Az isonzói pokol tizenegyedik bugyra
Tizenegyedik alkalommal indítottak támadást az olaszok 1917. augusztus 19-én az Isonzó mentén. A 11. isonzói csata minden korábbi harcnál véresebb összecsapást eredményezett az olasz, valamint az osztrák–magyar haderő között. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a korábbi tapasztalatokból okulva a lehető legnagyobb katona- és hadianyag-koncentrációt kívánta létrehozni az isonzói frontszakaszon, hogy felőrölje a cs. és kir. csapatok erejét. A fő cél továbbra is Trieszt elfoglalása volt, amelyhez a Karsztnak nevezett sziklás és nehezen járható terepen kellett áttörniük a támadóknak.
Cadornának mindenképpen ki kellett csikarnia a döntést, miután a hátország egyre nehezebben tolerálta a súlyos veszteségeket, és a minimális nyereségeket. A politikusok minél előbb be kívánták fejezni a háborút – győztesen. „Hagyjuk el a lövészárkokat még tél előtt!” – érvelt egy szocialista képviselő 1917 júliusában.
A csata előkészítése
A megelőző tíz csata során az olaszoknak nem termett sok babér, és az olasz hadba lépést követően (1915. május 23.) kialakult frontvonalat alig 10–15 kilométert előrehaladva sikerült kelet felé eltolniuk. Legnagyobb sikerüket a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4–16.) aratták, amikor elfoglalták a Karszt centrumában fekvő Görz városát, kialakítva egy hídfőt, továbbá elfoglalták a Doberdó-plató legnagyobb részét, közte a Monte San Michele hegycsúcsot is.
A kilátástalan karszti háborúban az olasz vezérkar azokat a hadászati elveket kezdte el követni, amelyeket a németek 1916-ban Verdunnél alkalmaztak, vagyis az ellenség kivéreztetése vált az elsődleges céllá. 1917 májusában a 10. isonzói csata során már ennek megfelelően támadtak, és összveszteségük a 160 ezer főt is elérte, miközben a Monarchia 125 ezer katonát vesztett.
Az olaszok június végén megkezdték az előkészületeket az újabb offenzíva megindításához, és az Isonzó mentén 50 hadosztályt vontak össze. Ez azt jelentette, hogy az első isonzói csatához képest négyszer annyi katonát vezényeltek a harctérre. Még masszívabb előnyt és fölényt jelentett az olaszok számára, hogy összesen 5200 löveget tudtak az offenzívára előkészíteni. A siker érdekében az angolok és franciák is kölcsönadtak az olasz hadsereg részére néhány tüzérüteget. Az olasz 2. hadsereg fő célja északon a Bainsizza-, majd a Ternova-fennsík elfoglalása volt, míg a 3. hadsereg a comeni fennsík bevételére kapott parancsot.
Az osztrák–magyar délnyugati front Isonzó-hadserege több mint kétszeres hátrányban volt létszám terén, miután alig 20 divízióval tudott védekezni, és tüzérség terén az olaszok közel négyszeres fölényt élveztek. Cadorna, eltérően a korábbi csatáktól, nem pusztán az isonzói arcvonal egy szakaszán indított offenzívát, hanem Tolmeintől egészen az Adriáig, vagyis egy mintegy 50 kilométer hosszú szektorban. Az olasz csapatösszevonások volumenét jól mutatja, hogy két évvel korábban a központi hatalmak sikeres gorlicei áttörésük idején – hasonló nagyságrendű támadási szakasz alkalmazása során – csak mintegy feleekkora erőt összpontosítottak.
A csata
A 11. isonzói csata nyitányaként az olaszok aktív repülőgépes felderítést hajtottak végre augusztus 11. és 16. között, amely súlyos légi harcokat eredményezett. Augusztus 17-én az olasz lövegek egy egész napon keresztül bömböltek, és az osztrák–magyar állásokat néhány órán belül rohaméretté lőtték. Cadorna másnap elrendelte az általános támadást, amelynek súlypontját kezdetben az arcvonal déli szakaszára helyezte. A támadás során a császári és királyi 39. és 46. gyalogezred (békebeli székhelyük Debrecen, illetve Szeged) szinte az utolsó emberig elvérzett, de végül sikerült megállítani az olaszokat.
A leginkább veszélyeztetett déli szektor védelmének megerősítésére az Isonzó-hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević cs. és kir. vezérezredes az Isonzó front északi részéről küldött erősítést. Ezt kihasználva Cadorna a meggyengített szektorban támadt, és váratlan eredményt ért el: a 2. hadsereg sikerrel kelt át az Isonzón, és szilárdan megvetette lábát a folyó bal partján. Augusztus 19-én az olaszok áttörték a frontot, és az Isonzó-hadsereget visszavonulásra kényszerítették. Cadorna erői a bainsizzai fennsík védőit legázolva az arcvonalat Tolmein és Görz között 20 kilométer szélességben, 6–7 kilométer mélységben hátranyomták, miközben a hadszíntér délebbi szakaszain elakadtak. A fennsíkon az osztrák–magyar haderő rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, csak a hadifoglyok száma 30 ezer főt tett ki. A Bainsizza-fennsík elvesztése után az olasz területnyereség nagysága a 6. isonzói csatával volt összevethető, még ha Trieszt nem is forgott közvetlen veszélyben, mint 1916 nyarán.
Harcok a Monte San Gabriele csúcsán
A támadás megállításában emellett kiemelkedő szerepet játszott a Monte San Gabriele-ért folytatott eredményes védekező harc. Szeptember 4. óta ugyanis e hegycsúcs volt a harcok fókuszában. A stratégiai fontosságú hegy ormát tizenhárom olasz dandár ostromolta, de a védők – akik között a Monarchia valamennyi nemzetisége megtalálható volt – kitartottak a rendkívül heves harcokban. „A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet” – írta a harcok egyik olasz szemtanúja. A 11. isonzói csata leghevesebb küzdelmeire ezen a hegycsúcson került sor, és a sikeres védekezésben ismét oroszlánrészt vállaltak a magyarországi kiegészítésű alakulatok: a 20. honvédhadosztály alárendeltségében küzdő székesfehérvári 17. és a budapesti 1. honvédgyalogezred katonái. A székesfehérvári regiment egyik tisztje így foglalta össze az ekkori borzalmakat: „A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. […] Az ellenséges védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába vésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az olaszok a Halál hegyének (Monte del Morte) keresztelték el a Monte San Gabriele ormát.
A Monte San Gabriele avagy a Halál hegye. |
IV. Károly király személyes tapasztalatokat is szerzett a 11. isonzói csatáról, amikor augusztus 23-án látogatást tett a vezérkar főnökével, Arz tábornokkal az arcvonal déli szakaszán, a csata után pedig a Monte San Gabrielét is meglátogatta. A hegycsúcs egyik pontján, ahol egyszerre harminc embert aprított miszlikbe az ellenség telitalálata, a király egy rövid ima után a következő – sajnos ma is igen aktuális – megállapítást tette: „Ezért tovább senki nem viselheti a felelősséget, befejezem a háborút. […] A világ elég nagy hozzá, hogy a népek képesek legyenek egymást elviselni.”
Az uralkodó álláspontját a 11. isonzói csata veszteségei visszaigazolták. Az olaszok mintegy 170 ezer katonát vesztettek, és a csatában résztvevő zászlóaljaik átlagosan 50–65 százalékos veszteséget könyveltek el. Mindennek ellenére az olaszok területnyeresége a 11 isonzói csata során végül mindössze 30 négyzetkilométert tett ki. Megrendítő volt a Monarchia vesztesége is, amely 100 ezer katonára rúgott, ugyanakkor a hősies védekezést bizonyította, hogy a hírhedten szigorú eljárás után elnyerhető Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjében öten részesültek, míg a parancsnoki keresztet egy tábornok kapta meg.
Számvetés
A csatát követően a Monarchia vezetése felismerte: ellentámadás nélkül az isonzói front összeomlik. Erről értesülve a németek is felajánlották támogatásukat. 1917 kora őszén megkezdődtek azok az előkészületek, amely lehetővé tették az október végi caporettói áttörést a 12. isonzói csatában. A hadszíntérre érkezett jelentős német és osztrák–magyar erősítés mellett ennek a fényes győzelemnek alapjait a korábbi sikeres védekezés – különösen pedig a Monte San Gabriele megvédése biztosította. Az olasz morál az isonzói pokol tizenegyedik „bugyrában” alaposan megcsappant, amely jelentősen hozzájárult a központi hatalmak néhány héttel későbbi diadalához. Utólag visszatekintve tehát a 11. isonzói csata a Karszton dúló anyagháború utolsó, legvéresebb fejezetének bizonyult.
***
A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:
https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220902-az-isonzoi-pokol-tizenegyedik-bugyra