II. Vilmos utolsó hajóútja a Nagy Háború kitörése előtt

II. Vilmos, ahogy 1889-től kezdve minden nyáron, 1914-ben is északra hajózott, a norvég fjordokba. Utolsó kirándulását azonban már beárnyékolta a szarajevói válság, és az eljövendő háború sötét fellegei. A Hohenzollern császári jacht fedélzetén látszólag minden a kikapcsolódásról szólt, a felszín alatt azonban már tapintható volt a feszültség. Július 25-én délután a császár utasította a hajó parancsnokát, Johannes von Karpf ellentengernagyot, hogy szedesse fel a horgonyt, és induljon haza. Július 27-én futottak be a Jade-öbölbe, egy nappal később pedig kitört a világháború. 

Az alábbi képek egy kis albumból származnak, ami a "Kaiserreisen 1914" nevet viselte. Az album Johannes von Karpf ellentengernagy, a Hohenzollern parancsnokának tulajdonában volt. Karpf 1941-ben bekövetkezett halála után Peter Tamm újságíró és műgyüjtő tulajdonába került. Tamm teljes gyüjteményét, közte ezt az albumot is, az általa alapított Hamburgi Nemzetközi Hajózási Múzeumnak ajándékozta. Az album évekig ült a múzeum raktárában, mígnem a Der Spiegel egyik újságírója  2014-ben megtalálta és közzétette a benne található képeket. 

II. Vilmos császár a Hohenzollern fedélzetén Hexe és Dachs nevű tacskói társaságában.

Táncmulatság július 21-én a fedélzeten. Háttérben a Rostock könnyűcirkáló.

A Hohenzollern, a Rostock és a norvég Sleipner ágyúnaszád legénysége evezős versenyt rendezett...

...ami után a hölgyek is összemérték evezős tudásukat.

Johannes von Karpf ellentengernagy, a Hohenzollern jacht parancsnoka. (Jobbra elöl.)

Az SMS Victoria Louise július 11-től szintén a norvég Balholm kikötőjében horgonyzott.

A júliusi válság alatt a császár nem hajózott messzire, hogy bármikor gyorsan haza érhessen.

Egy fotó az 1913-as útról.

Rezervisták ugranak a Sognefjord vizébe a császári jacht fedélzetéről. Szintén 1913-as kép.

1912-ben a császár az unokáit is magával vitte. Hubertus, Louis Ferdinand és Wilhelm. (Balról jobbra.) 

Karpf parancsnok által a császárnak dedikált fotó.

A császárt minden évben illusztris társaság kisérte el az útra.

A császár és unokái. Louis Ferdinand, Hubertus és Wilhelm. (Balról jobbra.)

Matrózok egy csoportja kalózosdit játszik a nagyérdemű szórakoztatására.

Hivatalos látogatásokra is sor került. III. Viktor Emánuel olasz király a fedélzeten. 1912.

II. Vilmos császár III. Viktor Emánuel olasz királlyal társalog.

II. Vilmos és a Hohenzollern jacht legénysége.

Forrás: www.spiegel.de

Read more...

Egy maroknyi amerikai katona megpróbálja elrabolni II. Vilmos császárt - 1919. január 5.

1919. január 5-én éjjel Luke Lea, az USA hadseregének ezredese és hat másik amerikai katona hivatlan látogatást tett abba a XVII. századi holland kastélyba, ahol II. Vilmos császár számüzetésben élt a feleségével és a kíséretével. 

II. Vilmos, az utolsó német császár, attól való félelmében, hogy a szövetségesek foglyul ejtik, az 1918. november 11-én kötött fegyverszünet előtt két nappal elmenekült hazájából. Hollandia a háború alatt semleges maradt, és vonakodva ugyan, de menedéket nyújtott a császárnak.

Azon az éjszakán Lea ezredes és az emberei illegálisan és hamis papírokkal lépték át Hollandia határait: Lea audenciát követelt a lemondott uralkodótól. Lea szándéka az volt, hogy elkapja "Bill császárt", és a párizsi béketárgyalásokra viszi, ahol felelnie kell majd az általa elkövetett háborús bűnökért. 

Az ezredes meggondolatlan cselekedeteit valószínűleg figyelmen kívül hagyták volna a felettesei, ha az egyik embere nem lop el egy hamutálat. A nyomozás során a Legfőbb Katonai Ügyész az incidenst "rendkívül súlyos indiszkréciónak" nevezte.

Lea az amerikai hadüzenet után csatlakozott a Tennesse-i Nemzeti Gárdához. Gazdag család sarja volt, és egy ideig jogi pályán mozgott, majd a "Neshville Tennessean" egyik publicistája lett. 31 évesen tagja lett a Szenátusnak is, de mandátuma lejárta után nem választották újra.

Lea alakulatát a 114. Tábori Tüzér Ezredbe olvasztották be, és St. Michiel-nél, valamint a Meuse-Argonne vidékén harcoltak. A fegyverszünet után megszállói feledatokat láttak el Luxemburgban. Lea itt dolgozta ki a császár elrablásának tervét.

Lea szerint az öltet akkor született meg benne, amikor Connaught hercegével teázott még 1918 júniusában, és a herceg azzal dicsekedett, hogy V. György királynak és II. Vilmosnak is a nagybátyja. Lea később erről így írt: "Rájöttünk arra, hogy a brit korona mindent meg fog tenni azért, hogy megvédjék az uralkodó rokonait," de Lea meg volt róla győződve, hogy "a császárt meg kell büntetni azokért a szenvedésekért, amit az emberiség több mint felére kényszerített".

1918. december 31-én Lea meggyőzte Oliver Spaulding dandártábornokot, hogy adjon neki, három másik tisztnek, valamint három katonának öt nap kimenőt. Lea azt állította, hogy nem érdeklik azok a helyek, amiket az amerikai katonák szoktak meglátogatni, viszont szeretne más országokat is meglátogatni, anélkül, hogy bármilyen szabályt megszegne. Spaulding aláírta a szükséges papírokat, és egy kormányzati autó használatát is engedélyezte. 

Lea és az emberei egy hétüléses Winton-al indultak útnak. Köztük volt Larry MacPhain kapitány is, akit Lea még Nashville-ből ismert. Lea egy szóval sem említette, hogy hova mennek, csak annyit mondott, hogy "az út veszélyes lehet," de "minden bizonnyal izgalmas lesz."

Január 3-án érkeztek meg a Masstricht-i amerikai konzulátushoz, hogy megkapják a holland útlevelet. Továbbra sem kérdőjelezte meg senki Lea szándékait a csapatából. Amikor Lea megtudta, hogy az útleveleket nem kapják meg időben, meggyőzte belgium amerikai miniszterét, hogy a papírokat a holland királynő nevében állítsák ki. Ezek szerint Lea és emberei csak "újságírói nyomozás" céljával lépnek be Hollandiába.

Amikor január 5-n elérték a holland határt, a határőr csak annyit mondott nekik, hogy "Egyetlen amerikai tiszt sem kívánatos Hollandiában, és nem léphetnek be." Lea megmutatta a királynő levelét, mire a határőr tisztelgett neki, majd Lea áthajtott a határon.

Lea csak ekkor árulta el embereinek útjuk valódi célját, és kijelentett, hogy bárki, aki nem ért egyet a császár elrablásával, az visszatérhet az alakulat bázisára, vagy várja meg őket a holland határnál. Senki sem maradt hátra.

Az amerikaiak, akik megpróbálták elrabolni a császárt.

Este 8 órakor érkeztek meg az Amerongen kastélyhoz. Lea leugrott a kocsiról, majd megrángatta a súlyos kapukat, amivel magára vonta egy német őr figyelmét. Lea nyersen közölte vele, hogy az ügyeletes tiszttel akar beszélni. Ennek ellenére az amerikaikat egy hatalmas könyvtárba vitték, ahol a kastély tulajdonosa, Bentnick gróf várta őket. Követelte, hogy hozzák tudomására, Lea és az emberei mit keresnek a kastélyában. 

Mivel Lea nem volt hajlandó válaszolni, Bentnick gróf elviharzott a szomszéd szobába, és hallották, ahogy a császárral beszél. Miközben Lea és az emberei várakoztak, megpillantották a császár hamutáljait az asztalon - mindegyiken rajta volt a német címer és a W. I. monogram - Wilhelm Imperator. 

Bentnick rövidesen visszatért, és azt mondta Lea-nek, hogy csak hivatalos ügyben beszélhetnek a császárral. Mielőtt a helyzet elmérgesedhetett volna, Lea úgy döntött, hogy elmennek - de csak azután, hogy MacPhail az egyik kabátzsebébe csúsztatta a császár egyik hamutálját. 

Miután Lea és az emberei elhagyták a kastályt, kis híján komoly bajba kerültek. A kapu előtt több száz civil gyűlt össze. Lea a kocsiba parancsolta a fegyvertelen embereit, majd miközben a holland katonák körbevették őket, beindították a motort, és elhajtottak.

Miközben a határ felé hajtottak, MacPhail a kabátzsebéve nyúlt, és a mellette ülő Lea-re nézett. "Ezredes, szereztem magának és az embereknek egy apró szuvenírt." Lea anélkül, hogy ránézett volna, csak ennyit mondott: "Nem akarom tudni vagy hallani, hogy mit tett."

Két nappal később visszatértek a bázisukra, Lea pedig röviden beszámolt Spaulding tábornoknak az útjukról. Lea egy szóval sem említette a császárt, a hamutálat, vagy Hollandiát. Eközben a hágai amerikai katonai attasé riasztotta a Katonai Hírszerzés Hivatalát, hogy Vilmos császár hivatalos panaszt nyújtott be egy csapat hivatlan amerikai katona, és egy hamutál ellopása miatt. A hírszerzés meg volt győződve róla, hogy Lea érintett az ügyben. 

Pershing tábornok, az Amerikai Expedíciós Erők parancsnoka, utasította a főfelügyelőjét, hogy vizsgálja ki a panaszt. Pershing nemzetközi botrány kirobbanásától tartott, ezért utasításba adta, hogy "Gyorsan járjanak utána az ügynek, és mielőbb tegyenek jelentést."

Andre W. Brewster főfelügyelő és emberei heteken át vizsgálódtak, és az út minden résztvevőjét és szemtanúját kihallgattak. Brewster tudni akarta, hogy Lea és az emberei megsértették-e a semlegességi szabályokat azzal, hogy Hollandiába mentek, vagy megsértették-e a katonaság szabályait a katonai jármű használatával, illetve ellopták-e a hamutálat. Lea vallomása sorsdöntő volt, de semmi bizonyítékot nem tartalmazott. Rövid válaszokat adott és tagadta, hogy parancsot sértett volna.

Miután vallomást tett, Lea MacPhail-el vacsorázott. Miközben ettek, MacPhail üzenetet kapott, hogy azonnal jelenjen meg a főfelügyelőnél. Lea csak ennyit mondott neki: "Én leszek a jogi képviselője." MacPhail válaszai cseppet sem voltak őszinték, amikor a főfelügyelő a hamutálról kérdezte: "Láttam a hamutálat, és egy időre magamhoz vettem. A hamutál nincs nálam, és nem is tudom, hogy hol lehet." Amikor azt kérdezték tőle, hogy ki vitte el, csak ennyit mondott: "Nem tudom."

Brewster főfelügyelő a bizonyítékok áttekintése után hadbíróság elé akarta állítani Lea-t, amiért illegálisan és hamis szándékkal belépett Hollandiába, és megpróbálta felvenni a kapcsolatot az ellenséggel. Walther A. Bethel ezredes, a hadsered legfelsőbb ügyésze egyetértett a vádakkal, de a hadbíróság elé állítás ellen érvelt. A következőket írta: "Nem hiszem, hogy Lea ezredest bármi másban is bűnösnek találnák, mint súlyos indiszkréció elkövetésében." A végső szó Pershing-é volt, aki futni hagyta Lea-t és embereit, és csak írásos megrovásban részesítette őket. 

A háború után Lea sokkal súlyosabb botrányban keveredett. Több Tennesse-i újsságnak is a tulajdonosa volt, amiket a North Carolina Bank finanszírozott. Amikor a bank csődbe ment, a nyomozók kiderítették, hogy Lea és a legidősebb fia csalást követtek el.

Mi történt végül a császári hamutállal? Larry MacPhail kapitány hosszú éveken keresztül az íróasztalán tartotta azt. Napjainkban, egy évszázaddal azután, hogy ellopták azt, állítólag egy amerikai bankban elhelyezett biztonsági kazettában őrzik.

Kép: Az amerikaiak, akik megpróbálták elrabolni a császárt, a Georgia-i Fort Oglethorpe-ban. 1919. Első sor: Capt. Leland S. MacPhail, Col. Luke Lea, Cap. Thomas P. Henderson, 1st Lt. Ellsworth Brown. Hátsó sor: Sgt. Dan Reilly, Sgt. Egbert O. Hail, Sgt. Owen Johnston, Cpl. Marmaduke P. Clokey

Forrás: washingtonpost.com

Read more...

Titkos bombázóküldetéssel végeztek volna II. Vilmos császárral a britek 1918-ban?

Irattárak mélyéről most előkerült titkos dokumentumok szerint létezett ilyen terv. Azonban ha sikeresen végrehajtják, az egyre népszerűtlenebb császárt a háború mártírjává is tehette volna, ezzel talán megmentve a német monarchiát az összeomlástól.

Példátlan akció lett volna egy állam feje elleni támadás - főleg egy olyan uralkodó ellen, aki az angol király első unokatestvére volt. (Fénykép: USA Kongresszusi Könyvtár)

Figyelemreméltó, eddig soha nem publikált bizonyítékok utalnak arra, hogy az első világháború utolsó évében Nagy-Britannia komoly kísérletet tett Németország vezetője, II. Vilmos császár likvidálására. A titkos küldetés nem járt sikerrel, de csak kevésen múlott. Az ezt bizonyító iratok szerint, amelyek a Királyi Légierő irattárából és egy francia magánlevéltár anyagából kerültek elő, éppen száz évvel ezelőtt 12 bombázógép emelkedett a levegőbe egy Boulogne melletti repülőtérről. Célpontjuk egy kis francia kastély volt, amelyben a felderítőjelentések szerint a Kaiser titkos nyugati főhadiszállása rendezkedett be.

A történet azonban, amelyet egy nemrég megjelent könyv részleteiben is elbeszél, korábban, 1918 márciusában kezdődött, amikor a német hadsereg új offenzívába kezdett az antant csapatai ellen. A súlyos támadások eleinte sikeresek voltak, ám számos német katona az antant fogságába esett. Egyikük elárulta a francia kihallgatótiszteknek, hogy a császár egy Trelon nevű kis falu mellett ütötte fel tanyáját, három mérföldre a belga határtól. Teljesen véletlenül a kastély a Philippe Pétain tábornok törzse mellett dolgozó felderítőrészleg egyik tolmácsának a tulajdonában állt. 1918 áprilisában ő kapta feladatul a német fogoly részletes kihallgatását, és helyismerete révén az információ hitelességének ellenőrzését. Frederic de Merode ezután személyesen Pétain tábornoknak tett jelentést. Egy későbbi időpontban, feltehetőleg májusban, és valószínűleg a britekkel való egyeztetés után, elvi döntés született a kastély elleni légitámadásról. De Merode-től a francia haderő hivatalosan engedélyt kért a tulajdonában álló épület bombázásához, ő pedig hazafiasan beleegyezett.

A Kaiser titkos nyugati főhadiszállására egy tucat De Havilland-4 szórt bombákat

Német források szerint a Kaiser legalább három alkalommal tartózkodott az épületben: egyszer március 21 és április 2, egyszer április 5 és 15, végül május közepe és június 1 között, illetve valószínűleg egy negyedik alkalommal, április 26 és május 1 között is. Lehetséges, hogy a brit hírszerzés további bizonyítékokat próbált beszerezni, mielőtt meghozzák a végső katonai és politikai döntést a császár elpusztítására. Hiszen csak egyszer próbálkozhattak, és ha a támadás nem sikerül, azonnal kiderül, hogy tudnak a császár hollétéről, és a németek azonnal elköltöztetik a főhadiszállást.

A semleges Hollandiában, Amszterdamban működő brit hírszerzők folyamatos kapcsolatban álltak a németek megszállta Belgiumban és Észak-Franciaországban működő, La Dame Blanche (Fehér nő) fedőnevű földalatti kémhálózattal. Ismert, hogy a mozgalomnak voltak ügynökei Trelon térségében, így feltételezhető, hogy a császár megjelenését folyamatosan jelentették Amszterdamon keresztül Londonnak. Ám ez késedelemmel járt, így az információ már elavulttá vált, mire megérkezett. Ráadásul épp akkor, amikor az antanthatalmaknak sikerült megállapítaniuk a Kaiser hollétét - és ami ennél is fontosabb, hogy a bombázóik hatósugarán belül tartózkodik - megindult a német hadsereg tavaszi offenzívája, amely súlyos csapást mért a brit és francia csapatokra. A németek rövid időn belül negyven mérfölddel vetették vissza az antant vonalait, és a Chemin des Dames melletti csatában 45 000 antantkatonát és 400 tábori üteget ejtettek fogságba. Az antant számára ez felért egy katasztrófával. Ebben az időben, 1918 tavaszának végén, a németek jó eséllyel akár meg is nyerhették volna a háborút. Ilyen nehéz körülmények között született a brit-francia közös döntés a német császár megöléséről.

A kastély tulajdonosa, Frédéric de Merode engedélyt adott az épület elpusztítására (Fotó: Les Meloures)

A Boulogne-sur-Mer közeli Ruisseauville repülőteréről 1918 június 2-án, hajnali 4:50-kor tizenkét De Havilland-4 bombázó emelkedett a levegőbe. 5:25-kor érték el a császár titkos rezidenciáját Trelonban, ahol 12 darab 50 kg-os és 24 darab 11 kg-os bombát vetettek az épületre és környékére. Csakhogy a brit felderítés nem tudott arról, hogy a Kaiser 19 órával a csapás előtt elhagyta a kastélyt, és a frontra utazott, hogy tábornokainak személyesen gratuláljon a sikeres hadműveletekhez. Ráadásul, mivel a repülőgépek mindössze 150 méter magasságból támadtak, és vonalban, egymást követve repültek a kastélyra, az első néhány robbanás füstje eltakarta előlük a célpontot. Az épület ezért javarészt sértetlen maradt, csak a kertjében parkoló autók pusztultak el. Égő benzintankjuk és gumijaik füstje tovább rontotta a láthatóságot, így a bombák ártalmatlanul potyogtak a környékre.

Azonban amikor a bombázás megkezdődött, a császár egyik személyes különvonata éppen közeledett a kastélyhoz kiépített vágányon. A brit repülőgépek mintegy nyolcszáz lövést adtak le az öt vagonból álló szerelvényre, amelyben szinte biztosan többen is megsebesültek vagy életüket vesztették. De a Kaiser már biztonságban volt, mintegy huszonöt mérfölddel távolabb. Éppen nem volt jó hangulatban: mire elérte a frontot, az előrenyomulás megakadt és a német csapatokat visszavetették. A front porától belepve panaszkodott szárnysegédeinek, hogy mennyire csalódott és szomorú.

Furcsa módon az iratokból úgy tűnik, négy napig senki sem vette a fáradságot, hogy értesítse az uralkodót vagy környezetét a RAF támadásáról. Egy vezető tanácsadója korabeli naplójában olvasható egy beszélgetés, amelyben arról esik szó, hogy veszélyes helyen tartózkodnak, egy nagy lőszerraktár közelében, és jobb lenne visszatérni a kastély biztonságába. Végül azonban csak néhány mérföldre távolodtak onnan. Szinte biztos, hogy a Kaiser ezután szerzett tudomást a légitámadásról, mivel ugyanezen naplóban olvasható később, hogy soha többé nem megy vissza Trelonba. Most, hogy az antant tudomást szerzett ottlétéről, nyilván igen veszélyessé vált számára a hely.

A támadás emléke jórészt feledésbe merült az elmúlt száz év során. A britek és a franciák nyilván nem kívánták nyilvánosságra hozni egy kudarcot vallott küldetés történetét, a németeknek pedig nem állt érdekükben tudatni a világgal, hogy császáruk csak a vakszerencsének köszönhetően maradt életben. Trelon környékén fennmaradt némi közösségi emlék a támadásról, s persze a pilóták leszármazottai is őriztek töredékeket. Ennek ellenére a történet egyetlen, az első világháborúról vagy a Királyi Légierő első napjairól írt nagyobb kiadványban sem szerepel. A most megjelent, A Császár alkonya (The Kaiser's Dawn) című könyv szerzője az egyik pilóta unokájától értesült a történtekről.

„Tanulmányi kirándulást vezettem az egykori nyugati front területén, mint a Harctéri Kalauzok Céhének elnöke, amikor tudomást szereztem ezekről a soha nem publikált RAF-dokumentumokról”, mondta a könyv szerzője, John Hughes-Wilson, a brit katonai hírszerzés nyugalmazott ezredese az Independent című brit lapnak. „Teljesen elképedtem. Olyan történelmi kincsestárra bukkantam, ami száz éve ismeretlen titkokat rejtegetett.”

A támadást azonban további három komoly rejtély övezi. Az első, hogy egy ellenséges államfő megölése, különösen egy uralkodóé, aki ráadásul Britannia királyának első unokatestvére, enyhén szólva igen súlyos és ellentmondásos döntés. Ki hozhatta meg ezt a döntést brit részről? Nagyon valószínű, hogy a brit miniszterelnök, Lloyd George személyesen hagyta jóvá a tervet, különösen mivel az a RAF részvételét igényelte. Erre azonban nincs bizonyíték, még arra sem, hogy előzőleg tudott volna róla. Egy ellenséges államfő megölése nagyon ritka esemény volt az egész történelem során, nem civilizált kormányokra jellemző cselekedet. Hiszen magát a háborút is a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet generálta, pontosabban az a feltételezés, hogy abban egy állam is bűnrészes volt. Nagy-Britannia nem kísérelte meg egyetlen nagyobb ellenséges állam fejének likvidálását a XVIII. század számos konfliktusa vagy a XIX. század elejének napóleoni háborúi során sem. Az Adolf Hitler elleni merénylettervet is maga Winston Churchill vétózta meg. A Trelon elleni 1918-as támadás ezért valószínűleg történelmi unikum, a normális katonai és politikai szokásoktól való durva eltérés.

A második rejtély a támadás időzítése. Vajon az 1918 márciusi, áprilisi és májusi német katonai sikerek, az antant kétségbeesése okozta? Vagy talán már sokkal korábban tervbe vették, csak a megfelelő felderítési adatokra vártak?

A harmadik rejtély pedig egyszerűen taktikai jellegű, bár nem kevésbé izgalmas. Miért repültek a bombázók vonalban, „libasorban”, amikor a tapasztalt pilóták tudhatták, hogy a felszálló füst zavarni fogja ezt a szokatlanul alacsonyan végrehajtott támadást?

A kastély ma is áll, népszerű turistalátványosság. A titkos támadás számos irata, köztük a pilóták hadinaplói, a célterület kézzel rajzolt térképe és az eredeti francia hírszerző-jelentés mindmáig fennmaradt brit és francia levéltárakban.

„Ez egy szenzációs felfedezés, és csak találgatni lehet, hogyan reagált volna a világ közvéleménye, ha a támadás sikerrel jár. Németországban az egyre népszerűtlenebb Kaisert valószínűleg egy csapásra háborús mártírrá avatta volna, és ez akár meg is akadályozta volna a monarchia hat hónappal későbbi összeomlását. Hiszen a háborúban vesztes német nemzetnek komoly stabilizáló tényezőt biztosított volna a forradalmi veszélyekkel terhes jövővel szemben”, mondta John Röhl, a sussexi egyetem történészprofesszora, II. Vilmos személyének ismert szakértője.

John Watts, az egyik pilóta unokája szerint az akcióról további információk lapulhatnak eddig fel nem tárt aktákban brit, francia, vagy akár német levéltárakban.

„A nagyapám szerepe mindig is a családi folklórunk része volt. Ezek az Észak-Franciaországból és a RAF archívumaiból előkerült, figyelemreméltó, új részletek végre felfedik, mi történt valójában”, mondta Watts, aki maga is a hadtörténelem rajongója.

(Forrás: www.independent.co.uk)

Read more...

A császár újra nemet mond a korlátlan tengeralattjáró-háborúra - 1916. március 4.

A német kormány képtelen volt dűlőre jutni a tengeralattjárók felhasználását illetően. A tengerésztisztek többsége a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett tört pálcát, mivel úgy vélték, hogy végre rendelkeznek azzal az erővel, ami már képes megtörni a brit kereskedelmi hajózást. Falkenhayn is egyetértett, és azt remélte, hogy míg a katonái Verdunnél legyőzik a franciákat, a tengeralattjárók a britekre csapnak le. Bethmann-Hollweg kancellár, mint mindig, vehemensen tiltakozott az ötlet ellen, azzal érvelve, hogy azzal kiváltanák az Egyesült Államok hadüzenetét. 

A viták és nézeteltérések végül az OHL március 4-ei konferenciáján csúcsosodtak ki. A feszültség nagy volt. Müller admirális szerint a kancellár „cigarettáról cigarettára gyújtott, és folyamatosan egyik széktől a másikig ment”. A feszültség a császárra is átragadt. „Őfelsége idegei az összeomlás határán voltak a kimerültségtől. Ma először mondta ki, hogy „senkinek sem szabadna kimondania, és nekem se szabadna bevallanom... de ez a háború nem fog dicsőséges győzelemmel végződni.”

A császár lakóhelye a háború alatt.

A császár nem akarta, hogy az amerikaiak belépjenek a háborúba, főleg nem úgy, hogy a németek okot adhatnak arra, hogy barbársággal vádolják őket. Másrészről meg volt róla győződve, hogy a tengeralattjáró hatékony fegyver lehet a britek ellen. Eredetileg úgy tervezte, hogy akkor küldi hadba a tengeralattjáróit, ha Verdunnél sikerült kivívni a győzelmet, de ez a kezdeti sikerek ellenére március elején már egyre távolabbinak tűnt. Végül beleegyezett a tengeralattjáró-háború felújításába, de csak korlátozásokkal. A felfegyverzett kereskedelmi hajókat bárhol figyelmeztetés nélkül elsüllyeszthetik, a fegyverteleneket viszont csak a Brit-szigetek körüli háborús zónában. Az utasszállító hajókat nem támadhatják meg, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek és fel vannak-e fegyverezve, vagy sem.

Az admirálisok többsége meg volt róla győződve, hogy a dolog nem fog működni, a parancsnokok vagy túl agresszívek lesznek és az utasszállítókat is elsüllyesztik, vagy félelmükben túl sok kereskedelmi hajót hagynak futni. Mindenesetre a császár nem hajlott meg, és nem engedte, hogy a tengeralattjárók szabadon, megkötések nélkül portyázzanak. 

Read more...

A francia védelem megroppan - 1916. február 23.

Két nappal a német támadás után a francia védelem a széthullás jeleit kezdte mutatni, a németek pedig tovább nyomultak előre. A francia parancsnokság még mindig nem látta át a helyzetet, és nem ismerte fel teljesen, hogy mekkora jelentőségű támadással kerültek szembe. Bapst tábornok, a 72. hadosztály 60 éves parancsnoka, többször is arra kényszerült, hogy áthelyezze főhadiszállását, így képtelen volt tartani a kapcsolatot az embereivel. Megparancsolta, hogy mindenáron tartsák meg a folyó menti kisebb falvakat, és utasítását haladéktalanul hajtsák végre. „Nem vonulunk vissza.”

Haumont falu elvesztése azonban érzékeny rést ütött a francia védelmi vonalakon, és tarthatatlanná tette a 72. hadosztály pozícióját. A rohamozó német csapatok azzal fenyegették a franciákat, hogy bekerítik őket. Lassan patthelyzet alakult ki. Bapst kiürítette a Brabant nevű falut, majd még a nap folyamán megpróbálta azt visszafoglalni. A támadó franciákat azonban egyszerűen elsöpörték az előrenyomuló német ezredek, melyek közül többen hangosan énekelve, leeresztett puskával masíroztak előre.

Német tüzérségi gránát becsapódása. 

A nap végére a németek további 3 kilométert nyomultak előre és 3 000 fő hadifoglyot ejtettek. A franciák számára a nap legtragikusabb eseménye az volt, amikor a tüzérségük olyan híreket kapott, hogy a németek elfoglalták Samoneux falut, pedig valójában az még mindig francia kézen volt. A francia tüzérség több mint egy órán át rendkívül pontos és gyilkos tüzet zúdított saját csapataira. Ahogy a bombázás véget ért, a németek egyszerűen besétáltak a faluba. Később több német katona is úgy emlékezett vissza, hogy segélykérő hangokat hallott a romok közül. “Pour mes enfants, sauvez-moi!” Néhányan megálltak, és elkezdték kiásni a romok alatt rekedteket franciákat, de még azelőtt visszarendelték őket, hogy bárkit is megmenthettek volna. A francia Percin tábornok egy háború után kiadott tanulmányában azt írta, a francia tüzérség az egész háború során legalább 75 000 fő veszteséget okozott a saját csapatoknak. Mások hat számjegyű veszteségről beszélnek.

Samoneux elestével Bapst 72. hadosztálya is megsemmisült. A fronton álló két francia hadosztály 16 000 embert vesztett el a 26 000-ből. Új ezredek és új parancsnokok jöttek a helyükre, de hasonló veszteségeket szenvedtek el ők is. A német sajtó máris győzelemről beszélt, mely újból megmutatja a teuton hadak erejét. De a francia vonalak még nem omlottak össze. Falkenhayn felőrlő csatát akart, a franciák pedig megadták neki. A 72. hadosztály egyik fogságba esett hadnagyát egy előkelő vendég elé vezették, aki periszkópon át szemlélte az ütközetet. Vilmos császár eljött a frontra, hogy személyesen nézze végig a francia hadsereg vereségét. A hadnagy nem hatódott meg. „Sohasem fog belépni Verdunbe.” - mondta.

Francia katonák légvédelmi reflektorral.

Read more...