vasárnap, október 09, 2022

Az isonzói pokol tizenegyedik bugyra

Tizenegyedik alkalommal indítottak támadást az olaszok 1917. augusztus 19-én az Isonzó mentén. A 11. isonzói csata minden korábbi harcnál véresebb összecsapást eredményezett az olasz, valamint az osztrák–magyar haderő között. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a korábbi tapasztalatokból okulva a lehető legnagyobb katona- és hadianyag-koncentrációt kívánta létrehozni az isonzói frontszakaszon, hogy felőrölje a cs. és kir. csapatok erejét. A fő cél továbbra is Trieszt elfoglalása volt, amelyhez a Karsztnak nevezett sziklás és nehezen járható terepen kellett áttörniük a támadóknak.

Cadornának mindenképpen ki kellett csikarnia a döntést, miután a hátország egyre nehezebben tolerálta a súlyos veszteségeket, és a minimális nyereségeket. A politikusok minél előbb be kívánták fejezni a háborút – győztesen. „Hagyjuk el a lövészárkokat még tél előtt!” – érvelt egy szocialista képviselő 1917 júliusában.

A csata előkészítése

A megelőző tíz csata során az olaszoknak nem termett sok babér, és az olasz hadba lépést követően (1915. május 23.) kialakult frontvonalat alig 10–15 kilométert előrehaladva sikerült kelet felé eltolniuk. Legnagyobb sikerüket a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4–16.) aratták, amikor elfoglalták a Karszt centrumában fekvő Görz városát, kialakítva egy hídfőt, továbbá elfoglalták a Doberdó-plató legnagyobb részét, közte a Monte San Michele hegycsúcsot is.

A kilátástalan karszti háborúban az olasz vezérkar azokat a hadászati elveket kezdte el követni, amelyeket a németek 1916-ban Verdunnél alkalmaztak, vagyis az ellenség kivéreztetése vált az elsődleges céllá. 1917 májusában a 10. isonzói csata során már ennek megfelelően támadtak, és összveszteségük a 160 ezer főt is elérte, miközben a Monarchia 125 ezer katonát vesztett.

Az olaszok június végén megkezdték az előkészületeket az újabb offenzíva megindításához, és az Isonzó mentén 50 hadosztályt vontak össze. Ez azt jelentette, hogy az első isonzói csatához képest négyszer annyi katonát vezényeltek a harctérre. Még masszívabb előnyt és fölényt jelentett az olaszok számára, hogy összesen 5200 löveget tudtak az offenzívára előkészíteni. A siker érdekében az angolok és franciák is kölcsönadtak az olasz hadsereg részére néhány tüzérüteget. Az olasz 2. hadsereg fő célja északon a Bainsizza-, majd a Ternova-fennsík elfoglalása volt, míg a 3. hadsereg a comeni fennsík bevételére kapott parancsot.

Az osztrák–magyar délnyugati front Isonzó-hadserege több mint kétszeres hátrányban volt létszám terén, miután alig 20 divízióval tudott védekezni, és tüzérség terén az olaszok közel négyszeres fölényt élveztek. Cadorna, eltérően a korábbi csatáktól, nem pusztán az isonzói arcvonal egy szakaszán indított offenzívát, hanem Tolmeintől egészen az Adriáig, vagyis egy mintegy 50 kilométer hosszú szektorban. Az olasz csapatösszevonások volumenét jól mutatja, hogy két évvel korábban a központi hatalmak sikeres gorlicei áttörésük idején – hasonló nagyságrendű támadási szakasz alkalmazása során – csak mintegy feleekkora erőt összpontosítottak.

A csata

A 11. isonzói csata nyitányaként az olaszok aktív repülőgépes felderítést hajtottak végre augusztus 11. és 16. között, amely súlyos légi harcokat eredményezett. Augusztus 17-én az olasz lövegek egy egész napon keresztül bömböltek, és az osztrák–magyar állásokat néhány órán belül rohaméretté lőtték. Cadorna másnap elrendelte az általános támadást, amelynek súlypontját kezdetben az arcvonal déli szakaszára helyezte. A támadás során a császári és királyi 39. és 46. gyalogezred (békebeli székhelyük Debrecen, illetve Szeged) szinte az utolsó emberig elvérzett, de végül sikerült megállítani az olaszokat.

A leginkább veszélyeztetett déli szektor védelmének megerősítésére az Isonzó-hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević cs. és kir. vezérezredes az Isonzó front északi részéről küldött erősítést. Ezt kihasználva Cadorna a meggyengített szektorban támadt, és váratlan eredményt ért el: a 2. hadsereg sikerrel kelt át az Isonzón, és szilárdan megvetette lábát a folyó bal partján. Augusztus 19-én az olaszok áttörték a frontot, és az Isonzó-hadsereget visszavonulásra kényszerítették. Cadorna erői a bainsizzai fennsík védőit legázolva az arcvonalat Tolmein és Görz között 20 kilométer szélességben, 6–7 kilométer mélységben hátranyomták, miközben a hadszíntér délebbi szakaszain elakadtak. A fennsíkon az osztrák–magyar haderő rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, csak a hadifoglyok száma 30 ezer főt tett ki. A Bainsizza-fennsík elvesztése után az olasz területnyereség nagysága a 6. isonzói csatával volt összevethető, még ha Trieszt nem is forgott közvetlen veszélyben, mint 1916 nyarán.

Harcok a Monte San Gabriele csúcsán

A támadás megállításában emellett kiemelkedő szerepet játszott a Monte San Gabriele-ért folytatott eredményes védekező harc. Szeptember 4. óta ugyanis e hegycsúcs volt a harcok fókuszában. A stratégiai fontosságú hegy ormát tizenhárom olasz dandár ostromolta, de a védők – akik között a Monarchia valamennyi nemzetisége megtalálható volt – kitartottak a rendkívül heves harcokban. „A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet” – írta a harcok egyik olasz szemtanúja. A 11. isonzói csata leghevesebb küzdelmeire ezen a hegycsúcson került sor, és a sikeres védekezésben ismét oroszlánrészt vállaltak a magyarországi kiegészítésű alakulatok: a 20. honvédhadosztály alárendeltségében küzdő székesfehérvári 17. és a budapesti 1. honvédgyalogezred katonái. A székesfehérvári regiment egyik tisztje így foglalta össze az ekkori borzalmakat: „A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. […] Az ellenséges védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába vésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az olaszok a Halál hegyének (Monte del Morte) keresztelték el a Monte San Gabriele ormát.
A Monte San Gabriele avagy a Halál hegye.
IV. Károly király személyes tapasztalatokat is szerzett a 11. isonzói csatáról, amikor augusztus 23-án látogatást tett a vezérkar főnökével, Arz tábornokkal az arcvonal déli szakaszán, a csata után pedig a Monte San Gabrielét is meglátogatta. A hegycsúcs egyik pontján, ahol egyszerre harminc embert aprított miszlikbe az ellenség telitalálata, a király egy rövid ima után a következő – sajnos ma is igen aktuális – megállapítást tette: „Ezért tovább senki nem viselheti a felelősséget, befejezem a háborút. […] A világ elég nagy hozzá, hogy a népek képesek legyenek egymást elviselni.”

Az uralkodó álláspontját a 11. isonzói csata veszteségei visszaigazolták. Az olaszok mintegy 170 ezer katonát vesztettek, és a csatában résztvevő zászlóaljaik átlagosan 50–65 százalékos veszteséget könyveltek el. Mindennek ellenére az olaszok területnyeresége a 11 isonzói csata során végül mindössze 30 négyzetkilométert tett ki. Megrendítő volt a Monarchia vesztesége is, amely 100 ezer katonára rúgott, ugyanakkor a hősies védekezést bizonyította, hogy a hírhedten szigorú eljárás után elnyerhető Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjében öten részesültek, míg a parancsnoki keresztet egy tábornok kapta meg.

Számvetés

A csatát követően a Monarchia vezetése felismerte: ellentámadás nélkül az isonzói front összeomlik. Erről értesülve a németek is felajánlották támogatásukat. 1917 kora őszén megkezdődtek azok az előkészületek, amely lehetővé tették az október végi caporettói áttörést a 12. isonzói csatában. A hadszíntérre érkezett jelentős német és osztrák–magyar erősítés mellett ennek a fényes győzelemnek alapjait a korábbi sikeres védekezés – különösen pedig a Monte San Gabriele megvédése biztosította. Az olasz morál az isonzói pokol tizenegyedik „bugyrában” alaposan megcsappant, amely jelentősen hozzájárult a központi hatalmak néhány héttel későbbi diadalához. Utólag visszatekintve tehát a 11. isonzói csata a Karszton dúló anyagháború utolsó, legvéresebb fejezetének bizonyult.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220902-az-isonzoi-pokol-tizenegyedik-bugyra

Read more...

péntek, október 07, 2022

Tengerész portré: Hermann Rigele

Hermann Leopold Johann Rigele 1891 szeptember 16-án született Szarajevóban. Apja, Rudolf Rigele (1856 - 1899) a hadmérnöki törzskar tisztje volt őrnagyi rangban. Az elemi iskoláit Bécsben végezte, majd apja halála után a hirtenbergi tiszti árvaházba került. 1901 és 1905 között a bécsújhelyi Fischau katonai alreáliskolába járt. Ezután a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt, ahol 1909 június 17-én végzett, mint tengerészkadét. 

Első hajója a Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló volt, parancsnoka pedig Kászon-Jakabfalvi László Elemér fregattkapitány, és azonnal egy hosszú, dél-amerikai missziós útra indultak. A hajó a Habsburg Monarchiát képviselte Argentína függetlenségének századik évfordulóján. 

Hermann Rigele kiváló eredménnyel végezte el a tengerésztiszti vizsgát és 1911 július elsején tengerész zászlósnak nevezték ki. Ezután az SMS Tegetthoff (régi kazamatahajó, ekkor már kikötői őrhajó Pólában) majd az SMS Babenberg hadihajókon szolgált. 1911 szeptemberétől 1913 júniusáig figyelő- és navigációs tisztként szolgált az SMS Hercules mentőhajón. Felettese így méltatta őt: “Ez a tengerésztiszt rövid szolgálati ideje alatt nem csak kiváló képességeiről tett bizonyságot, hanem a munkája iránt is rendkívül elhivatott, és a legmagasabb elvárásoknak is megfelel.” 1912 május elsején fregatthadnaggyá léptették elő.

1913-ban elvégezte a tiszti torpedó tanfolyamot, majd az SMS Tátra rombolón teljesített szolgálatot. 1913 júniusában áthelyezték az SMS Streiter rombolóra. A romboló parancsnoka, Ernst Edler von Racic korvettkapitány, így jellemezte: “Kiváló, tehetséges tengerésztiszt, helyén van a szíve és az esze.”
Johann Krsnjavi, Ludwig Müller, egy ismeretlen nő, és Hermann Rigele az SMU 14 fedélzetén.
1914 július 28-án Rigele az SMS Lika rombolóra osztották be, majd augusztus 19-én áthelyezték az SMS Réka rombolóra. Számtalanan felderítési feladatban vett részt, amiért 1915 június 21-én megkapta a Harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a Hadiékítményekkel és Kardokkal kitüntetést.

1915 május 26-án a tengeralattjáró állomásra vezényelték és a német UB 15 (Heino von Heimburg sorhajóhadnagy) második tisztjének neveztek ki. A tengeralattjáró június 4-én állt szolgálatba, és már az első gyakorló útja az Adria északi részén sikerrel járt. 1915 június 10-én torpedóval elsüllyesztették az olasz Medusa tengeralattjárót. Június 18-án a tengeralattjárót átvette az osztrák-magyar haditengerészet és SMU 11 néven szolgálatba állította Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. 1915 december 11-én Hermann Rigele megkapta a másodosztályú Vaskeresztet a németektől. 1916 január 20-án elfogták és Cattaróba kísérték az olasz König Albert kórházhajót, de két nappal később elengedték. 1916 február 25-én megkapta a Bronz Katonai Érdemkeresztet a Kardokkal.
Hermann Rigele fregatthadnagy.
1916 december 10-én átvette az SMU 10 parancsnokságát Otto Molitor sorhajóhadnagytól. Ezt a tengeralattjárót leginkább kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. Az egyik gyakorló út során, 1916 május 13-án, a brit H 4 (Smyth hadnagy) tengeralattjáró két torpedót indított az SMU 10-re, de azok szerencsére nem találtak. A polai tengeralattjáró állomás parancsnoka, Emerich Graf von Thun-Hohenstein korvettkapitány, így jellemezte: “népszerű a felettesei, a bajtársai és a beosztottjai közt; tehetséges tengerésztiszt, aki mindig az emberei mellett áll, még a legnehezebb helyzetekben is.”

1917 június 11-én Rigele átvette az SMU 17 tengeralattjáró parancsnoki posztját. Egy négy napig tartó út során az Otrantói-szorosban egy torpedóval megtámadta a brit Loch Lomond gőzhajót (2619 BRT), de a torpedó nem robbant fel, és a kísérő trawler kihalászta azt. A következő út során a szorosban egy torpedóval megrongálta a brit Bulgaria segédcirkálót (2503 BRT). A gőzöst kísérő olasz Airone torpedónaszádra is kilőtt egy torpedót, de az nem talált. Egy többnapos cirkálás során az albán partok előtt, 1917 október 30-án, a brit H 2 tengeralattjáró két torpedót lőtt ki rá, de szerencsére egyik sem talált. 1917 október 19-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet a Kardokkal.
Hermann Rigele az SMU 11 fedélzetén.
1917 november 24-én az SMU 20 tengeralattjáró parancsnokának nevezték ki. A hajó, miután kidokkolták és megjavították, Triesztben állomásozott. Rigele átadta a parancsnoki pozíciót évfolyamtársának, Ludwig Müller sorhajóhadnagynak, és 1918 március 11-én az SMU 31 parancsnoka lett. Április 30-án elhagyta Polat és Cattaroba hajózott. Az első cirkálóútra május 20-án futott volna ki, de az utat szivárgás miatt el kellett halasztani. 1918 június 9-én az SMU 31, valamint az SMU 27 és 29 tengeralattjárók is kifutottak az otrantói zár elleni nagy támadás részeként, de nem találkoztak ellenséges hajókkal és az SMS Szent István csatahajó elsüllyedése miatt a támadást is lefújták. Technikai problémák miatt az 1918 június 16-ára tervezett kifutást is el kellett halasztani, végül június 18-án indulhattak el egy több hetes cirkálóútra a Mediterráneumba. Már másnap megpillantottak egy konvojt, de az túl messze volt ahhoz, hogy megtámadják. Ugyanígy, a június 22-én észlelt konvoj is túl messze volt. 1918 július 7-én elsüllyesztették a 67 BRT-s olasz Giuseppino Padre nevű szkúnert, majd július 10-én visszatértek Gjenovic állomásra. Ezután még két kisebb őrjáratot tett meg, majd szeptember 29-én kifutott Durazzo elé. Másnap érkezett meg az albán kikötőhöz, és átvette az őrszolgálatot az SMU 47-től (Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy). Október 2-án Rigele kifutott az SMU 31-el és a kikötőtől délre foglalt el figyelőállást. A szintén őrszolgálaton lévő SMU 29 (Robert Dürrigl sorhajóhadnagy) a kikötőtől északra volt lesállásban. Nem sokkal később egy óriási erejű olasz-angol-ausztrál-amerikai hajóraj támadta meg Durazzo kikötőjét. Hermann Rigelenek sikerült az SMU 31-el megközelítenie az ellenséges köteléket, és 11:35-kor két torpedót indított a brit HMS Weymouth cirkálóra. Az első a hajó orra előtt haladt át, de a második a tatnál találta el. A cirkáló fara leszakadt, és négy tengerész elesett. A támadást vezető Palladini ellentengernagy ezután lefújta a támadást, és az antant hajóraj visszavonult. Az HMS Weymouth cirkálót sikerült a felszínen tartani, majd Brindisibe vontatták és néhány hónap alatt kijavították. Az antant erők ezután nem kíséreltek meg több támadást Durazzo kikötője ellen, így az osztrák-magyar hadvezetés vissza tudta vonni az itt felhalmozott hadianyagot és a csapatokat. Az amerikai tengeralattjáró-vadász hajók a támadás után számos vízibombát vetettek az SMU 31-re, de sikerült komolyabb sérülés nélkül elmenekülnie. Rigele október 3-án vetett horgonyt Durazzo kikötőjében, délután 3:45-kor. Innen visszatért Gjenovic állomásra, ahová október 6-án, délelőtt 9 órakor érkezett meg. Ezért a sikeres küldetésért 1919 október 22-én megkapta a Lipót Rend Lovagkeresztjét a Hadiékítményekkel és a Kardokkal kitüntetést. Ezután még két őrjáratot tett Durazzo és Antivari kikötője előtt, de ellenséges hajóegységekkel már nem találkozott. Október 26-án visszatért Gjenovic állomásra, és a fegyverszünet is itt érte.

A fegyverszünet aláírása után a cattaroi Gjenovic tengeralattjáró állomás legénységét a Habsburg nevű Loyd gőzös vitte Polaba, ami ekkor már olasz megszállás alatt volt, és a vasúti összeköttetés is megszakadt vele. A megszállt Polaban az olasz Gagni admirális parancsnokolt, aki azt ígérete az SMU 31 legénységének, hogy Olaszországon keresztül haza szállítják őket, de ez nem volt igaz. November 2-án az osztrák-magyar tengerészeket internálták, majd velencei és milánói hadifogolytáborokba vitték. Hermann Rigele csak 1919 február 28-án szabadult.

Rigele a háború után Bécsbe költözött és először a “Kühne & Ulbing” cégnél dolgozott mint kereskedelmi és műszaki alkalmazott. A tenger iránti szenvedélye azonban nem eresztette. 1920 márciusában a hamburgi “Atlantic-Reederei” hajózási vállalatnál kezdett dolgozni, mint matróz és kormányos. Ezt a hajózási vállalatot volt német tengerésztisztek alapították. Az ötlet a volt osztrák tengerésztiszteknek is megtetszett, így 1921-ben, Bécsben, megalakult a “Vega-Reederei” hajózási társaság. A vállalat tulajdonosai közt ott volt Hermann Rigele sorhajóhadnagy, Georg Ritter von Trapp korvettkapitány és más volt cs. és kir, tengerésztisztek is. Rigele nem csak a vállalat vezérigazgatója volt, hanem hajóskapitányként is dolgozott a cégnél. A cég azonban nem lett sikeres, így Rigele ismét munkahelyet váltott. 

1924 szeptemberétől amerikai hajókon szolgált kormányosként és matrózként, és több utat is tett a Hamburg – New York vonalon. Az egyik út során ismerte meg a feleségét, Brunhilde Thalmannt. 

1924 októberében Rigele az amerikai Mount Clay gőzösön szolgált, ami épp Hamburgból New Yorkba tartott. Október 23-án, miután elült a vihar, egy apró kanadai szkúnert pillantottak meg, amely segítséget kért. A gőzös megállt, és leengedett egy csónakot, ami 25 embert vett fel a süllyedő szkúnerről, köztük nőket és gyerekeket. Az elhagyott szkúnert ezután felgyújtották és sorsára hagyták. 1928-ban ezért a tettéért megkapta a Bronz Életmentő Érmet az Amerikai Életmentő Egyesülettől.

1925 júniusától New York Brooklyn nevű városrészében élt, ahol 1925 június 29-én feleségül vette Brunhilde Thalmannt (1904. április 5, Hamburg - 1982. szeptember 23, Bécs). Rigele számtalan szakmában tevékenykedett, leginkább kétkezi munkákat végzett. 1928 júliusában a hatóságok illegális bevándorlással vádolták meg, ezért nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét, és kiutasították az országból. Rigele jelentkezett egy német hajóra matróznak, és visszatért a feleségével Hamburgba. 

Egy tengerésztiszt bajtársa talált neki munkát, így 1928 augusztusától a Reichard-Werke csokoládégyárban dolgozott. Mivel nagyon elégedettek voltak a munkájával, részlegvezetőnek nevezték ki. A gyárat nem sokkal később megvette a “Georg Schicht AG”, és egy évvel később már Berlinben dolgozott, mint részlegvezető. A felettesei felfigyeltek kiváló vezetői és szervezői képességeire, ezért 1930 szeptemberében a “Schicht csoport” titkára lett a csehszlovákiai Ústí Nad Labem (Aussig an der Elbe) városában. Mivel ebben a pozícióban is kiválóan megállta a helyét, 1933 elején a varsói “Schicht-Lever AG” vezetését bízták rá, és Varsóban telepedett le. 

1933 szeptember 21-én megszületett Rainer nevű fia. A varsói munkája mellé még rábízták a danzigi érdekeltségek felügyeletét is. Barbara nevű lánya 1936 november 16-án, szintén Varsóban született. Rigele az igazgatói állásának köszönhetően gondtalan életet tudott biztosítani a családjának, úgy tűnt, a bizonytalan időknek vége.
Hermann Rigele és családja. (1939)
De valami egészen más történt. Hermann Rigele szinte mindenét elvesztette a háború kirobbanása és Varsó megszállása után, és ismét egyenruhát kellett öltenie. 1939 október 7-én a német haditengerészet nyugállományú korvettkapitányi címet adományozott neki, majd 1940 augusztus 2-án besorozták a haditengerészethez. A 21. tengeralattjáró-flottillához került, majd három hónapos kiképzés után, 1940 november 21-én, a Hollandiától zsákmányolt O 8 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami az UD 1 jelet kapta. Az idős tengeralattjárót (1914-ben épült) csak kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. 1941 április elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. Április 20-án átadta a hajó parancsnokságát Friedrich Schafer sorhajóhadnagynak és két hét szabadságra ment, mielőtt május 4-én átvette volna a 3. tengeralattjáró-flottilla parancsnokságát. Egy újabb kiképzés után, június 8-án, az UD 3 (volt holland O 25) tengeralattjáró parancsnoka lett. 1942 október 3-án elhagyta Kielt, és október 22-én futott be Lorient kikötőjébe. Ettől kezdve az UD 3 is részt vett az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harcban, és torpedókkal látta el a cirkáló tengeralattjárókat. Ez egy rendkívül veszélyes és körülményes megbízatás volt az ekkor már 51(!) éves parancsnoknak, aki az egyik legidősebb aktív tengeralattjáró parancsnok volt. (A német tengeralattjáró parancsnokok átlagos életkora 23 és 26 év között volt.)
A holland O 25 tengeralattjáró vízrebocsátása 1940 május elsején, 9 nappal a német támadás előtt.
1942 szeptember elsején fregattkapitánnyá léptették elő. 1942 november 3-án egy kilenc hetes cirkálásra futott ki a az Atlanti Óceán Brazília és Afrika közötti részére. November 26-án elsüllyesztette a norvég INDRA (5450 BRT) gőzöst. A két világháború hozzávetőlegesen 3000 tengeralattjáró parancsnoka közül Hermann Rigele fregattkapitány volt az egyetlen, aki mindkét világháborúban elsüllyesztett egy hajót. 1943 január 7-én futott be Lorient kikötőjébe, majd február 10-én kifutott Bergen irányába, amit február 26-án ért el. A következő nap tovább indult Gotenhafen felé, ahová március 3-án érkezett meg. 
Hermann Rigele fregattkapitány immár a német Kriegsmarine szolgálatában.
Tengeralattjáró parancsnoki tevékenységéért 1942-ben megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, majd 1943-ban az első osztályú Vaskeresztet. 1944 április elsején átvette a kieli tengeralattjáró bázis parancsnokságát, de 1945 február 11-ig a königsbergi/hamburgi 32. tengeralattjáró flottilla parancsnoka is volt. Ezután Trieszt kikötőparancsnoka lett, egészen a város május másodikai kapitulációjáig. Brit fogságba esett, és egy dél-olasz fogolytáborba vitték, ahol maláriát és mellhártyagyulladást kapott.

1946 február 16-án engedték szabadon és az ausztriai Villach-ba vitték. Hermann Rigele, immár 55 évesen, ismét nincstelen volt. A stájerországi Altaussee falucskájában helyezkedett el, mint házicseléd. Itt találkozott újra a családjával, akik túlélték a háborút. Mindeközben a “Schicht AG” komoly változásokon ment át. Először a tulajdonosi szerkezetet kellett tisztázni. Az orosz megszálló erők lefoglalták a gyárakat, mint német tulajdont. 1946 március 8-án a céget átnevezték “Österreichischen Unilever AG”-re. Elsőként a bombázások okozta károkat javították ki, melynek során Hermann Rigele kiváló szervezőkészsége ismét megmutatkozott, és fokozatosan újra tudták indítani a termelést. Amikor 1956-ban, 65 évesen, nyugdíjba ment, egy sikeres vállalatot hagyhatott maga mögött.

Hermann Rigele 1982 október 18-án hunyt el Bécsben, néhány héttel a felesége halála után. Október 28-án temették el a hietzingi temetőben. A temetésén az utolsó élő katonai Mária Terézia-renddel kitűntetett, Gottfried Freiherr von Banfield sorhajóhadnagy mondott beszédet.  
Hermann Riegle sírja a hietzingi temetőben.
Miközben Rigele New York-ban dolgozott, az Osztrák Flottaegyesület felkérte, hogy nyújtson be kérelmet a katonai Mária Terézia-rend elnyerésére. Rigele eleget tett a felkérésnek, és 1926 februárjában benyújtotta a kérelmet. A Flottaegyesület, de leginkább Bruno Dittrich elnök, maximálisan támogatta őt. A Monarchia összeomlása miatt Rigele bajtársai szétszóródtak a világban. Rigele New Yorkban élt, második tisztje, Rudolf Schwenk fregattkapitány Stockholmban, a harmadik tisztje, Gustav Oplustil fregatthadnagy pedig Brünnben. Georg Ritter von Trapp korvettkapitány, aki maga is a rend kitüntetettje volt, szintén Rigele mellett tanúskodott. Mivel a rendtanács nem tudott dönteni a kérelem ügyében 1927 októberében, ezért Trapp fregattkapitányt kérték fel véleményezésre. Végül a rend 1929 december 21-ei ülésén Hermann Rigele megkapta a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Kilenc rendtag szavazott mellette, míg öt ellene, azzal a kitétellel, hogy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adják meg neki. Franz Freudenseher a következőt írta:

“Amikor erről a kérdésről dönteni kell, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a tengeralattjárók célja és feladata mindig is az ellenséges hajók elsüllyesztése. Ha, ebben a tekintetben, egy tengeralattjáró parancsnok nem ragadja meg minden esetben a lehetőséget, hogy lanszírozzon, ez a fegyver teljesen értelmét veszti. Csak és kizárólag a különleges körülmények lehetnek azok, amik okot adhatnak arra, hogy oda ítéljük a Mária Terézia-rendet. De ilyen körülmények ebben az esetben nem állnak fenn…”

***

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)
- https://uboat.net

Read more...

hétfő, október 03, 2022

Kudarcba fulladt a Monarchia 1915. őszi hadművelete: a „fekete-sárga offenzíva”

Száz évvel ezelőtt, 1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadműveletek „fekete–sárga offenzíva” néven vonultak be a világháború hadtörténelmébe.

Hogy jobban megérthessük az offenzíva történetét, röviden érdemes összegezni annak előzményeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusa óta összesen hat nagyobb támadó hadműveletet indított a keleti fronton, amelyek a szerb fronton végrehajtott három támadással, valamint a védekező harcokkal együtt döbbenetes emberveszteséget eredményeztek. Mindez két és fél millió katonát tett ki: a harcok hevességét mutatja, hogy minden nyolcadik tiszt és minden tizedik katona elesett. Ennek ellenére a rendszeres behívások mellett még mindig több mint 5,6 millió férfi állt fegyverben: 1915 júliusában már a XIII. menetzászlóaljakat és -századokat hozták létre.

Két tábornok, két stratégia

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A cári Oroszország, amely 1914–15 folyamán számos kudarc mellett jelentős győzelmeket is aratott, most defenzívába szorult. A had­- járat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot.

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével elérték a stratégiai célt, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. Az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, miközben keleten a különbéke a legfontosabb cél, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy hódító háború győztes véghezvitelét.

A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, a Török Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szer­bián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében szeptember elején a semleges Bulgá­riával szövetségre léptek a központi hatalmak, valamint kölcsönösen elkötelezték magukat a Szerbia elleni közös, októberi hadjáratra.

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett irányítani Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A vezérkari főnök nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül az olaszok ellen elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló k. u. k. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet.

A hadművelettel az osztrák vezérkar el kívánta foglalni a még cári kézen lévő kelet-galíciai területeket, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig a kijevi bevonulás is lebegett.

A fekete-sárga offenzíva 1915. augusztus végén indult: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: fekete-sárga lobogó került Luck, Rovnó erődjeire, és különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra- és újra meghiúsult, valamint nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem.

„Még ezt is elbaltáztuk!”

A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy k. u. k. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Az osztrák–magyar vezérkart azonban sokkolta több tábornok teljesítménye, akik addig jó hadvezetőnek bizonyultak: különösen a limanowai hős, Roth tábornok bizonytalankodása volt szembetűnő. A támadás napok alatt kifulladt: az addig folyamatosan hátráló oroszok megvetették lábukat, és szilárd védővonalakat foglaltak el.

Az igazi katasztrófa azonban csak most következett: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörést megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított összeomlásához lehetett hasonlítani. A X. hadtest parancsnoka, Martiny altábornagy a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Miben áll ennek oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet az AOK folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet.”

A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” Ahelyett, hogy az offenzíva növelte volna a csapatok morálját, most épp ellenkezőleg, gyorsan megcsappant a harci szellem. A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen k. u. k. hadsereg képét.
Német utánpótlás érkezik a keleti frontra.
Jóllehet a támadást már szeptember 12-én le kellett állítani, a fekete-sárga offenzíva kifulladása után a harcok csak novemberre csillapodtak el. A bajban lévő Monarchia ismét német segítséget kapott, és létrehozták a Linsingen-csoportot, amely a névadó német generális vezérletével abroncsként fogta össze a szétszóródott k. u. k. alakulatokat. A két hónapig tartó csata szabályos felőrlő küzdelemmé változott, a frontok megmerevedtek. A keleti front mozgóháborúja ismét véget ért, és állóháború kezdődött: a hadszíntér képe egyre jobban hasonlított a nyugati fronton kialakult hadműveleti helyzetre. A csapatok vesztesége miatt megingott a bizalom a vezetésben. A „kudarcos ősz”, ahogy azt a k. u. k. katonai szleng elnevezte, Ausztria-Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. Bár a szövetséges vesszőfutása természetesen Falkenhaynt is rosszul érintette, azt megelégedéssel nyugtázta, hogy a Monarchia vezetése belátta: német segítség nélkül nem érdemes komolyabb hadműveletbe fogni. Ennek a tényezőnek révén a dualista állam politikáját könnyebben lehetett irányítani, amely fontos volt a nyugati offenzíva elindítása előtt.

Tartós védekezésre szorulva

A Monarchia katonáinak harci szelleme gyorsan megcsappant: a legsúlyosabb veszteségeket szenvedett 4. hadseregnél csaknem 62 százalékos veszteség keletkezett, a legnagyobb részük hadifogoly volt. Miközben a német hadseregben 1915 végéig átlagosan 5,2 százalék volt a tisztek eltűnt és hadifogságba esett vesztesége, a k. u. k. hadsereg rovnói hadjáratában ez az ráta több mint harminc százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan emelkedett a dezertőrök száma is: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Az oroszok ellentámadásuk során a k. u. k. csapatoktól olyan sok kézi lőfegyvert zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. Az orosz lőszergyárak 1916 kezdetéig 37 millió osztrák kaliberű lőszert gyártottak, és ezzel elég lőszerutánpótlást tudtak biztosítani a zsákmányolt fegyverekhez. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári hadsereg helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.

A k. u. k. csapatok elhúzódó kudarca közvetlen hatással bírt, és ahhoz vezetett, hogy Ausztria–Magyarország függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: ennek érdekében, a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.

A fekete-sárga offenzíva bebizonyította, hogy a Monarchia saját erejére támaszkodva képtelen további támadásokat vezetni keleten, így a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így ezen a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. A szemben álló felek beásták magukat, és bonyolult védelmi rendszert építettek ki, vagyis a katonai zsargon szerint megépítették a „Kínai Nagy Falat”. Ám e nyugalom ellenére 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; ahogy azt az egyik vezérkari tiszt feljegyezte: „Teljesen ki lettünk szolgáltatva a németeknek, és minden Balkánra szánt erőnket az északi hadszíntéren kellett bevetnünk. Így nem tudtuk betartani a Bulgáriával kötött egyezményünket és ezért ott – valamint az egész Balkánon – elveszítettük hitelünket.” A háború folytatódott.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/Kudarcba_fulladt_a_Monarchia_1915_oszi_hadmuvelete_a_feketesarga_offenziva


Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP