péntek, december 24, 2021

A valonai hős pilóta - Konyovics Demeter hőstette

Konyovics Demeter sorhajóhadnagy volt a tenger felett a levegő első magyar hőse. Ma már dicsősége nem áll egyedül. Molnár repülőmester és Vámos tengerészkadét anconai hőstette ott fényeskedik az ő bravúrja mellett, magyar dicsőség, hogy tette már nem áll társtalanul. A magyar történelem hőstettekben nem szegény. A múlt sok ragyogó nevet bízott ránk. Ott tündökölnek emlékezetünkben. Az iskolában ezzel kezdi a történelem tanulását a gyermek, a férfiasság szép példáit meríti belőlük a serdült, a hazaszeretet forró melege árad belőlük. Dobó Istvánnak, Zrínyi Miklósnak, Kapisztrán Jánosnak megszülettek a világháborúban modern utódai, akiknek példái semmivel sem halványabbak, mint e nagy ősöké. A Przemyslből kirohanó honvédek, a limanovai huszárok, az uzsoki védők, a bukovinai guerillaharcosok, a gorlicei hősök: néhány lapot kapunk csak ki a háború történelméből és mennyi legendás harcos, akiknek bravúrja nemcsak a jelené, hanem mind a jövendőjé. 
A szemünk előtt születik most a történelem, de a históriai távlatba mégis be tudjuk állítani a személyeket és eseményeket. Az érdemeket meglátjuk, a tetteket feljegyezzük és érezzük, hogy melyek fognak megnőni jelentőségükkel a jövendőnek. Ha iskoláskönyvekben tanítani fogják majd a mi háborúnkat, Konyovics Demetert úgy fogják nevezni, mint ahogyan cikkünk címe szól. Ő lesz valona hőse. Hiszen ma is az, amióta nagyszerű cselekedetét elkövette és Valona előtt az albán kikötő légi bombázásáról hazatérőben megmentette a tengerről egy repülőgép-társa utasait. Három hónapja – február 2-án – történt az eset, amikor Valona ellen intéztek támadást tengerészeti repülőink. A támadásban három hidroplánunk  vett részt, a csoportot Konyovics sorhajóhadnagy vezette. 
A három hidroplán közül az egyiknek a motorját szétlőtte az ellenség, mely tengeri és szárazföldi ütegeiből sűrűn tüzelt repülőinkre; a motorját vesztett repülőgép kénytelen volt leszállni a tengerre, melyet a bóra viharosan korbácsolt. A további munkára képtelen hidroplánon két repülőtisztünk ült, akik nemcsak a viharzó tengerrel álltak szemben, de teljes gőzzel közeledett feléjük két ellenséges torpedózúzó is. Konyovics sorhajóhadnagy erre lebocsátkozott hidroplánjával a tengerre, hogy a két repülőtisztet megmentse. A Valonával szemben fekvő Sasena szigetéről az olasz ütegek heves tüzelést indítottak Konyovics hidroplánja ellen, éppúgy megkezdte feléje a tüzelést a két teljes gőzzel közeledő ellenséges torpedózúzó is. 
Ilyen körülmények közt mégis úgy hangzik, mintha szép, modern legenda lenne. Hajdan a festők fába metszették, pergamentlapokon örökítették meg a történelmi nagy eseményeket, a hősöket, csatajeleneteket. A hajdani primitív művészek fantáziája helyett most a fotografáló dolgozik. És nagyszerű fényképeken itt van előttünk Valona hőse és hős cselekedete. Szenzációs felvételek ezek Konyovics repülő útjáról, startjáról és megmentett társaival való hazaérkezéséről. 

(Az érdekes újság. 1916. május 2. – IV. évfolyam, 19. szám)

Read more...

csütörtök, december 23, 2021

Járványos betegségünkről - Kordokumentumok II.

Amíg naponta halnak az úgynevezett "spanyolnáthá"-ban, addig mindig ez a kérdés lesz az általános érdeklődés előterében, addig mindig aktuális lesz, sőt azután is, de már csak tisztánn (sic!) mint tudományos orvosi kérdés. Szívből örülnék, hogy addig, mire e sorok napvilágot látnak, valamely szerencsés kolléga felfedezte volna az igazi kórokozót. Igazi kórokozót írok, mert már sok kórokozóját fölfedezték ennek a pusztító betegségnek, de egyikre sem merném rámondani nyugodt lelkiismerettel, hogy az igazi. Amíg ez megtörténik, röviden vázolom, hogyan terjedt e betegség a mi kórházunkban és abból milyen fontos körülményekre lehet következtetni. 

Venerás kórházunk 24 barakkja két sorban fekszik 12-12 barakkal. Négy osztálya egyikében (II) tisztán foglyok vannak, oroszok, olaszok vegyest. A foglyok osztályára egy orosz fogoly hozta a spanyolbetegséget egy itteni fogolytáborból, ahol már 300-nál is több a megbetegedés elég nagyszámú halottal, tehát a forrás is biztos. 
Néhány nap múlva már egy csomó orosz feküdt magas lázzal e betegségben egy barakkban. Ezen barakknak hadseregünkbeli "Ordinationsschreibere"(1) is megbetegedett. Az én osztályom (I) e betegségtől teljesen mentes volt, amíg az én e. é. önk.(2) "Ordinationsschreiberem" a fogolyosztályon betegen fekvő öccsét, az "Ordinationsschreibert" meg nem látogatta. Három napra reá ő is megbetegedett és ugyancsak az összes, ugyanazon barakkban levő önkéntes és még másik két közlegény. A kezelésem alatt levő betegek, kilencen már meg is gyógyultak, vagy gyógyulóban vannak. A betegség majdnem mindnél igen súlyos formában jelentkezett, tüdőgyulladással komplikálva. 

Erélyes beavatkozással, a legszigorúbb izolálás betartásával, sikerült a betegséget továbbterjedésében megállítani. A betegség itteni továbbterjedésének mikéntjéből a következőket kell levonni: Az első barakkban, ahol a betegség fellépett, orosz foglyok olasz foglyokkal vannak keverve, mégis csak az orosz foglyok kapták, mert a betegséget hozó orosz csak oroszokkal érintkezhetett. Ugyanígy történt az én osztályom barakkjában, ahová az önkéntes ordinationsschreiberem áthozta a betegséget. Itt csak önkéntesek betegedtek meg, akik szintén közvetlenül érintkeztek egymással. (Több a cigarettájuk, mint a közlegényeknek és mégis megbetegedtek, míg előbbiek nem.) Hogy még két más közlegény is megkapta a betegséget, az annak tulajdonítható, hogy az "Ordinationsschreiber", mint olyan, azokkal is érintkezett illetőleg közelről beszélt velük. Ezt le kell szögezni. 

Az oroszok közül (azokat egy másik kórháznak át kellett adnunk) kettő meghalt. Nálam három betegnél kifejlődött a tüdőgyulladás. Mind a három már előzőleg igen legyengült, lesoványodott beteg volt. Az egyiknek pláne tüdőkatarusa is van.

A betegség közismert szimptómáira nem kívánok kitérni.

A kezelés tisztán a tüdőgyulladás megelőzésére, illetőleg kezelésére szorítkozik, ami annyit jelent, hogy a szívére és csak a szívre kell ügyelni. A cardiotonicák jönnek tekintetbe. A szívet mintegy át kell korbácsolni a krízisen. – Dr. Müller Vilmosnak ugyane helyen ajánlott alkoholos eljárás is mint cardiotonicum (szívre ható szer) szerepel, de nem szabad elfelejteni, hogy alkoholélvezőknél majdnem mindig csődöt mond. – Nagyon szívesen adom az oxygént, mert ez a vér viscositását csökkenti s ez által a keringés egyik akadályát megszűntetvén, a vérkeringést élénkéti, a tömörülést akadályozza, a feltisztulást sietteti. Ezt az eljárást nagyon-nagyon tudom ajánlani, mert szent meggyőződésem, hogy ebben minden kartársam velem egyetért.

A minisztérium (m. kir. belügy) az optichint ajánlja. Erről egyenesen lebeszélek mindenkit, mert két év előtti tapasztalatom – kiütéses tífusznál – szomorú volt négy esetben. Akkor is "szakemberek" nagyon ajánlották és minden elővigyázatosságom mellett, anélkül, hogy a legkevesebbet használt volna, még kártékonyan hatott a szemekre. A maximális dózisával sem vagyunk még tisztában és hol ma az az orvos, aki betegét elegendőképpen ellenőrizni tudja?

A sublimátnak intravénás (0.003) adagolásából várok eredményt. Erre támaszom az a tapasztalatom, hogy a luetikus osztályunkon, ahol a betegek higanykezelésben részesülnek és amely kórházunk másik sorát képezi, eddig még nem fordult elő komoly spanyol beteg, pedig fel kell tételezni, hogy az óriási betegforgalom mellett spanyol betegségtől inficált helyről is jönnek betegek. 
A kéngőz dezinficál. Próbálni kell, (Törzs), de óvatosságot ajánlok. Addig nem tudjuk, mert nem ismerjük, e járványos betegséget igaz nevén megnevezni, nincs is határozott specifikus gyógyszerünk ellene. Tény, hogy a "spanyol nátha" elnevezése végtelenül könnyelmű és felületes megnevezés. Százszor és ezerszer beszélhetnek róla, mint nátháról, mégsem az, hanem egy nagyon súlyos, csúnya betegség.

Ha [az] ember elég óvatos, meg nem kapja. Mi, orvosok, is csak olyan szervezetűek vagyunk, mint a többi halandók, mégis alig olvastam, hogy valamely kollégám megbetegedett volna. Mindenkivel kellő távolból kell beszélni és a hygenia legelemibb szabályait a legszigorúbban meg kell tartani. Meghűléstől nem kapni betegséget, ez csak (ez is elég) dispoziciót hozhat létre.

Dr. Gosztonyi Vilmos, m. kir. főorvos

(Pesti Hírlap. XL. évfolyam. 258. szám, 15. oldal. 1918. november 3.)

(1) - német, jelentése: a hadsereg rendeléseit felvevő írnok.
(2) - egy éves önkéntes.

Read more...

péntek, december 03, 2021

A szagos szappan – A Nagy Háború anekdotái - LVII.

Ha nappal fülelünk, nagy zsongást és zümmögést hallunk, mert olyan ez a gyűjtőtábor, mint egy nagy méhkas. Mégis, amikor végignézzük a tábor egyenruhás lakóit, mintha nem egyforma méhek, hanem más és más rovarok, bogarak, lepkék, szitakötők szálldogálnának, futkosnának, vagy lepnék el a mezőt, a virágos kertet, mert van ebben a táborban a monarchia minden tájáról katona, vagyis most hadifogoly. Gyalogosok, tüzérek, huszárok más és más hajtókával. Magasak és alacsonyak, szőkék és barnák. Magyarok, osztrákok, csehek, lengyelek, bosnyákok, szerbek, horvátok, rutének, románok. Nagyjában minden nemzetiség külön-külön, már csak azért is, hogy a csehszlovák, a román és a jugoszláv légió toborzói megtalálhassák az anyagukat, akiket a légióikba csábíthassanak.

Az újdonsült légionisták új ruháikat fitogtatva megjelennek itt-ott a többiek között, hátha találkoznak egy földivel vagy ezredbelivel, akit meg lehetne puhítani. Bár akad elég olyan is, akinek ígérhetnek bármit, vagy fenyegethetik akármivel, mégis kijelenti, hogy ő ugyan tót, de hű a magyar hazájához, vagy mint egy cseh önkéntes, aki jó osztráknak vallja magát, vagy a lengyel ügyvéd, aki okos, olvasott ember, de 1918 júliusában úgy véli, hogy messze van még Lengyelország feltámadása, van viszont sok olyan hadifogoly, aki már félúton van. Nem lép be a légióba, de az érzelmei már megváltoztak. 

Ilyen például a biharmegyei Pap. Magyarul és románul beszél, hogy melyiket tudta előbb, talán ő sem tudja, ha tudja is, el nem mondaná. A neve is amolyan akarom magyar, akarom román. Az egész csak azon múlik, hogy "o" betűt, vagy "a" betűt írjon valaki, ha át akarja őt keresztelni.

A dolog ott kezdődött, hogy egy olasz műszaki őrmester bejött a táborba és ácsot keresett. Pap bajtárs a román nyelvtudásával mindjárt kapott rajta, pedig nem ács, sőt nem is iparos, hanem csak egyszerű falusi ezermester, aki talán sok iparosnál azért tudhat többet, mert nem egyet tud, hanem több iparhoz is konyít egy keveset. Valami kisebb színt kell összeeszkábálni. A gerendák, lécek, tetőzet mind bekerülnek a táborba, Pap pedig szorgalmasan dolgozik a szekercéjével, farag, illeszt, szögel, kalapál. Mikor elkészül, az őrmester a konyhájukon adat neki egy csajka rizskását. 

Nem olyan jól készítik, mint a magyar szakács, mert jobban szétfőzik, de olajosabban, és a paradicsom pedig szép színt ad az ételnek. Evés után Pap újra dolgozik és amikor elvégzi, az őrmester újabb adagot ad neki, mert feleslegük maradt a vederben. Ezt Pap elviszi és a sátor előtt ülve fogyasztja.

Másnap újabb munkára viszik, a fizetség megint csak rizskása. Így megy ez napokig, Nem is volna belőle baj, mert aki dolgozik megérdemli a fizetséget. Bár az élelmezés nagyjából jó és elegendő, de a kis ember, mert alacsony termetű a mi ezermesterünk, jó étvággyal elfogyasztja. A többiek nézik, de nemcsak nézik, hanem hallgatják is. Mert Pap közben megjegyzéseket tesz: – Látjátok milyen szép rizskását kaptam a munkámért? De az is finom volt, amit ma ebédre kapott a tábor. Bezzeg a fronton mit kaptunk? Krumpli levest, amiben alig volt krumpli. Meg örökké kukoricakását, szárított főzeléket. Barna, de már legutóbb sárgás kenyeret., Ezek meg olyan kenyeret esznek, hogy fehérebb a falnál. A zsíros húsoktól olyan szép a levesük, hogy az embernek kicsurog a nyála. Igen, ez igen! Ez nagyszerű, milyen finom. – Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket – intette őt egy tizedes. Egyen csak meg egy fél kenyeret abból a fehér rizskenyerükből, majd meglátja, hogy délutánra megéhül. De aki a mi döfinket eszi, annak tele van a gyomra. Az, hogy nekünk a hegyekben kukoricát adtak, annak is meg van az oka, mert a kukorica meleget tart a testünkben, mivel 8-10 óráig tart az emésztésünk. Jól jártunk volna, ha rizzsel etetnek minket is és már éjjel fáztunk volna az éhségtől. Azt a kövér húst meg Amerikától kapják. Hát nem látta múltkor azt a marhacsordát, amit a tábor mellett elhajtottak. Csupa sovány ökör és legyengült tehén volt. De hát Papnak akármit mondtak, napról-napra jobban ócsárolta azt a szegény anyát, aki már nem tudott eleget adni a gyerekeinek, és dicsérgette a mostohát aki kölcsönpénzből és anyagból etette a saját katonaságát és hadifoglyait, hátha neki kedvez majd a végén a szerencse...
Egy pár nap múlva megunták a sok ócsárlást és tettek valamit. Pap megint egy tele csajka forró rizskását hozott a sátra elé. Letelepedett, hogy bevágja. De egy távolabbi sátortól kiabálni kezdtek rája. – Pap, pap, az őrmester úr hívatja! Pap felugrott, hogy odamenjen, de előbb megkérte az egyik bajtársát: – Úgyis nagyon forró, de azért vigyázzon rája, nehogy felrúgja valaki. Ezzel elszaladt. Az őrmester ugyan nem hivatta, de mivel látta őt, hát mondott neki valamit a délutáni munkáról. Amíg távol volt, az egyik huncut egy kis szagos szappant tett a rizskásába, és a kanállal jól beletemette.

Pap megjelent, megint letelepedett és jó étvággyal kezdte a rizskását enni. Nagy tetézett kanállal fogyasztotta, még a szeme is kidülledt, úgy ízlett neki. Csak a végén tette meg a szokásos megjegyzéseit. – No ilyet minálunk már a tiszturaknak sem adhatnak. Ebéd után sietett a munkájához. A többiek félszemmel figyelték eddig, most aztán kitört köztük a nevetés. – Ne nevessenek – intette őket a tizedes – a cifrája csak most jön.

Látják is nemsokára, hogy Pap bajtárs igen gyorsan kászmálódik le a szín tetejéről és futni kezd, de nem az őrmester irodája felé. Félóra múlva ugyanígy. A munka bevégzése előtt már harmadszor. Mikor hazatér, már igen savanyú a képe. – Mi baja? – kérdi tőle a tizedes. Igen rosszul érzem magam. Egész délután csak szaladgálok. Kihánytam a rizskását. – Ejnye, ejnye – álmélkodik a tizedes, a fronton bezzeg megettük volna a vasszeget. Csak nem a rizskása ártott meg? – Alighanem – feleli Pap bajtárs szomorúan. Éjjel hánykolódik, nyög. 

Másnap nehezen megy a munkája. Az ebédet nagy immel-ámmal eszi, a végén ott is hagyja. De amikor az olaszoktól elhozza a részét, mégis csak nekiül, hátha ez jobban fog ízleni. Amint a szag megcsapja az orrát, megint megundorodik és keserűen jegyzi meg: – Nem ízlik. Látják, ilyen ételt adnak a szegény hadifogolynak! Rizskását! Hogy az Isten rohasztaná el a gyökerét!...

Bizony azóta sokszor eszembe jutott ez az egyszerű baka, akit egy kis szagos szappannal megállított valaki a félúton. Sokaknak el kellett volna egy ilyen szappandarab, vagy más hasonló dolog, hátha ők is megállottak volna ott és akkor, amikor még nem volt késő...


(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)

Read more...

szerda, november 03, 2021

Miből élnek a hadifeleségek? – Kordokumentumok I.

Ebben a nagy drágaságban, midőn még a jómódúak, megszokott, rendes háztartásában is felfordulást teremtett az élelmiszerínség kényszerűsége; midőn a normális jövedelmű ember is kénytelen életfenntartásának igényeit hihetetlen minimumra leszállítani, vajjon miből élnek a hadifeleségek?! Vagyis jobban mondva: milyen keresettel kénytelenek pótolni államsegélyüket s összevéve ezen kis jövedelmüket, hogyan osztják be?! Éppen ezért érdekesnek találtunk két-három ilyen katonafeleséget felkeresni. Egyformán az úri, polgári és proletár-családok asszonyait.
Egy előkelő fővárosi ügyvéd felesége, akinek férje még Przemyslben orosz fogságba jutott, — szobái kiadásának jövedelmével pótolja a hadisegélyét. Ugyanis, míg az ura fogságba nem esett, az itthonmaradt feleség, fiacskájával együtt, főhadnagy-férje után havi hetven korona államsegélyt kapott. Ezt az államsegélyt, amióta férje fogságba került, megkétszerezték s így most száznegyven koronát kap az említett hölgy. Nagy lakását, férje régi praxisu ügyvédi irodája miatt, nem adhatta fel, hanem úgy oldotta meg az életfenntartás kérdését, hogy lakásából három szobát bérbeadott, míg ő maga, gyermekével együtt, férje irodájában lakik. Tehát:

Havonként 3 szoba kiadásából á 40-120 K
a férje utáni segély 140 K

Kiadás:
Lakbér egy hóra (4 szoba, konyha, mellék) — 125 K
cseléd egy hóra — 20 K
villany egy hóra — 8 K
fa- és szénszükéglet egy hóra — 8 K
hús csak vasárnaponként egy hóra — 10 K
liszt, főző és kenyér egy hóra — 18 K
zöldség és burgonya egy hóra — 12 K
zsír egy hóra — 24.50 K
tojás egy hóra — 6 K
cukor egy hóra — 8 K
fűszer egy hóra — 6.50 K
mosás egy hóra — 8 K
szappan és tisztító egy hóra — 4 K
Összesen : 258 K

— Mondanom sem kell, hogy a háztártásomat teljesen megváltoztattam, — magyarázza az asszony — úgyszólván, csakhogy éppen élek a fiammal együtt. A lakást az iroda miatt nem mondhatom fel, szerencse hát, hogy három szobát így ki tudtam adni. Több bért nem fizetnek értük, örülök hát, ha így van.

Reggeli- és uzsonna-kávét teljesen elhagytuk, reggelre rendszerint egy darab vajas kenyeret eszünk. Uzsonnára semmit. Húst hétköznapokon teljesen száműztem konyhámról, csupán vasárnaponkint hozok egy-egy félkilócskát. Szerencse, hogy ilyen körülmények között a cseléd megmarad nálam, mert négy szobát takarítani még sem tudok egyedül. Így is roppant sokat kell dolgoznom, sőt magam főzök és a mosásnál is segédkezem, csak így tudom beosztani e roppant drágaság mellett csekély jövedelmemet. Legtöbb kiadásom a házbér és a zsírszükséglet, de az előbbit csaknem egészen pótolja a szobák kiadása, sőt jóformán én teljesen ingyen lakom, mert csak öt koronát kell pótolni a hónapos szobák jövedelméhez. Mindenről lemondtam, csakhogy éppen nem koplalok, de még a konyha, illetve főzéshez való szükségletekből is kiküszöböltem egy párat Lehetőleg olyan ételt főzök, amelyekhez nem kell tej és tejtermék.

Nem tudom magam iskoláztatni a fiamat, ki első kereskedelmibe jár. Iskolaköltségeit szerencsére most a háború alatt keresztapja fedezi. Ruhát nem csináltattam egy év óta se neki, se nekem.


H. Pálné, Nefelejts-utca. Hadifeleség két gyerekkel. Az idősebb gyermek nyolc, a fiatalabb hatéves. A férje építészeti rajzoló volt a polgári életben, midőn is 300 koronát keresett egy hónapra. Most tartalékos honvédbaka és kilenc hónap óta van a harctéren.

A feleség most katonaruhák készítésével foglalkozik, mert a gyerekek miatt hivatalt nem vállalhat. Háztartásának költségei az alábbi feljegyzések szerint:

[...]
Varrásból keres 1 hóra — 68 K
Hadisegélye, gyermekeivel együtt 1 hóra — 52.08 K
Hadisegélye lakbérben 1 hóra — 15 K
Összesen 135.08 K

Kiadás:
Lakbér, házmesterpénzzel együtt 1 hóra (1 szoba, konyha) — 28.50 K
Kenyér (hetenk. 3 kenyér á 2 kg.) — 12.40 K
Tej (naponkint 1 liter) — 11.10 K
Zöldség és burgonya — 12 K
Fa és szén — 5 K
Kávé (14 kg. 1 hóra és pótkávé) — 2.44 K
Zsír (3,5 kg. 1 hóra) — 21 K
Cukor — 3 K
Szappan — 1 K
Liszt — 6.5 K
Cipőjavítás — 3 K
Húsféle — 7 K
Varróeszköz, cérna — 4 K
Összesen 117.04 K

— Ha hivatalba járhatnék, - beszéli az asszony — megkereshetnék havonkint legalább 120.— koronát; de a gyerekek miatt nem lehet. Kénytelen vagyok hát varrást vállalni.

Nehezen megy, nem jól fizetnek. így a csekély hadisegélyemet csupán 68 koronával egészíthetem ki havi 135 koronára. Ebből a jövedelemből csupán háztartásra kell 117 korona, a fennmaradó részt pedig úgy kell beosztanom, hogy a gyerekeknek legyen irkára való, meg cipő. Ruhát amúgy is viseltet hordanak, s így valahogyan - úgy-ahogy — mégis csak ki kell jönnöm . Reggelre kávét eszünk, ebédre legtöbbször hamisgulyást, főzeléket vagy burgonyapörköltet s nagynéha egy kis húst is. Estére rendszerint tésztát, mert akkor jobban ráérek főzni s a tésztagyúráshoz pedig több idő kell. Most azonban már előre félek a téltől. Nem tudom mi lesz. A fűtőanyag is drágább, minden drágább lett. Mikor az u ram bevonult, aránylag jobban beoszthattam a jövedelmemet. Ha az akkori élelmiszerviszonyok ma is megvolnának, így semmire se volna gondom.


F. Gyuláné, Alpár-utca. Szintén katonafeleség egy tizenegy éves gyermekkel. A férje asztalossegéd a polgári életben, 41 korona 28 fillér heti keresettel. Most közlegény a 32-es gyalogezredben s a fronton van immár egy esztendő óta. Az asszony leánykorában a kenderfonógyárba járt dolgozni s most, hogy az ura bevonult, ismét gyárba jár. Nyolc órát dolgozik naponta, óránkint 54 fillér bérért. Ennek az asszonynak feljegyzése az alábbi: 

Bevétel:
Gyári keresete (hetenként 48 óra á 54 fillér) havonként — 116.64 K
Hadisegély ő és gyermeke után havonként — 35 K
Hadisegély lakbérpótlás — 15 K
Összesen 166.64 K

Kiadás:
Lakbér házmesterpénzzel együtt egy hóra (1 szoba, konyha, mellék) — 38 K
Kenyér (25 kgr. egy hóra) — 12.50 K
Liszt egy hóra — 17.40 K
Tej (egy liter naponként) egy hóra — 11.20 IC
Zsír (4 kgr.) egy hóra — 24 K
Fa és szén egy hóra — 5.60 K
Zöldség, burgonya egy hóra — 15 K
Húsfélék egy hóra — 16 K
Szappan egy hóra — 1.20 K
Világítás egy hóra — 3.50 K
Fűszer, cukor, kávé egy hóra — 6 K
Cipőjavítás egy hóra — 4 K
Villamos egy hóra — 9 K
Összesen: 163.4 K

— Reggel öt órakor kelek föl, mert mielőtt a gyárba megyek, kitakarítom a lakást, esetleg kijavítom a fiú és az én ruháim at. Hét órára már künn kell lennem a gyárban, amely elég messze van, csaknem Újpesten. Nem járok haza ebédre. Rendszerint este főzök s abból marad másnap délre a gyerekemnek és magamnak. A fiú itthon étkezik, ha kijön az iskolából, én ellenben mindig magammal viszem az ebédemet és ott melegítetem föl a portásnál. Húst csak nagy ritkán eszünk, legtöbbnyire tésztát főzök és burgonyás ételeket, mert ezeket könnyebben magammal vihetem. Havonként három, négy, sőt néha öt, hat korona feleslegem van, de idővel ezt a pénzt is elköltőm vagy ruhára, vagy egyébre, ami szükséges. Ha a férjem itthon van, akkor sincs sokkal több jövedelmem, mindössze 185.76 korona havonként, de hát nem kell annyira lestrapálnom magamat, meg aztán akkor kvártélyost is tartok. Most azonban nem lehet. Máskor ennyi pénzből urak voltunk, félre is tehettünk, a takarékba van is egy pár forint, de ahhoz nem nyúlok.

Így az asztalosné. Az ügyvéd- és az epítész-feleség között, még aránylag legjobb neki, bár a sorsa nehezebb, mert agyon kell dolgoznia magát, hogy valahogyan mégis csak rendesen megélhessen ebben a rettentő drága nagyvárosban.

Kovács Lydia ("Magyarország" napilap. 1915. október 3.)

Forrás: https://www.europeana.eu/hu/item/2048128/736680

Read more...

vasárnap, szeptember 19, 2021

Egy kulacs története – A Nagy Háború anekdotái - LVI.

A hegyoldalról leolvadt a hó és az első hóvirág kinyitotta szirmait. Szerteszét mindenféle holmi hevert, és a hóvirág megkérdezett egy kulacsot. Mi vagy és hogy kerültél ide?

– Kulacs. És hogy kerültem ide? Annak hosszú története van.

– Meséld el, kérlek, hiszen én olyan árva vagyok és legalább tanulok valamit. – A kulacs szívesen beleegyezett, mert valami nagyon nyomta a szívét és nagy sóhajtozások közt megkezdte.

Egy nagy gyárban születtem. Öles betűkkel volt kiírva a kapujára: Zománcedénygyár. Sokan voltunk testvérek, a rokonságom pedig kiterjedt. Ez volt az első tapasztalatom egy magazin nevű helyiségben. Tőlük tanultam meg a beszédet és még sok mást a beszéd révén. Mint mondám, testvérem sok volt és alig lehetett ránk ismerni, olyan egyformák voltunk. Csak az öregebbek különböztek valami ismertetőjel, horpadások, lepattant részek révén... Csodáltam őket, mert sokat tudtak beszélni. De engem nagyon lenéztek. "Mit bámulsz úgy ránk, hisz te csak 17-ben születtél, mi pedig már 14-ben kinn jártunk Galíciában!" mordultak rám, ha kétkedően hallgattam egyik-másik meséjüket.

De a sok mese engem mégis izgatott. Vágytam ki a nagy világba. Hiába intett nagybátyám, egy zsíros bödön: "Örülj kölyök, míg a magazinban lehetsz!" Nekem már beszélhetett. De nem is kellett soká várnom. Egy napon katonák jöttek, többünket sátorlapokba tettek és elvittek a kaszárnyába. Ott szétosztottak bennünket. "Őrmester úr, nekem azt az újat!" Így jutottam én egy szőke kis legényhez. Forgatott, nézdegélt. "Fáintos egy kulacs." Aztán kimosott, megtörölt és a kenyérzsákjába dugott. Alig dugott el, jön az őrmester és megszólítja a gazdámat: Kovács megkapta a szabadságot, de holnap délutánra itt legyen, mert este indulunk. Örömmel ültünk vonatra, mert az állomáson tapasztaltam először gazdám szeretetét. Ugyanis megtöltött vízzel és nagyot ivott belőlem. "Drága kulacsom, csak mindig tele légy itallal, a kenyérzsák pedig ennivalóval, akkor nem lészen baj!" Még nagyobb lett az öröm, mikor a gazdám szülei házába érkeztünk. A gazdám anyja, testvérei sorra nézték a gazdám holmiját, de különösen engem. De hamar letelt a szabadság és Pista – így hívták a gazdámat – búcsúzni kezdett. Belém jó erős szilvóriumot töltöttek, de a reámhulló könnyek még ennél is jobban égettek. Bár én nem értettem, hogy miért is kell azon sírni, hogy valakinek a fia a harctérre megy.


De túlestünk ezen is, miként egyebeken is. És nem maradt más, mint az emlékek. Mert a sok felkészített étel-ital elfogyott még az úton, a virágról, zászlókról ne is beszéljünk. Már a legközelebbi állomáson elmentek. Csak a nóta motoszkál még most is a fülemben: "Sír az édesanyám, a szeretőm gyászol, 22-es aknagolyó választ el egymástól"... Ezt még a sok baj és viszontagság sem feledteti el. Mert ettől fogva ugyancsak kivettem részemet gazdám minden bajában. Hiszen, csak azt a közönséges vizet vegyük, mennyi bajt okozott mindkettőnknek. Egyik helyt wasser, másutt vodu, végül is acqua lett belőle. És ki győzné felsorolni azt a sok falut, várost és egyéb helyet, ahol mindig más és más fajta ital volt bennem. Ha jobb dolga volt gazdámnak, még bor, rum és kávé is. Ilyenkor annál többre becsült és jót húzott belőlem.

Hát még mikor szerencséssé tettem a gazdámat! Ugyanis egy alkalommal gazdám főhadnagya vizet kért és miután ivott így szólt gazdámhoz: "Ejnye, ügyes fiúnak látszol, jöjj el hozzám legénynek!" Ettől fogva még jobb volt a dolgom, mert többször volt bennem finomabb ital. Örültünk mindketten a szerencsének, de most, hogy visszatekintek, egyenesen szerencsétlenségnek tartom. De az élet fontos pillanataiban soh'sem tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. És legtöbbször csak az idő ad igazat, vagy hazudtol meg. Ugyanis gazdámnak járt volna már a szabadság, és egy napon mondja a főhadnagya: "Pista, holnap csinálunk egy kis támadást, elküldhetnélek most szabadságra, de ne hagyj itt, hátha megsebesülök, akkor velem jössz haza hosszabb időre. Szerezz valami szíverősítőt is!"

Bátor fiú volt a főhadnagy, és Pista is csak örült a közelgő támadásnak: "Bizony főhadnagy úr, egy kis rendet köll már a digók között teremteni, mert így csendesen soh'sem jutunk el a falunkba!" – felelt rá és felkészült, hogy elhozza a főhadnagy menázsiját. Finom vörös bort is kaptunk... A reggelt nagy ágyúzással köszöntötték a mieink, utána pedig kiugrott a főhadnagy a századával. Gazdám mindenütt a közelében. Zúgtak a kézi gépfegyvereink: Tatatatatata... De felelt rá csakhamar az olasz is: Hjuijj, hjuijj, hjuijj, zizizizizizzz... Rohanunk árkon-bokron tüskés drótokon keresztül. 

Egyszer csak gazdám elbotlik, engem kiejt a kenyérzsákból, és én égető fájdalmat érzek. A főhadnagy a gazdámhoz rohan: "Mi az Pista, meglőttek? De nini még a kulacsot is! Piros vér, piros bor." De gazdám nem szólt egy szót sem. Engem pedig úgy sem értett volna, ha szólok is. Menne tovább, de ő is összerogy... Itt feküdtünk sokáig... Míg egy napon katonák jöttek és eltemették a gazdámat, a főhadnagyot és sok más katonát. Az egyik sírásó felvett, majd félredobott. És ez még most is fáj... "Gyerünk tovább komám, egyéb dolgunk sincs, mint temetni, míg végre minket is eltemet valaki!"... Azóta nem láttam embert... Így kerültem ide... A testvéreim többet tudtak mesélni, de én velem csak ennyi történt...

– Istenem milyen szép – sóhajtotta a hóvirág és fázósan összecsukta a szirmait. Ugye, holnap is fogsz valamit mesélni?

1921. január 21.

(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)

Read more...

péntek, augusztus 27, 2021

Az osztrák-magyar haditengerészet F jelű úszódokkja még napjainkban is használatban van és megmentésére vár

A Lajta és a Bodrog monitorok, valamint a félig elsüllyedt Dalmat jacht. Azon kevés egységek, melyek túlélték a történelem viharait, és megmaradtak a néhai osztrák-magyar haditengerészet hajóállományából. Évtizedeken át keringtek mendemondák arról, hogy egy névtelen öbölben vagy egy kikötő félreeső zugában, mindenki által elfeledve még ott rozsdásodik egyik vagy másik hadihajónk. Ezek persze nem voltak igazak, de kevésbé izgalmas egységet még találni az osztrák-magyar flotta állományából. Ez pedig nem más, mint az F jelű úszódokk, amit 1913-ban épített a haditengerészet a tengeralattjárók és a rombolók kiszolgálására, és napjainkban Cres kikötőjében található.

Az F jelű úszodokk.

Az első világháború után az úszódokk az olaszok tulajdonába került. A második világháború végét Pólában élte meg, 15 méteres mélységbe süllyedve. Kijavítása után a Jugoszláv haditengerészet használta. 1983-ban a Rovenska gőzös Mali Lošinj kikötőjébe vontatta, ahol felújították és részben átépítették. A felújítás után Cres kikötőjébe vontatták, és azóta is ott található. Az utolsó hajót 2020 június 23-án dokkolták ki benne.  

Az úszódokk napjainkban.
2020 október 15-én nyitották meg a Moise palotában a "Dokk kultúra" kiállítást. A kiállítás bemutatta, hogyan alakíthatnánk át a dokkot, hogy új funkciót találva neki, a város integráns része legyen, és alkalmas legyen kulturális események rendezésére is. A művészi vízió szerint egy lebegő "élő múzeum" jönne létre, egy történelmi "látogatói központ", egy multifunkciós tér. Az átalakítás után a dokk alkalmas lenne szabadtéri rendezvények tartására, és egy kisebb könyvtárat is kialakítanának benne. Hogy ebből mi valósul meg, még nem tudjuk, de 2020 június 19-én a horvát kulturális minisztérium előzetes védelem alá helyezte az úszódokkot. Reméljük, pozitív döntés születik, és a néhai osztrák-magyar haditengerészet még egy úszóegysége maradhat fenn az utókor számára.


Az SMU 20 tengeralattjáró és az F jelű úszódokk.

Read more...

szerda, július 14, 2021

Tengerész portré: Hornyák Eugen

Hornyák Eugen 1883 október 22-én született Budapesten. 1904 augusztus 10-én tengerész hadapródnak nevezték ki, majd a Radetzky, az Árpád és a Habsburg sorhajókon szolgált. 1906 február elsején másodosztályú tengerészkadétnak léptették elő, ami után a Tegetthoff, a Habsburg majd a Custoza hadihajókon teljesített szolgálatot. 1907 július 11-én első osztályú tengerészkadétnak nevezték ki, és az Erzherzog Karl majd a Tegetthoff egységeken folytatta a szolgálatát. 1909 november elsején léptették elő fregatthadnagynak, majd az Árpád, Pluto, Alpha, Zara és a Kaiser Karl VI. fedélzetén szolgált, továbbá a Molch és Schwalbe torpedónaszádokon.

Hornyák Eugen (balra) az SMU 16 tornyában.
1913 június elsejétől az SMU 3 tengeralattjáróra osztották be. Még ezen év július 31-én Bécsben feleségül vette Mathilde Dittmayert. 1914 január elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. Május hatodikán megszületett Liselotte nevű lánya. A háború kitörésekor a Huszár romboló első tisztje volt. 1915 közepén a tengeralattjáró állomásra helyezték át, és az újonnan elkészült SMU 16 parancsnoka lett. Hornyák mint navigációs tiszt szolgált egy portya erejéig a Heino von Heimburg tengerészfőhadnagy által parancsnokolt német Ub 14 tengeralattjárón, melynek során elsüllyesztették az olasz Amalfi páncélos cirkálót. Az SMU 16 október hatodikán szolgálatba állt, Hornyák pedig átadta a parancsnokságot Orest von Zopa sorhajóhadnagynak. Nem sokkal később idegösszeomlást kapott, és Dr. Julius Wagner Ritter von Jauregg kezelte és visszahívását kérte a tengeralattjáró fegyvernemtől. 1916 március 10-én megkapta a kardokkal ékesített bronz Katonai Érdemérmet. 1917 január 18-án a Brioniban állomásozó SMU 1 parancsnoka lett, amit ekkor iskolahajóként használtak. Egyetlen harci tevékenysége a Grado-Pirano vonalon hajózó brit Sir Thomas Picton és Earl of Peterborough monitorok elleni kifutás volt, ami nem járt sikerrel. 1917 szeptember 13-án befejezte a szolgálatát az SMU 1 parancsnokaként, majd szeptember 17-től az SMU 11 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami akkor épp a dokkban állt és javították. Addigi szolgálataiért november 12-én megkapta a kardokkal ékesített ezüst Katonai Érdemérmet. Legközelebb november 21-én futott ki Pólából Velence elé, de két nap múlva eredménytelenül tért vissza a kikötőbe. Ezután az SMU 11 Brioniban maradt, majd Hornyák 1918 január 21-én átadta a parancsnokságot Hugo Pistel sorhajóhadnagynak. Február 7-én Gjenovic állomáson átvette az SMU 43 parancsnokságát. A február 17 és március 17-e között végrehajtott portya eredménytelen maradt, ráadásul a visszatérés során összeütközött a kísérő Dinara rombolóval. Az U 43-nak Pólába kellett mennie és egészen 1918 júniusáig javították. Június 8-án érkezett meg a Bocchéba, majd az U 43 a továbbiakban Antivari és Durazzo kikötőjének védelmét látta el. További hadi sikereket nem ért el.

Hornyák Eugen portréja.
1919 február 28-án Hornyák Eugen leszerelt, és Brnoba költözött. További tevékenységéről nem maradtak fenn adatok. 1940 szeptember 24-én elhunyt a felesége. 1941 szeptember elsején Hornyák csatlakozott a német haditengerészethez sorhajóhadnagyi rangban. 1942 április elsején korvettkapitánnyá léptették elő, majd május 4-én a szalamiszi tengeralattjáró állomás parancsnokának nevezték ki. Hornyák Eugen 1942 június 16-án hunyt el Athénban, autóbalesetben. A Rapendosai katonai temetőben nyugszik.

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

hétfő, május 24, 2021

Tekia és Ada-Kaleh – A Nagy Háború anekdotái - LV.

Amikor korábban szerb partra jutott csapataink már jól benn jártak Szerbiában, Orsovánál is megtörtént az átkelés. Támadásunkat a Timok-szög ellen ugyanazzal a gonddal és pontossággal hajtottuk végre, amely az előbbi akciókat jellemezte és a siker fölötte állt az eddigieknek, mert egyáltalában nem járt veszteséggel. Három helyen eveztünk át a széles, rohanó folyamon és úgyszólván néhány óra alatt birtokában voltunk a szerb part mentén húzódó dombláncolatnak.

Itt is a német nehéz tüzérség biztosította a harc kimenetelét. Ütegeink kellő földerítés után teljesen szétlőtték a szerbek dunamenti állásait és arra kényszerítették az ellenséget, hogy ezeket a hosszú vonalon elkészített árkokat elhagyja, mielőtt a gyalogság egyetlen-egyszer tüzelhetett volna csapatainkra. Láttam az egész vonalat: szorosan a Duna mentén vonul végig a dombláncolat tetején és teljesen uralkodik a magyar parton. A szerbek egész éven át ezekben a fedezékekben leskelődve várták a támadást, de mire az valójában megindult, az egész vonal betemetve nyújtózott el és aki tudott, sebes iramban menekült a dombok túlsó oldalára. Tüzérségünk oda is követte a szaladókat. A nehéz lövedékek fölkeresték a mély völgyeket, végig söpörtek a bozótokon, kiverték a rejtekből a tartalékokat, összekuszálták a trént és tönkretették a szerb tüzérséget. Két napig tartott a nagy tisztogatás és amikor a harmadik nap reggelén, kilenc órakor megkezdődött az átkelés, üres hegyek bámultak le közömbösen a megrakott pontonokra. Egy-két lövés dördült mindössze, egy pár szétugrasztott szerb tüzelt csupán.

Az orsovai átkelést olyan pontos földerítés készítette elő, hogy a tüzérségnek jóformán belövésre sem volt szüksége. A legelső lövések teli találattal jártak. Az első gránátok két nehéz ütegre csaptak le, a levegőbe dobták az ágyúkat, fölgyújtották az erdőt és fölrobbantották az ütegek muníciókészletét. Hat hatalmas robbanást figyeltünk meg, amelyek nyomában óriási fekete füstoszlopok szálltak föl. Rövidesen elnémultak az Erzsébet-erőd ütegei is, az orosz hajóágyúk, amelyek sok láda gránáttal és shrapnellel a kezünkbe kerültek. Október huszonnegyedikén délután már a szerb állásokban dörögtek az ágyúink és halált küldtek a menekülő ellenség után.

Jártam a teljesen elpusztított Tekiában. Csinos kis falu lehetett, szorosan a Duna partján. Az innenső oldalról békés fehér folt a zöld domb tövében, valójában füstös, égett romhalmaz. Kis, derék gőzös, a „Sellő” visz át a túlsó partra. Nagyokat fújva szeli a habokat, mert minden útjában idomtalan uszályhajót von maga után. A sleppen ember, állat, szekér, ágyú zsúfoltan áll, odaát azután nagy hejjehujjával megkezdődik a kirakás és indulnak tovább a végtelen szekérsorok az egyetlen sáros utón, amely a Duna mentén kerüli meg a Timok-szöget.

Tekia két napig szenvedte a legnehezebb ágyútüzet, képzelhető, mi maradt az egykori faluból. Nincs egyetlen ép háza sem, de vannak utcák, amelyekben csak hihetetlen romhalmaz emlékeztet arra, hogy itt valamikor házak álltak. A pusztítást, amelyet a legnehezebb ágyúk ilyen gyenge tákolású faluban végeznek, lehetetlen leírni. Egy-egy gránát három-négy házat morzsol össze fölismerhetetlen törmelékké, az iszonyú légnyomás pedig úgy szétfújja a hamvakat, mintha egy marék lisztbe fújna bele jó erősen valami pajkos gyerek. Két tizenöt méteres kráter olyan pontosan fekszik egymás mellett, hogy a körök szegélyei érintkeznek. A két nyilasban három ház romjai hevernek. A tölcsér partján fiatal menyecske bajlódik egy szurtos gyerekkel. Mind a ketten sírnak keservesen.

— A nagynénikém ott lent fekszik... ott a ház alatt — zokogja az asszony és lefelé mutat a kráter fenekére.

Hát bizony fekszik ott több is a falu népéből, mert egyrészt a szerbek a faluban tüzérséget és gyalogságot helyeztek el, másrészt a lakosság is fegyvert emelt a katonáinkra. A másik gránátlyuk mélyén két szerb katona pihen, a sírhantjuk töméntelen deszka, cserép, szétforgácsolt bútor, ócska háziszer. A két tölcsér körül nagy távolságban az összes vályogfalak tenyérnyi szélességben megrepedtek. Sok meggörbült, mint az ócska kártyalap. A légnyomás egy házról egy darabban lekapta a tetőt és hozzávágta a templomhoz, mint a száraz falevelet. Jól jártak azok a viskók, amelyeket csak a kisebb kaliberű ágyúk találtak el. Ezeken csak hatalmas rések tátongnak, de állnak, ha félrebillenve is. Néhány riadt arcú asszony és gyerek teszvesz a sérült falak közt és megpróbálja, hátha el lehetne helyezkedni a romokban. Némi megmaradt ágyneműt hordanak össze, a törmelékből egy pár csorba, de még használható agyagfazekat keresnek elő és piszkos rongyokkal dugdossák be a réseket meg az üvegnélküli ablaknyílásokat. Egy teljesen összeomlott viskó előtt egy asszony áll és nevet:

— A mi házunk volt, — mondja könnyed vállvonással — de nem bánom, mert írt az én jó uram.

A kezében piszkos írás — a jó Isten tudja, hogy kapta kézhez ezekben a zavaros időkben — néhány kusza sorban az ura tudatja vele, hogy él, fogságba került és jó dolga van Nezsiderben. Ez nem bánja a házát, a vagyonát, járkál az írással a kezében és mindenkinek boldogan újságolja:

— Él az uram.

A romhalmaz, amelyik még napokkal ezelőtt rendes kis falu volt, most lehetetlenül piszkos. Az utcákon bokáig érő sár, tele beletaposott szalmával, szénával, ronggyal, papirossal és forgáccsal. Egész lakberendezések — persze ízzé-porrá törve — hevernek kint. Két-három trénoszlop is táborozik a faluban, tömérdek katona lót-fut ide-oda, hajlékot keres magának is, a lovának is. A fuvarosok nyaláb szénákkal iparkodnak, a bakák az utcán főznek, mások sovány malacon kocódnak egy ijedt arcú nénikével. Sunyi arcú kamaszok ténferegnek a katonák közt és közömbösen a vállukat vonogatják, ha megszólítják őket. A szétlődözött templom előtt bamba koldus ül, valószínűleg ugyanazon a helyen, amelyen évek óta könyörögi az alamizsnát és bizonyosan semmit sem tud a körülötte történt pusztulásról. A szomszédja egy beteg ló, amelyik mellé valami jószívű baka egy marék zabot meg szénát vetett. Ha valaki közeledik, a beteg állat gyöngén fölemeli a fejét és szinte könyörögve néz az emberre. A bedeszkázott templomajtó előtt tömérdek ócska fegyver és egy pár paraszttarisznyában muníció. Részben a menekülő katonák hagyták el, részben a házakban szedték össze a mi embereink. A régi, ravaszos Hintákon madzaggal megerősített orosz szurony. Véres balták és kézigránátok is hevernek a halmazban: a falu népe volt fölszerelve ezekkel a fegyverekkel.
Ada Kaleh bazárja. 1912.
Most, a szabadulás óráiban sem látszik öröm a szótlan emberek arcán. Egy-két bolt megnyílt és lefátyolozott asszonyok előbújtak, hogy a rúdra akasztott vizesvödrökkel eltipegjenek a kúthoz. A hosszúszakállas mozlimok most is egykedvűek: Allahnak tetszett, hogy rombolás szálljon rájuk, Allahnak tetszett, hogy a baj elmúljon. Csak a magyarul tudó fiatalabb férfiak kedveskednék szóval:

— Mink katonánk elverni szerbet...

Ezek a beszédesebb ifjak mesélik némi élénkséggel, hogy tegnap itt volt Mackensen tábornagy, körüljárta az egész szigetet és nagyon érdeklődött a török lakosság élete iránt. Egy törököt meg is látogatott a házában és belépett a szegényes hárembe is.

Az érdekes szigeten a legsúlyosabban a mecset sérült meg. A tetejét elverte a gránát és a karcsú minarettnek is csak az egyik oldala áll. A kis, meglapuló házakon, ha van is seb, nagyobb rongálás alig esett. Talán két-három romba dőlt hajlékot láttam mindössze. Az Orsova felé eső oldalon két elsüllyedt hajó fekszik a vízben, a mi Zagyvánk és a szerbektől elvett Vardar. Odébb, a Vaskapu szájánál, szintén két hajó pihen a Duna fenekén, a Cár Nikola és a Belgrád. A római csatornán keresztül drót húzódik, ezen még most is ott függenek az aknák, amelyekkel a szerbek ugyancsak bőkezűen bántak errefelé, A veszedelmes szerszámokat most pusztítják el a hidászok: egyszerűen belelőnek az aknába és fölrobbantják.

Török evezősök visznek át az orsovai partra. A szerb oldalon finom pára üli meg a hegyeket és lehallatszik a ballagó trén lármája. Nótafoszlányt és hosszú káromkodást hoz felénk a szél. Nagyon messziről tompa ágyúdörgés hallatszik. Mire átérünk, teljesen beesteledik. Az orsovai dombokon kigyúlnak a reflektorok és a fényes, kékes sugár kémlelve kúszik végig a túlsó parton. Ballag le-fel, meg-megáll, vakító ragyogással bujtat elő egy-egy fehér házikót, azután surran tovább: megvilágítja a trén útját, megkönnyíti a járőrök dolgát és elűzi a hegyekben rejtőző komitácsikat. Egész éjjel jár-kel a hideg fény, mint egy őrködő pillantás: a mienkre ügyel most már.

(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916.)

Read more...

péntek, április 30, 2021

Kivégzés egy tengeralattjáró-legázolási kísérletért

1915 március 28-án a német U-33 tengeralattjáró megállásra szólította fel a Charles Fryatt kapitány által parancsnokolt SS Brussels utasszállító kompot. Fryatt kapitány azonban nem engedelmeskedett és megpróbálta legázolni a tengeralattjárót, ami csak vészmerüléssel tudta elkerülni az ütközést. 1916 júniusában a németek elfogták Fryatt kapitányt, amikor az SS Brussels a holland partok közelében haladt. Letartóztatták, és bíróság elé állították, mert civilként megpróbált legázolni egy tengeralattjárót. 1916 július 27-én kivégezték, ami heves tiltakozásokat váltott ki.
Az SS Brussels gőzös.
Charles Fryatt (1872 - 1916) kapitány a Great Eastern Railway társaság alkalmazottja volt. A társaság brit vasútvonalak mellett néhány kompot is üzemeltetett. 1915-ben Fryatt az egyik Anglia és a semleges Hollandia közt ingázó komphajó kapitánya volt, ami veszélyes megbízásnak számított, mert a környéken német tengeralattjárók portyáztak.

1915 februárjában a német kormány a brit blokádra válaszul bejelentette, hogy a Brit-szigetek köré blokádot von, és a kereskedelmi hajókat figyelmeztetés nélkül elsüllyesztik. Mivel a német felszíni flotta a brit túlerő miatt a kikötőkbe szorult vissza, ez a feladat a tengeralattjárók parancsnokaira várt. Habár a szabályzat szerint a víz alá merülve is megtorpedózhatták az ellenséges hajókat, gazdaságosabb és egyszerűbb volt a fedélzeti ágyúval elsüllyeszteniük azokat, még ha ez azzal a veszéllyel is járt, hogy akár egy fegyvertelen hajó is legázolhatja őket.
Charles Algernon Fryatt kapitány (1872 -1916)
Szintén 1915 februárjában, a német bejelentésre válaszul, Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordja, elrendelte, hogy a kereskedelmi hajók ne adják meg magukat a tengeralattjáróknak, és tegyenek meg mindent, hogy el tudjanak menekülni. Abban az esetben, ha erre nincs lehetőség, akkor "teljes sebességgel induljanak meg feléje" és a tengeralattjáró "valószínűleg le fog merülni". Ez a rendelet végül "legázolási parancs" néven terjedt el, habár az Admiralitás következetesen kerülte a "legázolás" szót a parancsaiban. Ezen kívül a tengeralattjárók legénységét kalózokként kezelték, nem pedig hadifogolyként, és le lehetett lőni őket, ha túl körülményes lett volna az elfogásuk. Ha egy kereskedelmi hajó kapitánya megadta magát, bíróság elé állíthatták.

Fryatt 1915 március 2-án találkozott össze egy német tengeralattjáróval, amikor a Harwichból Rotterdamba tartó fegyvertelen SS Wrexham gőzöst irányította. Egy tengeralattjáró emelkedett a felszínre hajója közelében, mire az ellenkező irányba fordult, és hajóját a 14 csomós csúcssebességnél jobban is meghajtva, 16 csomós sebességet ért el. 40 mérföldön át tartó vesszőfutás árán sikerült lerázni a tengeralattjárót, majd összeégett kéményekkel futott be Rotterdam kikötőjébe. A Great Eastern Railway társaság egy aranyórát ajándékozott Fryatt kapitánynak a hajó megmentéséért, amibe a következő szöveget vésték:

"C. A. Fryatt kapitánynak a G.E. Railway társaság elnökétől és igazgatóságától elismerésük jeleként a bátor és ügyes vezetésért 1915 március 2-án."

Fryatt második és sokkal emlékezetesebb találkozása egy német tengeralattjáróval 1915 március 28-án, vasárnap történt, amikor a szintén Rotterdamba tartó és fegyvertelen SS Brussels gőzöst vezényelte. Az U-33 négy mérföldre tőle emelkedett a felszínre, és két jelzőlobogót húzott fel, utasítva a Brusselst, hogy álljon meg. Mivel a tengeralattjáró túl közel volt ahhoz, hogy lerázza, Fryatt feléje fordult és teljes sebességre kapcsolt. Az U-33 parancsnoka vészmerülést rendelt el, és el tudta kerülni a legázolást. A Brussels ezután gond nélkül befutott Rotterdamba. Ezért az akcióért most már az Admiralitás ajándékozott egy második aranyórát Fryatt kapitánynak és egy borjúbőrre írt elismervényt, valamint a Parlamentben is méltatták. Erre az órára az alábbi szöveget vésték:

"Chas. Algernon Fryattnek, az S.S. 'Brussels' parancsnokának az Admiralitás Lord Commissionerei által, elismerésül a példamutató hajónak, amit egy német tengeralattjáró támadott meg 1915 március 28-án"
A kivégzésről szóló közleményt németül, hollandul és franciául is kinyomtatták.
A németeket felháborította, hogy egy civil el akarta elsüllyeszteni az egyik tengeralattjárójukat.

Fryatt kapitány még egy évig ingázott Anglia és Hollandia között. 1916 júniusában az Admiralitás tudomására jutott, hogy a németek el akarják fogni, azonban az SS Brussels június 25-én este még azelőtt elhagyta Rotterdam kikötőjét, hogy a kapitányt figyelmeztetni tudták volna. Valaki a fedélzetről fényjeleket adott le a part irányába, majd öt német romboló vette körbe a gőzöst. Fryatt elrendelte, egy az utasok szálljanak csónakokba, majd minden hivatalos iratot és a rádiót is megsemmisítették. A rombolók a belgiumi Bruges kikötőjébe kisérték az SS Brussels gőzöst, majd a kapitányt és a legénységet is foglyul ejtették.

Fryatt kapitányt azzal vádolták meg, hogy franc-tireur (szó szerinti fordításban szabad lövész), amiért civilként megpróbált elsüllyeszteni egy tengeralattjárót. Az 1870-es porosz-francia háború során francia civilek rengeteg porosz katonát öltek meg, amit a németek nem felejtettek el. Ez rendkívül súlyos vádnak számított, és komoly vita alakult ki a német és a brit kormány közt. A britek azonban nem hitték el, hogy a németek halálra ítélik Fryatt kapitányt, hiszen csak a hajóját védte. 1916 július 27-én azonban bíróság elé állították, bűnösnek találták, az ítéletet pedig a császár is jóváhagyta, majd aznap este hét órakor egy kivégző osztag agyonlőtte. 

A kivégzésről a németek az alábbi közleményt adták ki:

Felhívás! Egy kereskedelmi hajó angol kapitánya, a Southampton-i Charles Fryatt, habár nem volt tagja az ellenséges haderőnek, 1915 március 28-án megpróbált legázolni egy német tengeralattjárót. A haditengerészet tábori hadbírósága ezért a mai napon halálra ítélte és kivégezte. A kegyetlen tett meg lett torolva. Későn, de igazságosan. Aláírás: VON SCHRÖDER admirális. Bruges, 1916 július 27.
Fryatt kapitány emléktáblája a Liverpool Street állomáson.
Fryatt kivégzése komoly visszhangot váltott ki, és számos sajtónyilatkozatban ítélték el a barbárnak és igazságtalannak vélt ítéletet. Fryatt kapitány emlékére már 1917 július 27-én elhelyeztek egy táblát a Liverpool Street állomáson. Holttestét 1919-ben hozták haza, és a Szent Pál székesegyházban búcsúztatták el 1919 július 8-án. Fryatt posztumusz megkapta a belgáktól a Lipót Rend jelvényét és a Tengerészeti Háborús Keresztet is. Ezen kívül Zeebrugge-ben egy utcát is elneveztek róla. 1921-ben Kanadában egy 3361 méter magas hegycsúcs kapta meg a Fryatt kapitány nevet.

Read more...

kedd, március 09, 2021

Pilóta portré: Gräser Ferenc

Gräser Ferenc 1892. október 18-án született Nyírmadán (más források szerint az erdélyi Medgyesen). A reálgimnázium elvégzése után 1911-ben felvételt nyert a budapesti magyar királyi József Műegyetemre (ma: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem), ahol a világháború kitöréséig hat szemesztert sikerült befejeznie. Ez idő alatt családjával Pozsonyba költözött, így a világháború kitörése után, 1914 október 26-án a császári és királyi 72. gyalogezredhez vonult be alapkiképzésre. 1915. január 1-jétől július 15-ig az esztergomi tartalékos tiszti iskola hallgatója volt. Augusztus 1-jén tartalékos hadnaggyá nevezték ki. Frontra vezénylését követően, 1915. augusztus 10-től 1916 júliusáig egy géppuskás osztag parancsnokaként tevékenykedett. Bő tizenegy hónapos harctéri szolgálatát csupán egy sebesülésből fakadó öthetes, a lembergi kórházban töltött lábadozási időszak szakította meg.

Gräser, miután elfogadták jelentkezését a Légjárócsapatokhoz, 1916. július 15-én kezdte meg tanulmányait a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolán, ahol megfigyelőtiszti képzésben részesült. 

A tanfolyamot október 19-én fejezte be, ezt követően került az Isonzó-fronton tevékenykedő és gróf Eugen Somssich de Saard lovassági százados parancsnoksága alatt álló 2. repülőszázadhoz (FliK 2). A frissen érkezett megfigyelőtiszt rövid idő alatt bebizonyította, hogy lehet rá számítani. Kiváló kamerakezelésének köszönhetően nagyszerű felderítőfotókat készített, ráadásul a géppuskák üzemeltetése terén szerzett első osztályú tapasztalata sem jött rosszul az egységnek. 
Gräser Ferenc (1892 - 1918)
1917. február 10-én a Stefan Wenczel tizedes által vezetett, 29.58 lajstromjelű Hansa-Brandenburg C.I fedélzetén repülve aratta első légi győzelmét. Ellenfelüket, egy olasz kétüléses Farmant Tolmeintől nyugatra, Jeza közelében sikerült a földre kényszeríteniük, ám mivel a heves tűzpárbajban az ő gépük is megsérült, muszáj volt kényszerleszállást végrehajtaniuk, amelynek során az osztrák-magyar Brandenburg is összetört.

Miután május 20-án Franz Wognar őrmester társaságában második igazolt légi győzelmét is elkönyvelhette, a hónap végén áthelyezték az Isonzó-front egy másik egységéhez, a 32. repülőszázadhoz, amely Richard Hubner százados parancsnoksága alatt állt.

Gräser ennél az egységnél kezdte meg hivatalos pilótaleckéit, amelyek zömmel Franz Fraueneder őrmester irányítása mellett zajlottak. Villámgyorsan beigazolódott, hogy a vérében van a repülés. A század bevetési naplói szerint 1917 szeptemberében – habár állítólag hivatalos pilótaigazolványt soha nem kapott – zömmel repülőgép-vezetőként indult bevetésre.

Tehetségét mások is felismerték, így október 1-jén újabb áthelyezés várt rá. Ezúttal az Osztrák-Magyar Monarchia egyik vadászrepülő-egysége, a FliK 42J volt a célállomás. A Háry László százados irányítása alatt álló század Prosecco repülőterén, Trieszttől északra állomásozott és minden szempontból ütőképes technikának bizonyuló Albatros D.III (Oef) repülőgépekkel volt felszerelve. 

Nem sokkal azt követően, hogy Gräser megérkezett új alakulatához, október 24-én megkezdődött a tizenkettedik isonzói csata, amely a caporettói áttörés révén a Monarchia egyik legnagyobb katonai sikerével ért véget december 2-án. Az újdonsült vadászpilóta az első három nap alatt nem kevesebb, mint négy légi győzelmet könyvelhetett el magának. Talán ne túlzás azt állítani, hogy egyik pillanatról a másikra vált ásszá.
Gräser Ferenc Albatros D.III gépe. (Dalibor Feuereisl rajza)

A diadalmenet ezt követően is folytatódott. A csata bő egy hónapos időszaka során Gräser nyolc igazolt győzelmet ért el. Győzelmeit két vadászrepülőgép, egy megfigyelőballon, két kétüléses felderítő- és három vízi repülőgép ellen érte el.

1918 januárjában került az újonnan felállított 61. vadászrepülő-századhoz (FliK 61J), amely a szintén tíz légi győzelemmel büszkélkedő, majd haláláig tizenöt igazolt győzelemig jutó Ernst Strohschneider tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt állt. Az egység Motta di Livenza repülőterén állomásozott, Velencétől 44 kilométerre északnyugatra.

Gräser Ferenc 1918. január 26-án nyitotta meg itt elért légi győzelmei sorát, amit 30-án egy századparancsnokával közösen elért siker követett. Február 24-én egy Macchi M.5 repülőcsónak, március 8-án egy kötött megfigyelőballon esett áldozatául. 12-én két Ansaldo S.V.A. 5 felderítő-repülőgép következett a sorban, ám balszerencsés módon a rossz látási viszonyok között csupán az elsőt igazolták vissza. Március 16-án megint csak egy Ansaldo járt szerencsétlenül. 

Utolsó, 18. légi győzelmét Noventa di Piave közelében aratta, egy olasz kétüléses SAML S.2 lelövésével, amely osztrák-magyar területen lángolva csapódott a földbe.

Gräser Ferenc gépének roncsa.

Gräser, aki Strohschneider halála után átvette a század parancsnokságát, 1918. május 17-én halt hősi halált. A végzetes bevetés során a FliK 12P egyik, az ellenséges vonalak mögé mélyen berepülő felderítőgépe számára biztosított vadászfedezetet. Alighogy elhagyták Treviso légterét, egy három vadászrepülőgépből álló ellenséges kötelékbe ütköztek. A kialakuló légi harcban az olasz 78. repülőszázad  pilótájának, Antonio Chiri őrmesternek jutott a dicsőség, hogy Melna közelében halálos csapást mérjen az osztrák-magyar Albatros D.III-ra, amely lángolva zuhant a mélybe. 

Gräser Ferenc halálával nem csupán egy kiváló vadászpilótát, de egy szeretetre méltó, vidám természetű, nagy népszerűségnek örvendő embert veszített el a császári és királyi Légjárócsapatok állománya.

Kitüntetései:
Lipót Rend lovagkeresztje hadidíszítménnyel, kardokkal (posztumusz)
Vaskorona Rend III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal 
Katonai Érdemkereszt III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal
Bronz Katonai Érdemérem hadiszalagon, kardokkal
Ezüst Vitézségi Érem II. osztálya


Forrás: Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.

Read more...

vasárnap, január 31, 2021

Tengerész portré: csicseri Csicsery László

Csicseri Csicsery László 1883 szeptember 3-án született Munkácson. Csicseri Csicsery Zsigmond (később) vezérőrnagy legidősebb fia volt. László az elemi iskolát 1889 és 1903 között Munkácson járta ki, a katonai alsó reáliskolát pedig 1903 és 1907 között Kismartonban. 1907-ben felvételt nyert a fiumei tengerészeti akadémiára, ahol 1911 június 15-én másodosztályú tengerészkadétként végzett. 

1913 június elsején tengerész zászlós, majd 1915 május elsejétől fregatthadnagy. 1915 augusztus 20-án a 78 T torpedónaszád második tisztje. Számos bevetésen vett részt: Pelagosa bombázása 1915 szeptember 8-9-én, 1915 december 30-án a Novara gyorscirkáló társaságában futott ki a 74 T, 77 T, 80 T és 81 T torpedónaszádokkal az otrantói szorosba. 1915 február 7-én, 3 óra 15 perckor a Helgoland gyorscirkáló és a 61 T, 83 F, 87 F, 88 F, 74 T és 80 T torpedónaszádok társaságában futottak ki Gjenovic állomásról, hogy felmentsék a Liverpool és Bronzetti  nevű ellenséges egységek által üldözött Wildfang rombolót. 3 óra 45 perckor tértek vissza Cattaróba, de 5 óra 40 perckor ismét kifutottak, mivel ellenséges egységeket jelentettek. Tűzpárbajt vívtak az olasz Abba, Ardente Airone és Ardea rombolókkal. 1915 augusztus 6-án Csicsery saját kezűleg deaktivált és semmisített meg egy hibás aknát. 1916 november 8-án megkapta a bronz katonai érdemérem (Signum Laudis) a kardokkal kitüntetést.
csicseri Csicsery László (1883 - 1919)
Ezután átvezényelték a tengeralattjáró állomásra és az SMU 15 tengeralattjáró második tisztje lett Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, akivel számtalan bevetésen vett részt. Gjenovic állomásról kiindulva számos bevetést teljesítettek az Albánia és Brindizi előtti vizeken. 1917 júliusában a németek átadták az UB 47 tengeralattjárót, és 1917 június 30-án az SMU 47 Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt az osztrák-magyar flotta szolgálatába állt. Az első bevetésen Csicsery is részt vett, de nem jártak sikerrel. 1917 október 17-én a brit H4 tengeralattjáró két torpedót is indított az SMU 47-re, de egyik sem talált. 1917 december 5-én Csicsery László megkapta az ezüst katonai érdemérem a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. Az 1918 január 3 és 24 közötti cirkálás során elsüllyesztették a francia 1435 BRT-s Mica gőzöst. Ezután a hajó Pólában dokkba állt és kijavították. 1918 január 29-én Molitor felterjesztette kitüntetésre Csicseryt, amit azzal a megjegyzéssel utasítottak el, hogy „nem felel meg a 7500 tonna konvojból” követelménynek. 1918 április 4-én Hugo Freiherr von Seyffertitz sorhajóhadnagy vette át az SMU 47 parancsnokságát. Az 1918 május 2-től 25-ig tartó cirkálás során elsüllyesztették a brit 5251 BRT-s Itinda gőzöst. 1918 májusában Csicsery megkapta a harmadosztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítményekkel és a kardokkal. 1918 július 25-én parancsot kaptak, hogy hajózzanak a Laghi-fokhoz, mivel egy lehallgatott olasz üzenet szerint az olaszok partra akarnak szállni. Másnap, 13 óra magasságában, észlelték a francia Le Verrier tengeralattjárót és megtámadták. A torpedó azonban célt tévesztett. A parancsnok rosszul becsülte meg az ellenséges tengeralattjáró távolságát és a periszkóp bele ütközött. A periszkóp elhajlott, a torony burkolata benyomódott, és a toronynyílást nem lehetett kinyitni. A támadást ezért félbe kellett szakítani.
Cicsery László az SMU 17 fedélzetén.
Csicsery László elvégezte a tengeralattjáró parancsnok kézpzést, és 1918 augusztus 28-án az SMU 21 parancsnokának nevezték ki. A tengeralattjáró azonban Pólában volt javításon, és szeptember elején kellett újra szolgálatba állnia. Ennek ellenére a háború végéig sem került bevethető állapotba. 

A háború után hazatért Magyarországra, és Böhm Cosimus korvettkapitány, a magyar Dunaflottilla parancsnokának vezérkari főnöke lett. A Dunaflottillát először a csehszlovák megszálló erők ellen vetették be. Csicsery 1919 júniusában a monitorlázadás egyik vezetője és szervezője lett.

A felkelésben a Maros monitor valamint a Pozsony és Fogas őrnaszádok vettek részt. Később a Lajta monitor és a Komárom őrnaszád is csatlakozott hozzájuk. A felkelés azonban sikertelen maradt, és a hajók visszavonultak Baja irányába. 1919 június 26-án, Paks magasságában, a Munka gőzös felvonta a vörös lobogót és tüzet nyitott a Komárom és Pozsony őrnaszádokra. A Komárom őrnaszád tornyát egy találat érte. Máhr Jenő sorhajóhadnagy, a hajó parancsnoka azonnal elesett, míg Csicserynek mindkét lábát leszakították a repeszek. A sebesülteket a Lajta monitorra vitték, mivel azon a hajón tartózkodott a flottilla egyetlen orvosa, Dr. Tima János. De minden igyekezet ellenére, 17 óra magasságában, Csicsery László belehalt sérüléseibe.
Máhr Jenő és Csicsery László sorhajóhadnagyok újratemetése.
Máhr és Csicsery sorhajóhadnagyok holttestét 1919 június 28-án a szerb megszállás alatt álló Bajára vitték, ahol katonai tiszteletadással temették el. A tengerésztiszteket szeptemberben exhumálták, majd a budapesti Kerepesi temetőben két szomszédos sírba temették. 1958-ban a temető vezetősége úgy döntött, a sírokat felszámolja. Újsághirdetések útján hívták fel a leszármazottak figyelmét, hogy határidőre exhumálják a halottaikat. A Csicsery család eleget tett a felhívásnak és Lászlót másodjára is kihantolták, majd szüleivel együtt elhamvasztották és a Farkasréti temető kolumbáriumában helyezték végső nyugalomra. Mivel Máhr Jenőnek nem jelentkeztek a rokonai, sírja még mai is áll, a mellette levő hely, ahol Csicsery sírja volt, pedig továbbra is üres! Csicsery László nevét 1920 és 1945 között egy utca viselte Újlipótvárosban. A kommunista hatalomátvétel után az utca nevét Gergely Győző utcára változtatták. 

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

szombat, január 23, 2021

Tard története a háború kitörésétől a békekötésig

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel kezdetét vette a minden korábbinál nagyobb pusztítást hozó, 1918-ig tartó világégés. Az I. világháborúban 362 helyi lakos vett részt, akik közül Csíkvári monográfiája szerint 78-an haltak hősi halált, míg 31-en lettek hadirokkantak. A volt katonák közül 3 személyt avattak vitézzé. A helyi adatok szerint 48 ember életét követelte a háború. Az áldozatok és a hősök neve a Hősi emlékművön olvasható a II. világháborúban elesettek és az 1950-es években mártírhalált szenvedtek nevével együtt.

A lakosok nehezen élték meg az I. világháború éveit. Egymást követték a nehéz gazdasági évek, a rossz terméseredmények. Az üzletekben egyre több terméket csak jegyre lehetett megvenni, majd egyes cikkek teljesen eltűntek a polcokról. Nem volt hús, zsír, liszt, petróleum, gyufa és cukor. A terményrekvirálás azonban ekkor sem szünetelt. A háború miatt előírt beszolgáltatási kötelezettségeket teljesíteni kellett, amiről szuronyos katonák és csendőrök gondoskodtak.

A földeken mutatkozó munkaerőhiányt a nõk és a gyerekek fokozottabb munkába állításával, illetve hadifoglyokkal próbálták pótolni. A dolgozó hadifoglyokat a gazdának kellett kosztoltatni, akik fizetést nem nagyon kaptak. A nagy mezei munkák idején több mint száz hadifogoly dolgozott Tardon.

A településre nehezedõ terheket növelte a faluban elszállásolt menekültek ellátása. 1917-ben például Erdélyből 132 etédi menekült tartózkodott Tardon, akik visszatelepítését a helyi elöljáróság folyamatosan szorgalmazta. A gyimes középlaki menekültek 1917-ben bepanaszolták a tardi jegyzőt, mivel az nem fizette ki a törvény szerint nekik járó 1–1 korona napidíjat. A jegyző tettét azzal indokolta, hogy a menekültek keresetet találnak a tardi bérgazdaságban. A segélyt kezdetben élelmiszerben kapták, de a menekültek rájöttek, hogy ahhoz a falu és a környezõ települések lakóitól adomány révén is hozzájuthatnak, ezért azt pénzben kérték. Az élelmiszert ezt követõen koldulással szerezték be, majd az adakozás után elõálltak jogaikkal. A jegyző szerint minden menekültnek volt megtakarított pénze, s az uradalomban a 12 éves gyerek is napi 2 koronát kereshetett. Levelében a következőket írta az alispánnak: „Amíg egy hadban lévő asszony 3–4 gyerekével napi 2 koronából kénytelen magát fenntartani, addig a menekült 4–5 korona segélyt kapva lopja a napot” Az alispán a panaszt kivizsgálva elismerte, hogy Pigecky Béla tardi jegyző a törvénynek megfelelõen járt el – amely kimondta, hogy a menekülteknek munkaalkalmat kell adni, s aki a munkát megtagadja, segélyre nem jogosult –, de a menekültek ügye országosan kivételes elbánást igényelt. A téli hónapokban a megélhetés drága és nehéz volt, tehát a jegyzőnek nem volt joga a napi megélhetést biztosító segély leszállítására. Az alispán a tardi jegyzőt a törvények betartására utasította.
Tardi utcarészlet. (1906)
1918 őszére a Monarchia és Németország háborús veresége már nyilvánvaló volt. Október 17-én maga a volt miniszterelnök, Tisza István ismerte el a kép- viselõházban elmondott beszédében, hogy a háborút elvesztettük. Az ország politikai életében felgyorsultak az események. 1918. október 24-én Nemzeti Tanács alakult Károlyi Mihály vezetésével. Október 30–31-én a lezajlott Őszirózsás forradalom eredményeként Károlyi Mihály alakított kormányt. November 3-án a már nem létezõ Osztrák-Magyar Monarchia letette a fegyvert. November 13-án IV. Károly gyakorlatilag lemondott uralkodói jogainak gyakorlásáról. November 16-án összeült a Nagy Nemzeti Tanács, és a törvényhozó hatalom kompetenciájába tartozó döntéseket hozott. Az I. számú néphatározat többek között kimondta, hogy Magyarország minden más országtól független és önálló Népköztársaság. A bel- és külpolitikai nehézségek közepette a Károlyi-kormány hozzá- látott, hogy lerakja a demokratikus Magyarország közjogi alapjait.

Az események hatására helyi Nemzeti Tanács alakult a faluban, melynek elnöke Komáromi Ferenc lett. A tardi Nemzeti Tanács működésérõl keveset tudunk. Az 1918. december 14-ei ülésükre meghívták az iskolaszék néhány tagját, hogy a hat éve közmegelégedésnek örvendõ Kopper Erzsébet tanítónõt állásából felmentsék. Közölték vele, ha nyolc nap alatt hivataláról nem köszön le, akkor õt bútoraival együtt a falu végére ki fogják zavarni. A december 15-ei iskolaszéki ülés kiállt a tanítónõ mellett, s elítélte a Nemzeti Bizottság illetéktelen döntését. A katolikus pap ugyancsak a Nemzeti Bizottság ellen emelt szót a vármegyénél, védve a közmegbecsülésnek örvendõ tanítónõt. A plébános szerint a bizottság tagjai a falu legrenitensebb tagjaiból állt, akik ittasan hozták meg határozatukat, és olyan ügybe avatkoztak, ami nem volt az õ dolguk.

Az orosz frontról hazatérõ katonák között voltak, akik a kommunista eszmékkel megismerkedve, azok itthoni terjesztésébe kezdtek. Béres Lajos, Daragó Miklós és Hegedüs Balázs a hagyomány szerint a vörösök oldalán harcolt az orosz polgárháborúban. Hazatértük után megfenyegették a községi jegyzőt, aki azonban keményen fellépett ellenük. A templomban a pap is nyugalomra intette az embereket, és az uradalom vezetõi is csitították az elégedetlenkedőket. A faluban tömegmegmozdulást, összejövetelt nem engedélyeztek. A nyugalmat végül sikerült fenntartani.

A kül- és belpolitikai változások következményeként 1919. március 21-én Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Március 26-án Tardon is megalakult a direktórium, melynek elnöke Spisák János, egy 3 holdas paraszt ember lett. A direktórium tagja lett a jegyző és a volt községi elöljáróság is. Megalakulásukat követõen gyűlést tartottak az iskolában, ahol a lakosok földosztást követeltek. A fő szószóló Rubicsek uradalmi tiszttartó volt. Kihirdették a föld közös tulajdonát, és a gazdaság irányítását a volt uradalmi szakemberekre bízták, amit a lakosok nagy része nem kis elégedetlenséggel vett tudomásul.

A község szegény és nincstelen lakossága kezdetben rokonszenvezett a tanácskormánnyal. A helyi igazgatási szervek is gyorsan felálltak. A Földműves Tanács tagja volt Kleszó József, Szolnoki József, Pap András, Szemán Dezső, Molnár József és ifj. Ádámi András. A Munkástanács tagja volt Juhász Kálmán, Orosz András, Csábrándi András, Ináncsi János, Molnár András, Ónodi László, Csulik József Ágoston és Tóth Kálmán. A Katonatanács tagja volt Molnár József, Pap Ferenc, Böcskei János, Dusza János, Szepesi Dezső és Ádámy Béla. A Birtokrendezõ Bizottság tagja volt Csupor Lajos, Gáti Máté és Ádám Béla. A helyi Direktórium tagja volt Matusek Pál, Szendrei Bálint és ifj. Spisák János.

1919 áprilisában a faluban megalakult a Magyarországi Szocialista Párt helyi csoportja, melynek titkára Jászberényi Dezső tanító lett. A földmunkásoknak és a kisgazdáknak is volt tardi szervezete. A szocialista párt titkára fegyverviselés engedélyezése ügyében benyújtott kérelmében április 14-én arról írt, hogy a pártnak 384 tagja volt Tardon, ami tekintélyes létszámot jelez.

Sokan voltak azonban, akik ellenezték az új elveket. A helyi Vörös Őrség közülük egyre-másra tartóztatta le a szerintük izgató elemeket, elsőként Kis András gazdát.

A községből a Vörös Hadsereg szervezésekor 7 tardi lakos állt katonának: Béres Lajos, Béres József, Jászberényi János, Hegedüs Balázs, Fehér László, Daragó Miklós és Klein László. A toborzás Szomolyán történt, ahonnan április 5-én Horváth Károly segédjegyző, mint századparancsnok vezetésével vonultak előbb Emődre, majd Miskolcra a csehek elleni harcra.

A tanácskormány 1919. augusztus 1-jén lemondott. A faluba román megszállók érkeztek. Augusztus 5-én két román katona kidoboltatta, hogy ellenõrzés végett mindenki vigye a lovát Mezőkövesdre. Ezt a tardiak közül többen megtették, s így mintegy 15 pár lovat elvittek a községből.

Szeptember 6-án Egerből három román katona érkezett a faluba, s élelmet rekviráltak. A bírót nem találva – aki fáért ment az erdőbe – az õt helyettesítõ soros testületi tagtól, Kis Andrástól követelték az általuk igényelt malac átadását. Kis András Galambos Imre hitessel Glück Edének egy két éves borját jelölték ki a katonáknak átadandó állatnak.

A tardi egykori vöröskatonák a tél beálltáig a hegyekben bujdostak. A korábban, még augusztusban hazatérteket – Béres Lajost és Józsefet, Daragó Miklóst és Hegedûs Balázst – szeptember 2-án a románok elfogták, és a noszvaji gyűjtõtáborba vitték, ahonnan szeptember 8-án sikerült megszökniük. Egyesek hazatértek, míg mások külföldre távoztak.

Az 1919-es eseményekhez kapcsolódó adalék, hogy 1919. június 18-án a 3. vörös repülõszázadból Szebeny Miklós tábori megfigyelõ és Ezékiel András tábori pilóta Tard község határában lezuhant sérült repülőgépével. A zuhanásnál Szebeny meghalt, míg Ezékiel súlyosan megsebesült. Ez a UCI típusú gép egy korábbi, a Gyepdűlőnél kényszerleszállást végző repülõgép megsegítésére érkezett volna Tardra, melynek egy héten át csodájára jártak a tardiak és a szomszédos községek lakói, mivel repülõt azelőtt még sohasem láttak.

A román megszállók 1919 novemberében elvonultak, a régi rend ezzel helyreállt. Közrend elleni kihágások, hatósági sértések, kisebb-nagyobb lopások azonban sokáig napirenden voltak. Gál András 1920-ban a községházánál szította a kedélyeket, aminek a csendőrök vetettek véget. A főszolgabíró 1924. május 26-ai, Tardról szóló jelentésében a következőket jegyezte fel: „A község lakosságának ezen magatartására a forradalmak alatti nagyhangú szájhősök vannak még mindig befolyással, s ezek irányítják a hadjáratot minden hatósági intézkedés ellen, s ezek bénítják minden esetben az elöljáróság munkáját.”

A közrend teljes helyreállítása érdekében az elöljáróság csendőrõrs felállítását kezdeményezte a faluban, de azt a főszolgabíró véleményével ellentétben a minisztérium nem látta indokoltnak, és a kérést elutasította, ahogy tette azt 1920-ban és 1922-ben is. Tard továbbra is a Mezőkövesden vagy a Tibolddarócon székelõ csendőrörshöz tartozott
Tardi pár 1921-ben.
Az 1920. június 4-én megkötött trianoni béke a tardi lakosok körében is elkeseredettséget és mélységes ellenszenvet váltott ki. Nem volt szükség propagandára, hogy általánossá váljon a revízió igénylése. A község népe is évtizedekig élt abban a reményben, hogy sikerül változtatni az erővel kikényszerített igazságtalan határokon. A helyi képviselőtestület 1921-tõl az 1940-es évekig minden ülését azzal kezdte, hogy felhangon elmondta a magyar hiszekegyet. A falu végén, a Tatárdombon a leventék meszelt kővel rakták ki a Kárpát-medencét azzal a felírással, hogy „Nem, Nem, Soha”.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP