A 61. repülőszázad jelentése beszámol Gräser Ferenc hadnagynak, a legjobb magyar vadászrepülőtisztnek hősi haláláról. A jelentés szerint 1917. május 17-én a 12. repülőszázadtól egy Brandenburgi kétüléses gép startolt távolfelderítésre az ellenség vonalai mögé, melyet Gräser hadnagy vadászrepülőrajával kísért. Az ötös rajban repültek Schrimpl Ottó hadnagy, Ludwig Károly őrmester, Deubler lajos szakaszvezető és Reinl Adolf szakaszvezető. Trevisio fölött a raj hat angol Sopwith géppel találkozott, melyek saját vonalaink mögül jöttek haza felé. Schrimpl hadnagy vette észre először a Sopwith rajt, és a repülőtéren előzetesen megbeszélt figyelmeztető jelzőlövéseket le is adta, hogy társai észrevegyék a veszélyt. Az előzetes megbeszélés értelmében a felderítőgépnek ellenséges raj közeledése esetén azonnal visszafelé kellett volna repülnie saját területünk fölé, hogy a vadászgépeknek helyet adjon az egységes támadásra. Ehelyett azonban a Brandenburgi nyugodtan repült a Montello felé, be az ellenséges területre.
Gräser Ferenc (1892 - 1918)
Schrimpl hadnagy ismét több figyelmeztető lövést adott le, de mire társai mind észrevették az angolokat, azok már körül is fogták őket. Két Sopwith volt fölötte, négy pedig Gräser fölött, akire fentről rácsaptak és a tüzet gépfegyvereikből megnyitották. Gräser egy éles fordulóval kitért a lövések elől, de két angol most már a háta mögé szegődött, és folytonos lövésekkel árasztotta el. Gräser szorongatott helyzetében is a Brandenburgi védelmére gondolhatott, mert gépével több éles fordulót csinálva, a Brandenburgi felé repült ahelyett, hogy az ellenséges gépekkel vette volna fel a harcot. Ludwig őrmester volt a közelében, aki szintén magára vonta az angolok figyelmét, mert a két Sopwith most már mellé szegődött, és a harcban a gépe több találatot is kapott. A Gräser mögött levő két Sopwithot már nem volt ideje megtámadni, mert Gräser gépe hirtelen oldalára fordulva zuhanni kezdett, és a gépből hatalmas füst- és lángoszlopok törtek elő. Schrimpl hadnagy szintén segítségére sietett Gräsernek, jóllehet őt is két angol szorongatta, de mire a közelébe ért, Gräser égő gépe már el is tűnt a mélységben. A Brandenburgi közvetlen közelében Deubler szakaszvezető volt, akit két angol szintén megtámadott, de jól irányzott lövésekkel sikerült előznie őket. Schrimpl hadnagy elbeszélése szerint az egész harc olyan rövid idő alatt játszódott le, hogy szorongatott helyzetükben egyikük sem mehetett szeretett rajparancsnokuk, Gräser hadnagy segítségére. Gräser önfeláldozásig menő bajtársiasságával kötelességét példaadóan teljesítette, mert a legnagyobb veszélyben is nem magára, hanem a rábízott felderítőgép megmentésére gondolt.
Késő délután volt. Gräser Ferenc, a legjobb magyar vadászrepülőtiszt, 16 légi győzelem legendás hőse, győzelemhez szokott diadalmas Phönix gépével elszállt a halhatatlan örökkévalóságba. Vele a magyar aviatika egéről egy sokat ígérő fényes állócsillag tűnt le. A levegő birodalmának nemes, bátor lovagja, az örök hősi küzdelem teréről vonult el dicsőségének teljében a hősök birodalmába. A lenyugvó nap a lángokban lezuhanó gép köré utolsó sugaraiból ragyogó mártírkoszorút font, aztán mintha meggyázolná ő is a legendás fiatal hős örök emúltát, a Monte Grappa mögötti egyik fekete felhőbe bukott alá.
Az első világháború kitörése után hamar bebizonyosodott, hogy az Adrián nem a nagy csatahajók és páncélos cirkálók, hanem a kisebb egységek, cirkálók, rombolók de elsősorban a tengeralattjárók fogják a főszerepet játszani. A francia flotta megpróbálta ugyan lezárni az Adria bejáratát, az Otrantói-szorost, de az osztrák-magyar tengeralattjárók okozta veszteségek miatt fel kellett adniuk ezt a tervet. 1915. április végétől a szoros gyakorlatilag nyitva állt, de Anton Haus, a cs. és kir. hadiflotta főparancsnoka, nem kockáztatta meg, hogy egyetlen hajóját is a török vizekre küldje, noha a németek többször is kérték ezt tőle. Ezzel egy időben a német tengeralattjárók is egyre nagyobb számban futottak be Pólába és Cattaróba, ahonnan kiindulva az antant földközi-tengeri utánpótlás vonalait támadták. Ahogy a frontok megmerevedtek, úgy vált egyre fontosabbá az utánpótlás kérdése, mindkét oldal számára. 1915 közepétől, különböző formákban, megkezdődött a korlátozott, majd 1917. február 1-jétől, a korlátlan tengeralattjáró háború.
Az Otrantói-szoros lezárását, ekkor már kifejezetten tengeralattjáró ellenes éllel, az Admiralitás Első Lordja, sir Winston Churchill vetette fel először, az 1915. májusában, Párizsban megrendezett tengerészeti konferencián. Churchill egy halászgőzösök által vontatott, aknákkal és jelzőbójákkal felszerelt zár felállítását szorgalmazta, de javaslatát csak 1915 őszén kezdték megvalósítani. A kiépítés azonban meglehetősen vontatottan zajlott. A halászgőzösöket gyakran más feladatokra osztották be, így a zár, 1916 tavaszáig, szinte csak papíron létezett.
A zár megerősítése 1917. február 1-je, a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése után vált az antant számára elsőrangú feladattá. Ezzel párhuzamosan a Központi Hatalmak igyekeztek mindent megtenni, hogy a tengeralattjáróik szabadon átkelhessenek a szoroson, és a kereskedelmi hajókat támadhassák. Így került sor az első jelentős osztrák-magyar rajtaütésre 1917. május 15-én, Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével. A sikeres támadás során a cs. és kir. cirkálók és rombolók elsüllyesztettek 14 zárhajót, 1 rombolót és 1 tehergőzöst. Az ütközet tanúságai azonban mindkét oldal számára eltérőek voltak. Az antant stratégái a rajtaütést úgy értékelték, hogy a tengerzár hatásos, különben nem támadták volna meg, de a védelmét még jobban meg kell erősíteni. A cs. és kir. flottaparancsnokság és elsősorban Horthy számára világossá vált, hogy a következő támadásnál, a nyílt tengeren kell készenlétben állniuk a cirkálók távolfedezetéül szolgáló páncélos egységeknek, hiszen 1917. május 15-én csak a szerencsének és az ellenség bátortalan hadvezetésének köszönhették a megmenekülésüket a túlerővel szemben.
1918. februárjában újabb változások köszöntöttek be a háború menetében. 1918. február 1-én kitört a cattarói matrózlázadás, amit sikerült ugyan elfojtani, de a flottaparancsnok, Maximilian Njegovan belebukott. Február 27-én az uralkodó Horthyt nevezte ki flottaparancsnoknak, aki a fegyelem megszilárdítását a csatahajók harcba vetésével kívánta elérni, valamint elhatározta, hogy az otrantói tengerzárat végleg felszámolja.
Az SMS Szent István Pólában.
Időközben az Otrantói-szorost lezáró tengerzár is jelentős mértékben megerősödött. 1917. végétől 1918. elejéig a zár szélességét északi és déli irányban is 80 mérfölddel kibővítették, továbbá kelet-nyugati irányban torpedónaszádok járőröztek. Ezzel majdnem lehetetlenné vált a tengeralattjárók számára, hogy a víz alatt, az akkumulátorok feltöltése nélkül jussanak át a szoroson. Továbbá 1918. február 5-18 között, egy 14 km hosszú hálózárat telepítettek a Fano, Samotraki és Korfu szigete között, majd 1918. április 22. és szeptember 30. között az Otrantoi-szoroson keresztben egy 66 km hosszú hálózárat telepítettek. A hálók 50 m mélyre lenyúló acéldróthálókból álltak, melyeket egy 428 bója által 10 m-es vízmélységben tartott acélkötélre függesztettek. A hálórendszerbe 1200 db tengeralattjáró-elhárító aknát rögzítettek. A záron a 8-9 m-nél kisebb merülésű felszíni hajók akadálytalanul átkelhettek.
1918-ban a zárat védő hajók száma is megnőtt. Összesen 40 brit romboló - ebből 6 Ausztrál -, 48 vonóhálós halászgőzös, 76 felfegyverzett halászgőzös, 36 brit tengeralattjáró-vadász naszád, egy amerikai tengeralattjáró-vadász flottilla, 20 tengeralattjáró, valamint brit, francia és olasz tengerészeti repülők.
Horthy terve a következő támadó- és hátvédcsoportokat tartalmazta:
A terv végrehajtására az 1918. június 8-11 közötti holdvilág nélküli időszakot jelölték ki. A két támadócsoport a következő feladatokat kapta:
A NOVARA és HELGOLAND könnyűcirkálók és a 4 TÁTRA-osztályú romboló megtámadja az Otrantói-szorost lezáró hajóegységeket.
A SAIDA és ADMIRAL SPAUN könnyűcirkálók, 4 torpedónaszád és 8 repülőgép megtámadja az otrantói légitámaszpontot.
A 4 TEGETTHOFF-osztályú csatahajó és a 3 ERZHERZOG-osztályú sorhajó rombolók és torpedónaszádok fedezetében az Adria déli részén a cirkálók és rombolók visszavonulását fedezik és leküzdik az ellenséges egységeket.
A felvonultatott flotta elegendőnek ígérkeztek ahhoz, hogy a riadoztatott antant egységek ellentámadását leküzdjék. Az olasz csatahajók messze délen, a Tarantói kikötőben állomásoztak. A Brindisiben és Valonában állomásozó olasz hadihajók közül a ROMA csatahajó [1] bizonyult a legmodernebbnek, a többi egység jóval gyengébb és elavultabb volt. Felmerül azonban a kérdés, hogy mi szükség volt a négy nagy csatahajóra, hiszen a visszavonulást akár a RADETZKY-osztály [2] egyetlen hajója is fedezhette volna az összes olasz hadihajóval szemben? Számítani lehetett azonban arra, hogy a cirkálók és rombolók üldözésére kifutó olasz páncélosok, az osztrák-magyar csatahajók felfedezése után visszafordulnak, és megpróbálnak elmenekülni. Ebben az esetben csak rövid tűzpárbajra nyílik lehetőség. A RADETZKY-osztály hajóin a melléktüzérségnek a fűtüzérségtől külön kellett belőnie magát. Ezzel szemben a 12 db 305 mm-es ágyúval felszerelt TEGETTHOFF-osztály [3] hajóinak a belövéshez csak harmad annyi időre volt szüksége. Figyelembe kell venni még a hajók lövegeinek páncélátütő képességét is, mivel az ütközetre várhatóan nagy távolságból került volna sor. A RADETZKY-osztály 240 mm-es lövegei egy 10 000 méter távolságból lezajló tűzpárbajban nem üthették volna át a ROMA 250 mm-es övpáncélját. Ugyanis a 240 mm-es lövegek páncélátütő képessége ezen a távolságon 150 mm, míg a 305 mm-eseké 270 mm. Egy korlátozott idejű ütközetben csakis a nagy csatahajók bevetése nyújtott esélyt arra, hogy egy vagy több olasz páncélost megsemmisítsenek.
A fenti tények ismeretében is felmerülhet a kérdés, hogy Horthy miért kívánta bevetni mind a négy nagy csatahajót és a három régebbi sorhajót? Mint korábban említettük, Horthy célja a csatahajók harcba vetésével a fegyelem megszilárdítása volt. Tisztába volt vele, hogy a cattarói matrózlázadás óta még nem szilárdult meg a fegyelem, és amíg a cirkálók, rombolók, torpedónaszádok és tengeralattjárók szinte állandóan harcban állnak, addig a nagy hajók tétlenül állnak a kikötőben. Horthy tisztába volt vele, hogy ez mennyire demoralizálja a legénységüket. Egy átfogó támadás megindításától és egy nagy valószínűséggel győztes csatától a fegyelem megszilárdulását várta.
Rövid tanulmányunkban nem vállalkozhatunk a hadművelet kivitelezésének és a hajó elvesztésének részletes feltárására, az részletesen megtalálható a mellékelt dokumentumokban. A továbbiakban csak a hajó elvesztésének okait kívánjuk feltárni és elemezni.
A SZENT ISTVÁN elsüllyedésének okai mind a mai napig vita tárgyát képezi a történészek és az amatőr kutatók egy része között, holott az már a hajó elsüllyedése után sokak számára nyilvánvaló volt. Sokan még ma is úgy hiszik, hogy árulás történt, és kételkednek abban, hogy a Rizzo sorhajókapitány vezette MAS kötelék véletlenül talált rá a SZENT ISTVÁN vezette csoportra. Azonban az olasz dokumentumok áttanulmányozása során ez a feltételezés egyértelműen megdőlt. Akik ma is hisznek az árulás elméletben, azok egyszerűen nem ismerik ezeket a dokumentumokat. Azonban, mielőtt tovább fejtegetnénk az árulás kérdését, előbb vizsgáljuk meg a hajó szerkezeti és építési hiányosságait, amire már a vizsgálat során is rámutattak, és az elsüllyedés fő okának valószínűsítettek. Ennek vizsgálatához, a hajóosztály tervezésének idejébe, 1908-1909-be kell visszamennünk.
Még a RADETZKY-osztály megszavazása előtt, 1906. július 4-én, Montecuccoli felvetette a lehetőséget, hogy a jövőben a cs. és kir. haditengerészet számára 20 000 tonnás csatahajókat építsenek, mert csak így tudnak lépést tartani a rivális hatalmakkal. A hosszas puhatolózások után, 1908. május 7-én tartották az első megbeszélést Montecuccoli elnökletével, ahol mindenki egyetértett abban, hogy az új csatahajóosztálynak dreadnought-típusúnak kell lennie. Következő lépésként a Műszaki Bizottság 1908. július 6-án tervpályázatot írt ki haditengerészeti mérnökök számára, egy éves határidővel. A pályázati kiírásban ragaszkodtak a 20 000 tonna maximális konstrukciós vízkiszorításhoz. [4]
1908. november 5-én kérte fel a haditengerészet a Stabilimento Tecnico Triestino és Danubius hajógyárat a pályázaton való részvételre. [5] (A magyar politikai vezetéssel való megállapodás értelmében a négyből egy csatahajó magyar gyárban fog megépülni.) Az építendő csatahajók főbb kritériumai 1909. augusztusára tisztázódtak: négy db hármas lövegtorony, 280 mm-es páncélzat és maximálisan 21 000 tonna vízkiszorítás. [6]
A haditengerészet az új csatahajók tervezésénél nem akart kizárólag a Műszaki Bizottság és az STT mérnökeire hagyatkozni, ezért kieszközölték, hogy egy cs. és kir tengerésztiszt, - a legnagyobb titoktartás mellett - betekinthessen a legújabb német csatahajók terveibe. Az engedély 1909. áprilisában érkezett meg, és Montecuccoli a titkárát, Alfred von Koudelka fregattkapitányt, bízta meg a feladattal. [7]
Koudelkát személyesen Tirpitz ellentengernagy fogadta. A megbeszéléseik során Tirpitz mindvégig a torpedóvédelem fontosságát hangsúlyozta. Kiemelte, hogy a külső és a belső héjazat között legalább két méter távolságnak kell lennie, szintúgy a belső héjazat és a torpedóválaszfal között. Erre az 1:1 léptékű szekciókísérletek alapján jöttek rá. A lökéshullám csillapítása céljából a belső héjazat és a torpedófal között szenet kell tárolni. Mindezeken túl hangsúlyozta, hogy a hajótestet nagyon erős konstrukciójú válaszfalakkal kell vízmentesen rekeszekre osztani. Azt tanácsolta, hogy a vízmentes válaszfalakat nem szabad ajtókkal gyöngíteni, mert ha véletlenül nyitva maradnak, a válaszfalak nem érnek semmit. [8]
Koudelka magával vitte Berlinbe az STT által készített előterveket is, megmutatta őket Tirpitznek és kikérte a véleményét. Tirpitz kifejtette, hogy a 20 000 tonnás vízkiszorításhoz képest a fegyverzetet (10 db 305 mm-es löveg, öt db ikertoronyban) túlságosan soknak tartja. Javasolta, hogy az egyik torony elhagyása és a kazamaták páncélvastagságának csökkentése árán az övpáncélt a vízvonalon növeljék 300 mm-re. Emellett hiányosnak tartotta a tervezett hajók torpedóvédelmét is, aminek fontosságára külön felhívta a távozó Koudelka figyelmét. [9]
Koudelka révén a cs. és kir. haditengerészet számos fontos adathoz jutott, ám azokból viszonylag kevés hasznosult. A kapott rajzoknak is csak harmadlagos jelentőségük volt a csatahajó-tervezésben.
A 20 000 tonnás vízkiszorítási határ komoly nehézség elé állította a hajó tervezőit. Mivel a fegyverzet (12x305 mm, L45) és a páncélzat (a vízvonalon és lövegtornyokon 280 mm) adott volt, illetve a gépteljesítményt (25 000 LE) is előírták, súlymegtakarítást csak a hajótest konstrukciójának a rovására lehetett elérni. Ennek a hajótest nem megfelelő szilárdsága mellett a torpedóvédelem és a vízmentes válaszfalak estek áldozatul. Az utóbbiakat a lehető legvékonyabbra méretezték, és csak a legszükségesebb megerősítést alkalmazták. Emellett a válaszfalakba - Tirpitz tanácsa ellenére - több nyílást is vágtak, tovább gyengítve azokat. [10]
A hajók Achilles-sarka a gyenge torpedóvédelmük volt. A torpedófal csak 1,7 méterre volt a hajók belső héjazatától. Popper egyszerűen nem vette figyelembe a Koudelka által hozott adatokat. [11]
A hajók próbajáratain további hibákra derült fény. Az egymás fölé helyezett lövegtornyok miatt túl magasra került a hajók súlypontja. Mindezt tetézte, hogy a lövegtornyok a Skoda által garantált 629 tonna helyett alul 688 tonna, felül 692 tonna tömegűek lettek. A SZENT ISTVÁN esetében tovább rontott a helyzeten a kémények körül elhelyezett fényszóró platform. Ez 8 mm-el megnövelte a hajó súlypontjának magasságát, ami csaknem 9°-al megnövelte a hajó kilengését. [12] A SZENT ISTVÁN próbaútján, húsz csomós sebességnél, és 35°-os kormánylapát kitérésnél, a hajó 19° 45'-re dőlt meg. [13] Ennek az oka a fényszóró-platformokon kívül a testvérhajóitól eltérő csavarelrendezésből és a nagy méretű tengelynadrágokon keletkező áramlatokból adódott. Emiatt a SZENT ISTVÁN kormánylapátjának a kitérítését 15°-ban maximálták. [14]
Most azonban térjünk vissza a megtorpedózás utáni pillanatokhoz. A jelentésekből és a SZENT ISTVÁN süllyedéséről készített filmfelvételből is egyértelműen kitűnik, hogy az átfordulás előtt rövid idővel történhetett valami, ami miatt az addig viszonylag stabil állapotban levő hajó hirtelen felborult. Seitz jelentésében megemlíti, hogy az átfordulás előtt egy tompa puffanással kísért rázkódást lehetett érezni, amit ő maga egy válaszfal átszakadásának tulajdonított. Ha figyelembe vesszük a hajó fent említett építési és tervezési hiányosságait, ez az elmélet látszik a legvalószínűbbnek. Ezt igazolja többek közt az is, hogy 03.30-tól 06.05-ig a hajó egy erősen megdőlt, de viszonylagos nyugalmi állapotban állt, majd hírtelen kezdett tovább dőlni és átfordulni.
Kérdés, hogy ha a TEGETTHOFF idejében vontába veszi a SZENT ISTVÁN-t, megmenthető lett volna-e a hajó? Az elsüllyedés pillanatában a SZENT ISTVÁN 10 tmf-re volt Premuda szigetétől. Ha 04.40-kor meg tudják kezdeni a vontatást lassú menetben, 4 csomó esetén 6-7 tmf, 5 csomó esetén 7-9 tmf távolságra juthattak volna. Csak 6 csomós sebesség esetén sikerülhetett volna a hajót 10 tmf távolságra vontatni, és sekély vízben leültetni. Valószínű azonban, hogy a nagy terhelésnek kitett válaszfalak már 4 csomós sebesség mellett is átszakadtak volna.
Röviden térjünk ki még az árulás kérdésére is. Sem az olasz dokumentumok, sem pedig a háború után megjelent könyvek nem említik, hogy az olasz flottaparancsnokság rendelkezett volna bármiféle információval az 1918. június 10-11-ei támadással kapcsolatban. Ugyan Thaon di Revel, az olasz flotta parancsnoka, tartott attól, hogy az 1917. május 15-ei támadás megismétlődik, de nem számított arra, hogy a támadásban csatahajók is részt vesznek majd. [15] Az olasz légifelderítés csak június 10-én reggel jelentette, hogy Polából hiányzik négy nagy csatahajó, de ekkor a SZENT ISTVÁN már a hullámsírban feküdt.
A torpedótámadás után 2,5 órán keresztül küzdöttek a hajó megmentéséért.
Az eddig elhangzottakból egyértelműen megállapítható, hogy nem árulás vezetett a SZENT ISTVÁN elvesztéséhez. Az olasz gyorsnaszádok egy egyszerű rutinfeladatról voltak hazatérőben, amikor megpillantották az osztrák-magyar hadihajókat. Tény, hogy a kötelék indulásának 45 perces késése hozzájárult ahhoz, hogy a MAS naszádok már világosban keresztezzék a csatahajók útját. Emellett a sebességnövelés következtében bekövetkező erős füstképződés is hozzájárult a kötelék felfedezéséhez. Az adott körülmények kiválóan megfeleltek egy MAS támadás végrehajtásához.
Egyértelmű az is, hogy a SZENT ISTVÁN-t nem lehetett megmenteni. Ha csak az egyik torpedó talál, akkor a hajó úszó és járóképes marad, így akár - ha lassú menetben is - befuthatott volna a legközelebbi kikötőbe. De nem így történt. A két torpedó a legrosszabb helyen talált. Ha sikerült is volna a súlyosan sérült csatahajót vontába venni, a gyenge vízmentes válaszfalak nem bírták volna el a megnövekedett terhelést. A hajó menthetetlen állapotba került.
Röviden tekintsük át a felelősség kérdését is.
Ha tervezési oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor a hajó elsüllyedésének felelőségével elsődlegesen annak fő tervezője, Sigfrid Popper mérnök okolható. A torpedóválaszfalak megtervezésekor egyszerűen nem vette figyelembe a Koudelka által hozott német adatokat. Ha kellő távolságot hagy a belső héj és a torpedóválaszfal között, a két torpedó becsapódása nem szakítja át azt. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy milyen erősek a vízmentes rekeszek válaszfalai. Hanyagságáért a haditengerészet drágán megfizetett.
Felelősség terheli a vízmentes válaszfalak gyenge kivitelezéséért a Danubius hajógyárat. A hajó elsüllyedése utáni vizsgálat is megemlíti, hogy a SZENT ISTVÁN építésekor a felügyelő tisztek több konstrukciós hibát is feljegyeztek, de észrevételeiket nem vették figyelembe. Így a hajó elvesztésének felelőssége ugyan úgy terheli a Danubiust, mint Poppert.
Mindezen tények ismeretén túl, meg kell említenünk, hogy a hajóosztály tervezésekor Montecuccoli [16] flottaparancsnok ragaszkodott hozzá, hogy a 12 db 30,5 cm-es ágyúval, 280 mm-es páncélzattal és 25000 LE-es gépteljesítményű hajtóművekkel épülő csatahajók vízkiszorítása nem haladhatja meg a 21000 tonnát. Mivel a fenti paramétereken nem lehetett változtatni, egyedül a hajók szerkezeti elemein lehetett súlymegtakarítást elérni. Ennek következtében mind a hajótest, mind a vízmentes válaszfalak csak a minimális követelményeknek felelhettek meg. A flottaparancsnokot így elsődlegesen terheli a felelősség a hajó szerkezeti hiányosságaiért.
Vizsgáljuk meg a kérdést taktikai szempontból is.
Egyes történészek, mint Karl von Lukas, megkérdőjelezik az f és g támadó csoport (TEGETTHOFF és SZENT ISTVÁN csatahajók és kísérőhajóik) bevetésének szükségességét. [17] Véleménye szerint a hajó elvesztésének felelőssége, taktikai szempontból, Horthyt és törzsét terheli. Úgy ítéli meg, hogy szükségtelenül kockáztatták a legmodernebb csatahajókat, mert azokra már nem volt szükség a támadás fedezésében. Azonban érthetetlen Lukas ezen érvelése annak tudatában, hogy elismeri azt a tényt, hogy Horthy a csatahajók harcba vetésével kívánta javítani a legénység morálját. A "fleet in being" elv szépen hangzik, még akkor is, ha Lukas érveléséből egyértelműen kitűnik, hogy ennek az elvnek a híve, azonban a hadihajók kikötőben való állomásoztatásával nem lehet egy háborút megnyerni. A brit Grand Fleet a háború alatt 50 esetben futott ki, ha volt értelme, ha nem, pusztán az állandó harckészültség fenntartása és a legénység háborús stresszben tarása miatt. 1917-től az amerikai flotta 25%-a is az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon hajózott, ütközetre készen, holott jól tudták, hogy a német flotta nem fog kifutni Wilhelmshavenből. A francia haditengerészet kisebb mértékben ugyan ezt tette, a német flotta 1914-1916 között szintén. Nem indokolt, hogy a Monarchia a kikötőiben őrizgesse a hajóit, közben pedig csak a háború veszik el. 1914-től a Monarchia a létéért harcolt. Ha győz, a veszteségeket könnyen pótolhatta volna, ha veszít, nincs többé se flotta, se Monarchia, ahogy ez a háború végén be is bizonyosodott. Lukas érvelése egyszerűen nem állja meg a helyét. 1918-ban már annyira rossz volt a hadi helyzet, hogy mindenképp támadni kellett. A Monarchiának az olasz fronton volt lehetősége a döntés kicsikarására. Egy nagy arányú győzelem esetén, a nem túl szilárd alapokon álló olasz háborús párt könnyen megbukhatott volna, és különbékét lehetett volna kötni. Ezt az 1917. október 12-ei Isonzó-csata igen közel hozta. Az olasz összeomlást csak 14 angol-francia hadosztály átdobásával lehetett megakadályozni.
Nagyon valószínű, bár dokumentumokkal nem alátámasztható, az a feltételezés, hogy az otrantói zár elleni támadást összehangolták az osztrák-magyar hadsereg 1918. június 15-ei, a piavei fronton megindított támadásával. Erre utal Konek Emilnek, a flotta egyik vezérkari főnökének, a visszaemlékezése is. Konek azt állítja, hogy Horthy Udinébe küldte Boroevic tábornagyhoz, a Piavénél álló két Isonzó-hadsereg parancsnokához, tárgyalni a flotta esetleges együttműködéséről a szárazföldi csapatokkal. Állítása szerint Boroevic visszautasította a csatahajók támogatását, mert egyrészt tartott az akna és tengeralattjáró veszélytől, másrészt biztosra vette saját sikerét. Ellenben nagy örömmel fogadta az otrantói zár elleni nagyszabású támadás tervét, mert egy sikeres akció a csapataira is lelkesítő hatást gyakorolhatna. Konek ezek után megemlíti visszaemlékezéseiben, hogy "Horthy ellentengernagy ezek után minden erejét az otrantói hálóöv elleni terv megvalósítására összpontosította..." [18] Ha hihetünk Koneknek, akkor Boroevic nagy hibát követett el, mert alaposan túlbecsülte a rendelkezésére álló erőket. A csatahajók támogatására nagy szükség lett volna. Azzal, hogy Boroevic visszautasította a flotta segítségét, csak a saját vereségét erőltette, ami 1918. június 15. és 22. között be is következett, részben pont a szárazföldi csapatok elégtelen tüzérségi támogatása miatt.
A MAS 15 torpedóvető motorcsónak. A típust eredetileg tengeralattjárók ellen fejlesztették ki.
Fontos megemlíteni még, hogy a MAS támadások megbízható elhárításának fegyverzettechnikai lehetőségei nem is voltak még meg a korszakban, nem csak az osztrák-magyar haditengerészetnél, de másutt sem.
A tanulmány szerzőjének véleménye szerint Horthy és törzse nem okolható a SZENT ISTVÁN elvesztésével. Horthy a főparancsnokság átvétele után mindent megtett, hogy a legénység morálján javítson, valamint az ellenséget támadja és győzzön. Már a kortársak is egyetértettek abban, hogy a cs. és kir. haditengerészet élére 10 évvel korábban lett volna szükség egy ilyen férfiúra. Horthy kinevezésének hallatán Reinhard Sheer admirális, a német flotta parancsnoka, így kiáltott fel: "Most végre meg van az a férfiú, akire szükségünk van."
Horthy mindent megtett annak érdekében, hogy sikerrel járjon, és a kockázatot minimalizálja. Az, hogy a SZENT ISTVÁN-t az olaszok felfedezték és megtorpedózták, nem az ő hibája. Az pedig már végképp nem, hogy a hajó szerkezeti gyengeségei végül annak elsüllyedéséhez vezettek.
1 A ROMA főbb adatai: Tüzérség: 2 x 305 mm-es, 12 x 200 mm-es. Övpáncél: 250 mm. Sebesség: 22,5 csomó.
2 A RADETZKY-osztály főbb adatai: Tüzérség: 4 x 305 mm-es, 8 x 240 mm-es. Övpáncél: 230 mm. Sebesség: 20 csomó.
3 A TEGETTHOFF-osztály főbb adatai: Tüzérség: 12 x 305 mm-es, 12 db 150 mm-es. Övpáncél: 280 mm. Sebesség: 20 csomó.
4 Krámli Mihály: A TEGETTHOFF-osztály születése - Az osztrák-magyar dreadnought program. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2005/1. 41-79. o. (Továbbiakban: KRÁMLI 2005) 54. o.
5 Uo.
6 In: KRÁMLI 2005. 63. o.
7 In: KRÁMLI 2005. 58. o.
8 In: KRÁMLI 2005. 58. o.
9 In: KRÁMLI 2005. 59. o.
10 In: KRÁMLI 2005. 64. o.
11 In: KRÁMLI 2005. 65. o.
12 In: KRÁMLI 2005. 64. o.
13 A próbajáratok során a VIRIBUS UNITIS 8° 20'-re, a TEGETTHOFF 11° 20'-re, a PRINZ EUGEN 10° 45'-re dőlt meg. Ezen hajók kormánylapát kitérését 20°-ra maximalizálták.
14 In: KRÁMLI 2005. 74. o.
15 1918. június 9-én 14.30-kor a FRANKLIN francia tengeralattjáró jelentette a Brindisiben állomásozó MARCEAU tengeralattjáró anyahajónak, hogy egy ellenséges tengeralattjárót látott. Ezt rejtjelezési hiba követ-keztében a MARCEAU úgy adta tovább, hogy hét ellenséges hajóegységet láttak 150°-os útirányban haladni. Az olasz flottaparancsnokság a korábbi tapasztalatokból arra következtetett, hogy 7 cirkálóról és rombolóról lehet szó. A kikötőkben állomásozó hadihajókat kifutásra kész állapotba hozták.
16 Rudolf von Montecuccoli gróf, 1904. október - 1913. február között az osztrák-magyar haditengerészet parancsnoka.
17 Lukas, Karl von: A SZENT ISTVÁN elsüllyedése - A stratégiai és taktikai hibák vizsgálata. In: Marine Gestern, Heute. 1979/3.
18 In: Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 124. o.
Irattárak mélyéről most előkerült titkos dokumentumok szerint létezett ilyen terv. Azonban ha sikeresen végrehajtják, az egyre népszerűtlenebb császárt a háború mártírjává is tehette volna, ezzel talán megmentve a német monarchiát az összeomlástól.
Példátlan akció lett volna egy állam feje elleni támadás - főleg egy olyan uralkodó ellen, aki az angol király első unokatestvére volt. (Fénykép: USA Kongresszusi Könyvtár)
Figyelemreméltó, eddig soha nem publikált bizonyítékok utalnak arra, hogy az első világháború utolsó évében Nagy-Britannia komoly kísérletet tett Németország vezetője, II. Vilmos császár likvidálására. A titkos küldetés nem járt sikerrel, de csak kevésen múlott. Az ezt bizonyító iratok szerint, amelyek a Királyi Légierő irattárából és egy francia magánlevéltár anyagából kerültek elő, éppen száz évvel ezelőtt 12 bombázógép emelkedett a levegőbe egy Boulogne melletti repülőtérről. Célpontjuk egy kis francia kastély volt, amelyben a felderítőjelentések szerint a Kaiser titkos nyugati főhadiszállása rendezkedett be.
A történet azonban, amelyet egy nemrég megjelent könyv részleteiben is elbeszél, korábban, 1918 márciusában kezdődött, amikor a német hadsereg új offenzívába kezdett az antant csapatai ellen. A súlyos támadások eleinte sikeresek voltak, ám számos német katona az antant fogságába esett. Egyikük elárulta a francia kihallgatótiszteknek, hogy a császár egy Trelon nevű kis falu mellett ütötte fel tanyáját, három mérföldre a belga határtól. Teljesen véletlenül a kastély a Philippe Pétain tábornok törzse mellett dolgozó felderítőrészleg egyik tolmácsának a tulajdonában állt. 1918 áprilisában ő kapta feladatul a német fogoly részletes kihallgatását, és helyismerete révén az információ hitelességének ellenőrzését. Frederic de Merode ezután személyesen Pétain tábornoknak tett jelentést. Egy későbbi időpontban, feltehetőleg májusban, és valószínűleg a britekkel való egyeztetés után, elvi döntés született a kastély elleni légitámadásról. De Merode-től a francia haderő hivatalosan engedélyt kért a tulajdonában álló épület bombázásához, ő pedig hazafiasan beleegyezett.
A Kaiser titkos nyugati főhadiszállására egy tucat De Havilland-4 szórt bombákat
Német források szerint a Kaiser legalább három alkalommal tartózkodott az épületben: egyszer március 21 és április 2, egyszer április 5 és 15, végül május közepe és június 1 között, illetve valószínűleg egy negyedik alkalommal, április 26 és május 1 között is. Lehetséges, hogy a brit hírszerzés további bizonyítékokat próbált beszerezni, mielőtt meghozzák a végső katonai és politikai döntést a császár elpusztítására. Hiszen csak egyszer próbálkozhattak, és ha a támadás nem sikerül, azonnal kiderül, hogy tudnak a császár hollétéről, és a németek azonnal elköltöztetik a főhadiszállást.
A semleges Hollandiában, Amszterdamban működő brit hírszerzők folyamatos kapcsolatban álltak a németek megszállta Belgiumban és Észak-Franciaországban működő, La Dame Blanche (Fehér nő) fedőnevű földalatti kémhálózattal. Ismert, hogy a mozgalomnak voltak ügynökei Trelon térségében, így feltételezhető, hogy a császár megjelenését folyamatosan jelentették Amszterdamon keresztül Londonnak. Ám ez késedelemmel járt, így az információ már elavulttá vált, mire megérkezett. Ráadásul épp akkor, amikor az antanthatalmaknak sikerült megállapítaniuk a Kaiser hollétét - és ami ennél is fontosabb, hogy a bombázóik hatósugarán belül tartózkodik - megindult a német hadsereg tavaszi offenzívája, amely súlyos csapást mért a brit és francia csapatokra. A németek rövid időn belül negyven mérfölddel vetették vissza az antant vonalait, és a Chemin des Dames melletti csatában 45 000 antantkatonát és 400 tábori üteget ejtettek fogságba. Az antant számára ez felért egy katasztrófával. Ebben az időben, 1918 tavaszának végén, a németek jó eséllyel akár meg is nyerhették volna a háborút. Ilyen nehéz körülmények között született a brit-francia közös döntés a német császár megöléséről.
A kastély tulajdonosa, Frédéric de Merode engedélyt adott az épület elpusztítására (Fotó: Les Meloures)
A Boulogne-sur-Mer közeli Ruisseauville repülőteréről 1918 június 2-án, hajnali 4:50-kor tizenkét De Havilland-4 bombázó emelkedett a levegőbe. 5:25-kor érték el a császár titkos rezidenciáját Trelonban, ahol 12 darab 50 kg-os és 24 darab 11 kg-os bombát vetettek az épületre és környékére. Csakhogy a brit felderítés nem tudott arról, hogy a Kaiser 19 órával a csapás előtt elhagyta a kastélyt, és a frontra utazott, hogy tábornokainak személyesen gratuláljon a sikeres hadműveletekhez. Ráadásul, mivel a repülőgépek mindössze 150 méter magasságból támadtak, és vonalban, egymást követve repültek a kastélyra, az első néhány robbanás füstje eltakarta előlük a célpontot. Az épület ezért javarészt sértetlen maradt, csak a kertjében parkoló autók pusztultak el. Égő benzintankjuk és gumijaik füstje tovább rontotta a láthatóságot, így a bombák ártalmatlanul potyogtak a környékre.
Azonban amikor a bombázás megkezdődött, a császár egyik személyes különvonata éppen közeledett a kastélyhoz kiépített vágányon. A brit repülőgépek mintegy nyolcszáz lövést adtak le az öt vagonból álló szerelvényre, amelyben szinte biztosan többen is megsebesültek vagy életüket vesztették. De a Kaiser már biztonságban volt, mintegy huszonöt mérfölddel távolabb. Éppen nem volt jó hangulatban: mire elérte a frontot, az előrenyomulás megakadt és a német csapatokat visszavetették. A front porától belepve panaszkodott szárnysegédeinek, hogy mennyire csalódott és szomorú.
Furcsa módon az iratokból úgy tűnik, négy napig senki sem vette a fáradságot, hogy értesítse az uralkodót vagy környezetét a RAF támadásáról. Egy vezető tanácsadója korabeli naplójában olvasható egy beszélgetés, amelyben arról esik szó, hogy veszélyes helyen tartózkodnak, egy nagy lőszerraktár közelében, és jobb lenne visszatérni a kastély biztonságába. Végül azonban csak néhány mérföldre távolodtak onnan. Szinte biztos, hogy a Kaiser ezután szerzett tudomást a légitámadásról, mivel ugyanezen naplóban olvasható később, hogy soha többé nem megy vissza Trelonba. Most, hogy az antant tudomást szerzett ottlétéről, nyilván igen veszélyessé vált számára a hely.
A támadás emléke jórészt feledésbe merült az elmúlt száz év során. A britek és a franciák nyilván nem kívánták nyilvánosságra hozni egy kudarcot vallott küldetés történetét, a németeknek pedig nem állt érdekükben tudatni a világgal, hogy császáruk csak a vakszerencsének köszönhetően maradt életben. Trelon környékén fennmaradt némi közösségi emlék a támadásról, s persze a pilóták leszármazottai is őriztek töredékeket. Ennek ellenére a történet egyetlen, az első világháborúról vagy a Királyi Légierő első napjairól írt nagyobb kiadványban sem szerepel. A most megjelent, A Császár alkonya (The Kaiser's Dawn) című könyv szerzője az egyik pilóta unokájától értesült a történtekről.
„Tanulmányi kirándulást vezettem az egykori nyugati front területén, mint a Harctéri Kalauzok Céhének elnöke, amikor tudomást szereztem ezekről a soha nem publikált RAF-dokumentumokról”, mondta a könyv szerzője, John Hughes-Wilson, a brit katonai hírszerzés nyugalmazott ezredese az Independent című brit lapnak. „Teljesen elképedtem. Olyan történelmi kincsestárra bukkantam, ami száz éve ismeretlen titkokat rejtegetett.”
A támadást azonban további három komoly rejtély övezi. Az első, hogy egy ellenséges államfő megölése, különösen egy uralkodóé, aki ráadásul Britannia királyának első unokatestvére, enyhén szólva igen súlyos és ellentmondásos döntés. Ki hozhatta meg ezt a döntést brit részről? Nagyon valószínű, hogy a brit miniszterelnök, Lloyd George személyesen hagyta jóvá a tervet, különösen mivel az a RAF részvételét igényelte. Erre azonban nincs bizonyíték, még arra sem, hogy előzőleg tudott volna róla. Egy ellenséges államfő megölése nagyon ritka esemény volt az egész történelem során, nem civilizált kormányokra jellemző cselekedet. Hiszen magát a háborút is a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet generálta, pontosabban az a feltételezés, hogy abban egy állam is bűnrészes volt. Nagy-Britannia nem kísérelte meg egyetlen nagyobb ellenséges állam fejének likvidálását a XVIII. század számos konfliktusa vagy a XIX. század elejének napóleoni háborúi során sem. Az Adolf Hitler elleni merénylettervet is maga Winston Churchill vétózta meg. A Trelon elleni 1918-as támadás ezért valószínűleg történelmi unikum, a normális katonai és politikai szokásoktól való durva eltérés.
A második rejtély a támadás időzítése. Vajon az 1918 márciusi, áprilisi és májusi német katonai sikerek, az antant kétségbeesése okozta? Vagy talán már sokkal korábban tervbe vették, csak a megfelelő felderítési adatokra vártak?
A harmadik rejtély pedig egyszerűen taktikai jellegű, bár nem kevésbé izgalmas. Miért repültek a bombázók vonalban, „libasorban”, amikor a tapasztalt pilóták tudhatták, hogy a felszálló füst zavarni fogja ezt a szokatlanul alacsonyan végrehajtott támadást?
A kastély ma is áll, népszerű turistalátványosság. A titkos támadás számos irata, köztük a pilóták hadinaplói, a célterület kézzel rajzolt térképe és az eredeti francia hírszerző-jelentés mindmáig fennmaradt brit és francia levéltárakban.
„Ez egy szenzációs felfedezés, és csak találgatni lehet, hogyan reagált volna a világ közvéleménye, ha a támadás sikerrel jár. Németországban az egyre népszerűtlenebb Kaisert valószínűleg egy csapásra háborús mártírrá avatta volna, és ez akár meg is akadályozta volna a monarchia hat hónappal későbbi összeomlását. Hiszen a háborúban vesztes német nemzetnek komoly stabilizáló tényezőt biztosított volna a forradalmi veszélyekkel terhes jövővel szemben”, mondta John Röhl, a sussexi egyetem történészprofesszora, II. Vilmos személyének ismert szakértője.
John Watts, az egyik pilóta unokája szerint az akcióról további információk lapulhatnak eddig fel nem tárt aktákban brit, francia, vagy akár német levéltárakban.
„A nagyapám szerepe mindig is a családi folklórunk része volt. Ezek az Észak-Franciaországból és a RAF archívumaiból előkerült, figyelemreméltó, új részletek végre felfedik, mi történt valójában”, mondta Watts, aki maga is a hadtörténelem rajongója.
Ősz volt, a háború is itt volt, de mi már kimaradtunk belőle. Hideg ősz volt Milánóban, és nagyon korán sötétedett. Ilyenkor kigyúltak a villanyfények, a szemnek jólesett végigjárni a világos ablakok során. Elejtett vadak lógtak az üzletek ajtajában, a hó beporozta a rókák prémjét, és szél himbálta a farkukat. A dámvadat holtmereven görgette, a kis madarakat lógázta a szél, és felborzolta a tollukat. Hideg ősz köszöntött ránk, és a szél lezúdult a hegyekből.
Ott voltunk mind a kórházban minden délután. Többféle úton érhettük el a kórházat a városból a szürkületben. Kettő a csatornák partján vezetett, de az mind a kettő hosszú út volt. Akárhogy is mentünk, mindenképpen át kellett haladnunk a csatorna egyik hídján, hogy a kórházba jussunk. Három híd között választhattunk. Az egyiken sült gesztenyét árult egy asszony. Az ember megállt faszénkályhája előtt és érezte a melegét, és meleg volt azután a gesztenye is a zsebünkben. A kórház nagyon régi volt és nagyon szép. Beléptünk az egyik kapun, áthaladtunk az udvaron. Kifelé pedig a túloldali kapun jöttünk. Rendszerint éppen temetési menet indult az udvarról. A régi kórházon túl új téglapavilonok épültek, és ott találkoztunk minden délután. Valamennyien nagyon udvariasak voltunk egymáshoz, érdeklődtünk, hogy mi újság, és beültünk a gépünkbe, mely állítólag sokat lendít majd állapotunkon.
A doktor odajött, és megállt a gép mellett, amelyiknél én ültem, és megkérdezte:
- Hogy élt a háború előtt? Sportolt valamit?
- Hogyne, futballoztam.
- Helyes - felelte -, játszhat majd megint. Jobban, mint valaha.
A térdem nem hajlott, lábikrám nem volt, a lábam egyenes, mint a bot térdtől bokáig, és a gépnek kellett hajlítani a térdemet és mozgatni, mintha triciklit hajtanék. Csakhogy egyelőre nem akart behajolni, inkább a gép akadt meg, valahányszor a hajlítandó részhez ért.
- Teljesen rendbe jön - mondta a doktor -, szerencséje van, fiatalember. Futballozhat megint, még bajnok is lehet.
A következő gépnél egy őrnagy ült, összezsugorodott a keze, akkorára, mint egy csecsemőkéz. Rám hunyorított, mikor a doktor vizsgálta. Két bőrszíj mozgott ide-oda, rázogatta a kezét és hajlította a merev ujjakat.
- Hát én? - kérdezte. - Futballozhatok majd én is, orvos-százados úr? - Az őrnagy a háború előtt kitűnő vívó volt. Olaszország első vívója.
Az orvos hátrament a szobájába, és kihozott egy képet. A képen egy kéz volt látható, mely ugyancsak kicsire zsugorodott, és mielőtt befogták a gépi kezelésbe, alig volt nagyobb, mint az őrnagyé. Kezelés után kicsit nagyobb lett. Az őrnagy megfogta a fényképet az ép kezével és jól megnézte.
- Sebesülés? - kérdezte.
- Ipari baleset - felelt a doktor.
- Érdekes, nagyon érdekes - mondta az őrnagy, és visszaadta a képet a doktornak.
- Hisz most már a javulásban?
- Nem - felelt az őrnagy.
Járt kezelésre még három fiú, körülbelül velem egyidősek lehettek. Eljöttek mindennap. Milánói volt mind a három. Az egyik ügyvédnek készült, a másik festőnek, a harmadik katona akart lenni. Végeztünk a gépekkel, és utána némelykor együtt indultunk gyalog a város felé, és beültünk a Cova-kávéházba a Scala mellett. Mivel négyen voltunk, a rövid úton mentünk a kommunista negyeden át. Utálattal néztek ránk, mert tisztek voltunk, és utánunk is szólt valaki az egyik italmérésből: - A basso gli ufficiali!
Néha egy ötödik fiú is velünk tartott. Fekete selyemzsebkendővel kötötte át az arcát, mert nem volt orra, és az egész arcát helyre akarták hozni. Katonai akadémiáról került a frontra, és megsebesült mindjárt az első órában, amint az első frontvonalba került. Később csakugyan helyre is hozták, csakhogy a fiú nagyon régi családból származott, és nem tudták eltalálni pontosan a megfelelő formájú orrot. Dél-Amerikába került, és bankban dolgozott.
De mindez nagyon régen történt, s akkor egyikünk sem tudta, hogy lesz később. Annyit tudtunk csak, hogy háború van, lesz is még sokáig, de már kimaradunk belőle.
Mindegyikünknek körülbelül egyforma kitüntetése volt, csak a fekete selyemkendős fiúnak nem, mert ő nem töltött annyi időt a fronton, hogy kitüntetést kapjon. Annak a hosszú, igen sápadt arcú fiúnak, aki ügyvédnek készült, és az Arditi ezred hadnagya lett, három medáliája is volt abból a fajtából, amiből nekünk csak egy. Nagyon hosszú ideig élt együtt a halállal, s most kissé kívülről nézett mindent. Kicsit így voltunk valamennyien, és nem tartott bennünket össze semmi más, csak az, hogy minden délután összetalálkoztunk a kórházban. Sétáltunk a Cova felé a város mindenre elszánt negyedén át a sötétben, s csak az italmérésekből szűrődött ki fény és énekszó. Némelykor áthaladtunk egy-egy utcán, ahol férfiak és asszonyok csoportosultak a járdán, s nekünk félre kellett őket taszigálnunk az útból, s ilyenkor jöttünk rá, hogy mégiscsak összetart bennünket az, hogy történt velünk valami, amit a nép, mely utál bennünket, nem ért meg.
Mi magunk valamennyien nagyon is értettük, mit jelent a Cova, ahol bőség van és meleg, de nem túl fényes a kivilágítás, és zaj van és füst bizonyos időben, de mindig ülnek lányok az asztaloknál, és mindig lóg illusztrált lap a fogason. A lányok a Covában nagyon hazafiasak voltak, meg is állapítottam, hogy Olaszországban a kávéházi lányok a leghazafiasabbak - és azt hiszem, hazafiasak még ma is.
A fiúk eleinte igen tisztelték a kitüntetéseimet, és megkérdezték, mit vittem véghez értük. Megmutattam nekik a lapokat, melyek nagyon szép nyelvezettel, csupa fratellanzá-val és abnegazioné-val, de valójában, ha a jelzőket elhagyjuk, azt írták meg, hogy kitüntetésben részesítettek, mert amerikai vagyok. Ezután a magatartásuk kissé megváltozott irányomban, noha továbbra is együtt dacoltunk a külvilággal. Barátjuk voltam, de valójában soha nem lehettem közülük való, mióta elolvasták a méltatásokat, mert őket egészen másként bírálták el, s nekik egész másféle dolgokat kellett véghezvinniük a kitüntetésért. Az igaz, hogy megsebesültem; csakhogy mindannyian tudtuk, hogy a sebesülés végeredményben baleset. Sohasem szégyelltem a szalagjaimat, de némelykor, koktélidő után elképzeltem, hogy véghezvittem mindazt, ami nekik kellett a kitüntetéshez. Amint hazafelé tartottam éjszaka az elhagyott utcákon, a hideg szélben, a bezárt üzletek előtt, s igyekeztem az utcai lámpák közelében maradni, tudtam, hogy soha nem teltek volna ki tőlem azok a dolgok, nagyon félek a haláltól, és gyakran, mikor feküdtem az ágyamban éjszaka, magányosan, féltem, hogy meghalok, és azon tűnődtem, mi lenne velem, ha újra vissza kellene mennem a frontra.
Azok hárman, a medáliások, olyanok, mint a vadászsólyom. De én nem vagyok sólyom, bár esetleg annak néz, aki még sohasem vadászott. Az a három már tisztában volt velem, s ennélfogva távolodtunk egymástól. Csak azzal a fiúval maradtam jó barátságban, aki az első nap sebesült meg a fronton, mert ő maga sem tudta, mi válhatott volna még belőle; nem is fogadták be őt sem soha. Én pedig azért kedveltem, mert azt gondoltam, talán belőle sem vált volna vadászsólyom.
Az őrnagy, aki valaha nagy vívó volt, nem hitt a hősiességben, s míg ott ültünk a gépünknél, igen sok időt szentelt annak, hogy nyelvtani hibáimat kijavítsa. Nagyon megdicsérte olasz nyelvtudásomat, s folyékonyan beszélgettünk egymással. Egyszer azt mondtam, hogy úgy látom, az olasz nagyon könnyű nyelv, ő épp ezért nem is nagyon érdekel. Mindent olyan könnyű kimondani olaszul.
- Ó, hogyne - mondta az őrnagy -, de hát akkor mért nem alkalmazza a nyelvtant?
Szigorúan betartottuk a nyelvtani szabályokat, és hamarosan olyan nehéz nyelv lett az olasz, hogy beszélni sem mertem, míg a nyelvi helyességet meg nem fontoltam.
Az őrnagy nagyon rendszeresen járt a kórházba. Nem hiszem, hogy elmulasztott egyetlen napot is, bár biztosan tudom: nem bízott a gépekben. Volt olyan idő, amikor egyikünk sem hitt a gépekben, s egyszer ki is mondta az őrnagy, hogy ostobaság az egész. De akkor még újak voltak a gépek, és éppen minekünk kellett volna bizonyítanunk, mit érnek. Hülyeség az egész, mondta az őrnagy, éppolyan elmélet, mint a többi. Én nem tanultam meg a nyelvtant, s az őrnagy azt mondta, lehetetlen, ostoba fráter vagyok, ő meg bolond, hogy egyáltalán bajlódott velem. Kis növésű ember volt az őrnagy, nagyon egyenesen ült a széken, jobb kezét a gépben tartotta, s maga elé nézett a falra, míg föl-le jártak a szíjak, rázogatták az ujjait.
- Mihez kezd háború után? - kérdezte. - Ügyeljen a nyelvtanra, úgy feleljen.
- Visszamegyek az Egyesült Államokba.
- Nős maga?
- Nem, de remélem, az leszek.
- Amilyen ostoba - mondta, és nagyon dühösnek látszott. - Az ember ne nősüljön meg.
- Miért, Signor Maggiore?
- Ne szólítson Signor Maggiorénak!
- Miért ne nősüljön meg az ember?
- Nem szabad megnősülni, nem szabad - felelt dühösen. - Ha úgyis mindent el kell veszíteni, ne önmaga okozza, hogy mindene odavesszen. Ne kerüljön önszántából a vesztes helyzetébe. Olyasmit kell keresni, ami nem veszhet el.
Nagyon dühösen és keserűen beszélt, és mereven előre nézett.
- De hát mért kell feltétlenül elveszteni?
- Mert elveszti - mondta az őrnagy, és a falat nézte. Aztán lenézett a gépre, és kirántotta apró kezet a szíjak közül, s keményen az oldalához csapta. -Elveszti - mondta szinte kiabálva -, ne vitatkozzon velem!
Odahívta az ügyeletest, aki a gépeket kezelte.
- Jöjjön ide, állítsa le ezt a nyavalyás micsodát.
Átment a szomszéd szobába, ahol a könnyű kezelést és masszázst végezték. Hallottam, hogy megkérdezi a doktort, szabad-e telefonálnia, és becsukta az ajtót. Mikor visszajött, én már másik gépnél ültem. Köpeny és sapka volt rajta, s egyenesen odajött a gépemhez, és a vállamra tette a kezét.
- Bocsásson meg - mondta, és ép kezével megveregette a vállamat. - Nem akartam gorombáskodni, de most halt meg a feleségem. Bocsásson meg.
- Ó - mondtam én, igazán megrendülten. - Nagyon, nagyon sajnálom.
Állt mellettem, s az alsó ajkát harapdálta. - Nagyon nehéz - mondta -, nem tudok belenyugodni.
Elnézett mellettem, ki az ablakon, és sírni kezdett.
- Lehetetlen, nem tudok belenyugodni - mondta, s elfojtotta a sírást. Aztán feltartott fejjel, a semmibe nézve, sírva, egyenes, katonás tartásban, alsó ajkát harapdálva, elment a gépek mellett, ki az ajtón, és két orcáján végigcsorgott a könny.
A doktortól tudtam meg, hogy az őrnagynak nagyon fiatal felesége volt, s csak akkor vette el, mikor már frontszolgálatra végleg alkalmatlanná vált. Az asszony tüdőgyulladásban halt meg. Alig néhány napig volt beteg. Senki sem gondolta, hogy belehal. Az őrnagy három napig nem jött a kórházba. Aztán megjelent a szokásos órában, és fekete karszalagot viselt egyenruhája ujján. Mikor visszajött, a gépterem falán körös-körül nagy berámázott fényképek függtek, mindenféle fajta sebesülésről, gépi kezelés előtt és után. A gép előtt, melyet az őrnagy használt, három kép, három apró kéz, mint az őrnagyé, majd ugyanaz teljesen regenerált állapotban. Nem tudom, hol szerezte ezeket a doktor. Mindig azt hittem, mi használjuk először a gépeket. A fényképek nem sokat számítottak az őrnagynak, mert ő csak nézett kifelé az ablakon.