kedd, június 11, 2024

Jahja esz-Szinvár lehetetlen elszántsága

(Az alábbi cikk eredetileg a Substacken jelent meg, magyar fordítása pedig a kuruc.info oldalon.)

Izrael létrejötte az első világháború eseményeihez köthető, valamint a téma aktualitása miatt az alábbi cikket utánközlésre érdemesnek ítéltük, így itt is olvasható.

Hat óra leforgása alatt a palesztin különleges erők katonái hagyományos és nem hagyományos taktikát alkalmazva kijátszották a kifinomult biztonsági rendszert, amely már régóta körülzárta az erősen megfigyelt Gázai övezet lakosságát, és több mint ezer izraelit – elsősorban telepes fegyveres milicistákat és a bázisokon lévő izraeli katonákat – öltek meg, miközben további százakat fogtak el. Október 7. úgy fog bevonulni a történelembe, mint a cionista projekt elleni legpusztítóbb támadás annak egész történetében. 

Ez a tett egy olyan kiszámíthatatlan, rosszul megtervezett ámokfutást indított el a zsidó állam részéről, amely sokkolta a világot, és Izraelt páriává tette annak szemében. A Nemzetközi Büntetőbíróság – egy olyan intézmény, amelyet az emberi jogi doktrína és a nemzetközi jog cionista feltalálói hoztak létre, hogy megbüntessék ellenségeiket a Harmadik Birodalomban és az arab világban – még elfogatóparancsot is kiadott az izraeli vezetés ellen. 

A palesztinok a döntést, hogy alávetik magukat ennek a sorsnak, nem könnyelműen hozták meg, utolsó lehetőségként a saját létüket tették kockára, a legvégső “lenni vagy nem lenni” elv szerint. 
Netanjahu és Szinvár
Az elmúlt 35 év világeseményei katasztrofálisak voltak a palesztin ügy számára. A Szovjetunió 1991-es bukása a mozgalom legfőbb diplomáciai és katonai támogatójának megszűnését jelentette. Az 1993-as oslói megállapodásokkal Izraelnek a PFSZ (Palesztinai Felszabadítási Szervezet) mint fegyveres szervezet általi fenyegetettsége gyakorlatilag megszűnt, ami nem meglepő módon ahhoz vezetett, hogy a zsidó állam nem tartotta be az alku rá eső részét, és egyre nagyobb területeket foglalt el Ciszjordániából, miközben a korrupt Palesztin Hatóság csak nézte. 

A muzulmán világ Jordániától Indonéziáig utoljára 2009-ben vonult az utcára a palesztinok jogaiért nagy számban, de azóta a Közel-Keleten a különböző polgárháborúk és gazdasági válságok háttérbe szorították a kérdést. 

Az Ábrahám-megállapodások, amelynek az volt a célja, hogy Szaúd-Arábia – az iszlám két legszentebb városának otthona – elismerje Izrael palesztin nép feletti uralmának jogosságát, az utolsó szög lehetett volna a palesztinok koporsójába. 

A Hamász politikai vezetése, akik közül sokan Dohában élnek és hozzászoktak az Öböl-menti arab életmódhoz, a luxusszállodákhoz és sportautókhoz, egyre nagyobb hajlandóságot mutatott arra, hogy eltávolodjon a fegyveres harcukat évtizedeken át szponzoráló harcos irániaktól és libanoniaktól. 

Amikor 2011-ben megkezdődött a Bassár el-Aszad elleni, az amerikaiak, izraeliek és az Öböl-menti államok által támogatott felkelés, Iszmail Hanije, a Hamász vezetője csalódást okozott hűséges iráni, szíriai és libanoni szövetségeseinek, amikor úgy döntött, hogy a csoport bázisát Szíriából Katarba helyezi át. Hanije akkori beszédében Aszadot támadta és támogatta a szíriai kormány megdöntését (miközben a tömeg azt skandálta, hogy "Halál a Hezbollahra!"), ami a palesztin vezető részéről egy félreértelmezett szunnita szolidaritásnak tűnt, és talán egy kísérlet volt arra, hogy tartalék tervként a gazdag Öböl-államokhoz közeledjen. Amikor Aszad győzedelmeskedett és a por leülepedett, a Hamász kapcsolata Iránnal és a Hezbollahhal elhidegült, ami kritikus stratégiai hátránnyal járt a palesztin ellenállás számára, és évekbe telt a hiba helyrehozása. 

A haszonleső Hanije elhatárolódása a szövetségeseiktől a szükség idején korántsem volt konszenzus a Hamászon belül, ezért 2017-ben a mandátumának végével Katarba küldték, hogy a csoport politikai irodájának elnöke legyen, ami gyakorlatilag egy előléptetésnek tűnő lefokozás volt, egy nagyköveti szintű tisztségre. 

Gáza vezetőjének pozíciójába – ami vitathatatlanul a legfontosabb szerep a Hamászban az al-Kasszám Brigádok parancsnoksága mellett – egy visszafogott ember került, aki később a nemzetközi zsidóság által üldözött első számú személy lett: Jahja esz-Szinvár. 

Az ember, aki megrázta Ciont 

Jahja esz-Szinvár, Gáza vezetője olyan szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, akiket zsidó milíciacsoportok lakoltattak ki otthonukból, a ma Izraelhez tartozó Ashkelon város ellen elkövetett 1948-as etnikai tisztogatás során. Jahja 1962-ben született a Hán Júnisz menekülttáborban, egy olyan helyen, amely többször is ki volt téve az izraeli atrocitásoknak és a lélekölő szegénységnek. 

Az ENSZ által támogatott általános iskolában Szinvár (akinek a vezetékneve egyébként halászt jelent) kiemelkedő teljesítményt nyújtott. A gázai Iszlám Egyetem arab szakos hallgatójaként aktív politikai szervező volt, bár akkoriban kizárólag az erőszakmentes ellenállásnak szentelte magát. Annak ellenére, hogy igyekezett a törvényen belül maradni, az izraeli hatóságok az 1980-as években többször letartóztatták és megkínozták politikai tevékenysége miatt. 

Miután a börtönben több palesztin radikálissal találkozott, és miután többször is elszenvedte a besúgók árulását, Szinvár végül arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti mozgalmat hátráltató legfontosabb akadályt a palesztin besúgók kiterjedt hálózata jelenti, akik az izraeli hatóságoknak a szomszédaikról jelentenek. Erre válaszul 1986-ban megalapította a Munazzamat al Jihad w'al-Dawa (MAJD) kémelhárító csoportot, amely a patkányok felderítésére és megbüntetésére szakosodott. 

Bár általában megfontoltnak és jó szándékúnak mondják, Szinvár kíméletlensége a palesztin ügyet elárulókkal szemben jól ismert. Az izraeli bíróságok 1989-ben több tucatnyi besúgó megöléséért ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre. Szinvár később azt mondta a Sin Bét kihallgatóinak, hogy az informátorok kivégzésekor mindig elutasította a lőfegyverhasználatot, ehelyett inkább puszta kézzel fojtotta meg őket, elvből. 

Szinvár 2011-ig fogoly maradt izraeli börtönökben, amikor Izrael elcserélte őt és 1026 másik palesztin társát az elrabolt IDF-katonáért, Gilad Shalitért. A Hamász győzelemnek tekintette ezt az egyoldalú cserét, Szinvár azonban, miután megtudta, hogy kiszabadul, üzenetet küldött Gázába, hogy tépjék szét a megállapodást és tárgyaljanak újra, hogy egyetlen palesztin fogoly se maradjon hátra. 

Néhány izraeli börtöntisztviselő, akiknek az évek során feltűnt Szinvár szokatlanul magas intelligenciája és a palesztin ügy iránti elkötelezettsége, azt javasolta, hogy ne engedjék szabadon, de feletteseik (akik úgy vélték, hogy Shalit visszatérésének biztosítása politikai szükséghelyzet) felülbírálták őket. Gázába való visszatérése után Szinvár nagy szerepet játszott a Hamász fegyveres szárnyán belüli zsidó túszejtés gyakorlatának tökéletesítésében. 

A zsidó pszichológia mestere 

A 2017-es vezetői pozícióba emelkedését követően Szinvár láthatóan igyekezett minden lehetséges diplomáciai lehetőséget kimeríteni, mielőtt bemutatta volna drámai, 2023-as fegyveres válaszlépését. 

Első dolga volt a Hamász alapszabályának átalakítása, különösen a csoport maximalista céljainak csökkentése; a zsidók teljes kiűzésének helyébe a kétállami megoldás gyakorlatiasabb elfogadása lépett, amelyet még Izrael nyugati barátai is nyilvánosan támogatnak. Szinvár ezt követően Egyiptom kérésére letartóztatta a hatáskörébe tartozó erőszakos magányos farkasokat Gázában, és még az izraeli televízióban is kérte a zsidókat (folyékony héber nyelven), hogy szüntessék be az ostromot Gáza ellen és egyezzenek bele a tűzszünetbe. 

Az arrogáns és egoista izraeliek, beleértve a hírszerző szolgálatoknál dolgozókat is, ezeket a gesztusokat a megadás jeleként értelmezték, ami miatt a gázai biztonsági fenyegetést a listán lejjebb sorolták a Hezbollah, az iráni atomprogram és Szíria mögé. Utólag belegondolva, ez teremtette meg a lehetőségét annak a hatalmas védelmi hibának, ami később bekövetkezett. 

2017 végére a cionista lobbi elérte, hogy Donald Trump az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésével szimbolikus csapást mérjen a kétállami megoldás minden reményére. Az olyan kis amerikai protektorátusok, mint Guatemala, Koszovó és Pápua Új-Guinea követték a példát. 

Szinvár válasza erre 2018-ban egy sor békés tüntetés megszervezése volt – a Nagy Visszatérési Menetelés –, hogy megpróbálja újra felkelteni a világ figyelmét a feledésbe merülő palesztin ügyre. Az izraeli mesterlövészek ezekre a tüntetésekre válaszul tüzet nyitottak a fegyvertelen férfiak, nők és gyermekek tömegére, 223 embert meggyilkolva és további ezreket megsebesítve. 

A békés tüntetők meggyilkolása nem váltotta ki azt a hatást a világ közvéleményében, amit a palesztinok reméltek. Sikerült elérniük, hogy az ENSZ általános, végrehajthatatlan, Izraelt elítélő határozatokat fogadjon el, de végső soron az egyetlen eredményük az volt, hogy ürügyet adtak az amerikai kormánynak, hogy egyoldalúan több százmillió dollárnyi humanitárius segélyt vonjon meg a Gázai övezettől és Ciszjordániától. Mivel egyetlen zsidó sem sérült meg, a megpróbáltatásaik gyorsan kikerültek a hírfolyamból. 

2020-ra az USA kormánya nyíltan támogatni kezdte az izraeli telepesek (nemzetközileg elítélt) terjeszkedését Kelet-Jeruzsálemben, egyre jobban kiszorítva a területen élő palesztinok maradékát. Ugyanebben az évben Benjamin Netanjahu bejelentette Ciszjordánia hivatalos annektálásának tervét, ami az oslói megállapodások masszív elárulása volt, és a Palesztin Hatóság azon döntésének hiteltelenné tétele, hogy letették a fegyvert. Miközben ez történt, a muszlim világban az Izrael nyílt támogatásával szembeni tabu egyre jobban erodálódott, köszönhetően a Jared Kushnerhez (Trump vejéhez) köthető Ábrahám-megállapodásoknak, amelynek Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Marokkó és Szudán is aláírója volt. 

2023 tavaszára a soviniszta zsidó csőcselék rendszeresen megszállta az al-Aksza mecset területét és környékét, és kegyetlenül megverték a muszlimokat, akik megpróbáltak bemenni imádkozni, mindezt a kahanista Itamar Ben-Gvir által felügyelt izraeli rendőri erők teljes támogatásával. 

A legtöbb ember ekkor már beletörődött volna a sorsába, de Jahja esz-Szinvárnak különleges képessége volt arra, hogy felismerje ellensége Achilles-sarkát. Fogsága alatt megtanult héberül beszélni és olvasni, és Izraeli újságok, valamint a zsidó történelemről és a második világháborúról szóló könyvek olvasásának szentelte magát. 22 börtönben töltött éve alatt (de még szabadulása után is) a "spártainak" és "céltudatosnak" jellemzett férfi a zsidók és a cionista világnézet politikai és etnikai gyengeségeinek a feltárásának szentelte magát. 

Emiatt az izraeli kommentátorok rendszeresen úgy hivatkoznak Szinvárra, mint egy szinte mitikus antihősre, egy "kis Hitlerre" (ahogy Netanjahu hivatkozik rá), aki a zsidó elme kulcsát birtokolja. Ez az egyszemélyes frankfurti iskola elszántan tanulmányozta a zsidókat, ugyanúgy, ahogyan egykor Sigmund Freud, Edward Bernais, Else Frenkel-Brunswik és Theodore Adorno feltérképezte a fehér ember álmait, motivációit, sebezhetőségét és tudatalattiját. Izraelben Szinvárról azzal a vonakodó tisztelettel beszélnek, amelyet csak egy egyenrangú ellenfél érdemel ki, szemben az amerikai médiával, amely irracionális, egydimenziós, képregényszerű terroristaként mutatja be. 

A legtöbben akik megpróbálták megérteni Szinvár gondolkodását, egyetértenek abban, hogy október 7-én úgy indította el a támadást, hogy tudta, az hisztérikus túlreakciót fog kiváltani. A Szinvár döntéshozatali folyamatának megértésére kifejlesztett csúcstechnológiás mesterséges intelligencia program azt találta, hogy gondolkodása rendkívül tudományos és racionális, és hogy több lépéssel előre tervez, számításba véve a lehetséges kimeneteleket. 

A cionista projektnek az a központi ígérete, hogy Izrael a világ zsidóságának menedékhelyéül szolgál, függetlenül attól, hogy honnan származnak, vagy milyen bűncselekmények elől menekülnek. 

Szinvár terve ennek az ígéretnek a gyakorlati cáfolata volt, amely Izraelt egyfajta biztonsági ernyőből a globális zsidó diaszpóra erőforrásainak felemésztőjévé változtatta, arra kényszerítve őket, hogy az általuk fizetett washingtoni, párizsi, berlini és londoni [valamint budapesti, lásd az Orbán-kormány Izrael és Netanjahu melletti feltétel nélküli kiállását - a fordító] magas rangú politikusokat arra kérjék, hogy vállaljanak politikai kockázatokat, népszerűtlen és nehezen igazolható intézkedéseket. 

A zsidó telepesek, akik korábban a Gázai övezet közelében éltek, most nem hajlandók visszatérni. Október 7. óta rekordszámú izraeli számolt be a mentális egészséggel kapcsolatos súlyos problémákról, és komolyan fontolgatják az ország elhagyását. 

Naponta újabb és újabb videók kerülnek fel Telegramra, amelyeken az al-Kasszám és a Hezbollah katonái izraeli tankokat robbantanak fel, izraeli katonákra lőnek, sőt, még egy új klip is felkerült a 10 meglévő vaskupolaelem egyikének rakéták általi megsemmisítéséről. 

A helyzet annyira súlyos, hogy Joe Biden most már nyilvánosan elismeri, hogy Izrael elvesztette a háborút, és nincs más választásuk, mint tárgyalni. 

Izrael nők és gyermekek elleni barbár háborúja a szunnita muzulmán világ általi teljes elismerés küszöbéről egyik napról a másikra oda juttatta őket, hogy diplomatái, polgárai és támogatói Columbiától [egy város Dél-Karolinában - a fordító] Kolumbiáig mindenhol nem kívánatos személlyé váltak. A dél-ázsiai Maldív-szigetek még az amerikai szankciókat is hajlandónak tűnik elviselni, amelyet megtorlásul vetettek ki rájuk azért, mert minden izraelit kitiltottak az országukból.

Október 6-án a palesztinok elszigeteltek voltak, figyelmen kívül hagyottak, és biztosnak tűnt az eltűnésük, leginkább az erőszakos elüldözésük által. Ma Oroszország és Kína a teljes jogú palesztin állam aktív támogatói közé tartozik, a nemzetek döntő többsége pedig megszavazta Palesztina ENSZ-tagállamként való elfogadását. 

Három európai állam – Írország, Spanyolország és Norvégia – elismerte a palesztin államot, bár számos feltétellel. Bezalel Smotrich izraeli pénzügyminiszter erre gengszterszerű választ adott. Smotrich kijelentette, hogy a palesztin nép elismerése Ciszjordánia és a Palesztin Hatóság összes adóbevételének az elrablásához fog vezetni, amely egyébként nem játszott szerepet az október 7-i támadásban. 

Szinvár végszükségben meghozott húzása fájdalmas volt, de a halál és a pusztítás, amit a palesztin nép elszenvedett, nem volt hiábavaló. A palesztinok részéről az izraeliek vérszomjas szadistákként való jellemzését egykor túlzó, zsidóellenes vádakként utasították el. Ma az egész világ láthatja a példákat, amelyek naponta érkeznek interneten az okostelefonokra és számítógépekre, bizonyítva, hogy a palesztinoknak végig igaza volt. 

A Netanjahu-kormány (annak ellenére, hogy a gázai háborútól független okokból is népszerűtlen), a talmudi szellem tiszta esszenciája. Az, hogy ezt most már milliárdok látják, beláthatatlan negatív következményekkel járhat a számukra a jövőben. 

Soha senki nem volt még, aki így orrba vágta Izraelt és aztán túlélte volna, hogy beszélhessen róla. Ez az oka annak, hogy az izraeli kormány szinte öngyilkos módon elutasítja a tűzszüneti tárgyalásokat. Tudják, hogy Jahja esz-Szinvár életének minden egyes napja egy homokszemcse lepergését jelenti Izrael állam homokóráján, amely azt végleg eltemeti. 

A konfliktus során Sinwar úgy játszott az izraeliekkel, mint egy macska az egérrel. Idén februárban, a gázai harcok tetőpontján Szinvár azt mondta a Katarban és Törökországban tartózkodó, a külföldi híradások miatt ideges Hamász-vezetőknek, hogy az IDF – akiket az alagutakban megbúvó gerillák egyenként szedtek le – pontosan ott van, ahol akarják, hogy legyenek. 

Az áprilisi tűzszüneti tárgyalások során a Hamász megerősítette a tárgyalási pozícióját azzal, hogy videókat tett közzé az elfogott túszokról (akik közül sokan feltehetőleg már halottak voltak), ami nagy tüntetéseket váltott ki a zsidókból, követelve, hogy Netanjahu tegyen meg mindent a visszaszerzésük érdekében. Miközben ez az írás készül, az izraeliek ismét, még nagyobb számban gyülekeznek, követelve, hogy Netanjahu fogadja el a jelenlegi tűzszüneti ajánlatot a túszok hazahozatala érdekében. 

Az izraeli tüntetők követelései gyerekesek: öljék meg Szinvárt, irtsák ki vagy űzzék el a palesztinokat, és hozzák haza biztonságban a túszokat. Netanjahu eddig képtelen volt közölni velük a rossz hírt, és nincsenek konkrét katonai győzelmei, amelyeket lobogtathatna. 

Végül lehetséges, hogy Szinvár marad a Hamász vezetője és túléli Netanjahu rendszerét, amely összesen 16 éve kormányozza Izraelt. Elképzelhető egy olyan világ, ahol Netanjahut az izraeliek bűnbaknak kiáltják ki és börtönbe zárják a gázai kudarcért, a romok alól pedig egy megújult, élettel teli palesztin mozgalom emelkedik majd ki. 

Anélkül, hogy a puszta elszántságon kívül bárki vagy bármi mögötte állt volna, Jahja esz-Szinvár talán megváltoztatta a történelem menetét.

Read more...

szombat, május 04, 2024

Végveszélyben a Monarchia egyetlen megmaradt úszódokkja!

Ha a Monarchia közel 106 éve szétosztogatott hadiflottájáról beszélünk, akkor mindig meg kell említeni, hogy milyen kevés úszóegység vészelte át a viharos huszadik századot. Jelen ismereteink szerint mindössze hat hajóról van szó, ami sajnos néhány hónapon belül ötre fog csökkenni. Ha nem teszünk valamit...

Tavaly ősszel volt szerencsém megtekinteni az 1913-ban, kisebb hadihajók kiszolgálására épült F jelű úszódokkot, ami negyven éve Cres kikötőjében vesztegel. 2020. június 19-én a horvát kulturális minisztérium előzetes védelem alá helyezte, és azóta egyetlen hajót sem dokkoltak ki benne. Azt tervezték, hogy felújítása után multifunkciós kulturális térként hasznosítják, de ebből végül semmi sem lett. Egy helyi lokálpatrióta tájékoztatása szerint a védettség idén júniusban lejár, és mivel a dokk megmentésére se pénz, se konkrét terv, a beolvasztás lesz a sorsa.
A dokk a világháború alatt...
A saját kapcsolati hálómon keresztül igyekeztem riadóztatni minél több befolyásos embert, de a helyzet közel sem egyszerű. A pénz csak egy dolog, elsősorban akarat kell a megmentéséhez! Ha a horvátok nem tartanak rá igényt, akár a magyar állam is megvehetné, és átvontathatná a trieszti magyar kikötőbe. Igaz, annak a kialakítását még el sem kezdték, de miért ne horgonyozhatna ott? A dokk felújítása után pénzt is termelhetne a magyar államnak, azon kívül, hogy történelmi szenzációként, szervezett keretek közt, időnként látogatókat is fogadhatna. Például kiválóan lehetne hasznosítani a Trieszt-környéki luxushajók javítására. Ha csak arra gondolok, hogy a magyar tulajdonú adriai hajók évente összeségében mennyi dokk időt vesznek igénybe, rentábilis lehet a dolog.
... és napjainkban.
Hogy mi lesz a dokk sorsa, a horvátok észbe kapnak-e az utolsó pillanatban, nem tudom. A Dalmát jacht hányattatott sorsát tekintve ennek kicsi a valószínűsége. Mindenesetre még nincs minden veszve, így arra kérnék mindenkit, akinek vannak felsőbb kapcsolatai, hogy mozgassanak meg minden szálat közös örökségünk ezen példányának megmentése érdekében! Köszönöm!

Read more...

szerda, március 20, 2024

"Navigare necesse est..." konferencia – 2024. április 12.

Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, az Az első világháború napról napra portál és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum meghívja Önt a 

"Navigare necesse est..." 
című hajózástörténeti konferenciára. 

– 110 éve tört ki az első világháború –

A részletes program az alábbi linkre kattintva olvasható: 

Read more...

szombat, február 24, 2024

106 éve elsüllyedt amerikai romboló harangját mentették meg

1917. december 6-án a USS Jacob Jones romboló a Scilly-szigetek (Nagy-Britannia partjainál) hajózott, amikor az SM U-53 német tengeralattjáró megtorpedózta. A romboló mindössze nyolc perc alatt süllyedt el és 66 tengerészt vitt magával a hullámsírba. Hans Rose sorhajóhadnagy, az U-53 parancsnoka, két amerikai tengerészt mentett ki, majd rádión értesítette a legközelebbi amerikai támaszpontot (Queenstown, ma Cobh, Írország) a hajó elsüllyedéséről és a koordinátáit is megadta.

A USS Jacob Jones 1916. február 10-én állt szolgálatba, és teljesen felszerelve 1205 tonna volt a vízkiszorítása. Fegyverzete 4 db 10 cm-es ágyú és 8 db 533 mm-es torpedóvető-cső volt. Személyzete 99 főből állt. Rövid karrierje folyamán konvojkísérési feladatokat látott el, és több elsüllyedt hajó legénységét is kimentette.
A USS Jacob Jones (DD-61) fénykorában.
A USS Jacob Jones roncsát 2022. augusztus 11-én találták meg brit mélytengeri búvárok. Számos eszközt be tudtak azonosítani, köztük a hajó harangját is. 2024. január 15-én a brit védelmi minisztérium, a U.S. Navy Naval History and Heritage Command kérését teljesítve, egy távirányítású robot segítségével kiemelte a romboló harangját.
A harang meglepően jó állapotban maradt fenn.
A kiemelés során kiderült, hogy a harang nyelve még a helyén van, a megtisztítása után pedig a "JACOB JONES" és "1915" feliratok is olvashatóvá váltak rajta. A hajóroncs 66 tengerész nyughelye és háborús sírnak minősül, így védelem alá került. Remélhetőleg elkerülik a kincsvadászok.
Már a felszínen. Jól kivehetők a feliratok.
Forrás: https://news.usni.org/2024/02/12/relic-recovered-from-u-s-destroyer-lost-in-wwi

Read more...

péntek, január 26, 2024

Ernst Jünger: A forradalom

Ha nem próbáljuk meg először az erőt látni, s csak azután személyes kifejeződését, akkor hamar belebonyolódunk a számtalan ellentmondásba, melyek pillanatnyi kérdésfelvetésünket uralják. A nacionalistának kiváltképp törekednie kell arra, hogy túllásson a személyes érzelmeken és ízlésbeli szempontokon a tulajdonképpeni értelem érdekében, mivel az egészet akarja, nem csupán a részt. Csak akkor reménykedhetünk általában vett kapcsolódás elérésében, ha a kérdést eléggé kiterjesztjük, máskülönben részigazságok és pártbölcsességek maradnak számunkra.

Ám minél közelebb kerülünk jelenkorunkhoz, annál nehezebb távolságot tartani és félretenni a szenvedélyt. Akkor is ez a helyzet, mikor a forradalomra, vagy arra a jelenségre fordítjuk figyelmünket, mely országunkban ezt a nevet adta magának. Megszokott kép a hátba döfés, melynek hadseregünk áldozatául esett. E kép, Marxszal szólva, elég drámai, s arra a nézetre megy vissza, mely szerint személyiségek, nem pedig felsőbb hatalom csinálja a történelmet, és túl sok érdemet tulajdonít az egyénnek. A forradalmár is úgy látja, ő vetett véget tudatosan a háborúnak, melyet bűnösnek tekintett. Ám ahogy nem tudunk háborút "csinálni", úgy véget sem tudunk vetni neki. A háborúnak abban a pillanatban van vége, mikor a sors megtagadja hatalmas erőáramlatainak ilyen formába öntését, nem előbb és nem később. Ahogy az ember csupán egy felsőbb akarat kifejezőeszköze a háború csúcspontjában, épp ilyen lezárulása során is.

A "drámai felfogás" feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. Vessük pillantásunkat egy csatahajó legénységére. A háború kezdetén választott csapatot láthattunk, a hatalom valamennyi eszközével felfegyverezve, bátrak, erősek, a háború iránt lelkesedők, birodalmi akarattól ihletve, melynek kívánni sem lehetne jobb szerszámokat. Végül eljött a nagy erőpróba, és az admirálistól az utolsó fűtőig ezek a férfiak megmutatták, hogy felérnek hozzá. Itt, a tengeren, ahol a technológia végső, legelmésebb formáiban fejezi ki önmagát, a szárazföldön lehetetlen összpontosítást engedve, ahol az emberek egyként küzdenek, nincsenek magányos gránáttölcsérekbe szétszórva, vannak pillanatok, mikor a háborús idea tiszta, nemes és pompás romantikájában tárul fel. Hőstetteket visznek itt véghez, melyekben nem is annyira az ember, hanem maga a kristálytiszta idea működik, a múlt összes nagy korszakának teljesítménye mellé helyezhetők, és minden olyan jövő szilárd nyereségeként íródtak történelmünkbe, melyekben még megvan a bátorság és férfiasság érzéke. Mindig büszkék leszünk rá, hogy nem dicséretreméltó kivétel, hanem szabály, hogy egy süllyedő hajó hurrázással és lengedező lobogókkal merült el, még ha minden egyén közvetlenül a halál sötét szemgödreibe is nézett. Nem olvashatunk olyan csatáról mellkasunkban emelkedett érzés nélkül, ahol a teljesen szétlőtt hajó, csavarjaival már a levegőben, torpedótámadást indított, hogy legalább kifejezésre juttassa tartását az elsüllyedés előtt. Mindez teljesen mesebeli számunkra.
Hans Bohrdt: Az utolsó ember
Nemrég megjelent a haditengerészeti vezérkar munkája az északi-tengeri háborúról. A tengerésztisztekre jellemző józan, tárgyilagos stílusban íródott, ám épp ebben jut kifejezésre legélesebben a modern ember heroikus oldala. S néhányunkban, akik szeretünk merész emberekről és tetteikről olvasni, felmerülhet a gondolat: hol volt ez a hősi személyzet 1918-ban, mikor minden összeomlott? Miként lehetséges és elképzelhető, hogy ilyen férfiak a forradalom vörös lobogóját tűzték ki ilyen hajók árbocára? S hol voltak szívükben valójában ezek az emberek akkoriban, mikor lövedékeik kalapácsütései alatt az angol cirkálóraj szétzúzódott, vagy akkor, mikor azt mondták: béke, szabadság, kenyér? Más szavakkal: hogyan válhattak a bátrak ekkora gazemberekké?

Most bevezettük ama megfontolásokat, melyeket mindannyian vég nélküli, indulatos beszélgetésekből ismerünk, s a láthatóan megragadhatatlant külső okokból igyekeznek magyarázni. A fegyelem és szokásos formái ellen szóltak, belőlük és kívülről származó pusztító propagandát emlegettek. Vizsgálták az ellátást és előkészítését, a protein és a szénhidrátok energiáját az idea élő erejével hozták összefüggésbe. Azon töprengtek, miért tartott ki hosszabb ideig a hadsereg, akár túl öregek, akár túl fiatalok voltak a tisztek, s a megfigyelő álláspontjának megfelelően mindenütt fájó pontokra leltek.

Persze az ilyen kérdések rettentő fontosak. Bennük az akarat öntudatlanul már a döntés előtt kifejezésre jutott, jobb, hatékonyabb formákban a jövőre nézve. Ám csupán a formák és nem a lényeg után nyomoznak.

Ha látni akarjuk, mi a lényegi, meg kell próbálnunk történelmileg gondolkozni, vagyis valami szükségszerűt látni mindenben, ami megtörténik. A történelem nem ismer tévedéseket, csupán tényeket, és ez jó dolog. Ha felismerjük a tévedést az 1918-as forradalmi gondolkozásban, miszerint a háborút itt nem sorsszerű fontossággal rendelkező eseménynek, hanem valamiféle őrületnek értették, ami könnyen elkerülhető intellektuális vagy morális belátással, akkor nem szabad rögtön ugyanezt a hibát elkövetnünk azzal, hogy ugyanígy állunk a forradalomhoz. Egyszer és mindenkorra ki kell ezt világosan mondani, noha biztosan félreértik: a forradalomban is szükségszerűség rejlik. Az általában vett háború szükségszerű következménye volt. Ám az már más, a személyes viták birodalmába tartozó kérdés, hogy olyan jelenség volt-e, mely felér a háború csúcsteljesítményeihez. Előtte azonban a lényeget kell tisztázni.
Az HMS Indefatigable csatacirkáló pusztulása.
A tény, hogy férfiak, akik jól teljesítettek a háborúban, később a forradalmat is jól szolgálták, vitathatatlan és megdöbbentő. Itt többé nincs helye személyes kérdésfelvetéseknek, itt meg kell próbálnunk magát az ideát megragadni. Végeredményben ugyanis bízhatunk benne, hogy a férfiak, akik tudták volna, miként haljanak meg bátran a csapkodó lobogó alatt, azt is tudták volna, hogy tartsanak ki még egy évig bizonyosan roppant csekély fejadagokkal. Nem könnyű hinni az erkölcsi tartás hirtelen megváltozásában sem, vagyis, durván szólva abban, hogy jó emberek külső okoknál fogva váratlanul gazfickók lesznek. Épp ellenkezőleg, mindannyian tudjuk, hogy amit természetnek vagy jellemzőnek nevezünk, alapvetően ugyanaz marad egész életünk során. Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, még ha más formában is, s jó oldalunk is mindig felbukkan megint.

E nézet hozzájárul a hithez, hogy rossz alapelv egy olyan embercsoport révén fejeződött ki, mely a nagy egész döntő ellentéteként határozta meg magát. Ez a hit nem tartható; helyette meg kell értenünk, hogy mi mindannyian valahogy belebonyolódtunk az úgynevezett forradalomba, személyesen szólva, bűnösei vagyunk, mind azok, akik aktívan véghez vitték ("csinálták") és a számtalan többi, aki, úgymond, passzív hozzájárulását adta, s akikhez valamennyi, az akkori napokat túlélt nacionalista is tartozik. Csupán néhány kivétel akad itt, köztük ama csatahajó tisztjei, akik testükkel védték a zászlót, és tettük – ahogy minden érdek nélküli cselekedet – iránt mindig a legmagasabb tiszteletet tanúsítjuk. Ám nem sokan voltak, akikben a szellem még élt; éppen a legképzettebbek közül egy sem. Az utcákon vörös zászlót hordozó tömegek forradalmiak, ám a hatalom birtokosai is, akik nem engedték, hogy közéjük lőjenek, s nagy kérdés, melyik módszer vezetett gyorsabban céljához.

Ami már teljesült az anyagcsatában, egy korszak szétzúzása, itt az állam hivatalos nyelvében lépett elő. Egy régi birodalom ideájának ereje kihunyt, nem csupán a kevesek körében, akik azt képzelték, forradalmat csinálnak a vörös zászló alatt, hanem általában a nagy többségben is. Felszolgálhattuk volna a legfinomabb fogásokat, lazíthattunk vagy szoríthattunk volna a fegyelmen minden elképzelhető módon, semmi haszna nem lett volna, ha lejárt az idő. Még a háborút is megnyerhettük volna, s ekkor a felfordulás talán más, láthatatlan úton következett volna be, de bekövetkezett volna, ahogy látjuk abból, ami végbement és végbe fog menni a győztes államokban.
Az SMS Zenta és SMS Ulan osztrák-magyar hadihajók a francia flotta tüzében.
Ez magyarázza, hogy nagyvárosok, melyeket az ellenség képtelen volt kívülről négy évig elérni, egyetlen csepp kiontott vér nélkül került lázadók gyakran nevetségesen kicsi csoportjának kezébe. Amit az egész világ nem tudott elérni, mikor a szellem még erős volt, néhány száz ember sikerrel végrehajtott, mikor többé nem volt jelen.

Ahogy a régi birodalom belső ereje kimerült, egy fuvallat elég volt ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze. Mi haszna valamennyi népszerű megfontolásnak, hogy amennyiben még hat hónapig kitartottunk volna, akkor a másik fél előbb feladja. A történelem kimondta fellebbezhetetlen ítélet, mely ellen az ilyen számolgatások gyermekinek hatnak, a láthatatlant tárta fel. Ha tovább tartottunk volna ki, belső erőnk nagyobb lett volna, s ha ez a helyzet, akkor meglehet, már a Marne-nál megnyertük volna a háborút.

Még ha nehéz is a belátás, meg kell elégednünk a gondolattal, hogy nem voltunk elég érettek a nagy imperialista hatalom elsajátításához. Ideája jelen volt bennünk, nagyszerű kezdetek teremtettek, kivételes teljesítmények hajtattak végre. E teljesítmények nem hiábavalók, ahogy egyáltalán semmilyen teljesítmény nem lehet hiábavaló; még ma is minden tekintetben hatnak. Ám csupán olyan fokot érhetnek el, mely megfelel a benső erőnek.

Így sejtjük, hogyan tevődik az idea erőtere az emberre, találja meg valódi kifejeződését a külső jelenségben. Amíg közeli és erős, az egyént és a tömegeket rajtuk túli, hallatlan tettekhez vonja, s olyan szimbólumokat nyújt, mint hírnév, becsület és haza. Borzasztó, élő erő, ám amint elhalványul, minden sötétségbe merül. Ugyanezek az emberek, akik úgy tűnt, magát a sorsot testesítik meg, jelentéktelenné, apróvá lesznek, s a becsület, kötelesség és áldozat helyébe béke, szabadság és kenyér lép.

A valódi férfi számára azonban nem lehet kétséges, az ember tartásának melyik körülménye hat nagyobbnak, nemesebbnek, erkölcsösebbnek. Csak ha nagyobb feladatot helyez maga mögé, csupán mikor magasabb akarat szól belőle, akkor emelkedik hatalmasan a személyes fölé, egyedül ekkor ismerhető fel tetteiben mélyebb jelentőség. Így csupán az lényeges számunkra, mit tett ama hajó legénysége, mikor az idea még teljes erővel élt bennük. Ekkor minden percnek, minden pillanatnak döntő értéke volt. Mit tettek, gondoltak és éreztek később, mikor a nagy sorsközösségnek szét kellett oldódnia, mivel az idea többé nem tartotta össze őket, nem fontos. Ugyanezek a férfiak addig tűntek jelentősnek számunkra, míg valami nagyobb kifejeződései voltak, s azonnal elvesztették minden fontosságukat, amint semmi mások nem voltak, csak önmaguk.
Katonák. Forradalom. Berlin.
A korszak összeomlása mindannyiunkban végbement. Az egyik olvadásként, felfoghatatlan beavatkozásként érzékelte, a másik elfogadta. Közben történelemmé vált, s csupán reménykedhetünk, hogy egy újabb, nagyobb birodalom csírái növekednek. Megtapasztaltuk ugyanis, mi az idea nélküli ember. Korunk minden hit és érzés iránti vágyakozásában ez az üresség jelenik meg. Nem a formák a legfelsőbbek, miket elvesztettünk, hanem a benső erő, s reményünket visszatérésére kell irányítanunk. Az úgynevezett forradalom csupán a formákat tudta elpusztítani, a szellemet nem, mert lényege szerint nem forradalom volt, hanem az összeomlás külső jele.

Számunkra a legfontosabb nem az államforma forradalma, hanem a szellemi forradalom, mely új, földi formákat hoz létre a káoszból. Ezért jelent nekünk a háború termékeny talajt, ahonnan nem tagadás, hanem új, erősebb élet fog nőni.

A személyesről a forradalomban még beszélnünk kell.

(Die Standarte, 1925. október 18.)

Forrás: Ernst Jünger: Válogatott politikai írások. Varázsló macska kiadó. Pécs, 2021.

Read more...

szombat, január 20, 2024

Az osztrák-magyar haditengerészet megmaradt hajói (Frissítve)

Ebben a bejegyzésben szeretném röviden bemutatni a néhai osztrák-magyar haditengerészet megmaradt egységeit. A lista sajnos rövid, mivel a háború után a legtöbb hadihajó a bontóban végezte. Ennek részben az volt az oka, hogy az 1922-es washingtoni haditengerészeti egyezmény jelentősen korlátozta a győztes hatalmak tengeri haderejének méretét. A néhány tucat hadrendbe állított osztrák-magyar hadihajó többségét még a második világháború előtt selejtezték, a többit pedig a háború vihara emésztette el. A leghosszabb ideig továbbszolgáló hajónk a magyar építésű 87F torpedónaszád volt. A jugoszláv színek alatt hajózó, és akkor már Cer nevet viselő kis naszádot 1963-ban bontották le.


SMS Leitha

Az SMS Leitha monitor 1870-71-ben épült az óbudai DGT hajógyárban, és 1872-ben állt szolgálatba. Az évtizedek során többször átépítették, végigharcolta a világháborút és még az 1919-es monitorlázadásban is részt vett. 1921-ben leszerelték, majd 1928-ban a csupasz hajótestet átépítették elevátorhajónak. 1992-ben Dr. Csonkaréti Károly és Dr. Margitay-Becht András közbenjárásának köszönhetően védettnek nyilvánították és megmentették a szétvágástól. 2009-2010 folyamán uniós támogatásból, és részben önkéntes munkával helyreállították. Azóta a Lajta Monitor Múzeumhajó nevet viseli, és az MH 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred tiszteletbeli zászlóshajója is. 2011 óta tavasztól őszig a Parlament előtt horgonyoz. Jelenleg felújítás miatt nem látogatható.

A Lajta monitor múzeumhajó a Parlament előtt. (Fotó: Kekora Péter)


SMS Bodrog

1903-1904-ben épült az újpesti Danubius-Schönichen-Hartmann Hajógyárban. A háború alatt harcolt a szerb, a román és a fekete-tengeri fronton is. A visszavonulás során, 1918. október 31-én, a sűrű ködben homokzátonyra futott Vinča (Belgrádtól 14 km-re délre) közelében és szerb zsákmány lett. A háború után hivatalosan is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kapta meg, és a Sava nevet adták neki. Az 1941-es német támadás után legénysége több más hadihajóval együtt Belgrád közelében elsüllyesztette. Nem sokkal később a horvátok kiemelték és szintén Sava néven állították szolgálatba. 1944. szeptember 8-án a horvát legénység jobbnak látta ha oldalt vált, így a monitort Bród mellett elsüllyesztették és csatlakoztak a partizánokhoz. A hajót a második világháború után is kiemelték, és 1952-től 1962-ig a jugoszláv haditengerészet kötelékében szolgált tovább. 1973-tól sóderkitermeléshez használták folyami úszóműnek. 2005-ben kapott védettséget, majd 2017-2019 között felújították. Jelenleg Sava néven múzeumhajó Belgrádban. A Branko-híd mellett van kikötve.

A Sava monitor látogatása ingyenes.


SMS Dalmat

1896-ban épült a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino hajógyárban és az Ossero nevet kapta. 1899-ben vásárolta meg a haditengerészet és az új neve Dalmat lett. 1914-ben a Dalmat szállította Ferenc Ferdinándot és feleségét a végzetes szarajevói látogatásra, majd a földi maradványai is ezen a hajón tértek vissza Pólába. A Monarchia megszünése után a jugoszláv haditengerészet kapta meg. 1941-ben olasz zsákmány lett és a Fata (Tündér) névre keresztelték át. Az olasz fegyverletétel után visszakapta a jugoszláv királyi haditengerészet, majd annak 1945-ös felszámolása után a titói Jugoszlávia tulajdona lett, és többször is nevet váltott. 1972-ben vonták ki a szolgálatból és úszó étteremmé alakították át. Ekkor az Istranka nevet viselte. 1990-ben egy olasz vállalkozó, Gianfranco Cozzi vette meg. Rengeteg pénzt költött a felújítására, de 2003-ban a horvát hatóságok megakadályozták, hogy a hajót kivigye az országból. Cozzi ennek ellenére továbbra is fizette a hajó karbantartását, de miután elhunyt már senki sem viselte gondját és egy nap a spliti kikötő fenekére süllyedt. 2014. június 28-án a horvát hatóságok kiemelték, de egy fillért sem költöttek rá, ezért 2019-ben újra elsüllyedt. Jelenleg Split kikötőjében áll, de továbbra sincs pénz a felújítására.

Az SMS Dalmat jelenleg csak egy üres hajótest.


Úszódokk F

Az F jelű úszódokkot 1913-ban építette a haditengerészet a tengeralattjárók és a rombolók kiszolgálására. Az első világháború után olasz tulajdonba került, de a második világháború végét Pólában élte meg, 15 méteres mélységbe süllyedve. Kijavítása után a jugoszláv haditengerészet használta. 1983-ban a Rovenska gőzös Mali Lošinj kikötőjébe vontatta, ahol felújították és részben átépítették. A felújítás után Cres kikötőjébe vitték, és azóta is ott található. Az utolsó hajót 2020. június 23-án dokkolták ki benne. Terv szerint a felújítása után multifunkciós kulturális térré alakítanák. (2020. június 19-én a horvát kulturális minisztérium előzetes védelem alá helyezte.) Reméljük, így lesz, és a 110 éves úszódokkot még unokáink is látni fogják.

Frissítés: Sajnos az úszódokk védettsége 2024 júniusában lejár, és mivel nincs pénz a felújítására, szét fogják vágni! Szeretnénk nemzetközi kampányt indítani a megmentéséért. Bízunk benne, hogy sikerül megszólítanunk az utódállamok kulturális döntéshozóit és közös erővel rábírhatjuk a horvátokat, hogy ne tékozolják el ezt a páratlan ipari és hadtörténeti örökséget.

Az F jelű úszódokk Cres kikötőjében. 2023. szeptember 5.


Baja aknarakó

1908-ban építette az újpesti Nicholson Gépgyár Rt. a Ferenc csatornára. A haditengerészet 1915-ben hívta be aknarakónak. A háború után 1926-ig rejtési célból a Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Osztályánál szolgált. Miután a Folyamőrség visszavette, átkeresztelték Hegyaljára, de csak a háború kitörése után állították be ismét aknaszedésre. 1944. november 22-én az 1777 fkm-nél aknarobbanás következtében elsüllyedt. A háború után kiemelték, és ismét Baja névre keresztelték. A 2000-es években kicserélték a főgépeit, és még ma is dolgozik, mint vontató. (Erről a hajóról nem tudtam, egy olvasóm hívta fel rá a figyelmem, így utólag került be a listába.)

A Baja 2008-ban. Fotó: Pető Dávid.


és egy névtelen aknarakó...

Tavaly nyáron jelent meg az olasz sajtóban a hír, hogy Desenzano (városka a Garda tó partján) kikötőjében egy osztrák-magyar hadihajó horgonyoz. A jelenleg Zia Lalla IV névre hallgató naszád egyesek szerint Hollandiában épült aknarakónak, és az első világháború alatt a Trieszt előtti vizek aknásításában vett részt a piros-fehér-piros lobogó alatt. A háború után került olasz tulajdonba, és először Velencében szolgált műhelyhajóként, majd a Pó folyón, mint vontató. 1991-ben megvásárolta Pier Gianni Prosperini, egy gazdag olasz vállalkozó, aki a hajó felújítását is elvégeztette. 2003 és 2009 között a hajón esküvőket és ünnepségeket tartottak, teljesen ingyen. 2009. december 16-án Prosperini-t letartóztatták, és vagyonát zár alá helyezték. Az ügy máig sem oldódott meg, így a Zia Lalla IV azóta is Desenzano kikötőjében vesztegel. Csak reménykedhetünk a megmentésében, ahogy abban is, hogy egyszer kiderül, mi volt a neve és mely hadműveletekben vett részt.

A Zia Lalla IV eredetileg aknarakó volt.

Hogy a fentieken kívül előkerül-e még osztrák-magyar hadihajó, az kétséges. Az elmúlt 20-30 évben az utódállamokban megélénkült az érdeklődés a néhai császári és királyi haditengerészet iránt, így véleményem szerint már ismerjük az összes túlélő hadihajót. Emelett persze továbbra is adott a lehetőség, hogy kiemeljenek egy olyan elsüllyedt osztrák-magyar hadihajót, ami nem minősül hadisírnak. Ilyen lehet az SMU 16 tengeralattjáró, ami az albán partok közelében veszett oda, de a teljes legénysége el tudta hagyni. A roncsot 2015-ben találták meg az amerikai RPM Nautical Foundation szakemberei. Kiemeléséből az albán állam is sokat profitálhatna, hiszen konzerválása után értékes múzeumi attrakció lehetne.

Read more...

péntek, január 05, 2024

A hollandiai Overloon War Museum Renault FT tankja

A hollandiai Overloon falu határában található az impozáns Overloon War Museum, mely minden évben helyt ad a nemzetközi hírű Militracks fesztiválnak. A múzeum gazdag gyűjteményében egy Renault FT tank is megtekinthető, ami az első világháború legismertebb és legnagyobb példányszámban gyártott tankja volt. 

A Renault FT újszerű elrendezése – vezető-, küzdő- és motortér – és a forgatható lövegtoronyba épített főfegyverzet, meghatározó lett a későbbi harckocsik tervezése során, bátran mondhatjuk, hogy a modern harckocsik őse volt. A nagy háború végéig a francia hadsereg közel 3000 példányt állított szolgálatba. 

Amikor az Egyesült Államok hadat üzent a központi hatalmaknak, nem rendelkezett tankokkal, ezért megegyeztek a franciákkal, hogy a saját erőik számára Renault FT tankokat fognak gyártani az Államok területén. Az amerikai cégek azonban nem tudták időben leszállítani a harckocsikat, ezért a franciák 1918 nyarán 144 Renault FT-t adtak át nekik. 

A fegyverszünet után a Renault FT harckocsikat számtalan országba exportálták: Belgium, Brazília, Csehszlovákia, Észtország, Finnország, Irán, Japán, Litvánia, Hollandia, Lengyelország, Románia, Spanyolország, Svájc, Törökország és Jugoszlávia is FT tankokkal alapozta meg a páncélos erőit.

A Renault FT kifejezetten kicsi tank.

Nyitott vezetőnyílással.

A toronyban egy 8 mm-es Hotchkiss géppuska található.

Első láncfeszítő görgő.

Hátsó láncfeszítő görgő.

Ez a példány teljesen üres.

A hátsó támaszték a visszacsúszást hivatott megakadályozni meredek terepen.

A tank 4 hengeres, 4,5 literes motorja.

A két háború közti időszakban számos helyi konfliktusban vetettek be Renault FT tankokat. A második világháború kitörésekor már teljesen elavultnak számított, ennek ellenére 1940 tavaszán a francia hadsereg még 504 aktív példánnyal rendelkezett, némelyik a Maginot-vonalba volt beépítve. A Wehrmacht 1704 példányt zsákmányolt, ebből 100-at repülőterek védelmére, 650-et pedig őrjáratozásra használtak a megszállt területeken. Néhányat még az 1944-es párizsi felkelés alatt is bevetettek.

A Renault FT tankok utolsó ismert bevetése a szovjet-afgán háború folyamán történt. Ekkor már csak úttorlaszként, bunkerként használták őket.

A háború után az olaszok a Renault FT alapján fejlesztették ki a saját harckocsijukat, a Fiat 3000 (mod 21.)-et, amiből 100 példány épült. 1931-ben a Magyar Királyság 5 db Fiat 3000b-t vásárolt. Ezek a Belügyminisztérium keretein belül felállított Rendőrújonc Iskolához kerültek, amely katonai célokat szolgált. Mind fegyvertelen példány volt, és szétszedve, ládákba zárva, a legnagyobb titoktartás közepette szállították őket Magyarországra. Fegyverzetüket egy 8 mm-es Schwarzlose géppuskával pótolták. 150 példány építését tervezték, de ebből semmi sem lett, mert a modernebb CV35 Ansaldo mellett döntöttek. A meglévő példányokat tüzérségi gyakorlatok során céltárgynak használták fel.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP