közel sem volt könnyű és veszélytelen. Anton Tschernutter torpedóinstruktor negyedmester így emlékezett vissza az egyik kis híján tragédiába torkollott megbízatásra:

„...abban az időben Holub hadnagy, egy nagyon megfontolt és bátor tiszt, az Ovo szigetet, egy apró, sziklás, víz és növényzet nélküli szigetet választott ki megfigyelő- és jelzőállomásnak. A parancsnok azt az utasítást adta nekem, hogy alakítsak ki megfigyelőpontot a sziget legmagasabb pontján, nagyjából 50 méter magasságban.

Behensky gépészsegéd jelentkezett velem szolgálatra a szigetre. Napkeltekor, nagyjából 5 órakor tettek ki minket, távcsövekkel, egy vörös jelzőzászlóval, némi kenyérrel és sajttal, és egy üveg borral felszerelve.

Amint a sziget tetejére értünk három nyugati irányba haladó hajót tudtunk jelenteni a tengeralattjárónak. A jelentésünk után a kapitány a hangosbeszélővel üzent nekünk: "Elmegyünk és addig maradjanak ott fenn, amíg vissza nem jövünk." A tengeralattjáró üldözőbe vette a hajókat és elsüllyesztette azokat. Ezután az U 27-et ellenséges egységek vették üldözőbe, vízibombákat szórtak rá és messze eltérítették az útjáról. Egészen az ötödik napig - május 6. és május 10. között voltunk a szigeten - nem tudott visszatérni a hajó és a fedélzetére venni minket, félig halálra éhezett és poros lelkeket.

A kopár Ovo sziget.

Fedél nélkül kellett ellátnunk a szolgálatunkat ezen a szigeten, nappal a legnagyobb melegben, míg éjszaka érezhető hidegben. Mivel már szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól, és kételkedtünk benne, hogy visszajön a hajó, azzal az elkeseredett ötlettel álltunk elő, hogy elúszunk Kréta szigetére, ami nagyjából 25 kilométerre délre volt tőlünk.

Május 10-én kora reggel felkészültünk az útra, a vörös jelzőzászlót a sziget legmagasabb pontján egy sziklahasadékba tűztük, és a következő szavakat véstük egy éles kővel a binokulár bőrtartójába: "Péntek reggel 9-kor Krétára úszunk, nincs víz, nincs élelem."

Pontosan azután, hogy elvégeztük ezeket az előkészületeket, 8 órakor megláttuk az értünk érkező tengeralattjárót, ami csak délután 1-kor érkezett meg hozzánk. A parancsnok és az egész legénység is kitörő örömmel fogadott minket. Ezután három napra felmentést kaptunk a feladataink alól, hogy pihenjünk és felépüljünk..."

Anton Tschernutter, a salzburgi Tengerész Bajtársi Közösség tagja (Marinekameradschaft Salzburg), 1980. június 11-én (80. születésnapján!) rövid önéletírásában így emlékezett vissza életére:

1900. június 11-én születtem Kreuzenben, Villach/Karntenben. Apám kérésére – anyám már 4 éves koromban meghalt – erdésznek készültem. De mint sok minden az életben, a dolgok másképp alakultak. 11 éves koromban Klagenfurtban bemutattak egy filmet "Egy haditengerészeti diák tapasztalatai" címmel, ami felhívta a figyelmem a haditengerészetre.

Ennek a filmnek a hatására megkértem apámat, engedje meg, hogy beadjam a jelentkezésem a bécsi Tengerészeti Szekcióhoz, hogy vegyenek fel a tengerészkadét iskolába. 12 éves koromban elbíráltak majd 1915. február 12-én behívtak a trieszti cs. és kir. tengerésziskolába. Miután 1915 májusában kitört az Olaszország elleni háború, és Trieszt környékét háborús övezetnek nyilvánították, az összes tengerészeti iskolát Ausztria-Magyarország belsejébe helyezték át.

Kezdetben a balatoni Keszthelyre (Magyarország) kötöztünk, majd néhány nap múlva a régi Duna menti Jedlesee-be (Bécs), ahol az előkészítő és az első évfolyam a háború végéig megmaradt. A másodéves vizsgám elvégzése után a Fasana-csatornában (Póla mellett) állomásozó SMS Marsra kerültem, ahol végeztem, majd 1917-ben, miután elvégeztem az egyéves oktatói tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén és részt vettem a tengeralattjáró tanfolyamon Brioni Grande-n (Póla mellett), Cattaróban behajóztam az SMU 27-re mint első oktató. Én voltam a legfiatalabb torpedóoktató a cs. és kir. haditengerészetnél.

Az U 27 fedélzetén, Teufl von Fernland und Holub sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917 őszétől a háború 1918-as végéig az összes harci bevetésen részt vettem a Földközi-tenger minden vizén. A számtalan sikeres földközi-tengeri járőrözés során rövid látogatást tettünk a török Szmirna és Bejrút kikötőiben is, melynek vizeit a francia torpedónaszádok folyamatosan ellenőrzésük alatt tartották.

Egy 97 napos őrjárat után a Földközi-tengeren 1918 nyarán végre át tudtunk haladni az Otrantói-szoroson. Aztán eljött a háború vége. Ezt követően a salzburgi rendőrség (bűnügyi osztály) szolgálatában álltam egészen nyugdíjazásomig.

Anton Tschernutter életének 89. évében, 1989. január 20-án hunyt el Salzburgban.

Kitüntetései:

Bronz Vitézségi Érem – 1918. április 5.

Károly Csapatkereszt – 1918. április 14.

II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem – 1918. július 23.

I. osztályú Ezüst Vitézségi Érem – 1918. október 1.

Török Félhold Rend – 1918. október 5.

Hadsereg-főparancsnokság tengeralattjárós jelvénye

Frontharcos emlékkereszt – 1934. július 13.

Rendőrszolgálati kitüntetés – 1941. december 30.

II. osztályú Háborús Szolgálati Kereszt – 1943. szeptember 1.

II. osztályú Háborús Szolgálati Kereszt a kardokkal – 1945. április 20.

Arany Tengerészeti Emlékérem – 1971. február 5.

Karintiai Testvérközösség Emlékérem – 1977. március 5.

Karintiai Nagy Emlékérem a hazáért végzett különleges szolgálatért – 1985.

Osztrák Tengerészszövetség Tegetthoff Emlékérme – 1981.

***

Felhasznált irodalom:

Aichelburg, Wladimir. Die Unterseeboote Österreich-Ungarns. Akademische Druck-u. Verlagsanstalt. Graz, 1981.

Das Bullauge. Rundschrift der Marinekameradschaft Salzburg. 2011/6-8. 
http://www.marineverband.at/regional/mk_salzburg/bullauge/bullauge_574.pdf

Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének hadműveletei az első világháborúban 1917-1918. (Hadtörténelmi Közlemények 104/4. 1991. december)
https://epa.oszk.hu/00000/00018/00128/pdf/EPA00018_hadtortenelmi_1991_04_053-099.pdf

Read more...

Déry Ernő, az SMU 27 tengeralattjáró második tisztjének visszaemlékezése egy konvoj elleni támadásra

1917. december 29-én Robert von Teufl sorhajóhadnagy az SMU 27 parancsnokságát Holub József sorhajóhadnagynak adta át, aki az SMU 22-esről érkezett. Negyedik földközi-tengeri cirkálóútjára 1918. január 10-én indult. Az Otrantói-szoroson másnap, lemerülve haladtak át. Közben egy ANIMOSO-típusú romboló 150 méterrel ment el az orruk előtt, de a vetőcsővel valami baj volt, s így nem tudtak lanszírozni. 14-én, Málta előtt korházhajóval találkoztak, 21-én hajókaravánt, majd újabb kórházhajót láttak, másnap megint egyet. A kórházhajó mögött két kis gőzös haladt. Az SMU 27 lemerült, de nem jutott támadáshoz. Felemelkedett. Reggel hét órakor lemerült, mert újabb gőzhajók közeledtek. Közelebb érve Holub látta, hogy ismét kórházhajókkal van dolga. Felemelkedett kilenc óra 50 perckor, szinte nem akart hinni a szemének: 18 egységből álló hatalmas hajókaraván közeledett feléje az akkor már általánosan alkalmazott cik-cakkos vonalban. Az idő viharos volt, a magas hullámok rendkívül megnehezítették a kilátást, mert hol eltakarták a hajókat, hol lehetővé tették megfigyelésüket.

Az SMU 27 fedélzeti lövege és a legénység egy része.

Ezt a támadást Déry fregatthadnagy a következőképpen adta elő: "A biztosított menetet - a konvojt - a kereskedelmi hajókkal egyenlő számú romboló kísérte. A konvoj felett repülőgép keringett. Az egész menetből először ezt vettük észre, ez hívta fel a fgyelmünket a hajók közeledésére. A menetet az élen egy külön biztosított kiscirkáló vezette. A csoport egyenesen felénk tartott. Támadást határoztunk el, és célpontként a menet közepén haladó két nagy kereskedelmi hajót szemeltük ki. A közelükbe férkőzés nem volt könnyű. Mintegy 30 méterre merülve átbújtunk a külső biztosítást végző hadihajók alatt, majd periszkópmélységre emelkedtünk és rövid egymásutánban (11 órakor és 11 óra tíz perckor) két torpedót lőttünk ki, a felsőt és az alsót. Két éles dörrenés. Torpedóink találtak, és a kiválasztott két kereskedelmi hajó örökre elmerült a hullámsírban. Sikeres támadásunk délelőtt 11 órakor zajlott le, az üldözőink még este hat órakor is a nyomunkban voltak és így csak éjjel jöhettünk a felszínre..."

A brit SS MANCHESTER SPINNER gőzös.

A konvojból kilőtt, elsüllyesztett hajók angol lobogót viseltek. Nevük: ANGLO CANADIAN, 4239 BRT, és MANCHESTER SPINNER, 4247 BRT. Az elsőnél hárman meghaltak, a másodiknál áldozat nem volt.

A konvojokkal kapcsolatban Déry elbeszéléséhez még a következőket fűzte: "A harci egységekből álló kötelékek – különösen nagy egységek – biztosításánál természetesen az őrségben állók sokkal éberebben figyelnek, mint kereskedelmi hajók kísérésénél, és így nehezebb is azokat észrevétlenül megközelíteni. A kereskedelmi hajók kísérésére és őrzésére kirendelt torpedórombolók ugyanis jól tudják, hogy az ellenséges tengeralattjárók nem rájuk, hanem az értékes anyagot szállító kereskedelmi hajókra pályáznak. Magukat ilykép biztonságban érezvén, néha a figyelést nem azzal az éberséggel végzik, amivel végeznék akkor, ha saját életüket éreznék veszélyeztetve..."

Az SMU 27 a kísérő rombolók vad támadása elől 40 méterre merülve kitért. Amikor 14 óra 33-kor a parancsnok periszkópmélységre akart emelkedni, hogy kikémleljen és egy újabb támadást készítsen elő, a periszkóp olyan gyorsan csúszott vissza, hogy összenyomta a parancsnok jobb bokáját. Holub a támadást lefújta, mert bokája egyre jobban fájt, lába megdagadt; elindultak hazafelé. Január 23-án hajnalban hagyták el Máltát, s 25-én 17 óra 30 perckor érkeztek vissza támaszpontjukra, a Bocchéba. Az SMU 27 átvizsgálásra dokkba került.

(Forrás: Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés - Az osztrák-magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története 1907-1918. Zrínyi Kiadó, 2007.)

Read more...

Az SMU 27 tengeralattjáró látogatása Beirutban - A Nagy Háború anekdotái - XLI.

1918. július 25-én, bő egy hónap után, az SMU 27 tengeralattjáró hazafelé indult Földközi-tengeri portyájáról, mivel az üzemanyag- és élelmiszerkészletek is fogytán voltak. A továbbiakra Déry Ernő, a tengeralattjáró első tisztje így emlékezett vissza: 

"Indulás előtt ellenőriztem a különböző üzemanyagtartályokat és nagy meglepetésünkre rájöttünk, hogy kenőolajunk majdnem elfogyott. Hogy miért? Sohasem sikerült megállapítanunk. Feltételeztük, hogy egy újonnan behajózott gépész valószínűleg a fenékvíz kiszivattyúzásakor eltévesztette a szelepeket, és miközben a fenékvizet akarta kiszivattyúzni a tengerbe, a kenőolajat távolította el a tartályból. A hiány olyan nagy volt, hogy ilyen körülmények között még egy géppel sem lettünk volna képesek elérni a Bocchét. Azt viszont tudtuk, hogy a szövetséges Törökországhoz tartozó Beirutban német tengeralattjáró támaszpont van. A parancsnok úgy döntött, hogy Beirutba megyünk. Sajnos, kenőolajkészletünk odáig sem tartott ki, és így szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy az Égei-tengeren elsüllyesztett vitorlásokról tekintélyes mennyiségű olivaolajat és vitorlafelszerelést zsákmányoltunk. Azt a körülményt is számba vettük, hogy a Földközi-tengeren ebben az évszakban állandó a nyugati szél, és így lehetőségünk lesz vitorlával haladni. Így indultunk tehát július 25-én kelet felé. Az olívaolajat megfelelő keverékben próbáltuk használni, azonban csakhamar kitűnt -  amit különben sejtettünk is -, hogy ez a Diesel-motorokhoz nem alkalmas, mert a dugattyúgyűrűk hamar elvesztették rugalmasságukat. Addig, amíg a tartalék dugattyúgyűrűk tartottak, pótolhattuk őket, de csakhamar a tartalék is elfogyott. Most már csak a vitorlázás maradt hátra, mert a víz színén nem akartuk a villanymotorjainkat használni.

A teljesen kitolt periszkóphoz, mint árbochoz, felerősítettük a vitorlát, és ha kedvező volt a szél, jól haladtunk. Reméltük, hogy senkivel sem találkozunk. Hogy villanyfogyasztásunk minimális legyen, kikapcsoltuk a segédgépek világítását. A pörgettyűs tájolót nem állíthattuk le, a villanytűzhelyen csak reggelit és ebédet főztünk. A naszád vitorlával óránként öt mérföldet tett meg.

Már utazásunk második napján nagy izgalomban volt részünk, mert Krétától délre járva, három japán rombolóval találkoztunk, amelyek két mérföldre haladtak el mellettünk anélkül, hogy ezt a furcsa vitorlást alaposabban szemügyre vették volna. A következő három napban időnként az egyik motor is segített a vitorlának. Éjszaka különböző javításokat végeztünk. A szíriai partokról nem lévén térképünk - eszünk ágában sem volt eredetileg Beirutba mennünk - meglehetős bizonytalan érzéssel hajóztunk arra a vidékre. A beiruti rádióállomással hiába próbáltunk összeköttetésbe lépni, nem válaszolt. Mint később kiderült, vették a hívásunkat, de nem válaszolhattak, mert nem ismerték a kódolásunkat és nem tudták, hogy szövetséges naszádról van szó. Ezért Beiruttól északra, Ras el Sukah előtt megálltunk. 

Az SMU 27 legénységének néhány tagja és a fedélzeti löveg.

Másnap, július 31-én a partközelben hajóztunk, s tevekaravánoktól tudtuk meg, merre fekszik Beirut. Biztonság kedvéért már előzőleg török lobogót vontunk fel, nehogy tűz alá vegyenek bennünket. Ekkorra már leszereltük vitorlánkat, és mivel a kenőolajunk teljesen elfogyott, akkumulátoraink segítségével futottunk be Beirutba és kötöttünk ki a mólón. Hamarosan két német és két török tiszt jött az U 27 fedélzetére, majd Ausztria-Magyarország konzulja is meglátogatott bennünket. Feltártuk helyzetünket, de Beirutban mindössze 600 liter kenőolaj volt. Megígérték, hogy hozatnak Tripoliszból, addig várjunk. Augusztus 10-én kaptuk meg az olajat, addig a motorokon dolgoztunk. Az eredeti tömítőgyűrűk helyett öntöttvas lámpaoszlopból esztergályoztunk duggattyúgyűrűket. Bár volt olajunk, hazaindulásunkról mindaddig szó sem lehetett, amíg a megérkezésünkkor azonnal igényelt tömítőgyűrűk meg nem érkeznek. Várnunk kellett. Kényszerű veszteglésünket arra használtuk fel, hogy rövid portyákra indultunk. Repülőjelentések szerint Famagusta (Ciprus) kikötőjéből konvoj futott ki. Találkoztunk a két gőzösből és egy kísérő torpedónaszádból álló kötelékkel. Éjszaka volt, nem merültünk le, hanem lanszíroztunk. A második torpedó talált, az első csődöt mondott. A másik gőzös a kísérőjével együtt eltűnt a feneketlen sötétségben. Mi pedig leállítottuk egyetlen működő motorunkat és várakoztunk. Hajnalban, nagy meglepetésünkre, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol tegnap az egyik gőzöst elsüllyesztettük, megpillantottuk a másikat. A horizonton pedig a torpedónaszád vesztegelt. Nyugodtan álltak, mintha mi sem történt volna. Gyanúsnak találtuk az esetet. Tüzet nyitottunk, Hardy tüzéreinek lövedékei jól ültek, de a gőzös azt nem viszonozta. Ezután torpedóval elsüllyesztettük. A láthatáron várakozó torpedónaszád tüzet nyitott, ezért lemerültünk. Amikor egy idő után felszínre emelkedtünk és a süllyedés helyére mentünk, láttuk, hogy mindenféle úszkált a vízben, mint például ládák, egy egész kecskenyáj, tutajok stb. Ezekből a darabokból és egy mentőövből állapítottuk meg, hogy ez a hajnalban megtorpedózott hajó a két löveggel felfegyverzett brit ANHUI volt. Hogy az este elsüllyesztett hajónak mi volt a neve, sohasem sikerült megtudnunk. Később kiderült, hogy az ANHUI legénysége az esti támadáskor megijedt, az éjszaka leple alatt egyszerűen elhagyta hajóját, és a torpedónaszádon keresett menedéket. Még néhány napig cirkáltunk, közben egy teljes napon át javítottuk motorunkat. 18-án futottunk be Beirutba..."

Read more...

Az SMU 27 elsüllyeszti a brit HMS Phoenix rombolót - 1918. május 14.

Az SMU 27 tengeralattjáró földközi-tengeri portyáról haladt hazafelé, és május 13-án érkezett az Otrantói-szoroshoz. Éjszaka a felszínen haladt, s kerülgette az őrhajókat. 14-én reggel a Linguetta-fok magasságában járt, amikor rombolókat pillantottak meg. Lemerültek, majd Josef Holub parancsnok támadást rendelt el. Négy Faulx-típusú brit romboló közelített feléjük. Az U 27 torpedója 11 óra 35-kor hagyta el a vetőcsövet, majd a tengeralattjáró azonnal vészmerülésbe ment át. Nyolc perc múlva robbant az első vízibomba, de ekkor már a biztonságos 50 méteres mélységben voltak. 

Déry Ernő, a tengeralattjáró elsőtisztje így emlékezett vissza: Az egyik hatalmas robbanás "megrázkódtatta a hajót, kioltotta a villanyvilágítást, megállította a pörgettyűs iránytűt, és a naszád belsejében olyan porfelhőt okozott, hogy még a bekapcsolt szükségvilágítás mellett is alig láttunk valamit. A közvetlen közelünkben felrobbant bomba, amint azt később otthon megállapítottuk, a torony külső falán vastag, szürkésszínű lerakódást okozott... Midőn este a vízszinre emelkedtünk periszkópunkkal, több mint 30 ellenséges egységet számoltunk össze, amelyek nagy félkörívben, nem messze tőlünk lassú menetben észak felé haladtak. Először leállítottuk a gépeket, majd jobbra kitértünk az albán partok felé. Így szabadultunk ki az üldözők gyűrűjéből s most már szabadon folytattuk utunkat hazáig..."

A süllyedő HMS Phoenix romboló.

A célpont a brit HMS Phoenix romboló volt. A torpedó a jobb oldalán találta el, és egy darabig úgy tűnt, a hajó menthető. Azonban egyre több víz került a hajótestbe, és a romboló fokozatosan balra dőlt. A HMAS Warrego megpróbálta ugyan vontába venni, de a fokozódó dőlés miatt végül a hajó kiürtése mellett döntöttek. Az HMS Phoenix végül 13 óra 10 perckor süllyedt el. A támadásnak két halottja volt.

Read more...