2016. április 29., péntek

A felkelők kapitulálnak - 1916. április 29.

A húsvéti hét során a lázadók dublini pozícióit folyamatosan izolálták és fokozatosan megsemmisítették a nagy tűzerejű brit alakulatok. Április 29-én, szombaton a felkelők erejük határára érkeztek. Már nem tudtak egyenértékű erőt felvonultatni a britek ellen. A parancsnokot, James Conollyt bokáján lőtték meg, így át kellett adnia az irányítást bajtársának, Padraig Pearse-nek. Az utolsó megmaradt főhadiszállás alatt alagutat ásva sikerült a szomszédos épületekbe menekülniük, de tudták, hogy a győzelem reménye is elveszett már. Pearse még aznap bejelentette a feltétel nélküli megadást.

Nyilatkozatában ez olvasható:

„Annak érdekében, hogy megakadályozzuk a dublini polgárok további mészárlását, és abban a reményben, hogy követőink életét megkímélik, az Ideiglenes Kormány tagjai megállapodtak abban, hogy feltétel nélkül megadják magukat, és az összes kerületi, városi és megyei parancsnokokat utasítja a fegyverletételre.”

Különböző számokat közöltek a veszteségekről. Nagyjából 64 felkelő halt meg, és további 200 megsebesült, míg a királyi erők 132 halottat és 397 sebesültet vesztettek. 3500 ír esett fogságba, akik közül sokaknak semmi köze nem volt a felkeléshez. Amikor a foglyokat felvonultatták Dublin utcáin, a tömeg szidalmazta és gúnyolta őket. Azonban hamarosan meglepő mértékben szimpatizálni kezdtek velük, az elkövetkező napokban bevezetett kemény brit intézkedések miatt.
Brit katonák elfogott felkelőket kísérnek.

Read more...

2016. április 27., szerda

Dublin ostroma folytatódik - 1916. április 27.

11:35: A britek tovább ágyúzzák a Sackville utcát, elfoglalják a Capel utcai hidat, valamint megtámadják Four Courts-t és South Dublin Union-t.

20:25: A lázadók vezére, James Connolly megsérül a Middle Abbey utcában. Sebeit egy elfogott brit orvos látja el a Főposta épületében. A Hoytes Oil Works felrobban, és számtalan épület leég.

22:30: A felkelők az O’Connell hídról és a Henry utcából visszahúzódnak a Főpostára.

Reggelre a Four Courts és a Főposta köré vont kordon egyre szorosabbá vált. Az ágyúzás most már folyamatos, és az O’Connell utca nagy része már vagy elpusztult, vagy lángokban áll. A brit hadsereg 20:1-hez arányú túlerőben van, és a Főposta épülete folyamatosan támadás alatt áll. Miközben a közeli utcákban felügyeli a barikádok felállítását, James Connolly megsebesül a bokáján, majd visszaviszik a Főpostába. Este 10 órakor a Főposta közelében található olajdepó felrobban, és hatalmas lánggal égni kezd.
A Főposta épülete a felkelés leverése után.
Dublinban a helyzet kritikussá válik. Mivel a legtöbb bolt bezárt, az olyan alapvető élelmiszerekből is hiány lép fel, mint a tej, vagy a kenyér. A brit katonák minden élelmiszert lefoglalnak, amit csak találnak. Még a viszonylag jómódú családok is arra kényszerülnek, hogy élelem után kutassanak. 

Wexford megyében 600 önkéntes veszi át az uralmat Enniscorthyban, és az Athenaeum színházban rendezik be a főhadiszállásukat. Elbarikádozzák az utakat, majd elvágják a telefon és távíró kábeleket. Megtámadják a közeli rendőrségi barakkot, melyet csak néhány fegyveres rendőr véd, és a lövöldözés során egy rendőr megsérül. Az önkéntesek egy vonatot is megállítanak, mely Wexfordból Arklowba vitt volna munkásokat a Kynoch-i hadianyaggyárba. 

Read more...

2016. április 26., kedd

Csata a Mount Street Bridge-en - 1916. április 26.

John Dorney „A húsvéti felkelés történeté”-ben összefoglalja a Mount Street Bridge-nél vívott véres harcokat. 

„A húsvéti felkelés folyamán a legtöbb helyen, különösen a Jacobs Factory, a Four Courts és a Bolands Mill környékén az önkéntesek alig láttak brit katonákat egész héten. Inkább igyekeztek elszigetelni és távolról bombázni őket. 

Azonban amikor a britek megtámadták az önkéntesek által uralt belvárosba vezető utakat, sokkal véresebb összecsapások bontakoztak ki. Utcai harcok kezdődtek, melyek során a láthatatlan mesterlövészek és a közelről indított kereszttűz kompenzálta az élőerő hiányát és a tűzerő gyengeségét. Ez három helyszínen volt jellemző: a Mount Street Bridge-en, a Marrowbone Lane-en és a North King Street-en. 

A Mount Street-en, a Kingstown (ma Dun Laoghaire) kikötőjétől a belváros felé vezető úton egy 17, puskákkal és egyéb kézifegyverekkel felszerelt önkéntes előőrs állt szemben a támadó brit reguláris zászlóaljjal.

A névlegesen a Bolands Mill-en tartózkodó Eamon de Valera irányítása alatt álló, de valójában Mick Malone 28 éves asztalos által vezetett felkelők felvették pozíciójukat a Mount Street-en és a Northumberland Road-on április 24-én, húsvét hétfőjén. Azon a napon az önkéntes tartalékos katonák egy csoportja, akiket Dublinban „Gorgeous Wrecks” becenéven ismertek (idős koruk és a tunikájukon díszelgő „Gorgeous Rex” feliratok miatt) akaratlanul belebotlottak a lázadók állásaiba, akik négyet megöltek közülük, mielőtt bemenekülhettek volna a biztonságos Beggard Bush laktanyába.
Egy barikád a sok közül.
Ha a lázadók tudtak volna a brit helyőrség gyengeségéről (ekkor csak a hadsereg ellátó személyzete tartózkodott ott, és 17 puska volt az objektumban), könnyen elfoglalhatták volna az egész laktanyát. Mivel nem tudtak róla, az impozáns Clanwilliam House-t foglalták el – ahonnét ellenőrizhették a nagy csatorna feletti hidat -, valamint két házat a Northumberland Road-on. 

Április 26-án egy brit ezred, a Sherwood Foresters partraszállt. Ezek egyenesen a kiképzőtáborból jöttek, így teljesen tapasztalatlanok voltak. A külvároson keresztülvonulásuk közben a felső osztály tagjai hatalmas ovációval fogadták őket, ám a Northumberland Road-on belefutottak az önkéntesek kereszttüzébe, akik közül ketten (az egyik a Mauser pisztollyal felfegyverzett Mick Malone volt) a 25. számú házból kezdtek tüzelni, másik négy ember pedig a St. Stephen Parochial Hall-ból. Tíz katona sérült meg ebben a támadásban.

Bár volt egy másik átkelő, a Bagott Street-ről egy utcányira, ahonnét bekeríthették volna az önkénteseket, Lowe tábornok mégis azt parancsolta, hogy „mindenáron” foglalják vissza a Mount Street-i hidat. A nap hátralévő részében húszpercenként harsant a támadást jelző sípszó, a kivont karddal rohamozó tisztek által vezetett szerencsétlen katonák folyamatosan haladtak a Road felé, míg le nem lőtték őket. Estére halott és sebesült brit katonák borították az utat, sokuk nyögött a fájdalomtól, vagy erőtlenül próbált egy kis vizet inni.

A túlélők a csatornába másztak, vagy az ajtók mögött próbáltak fedezéket keresni az út két oldalán, mások egy alacsony fal alatt kuporogtak. Az önkéntesek, annak ellenére, hogy helyzetük reménytelen volt, jó hangulatban voltak. A Clanwilliam House-ban két ember, Patrick Doyle és Tom Walsh, ezt kiáltották a csatazajban:

- Nagy nap ez Írország számára, ugye?
- Gondoltad valaha, hogy megérsz olyan csatát, mint ez? Nem kéne hálát adnunk Istennek, hogy lehetővé tette számunkra, hogy részt vegyünk olyan csatában, mint ez?

Amint Doyle kimondta e szavakat, fejlövés érte és meghalt.

De Valera, több száz emberrel, alig két utcányira volt a Boland Mill-en, de nem küldött erősítést a Mount Street-re. 

Végül csütörtökön a már gépfegyverekkel és robbanóanyagokkal felszerelt brit csapatok megrohamozták állásaikat. Négyen (köztük Malone) meghaltak, egy ember fogságba esett, a többiek elmenekültek.

A Mount Street-i csatának összesen 240 áldozata volt – a húsvéti héten elszenvedett brit veszteségek több mint kétharmada. Azonban a Sherwood Foresters nem minden sebesülje halt meg. Az Irish Times május 11-i számában közzétette a hadsereg hivatalos listáját, mely szerint 4 tiszt és 24 közállományú halt meg, és több mint 200 súlyos sebesült esett. 

A terület szörnyű látványt nyújtott a harcok után, az elesett brit katonák szinte „padlószőnyeget” alkottak az úton. ’Úgy feküdtek az egész Northumberland Road-on, a házak lépcsőin, a csatornákban, a part mentén és a Warrington Place-en’ – emlékszik vissza egy szemtanú –’az a hely szó szerint vérben úszott’. A kereszttűzben négy civil is életét vesztette. A helyi „jó osztályok” tagjai előjöttek otthonaikból, hogy gratuláljanak a briteknek.

A Mount Street-i brit taktika a nyugati frontra emlékeztetett. Ugyanez a ragaszkodás a frontális támadáshoz 20.000 brit (köztük sok ulsteri, a 36. hadosztályból) életébe került a Somme-nál ugyanezen év július 1-én. 

Read more...

2016. április 25., hétfő

Megkezdődnek a harcok Dublinban - 1916. április 25.

Április 24-én hétfő éjszakára elcsendesedtek a harcok Dublinban. A lázadók, akik a Főposta épületében rendezték be a főhadiszállásukat, sikeresen megerősítették a többi pozíciójukat is, annak ellenére, hogy több kulcsfontosságú épuletet, mint a Trinity Egyetem, nem sikerült elfoglalniuk. Illetve Pádraig Pearse-nek, a felkelők egyik vezetőjének, a nyilvános beszéde nem igazán mozgatta meg a polgárokat, hogy támogassák a mozgalmat. Kedd reggelre az angol katonák nagyobb erősítést kaptak, és 16 000-en indultak a mindössze 2000 főt számláló lázadók ellen. 

A St. Stephen’ Green körüli épületeket 120 géppuskás angol katona foglalta el kora reggel. A felkelők, akik árkokban várták a támadást, nem voltak felkészítve arra, hogy védtelenek lesznek a magasabb épületekről érkező lövések ellen. Az angolok tüzet nyitottak, a felkelőknek pedig el kellett hagyniuk az árkokat.
Ír felkelők egy háztetőn.
Az angolok felállítottak négy tüzérségi ágyút is, melyet Athlone-ból hozattak. Összesen 8 ágyú volt egész Írországban, mert az összes többit kivitték a frontra. A felkelők egyik vezetője James Connolly, blöffnek hitte, azt gondolta, hogy az angolok végül nem fognak ágyúval tüzelni az épületekre. Az angolok a kisebb lázadó támaszpontokat kezdték el bombázni, kihagyva a Főposta épületét. A harcok többsége az utcán zajlott, a hadsereg és a lázadók a barikádok két oldaláról lövöldöztek egymásra. A régimódi fegyverzetük és a kevés löszer ellenére a lázadók eddig jól tartottak magukat. Visszaverték a vasútállomás felőli támadást, és leszedtek egy egész osztagnyi angol katonát akik bajonettekkel rohamozák meg az egyik barikádot.

Read more...

2016. április 24., vasárnap

A Húsvéti Felkelés első napja - 1916. április 24.

Húsvét reggelén a dubliniak fegyverek ropogására ébredtek, amikor is 1500 felkelő lázadt fel az angolok ellen. A lázadók, akik  a  “függetlenség pártolók”, “anti-brit ír önkéntesek” és az Ír Polgári Hadsereg tagjaiból álltak, kulcsfontásságú épületeket foglaltak el a város központjában, a főhadiszállásuknak pedig a Főposta építményét választották, amire két zöld zászlót is kitűztek. Ez volt a Húsvéti felkelés kezdete, melynek az volt a szándéka, hogy kiharcolják Írország függetlenségét és megalapítsák az önálló ír államot. A felkelés hat napig tartó véres utcai harcokhoz vezetet Dubliban és az ország már területein is.

A felkelés élharcosai az Ír Köztársasági Testvériség (IRB) tagjai voltak, akik ellenezték a kisebb, békésebb csoportokat, akik az angoloknak szerettek volna segíteni a világháborúban, annak reményében, hogy cserébe az angolok megadják nekik a jogot, hogy saját önkormányzatot alapíthassanak. Az IRB vezetői azt vallották, hogy csak egy véres forradalom tudja kivívni a függetlenséget. A mozgalom két vezetője a tanár és költő Pádraig Pearse, és az Ír Önkéntesek parancsnoka, James Connolly volt. Az volt a tervük, hogy amíg az angolokat leköti a háború, addig ők felkelést robbantanak ki húsvét hetére. Ennek leszervezése ugyanakkor nem volt éppen túl sikeres. Az angolok elfogták azt a német hajót, ami fegyvereket szállított a felkelőknek, majd elfogták Sir Roger Casement-et is, az egyik vezetőjüket. Londonban az elfogott és dekódolt rádiójelekből már tudták, hogy lázadás készül kitörni, majd április 24-én hétfőn, üzenetet küldtek az írországi tisztjeiknek, hogy tartóztassák le a függetlenségi mozgalom vezetőit. 
Az Ír Köztársasági Hadsereg tagjai.
Az ír felkelési mozgalom több tagjai is ellenezte a felkelést, mert tudták, hogy az angolok készülnek rá, valamint a német fegyverszállítmányt is lefoglalták, ami a modern Mosin-Nagant puskákat hozta volna. A legtöbb önkéntesnek csak pisztolya vagy régi Mauser puskája volt, amit minden lövés után újra kellett tölteni, plusz egy nagyon kevés modernebb fegyver és kézigránát. Eoin MacNeill, az Ír Önkéntesek vezetője minden vasárnapi újságban utasítást tett közzé, hogy senki ne vegyen rész a felkelésben, mert biztos volt benne, hogy az reménytelen. MacNeill miatt sokkal kevesebb lázadó ment az utcára április 24-én, mint azt előzetesen tervezték.

Az IRB hét főből álló katonai tanácsa is fontolóra vette, hogy lefújják az akciót, de amikor megtudták, hogy az angol kormány kiadta a letartóztatási parancsokat, mégis elindították a felkelést. Április 24-én hétfőn, 1500 lázadó, melynek 90 női tagjai is volt, több csoportra osztva elfoglalta a Főpostát és több startégiailag fontos épületet Dublin városközpontjában. Pearse kiállt a postai hivatal elé, és kinyilvánította az Ír Köztársaság függetlenségét.
A köztársaság kikiáltásának proklomációja.
Nem túl bölcsen, a kiáltvány szövege dicsőítette a németeket, mint a felkelés “nemes szövetségeseit”, ami sok Dublini polgárt felbőszített, akiknek rokonaik, testvéreik, gyermekeik, az egyik történész szavaival élve “akik ellen az elmúlt 20 hónapban folyamatosan harcoltak Európában”.

Bár jóval kevesebben voltak mint tervezték, a lázadók felkészültek arra, hogy megvédjék Dublin központját az angol ellentámadástól. A védelem központjai a Főposta, a Four Courts épülete, a kormány központi helye, a Dublini Kastély, a Phoenix Parkban lévő fegyverraktár és a távíró központ, ahonnan morse kódokkal küldték ki az üzenetet, hogy megszületett az Ír Köztársaság. Az Ír Polgári Hadsereg egységei, a világháborús fronthoz hasonlóan árkokat kezdtek ásni a St. Stephan’s Green-en. Nem sok idejük volt felkészülni. A dublini angol őrséget a kezdeti kirobbanó erőszakos akciók gyorsan legyőzték és a városi rendőrség is visszavonult az utcákról, miután a lázadók megöltek több fegyvertelen rendőrt is. A felkelők reménykedtek abban, hogy a sikerül kirobbantani egy nagyobb civil megmozdulást, de csak nagyon kevesen csatlakoztak. Az első megérkező angol erősítés ír katonákból állt, akik a két frissen megalakított ír hadseregben szolgáltak, a 3. Királyi Ír Lövészek és  a 10. Királyi Dublini Muskétások. A felkelők teljes megdöbbenésére a dubliniaiak nagyon örültek az angol katonáknak és az utcára vonulva buzdították őket, mialatt egy maroknyi fegyveres diák sikeresen megvédte a Trinity Egyetem épületét. Az egyik ír katona meglátta a tömegben a feleségét és gyermekeit és mosolyogva integetett nekik. Pár perccel később már holtan feküdt a földön, egy lázadó mesterlövész végzett vele.
Égő barikád Dublinban.
Az első napon az angol ellentámadás elég szétszórt volt, de mellettük szólt a nagyobb létszám, a harci tapasztalat és a jobb fegyverzet. Bár mindezek ellenére nem sokat tudtak elérni az első napon. Az angol lovasság egy csapatát küldték, hogy vizsgálják ki a Főposta körüli állapotokat, de súlyos veszteségeket szenvedtek mikor a lázadók és egy sereg idősebb tartalékos katona tüzet nyitott rájuk. Válaszként a Liffey folyó felől egy angol őrhajó szétbombázta a lázadók egyik csoportját a Liberty Hall-ban. 

A tetőkről és a barikádok mögüli folyamatos lövöldözéseken kívül a Húsvéti Felkelés első napja nem sok jelentősebb összecsapással zárult. Dublinon kívül csak pár kisebb tűzharc robbant ki más városokban és vidéken. Mindeközben több ezer angol katona vonult be folyamatosan Dublinba, hogy felkészüljön a másnapi nagy támadásra. A civilek jobban megszenvedték az utcai harcokat, a lázadók nem csak a rendőrökre tüzeltek, de azokra az emberekre is, akik megpróbálták a barrikádokat ledönteni, az angol katonák pedig lelőttek egy nővért, Margaret Keogh-ot, aki megpróbálta az utcán fekvő sebesülteket ellátni.

Read more...

2016. április 22., péntek

Roger Casement letartóztatása

Roger Casement az Egyesült Királyság egyik jól ismert diplomatája volt. A Belgák Kongói atrocitásairól írt jelentése segített feloszlatni a Kongói Szabadállamot, majd később hasonló eredményeket ért el Peru kapcsán is. 1913-ban kilépett a külügyminisztériumból és megkezdte az ír felkelők támogatását. A háború kezdetén kapcsolatba lépett a németekkel, hogy a segítségüket kérje. Miután elég látványosan megbukott azon próbálkozása, hogy önkénteseket toborozzon az ír háborús bűnösök közül (mindössze 52-en csatlakoztak), a németek 20 000 puskát és 10 géppuskát ajánlottak fel neki, hogy elszállítják hozzá, Írországba.

Casement nagyon csalódott az ajánlatban, mert csak egy töredéke volt annak, amit eredetileg szeretett volna, és katonai támogatást sem kapott a németektől. Áprilisban hallotta hírét annak a tervnek, hogy az írek húsvétkor terveznek egy felkelést kirobbantani a britek ellen. Hogy Casement azt elhamarkodottnak ítélte meg, és meg akarta akadályozni, vagy maga is csatlakozni akart a felkeléshez, a mai napig nem tisztázott. Mindenesetre április 20-án a fegyverszállítmány megérkezett Libauba (egy Aud nevű norvég hajónak álcázva), hamarabb, mint ahogy a írek számítottak volna rá. A britek már tudtak a tervezett felkelésről, és a szállítmány érkezéséről is, mert a 40-es szoba elfogta és már korábban dekódolta a titkosított üzeneteket. Az Aud-ot a britek elfoglalták, a német legénység pedig feladta magát és hadifogságba kerültek.

Casement másnap késő éjszaka érkezett meg Tralee-ba, az U-19-es tengeralattjárón. Az utazását technikai gondok hátráltatták, és időközben tengeralattjárót is kellett váltania. Casement teljesen legyengült a majd egy hetes tengeri utazástól, és a Kongóban összeszedett maláriájának visszatérésétől. Betegen, Ardfertől mindössze 8 kilométerre találtak rá, és tartóztatták le, a vád: árulás, kémkedés és szabotázs volt. 

Read more...

2016. április 21., csütörtök

A somme-i csata - egy szemtanú beszámolója

F.W. Beadle hadnagy az angol tüzérségtől így emlékezett meg az Indiai Decca lovasságról: “Elképesztő látvány volt, ahogy vágtattak a magasba emelt lándzsáikkal és a lobogó zászlóikkal, fel a domboldalon, egyenesen High Wood-ba.

Persze mind elhullottak, mert a gyalogság a völgy másik oldalán harcolt, messze tőlünk, míg a lovasság hozzánk közel.

Sosem láttam ehhez hasonlót. A lovasság egyszerűen belevágtatott a géppuskák tüzébe. A töltényhüvelyek teljesen beborították a talajt, lovak és lovasok zuhantak a földre. Esélyük sem volt, mert a németek helyzeti előnyben voltak azzal, hogy a domb tetejéről tüzelhettek a völgyben rohamozó katonákra.

Teljes volt a pusztítás. Gyönyörű, de tragikus látvány.”
Deccan lovasság Bazentin Ridge-nél.
A lovasság a klasszikus módon közelítette meg High Wood-ot. Számos gyalogost és lövészt megöltek, és 32 katonát ejtettek fogságba a vetésben. Mikorra lement a nap, teljesen elfoglalták az utat Longueval és High Wood között, és egész éjszaka tartották is.

A veszteség, amit a lovasság okozott a németeknek, pontosan kettővel volt kevesebb, mint amekkorát ők maguk elszenvedtek.

Ahogy a harcok folytatódtak, a lovasság egyre nagyobb részét gyalogosként vetették be. Reg Lloyds közlegény a Cheshire Yeomanry egységből így emlékezett vissza:

“Erősen megfogyatkozott a gyalogság, és egyre kevesebb igény volt a lovasságra, ezért egyszerűen leszállítottak minket a lovainkról. Borzasztó érzés volt, hogy “lefokoztak” minket gyalogos katonáknak.

Persze nem is voltunk edzettek a gyalogláshoz, elvégre sohasem kellett a lovak mellett. Ahogy megérkeztünk Franciaországba, azonnal kaptunk egy pár hetes gyalogsági kiképzést, hogy készen álljunk a mészárszékre.”

Read more...

2016. április 19., kedd

A Lafayette Escadrille megalakulása

1916. április 16-án Franciaország megünnepelhette Amerika legnagyobb, bár nem hivatalos segítségét, az Escadrille Lafayette, avagy a Lafayette kötelék megalakulását. Egy teljesen önkéntesekből álló légi alakulat volt, akik arra szövetkeztek, hogy segítsenek visszafoglalni a nyugati front légterét a németektől.

Eredetileg Escadrille Américaine néven indult, de 1916 decemberében nevet változtattak a német diplomácia nyomására. Az Escadrille Lafayette valójában az egyike volt annak a két köteléknek, amik Franciaországban állomásoztak, és később támogatást kaptak a Lafayette légi haderőtől. Mind a két kötelék nagyrészt gazdagabb egyetemista fiatalokból állt, akik azért utaztak Franciaországba, hogy a zsoldjukból teremtsék meg a megélhetésüket, amíg távol vannak az iskolákból, mint pl. a Harvard. 

Az Escadrille Lafayette megalapítói elég különc egyéniségek voltak, amit tökéletesen példáz az a tény, hogy örökbe fogadtak egy oroszlán kölyköt, “Whiskey”-t, mint a kötelék kabalaállatát, aki rendszeresen velük utazott a bevetések helyszíneire. James McConnell, az egyik első önkéntes pilóta, úgy emlékezett vissza az ilyen esetekre, hogy roppant nehézkes volt Whiskey utaztatása:  

"A kölyök egy hajón született félúton Afrikaból, és úgy hirdették meg, hogy Franciaországban fogják eladni. Azonban néhány amerikai pilóta lecsapott rá és megvásárolták. Aranyos és játékos kis oroszlán volt, aki próbált nagyon fenyegetően morogni, de azonnal lenyugodott, amit valaki a kezét nyújtotta, majd elkezdte nyalogatni. De mint kiderült, oroszlánok nem utazhatnak vonaton az utasokkal. A kalauzt igyekeztek megnyugtatni, hogy Whiskey ártalmatlan és már kezdett volna belemenni, hogy mégis engedjék fel, mikor a kis oroszlán elkezdett üvölteni és megpróbálta bekapni a vasutas ujjait. Végül két embernek maradnia kellett, hogy másnap Whiskey-t szabályosan lezárt ládában pakolhassák fel a vonatra."
A Lafayette Escadrille pilótái 1916. márciusában.
Az Escadrille Lafayette amint megérkezett Verdunba, azonnal akcióba is léptek, április 20-án szálltak fel elsőnek mint harci egység, és április 24-én lőtték le az első áldozatukat. Fontos szerepük volt az ellenséges csapatok mozgásának felderítésében és megfigyelésében a levegőből. Lehetőségük volt látni a magasból azt a hihetetlen pusztítást, amire a modern haditechnika képes volt. 1916. május 23-án Viktor David Chapman, önkéntes pilóta, az alábbi módon írta le Verdun látványát a repülőből:

“A tájat, a kopár poros földet, ahol hegyek, völgyek, erdők és falvak szinte látomásszerűen egybeolvadtak, teljesen beborították a fekete füstcsomók. Még a motorom üvöltése mellett is lehetett hallani a fegyverek ropogását. Az erdőkben és völgyekben itt-ott lehetett látni a villogásokat mind a két oldalon, amiket a nehéztüzérség okozott, hatalmas port felverve. Még fentről is tisztán érezhető volt az a hatalmas erő, ami átsöpört a vidéken. A fák lombjai közül kivillantak az autók, csapatszállítók, sátrak részei, miközben az utak fehéren porzottak a folyamatos forgalomtól.” 

McConnell szintén hasonló módon idézte fel a tapasztalatait a levegőből:

“Csak egy nyomasztó barna tájat látni, egy darabkáját a meggyilkolt természetnek. Mintha egy másik világ lenne. Az emberségnek minden nyoma elveszett. Az utak és fák olyanok voltak, mint a táblán az elmaszatolódott krétafoltok, a falvakból semmi nem maradt szinte, csak a romok. Douaumont és Vaux erődjeinek körvonalai halványan látszódtak csupán. Mind a két oldalon rengeteg füstölgő kráter volt, elmosva a határokat. A lövészárkokból csak szaggatot, félig elpusztított vonalak látszódtak.”

A pilóták szinte testközelből láthatták a tüzérségi ágyúk bombázásait, többen is állították, hogy szinte látni lehetett a levegőben a lövedékeket. McConnel így irta le a furcsa és vészjósló érzést, ahogy átrepültek a tűzharcok felett:

“Sűrű füstoszlopok törtek az ég felé folyamatosan ahogyan a bombák becsapódtak a megtépázott tájba. A heves bombázások során szinte záporoztak a lövedékek. Az egész szektort füst lepte be a harcok alatt, melyek néha több mint 300 méter magasságig is elértek. Itt-ott szörnyű lövedékek hasították az eget, a közelükben lévő repülőket szinte elsodorták vagy rosszabb esetben kettécsapták őket.”

Fontos dátumok:
1916. április 20. - Az Escadrille Americaine megalakul a Francia Légi Szolgálat alatt (French Service Aeronautique)
1916. május 13. - Escadrille Americaine megkezdi az első őrjáratát,
1917 április-december -  Tárgyalások kezdődnek arról, hogy a Lafayette Escadrille amerikai pilótáit átirányítsák az Amerikai Hadsereghez, miután az Egyesült Államok csatlakozott a háborúhoz 1917 április 6-án.
1917 júniusa - James Norman Hall, amerikai pilóta publikálja élményeit a Lafayette Escadrille-ban eltöltött ídőkről “High Adventure” (Kaland a magasban) címmel.
1918 október - William Wellman, ameriakai pilóta szintén publikálja élményeit “Go Get ‘Em” (Gyerünk, kapjuk el őket!) címen.

Read more...

2016. április 15., péntek

A kanadai bennszülöttek és a világháború

A kanadai őslakosság körében a katonai szolgálat több évszázados múltra tekint vissza. Noha hivatalosan nem voltak hadkötelesek, a háborúban mégis körülbelül 4000 indián, és ismeretlen számú Métis és Inuit is bevonult önkéntes szolgálatra a Kanadai Hadtestbe, a Kanadai Felderítők kötelékébe.

Majdnem az összes fiatal férfi jelentkezett szolgálatra a rezervátumokból. Például New Brunswickben és Nova Scotiában élő Mi’kmag és Maliseet törzsek arra alkalmas tagjainak a fele csatlakozott önkéntesként tengeren túli szolgálatra. Más tartományokban ez a szám még magasabb volt, a kisebb File Hills-i Saskatchewan közösségben szinte az összes férfi jelenkezett, hogy részt kíván venni a háborúban.

A legtöbb besorozott őslakos a hadseregben főleg felderítő, vagy mesterlővész feladatokat kapott. Az egyik leghíresebb mesterlövész, Henry Norwes közlegény volt, aki a Fort Saskatchewani Albertából származó Métis törzs tagja volt. Szintén nagyon híres mesterlővész volt Francis Pegahmagabow tizedes, aki Ojibwa volt és az Ontarióhoz közeli Parry szigetcsoportról származott. A Brit Katonai Érdemrenddel háromszorosan is kitüntetett Pegahmagabow tizedes volt a legsikeresebb őslakos katona az első világháborúban. Cameron D. Brant hadnagy a Six Nations of the Grand Riveri rezervátumból három nappal azután jelentkezett katonának, hogy 1914 augusztus 4-én a németek hadat üzentek. Katonaként szolgált szintén a Six Nations of the Grand Riverből származó olimpiai futó, Tom Longboat is. 
Thomas Longboat
Az őslakos nők is kivették a részüket a háborúból, nagy áldozatokat hozva. A Six Nations of the Grand Riveri mohikán Edith Anderson ápolónő csatlakozott az Amerikai Felderítőkhöz és egy francia kórházban dolgozott Vittelben. Ő ápolta a tűzharcokban és gáztámadásokban sérülteket.  

Nem tudjuk a pontos számát azoknak az őslakosoknak, akik elhunytak az első világháborúban, de nagyjából 300-500 közé tehető az ütközetben elesettek, és a különféle betegségekben, pl. tuberkolózisban, meghaltak száma.

A háború a kanadai őslakosok szemszögéből

A folyamatos elnyomás és szociális kirekesztettség ellenére, számos őslakos férfi döntött úgy, hogy csatlakozik a Kanadai Felderítőkhöz. Az akkori törvények alapján az őslakosok nem rendelkeztek állampolgári jogokkal, így hivatalosan nem vehettek részt a tengeren túli ütközetekben. A rasszista hadügyminiszter Sam Hughes igyekezett minél inkább eltántorítani az őslakosokat a katonai szolgálattól. Nyilatkozata szerint: “A brit katonák minden bizonnyal büszkén harcolnának vállvetve velük, de a németek már valószínűleg megtagadnák tőlük a hadviselőket megillető jogokat.” A legtöbb tiszt figyelmen kívül hagyta a miniszter aggodalmát, és engedélyezte az őslakosok besorozását. 

Az őslakosoknak igazából semmi okuk nem volt, hogy harcoljanak Kanadáért. 1914 előtt hosszú évtizedekig a kormány, és a helyi tisztek is rengeteg törvényt és szabályozást iktattak be, melyeknek célja az őslakos emberek elnyomása volt. Az európaiakkal való együttélést, akárcsak az ausztrál bennszülöttek, az amerikai őslakosok is rettenetesen megszenvedték. 
A Saskatchewan törzs öt önkéntese.
Az egykoron büszke harcosokat, akik bölényekre vadásztak a nagy síkságokon, vagy keresztülhajózták a nagy tavakat, gyakorlatilag a kihalás szélére sodorták a háborúk, a betegségek, és az európaiknak kedvező törvények. Az őslakos embereket rezervátumokba kényszerítették, melyek legtöbbször olyan területeken voltak, ahol képtelenek voltak megélni. A gyermekeiket megpróbálták elszakítani a szüleiktől, hogy helyi iskolákba járassák, ahol verték, és nem egy esetben szexuálisan bántalmazták őket egyes papok, hogy kiűzzék belőlük az “indiánt”. 

Források:
http://www.winnipegsun.com/2014/08/01/aboriginal-soldiers-from-wwi-deserve-recognition
https://thediscoverblog.com/2013/11/07/contributions-of-aboriginal-peoples-in-the-first-world-war-1914-1918/
http://www.cmp-cpm.forces.gc.ca/dhh-dhp/pub/boo-bro/abo-aut/chapter-chapitre-05-eng.asp
http://ptbowwi.blogspot.co.uk/2013/01/first-nations-participation-in-great.html

Read more...

2016. április 14., csütörtök

Nivelle leváltja Pétaint - 1916. április 14.

Beérkezik a francia 50. Gyalog Hadosztály, hogy megerősítse a Vaux erőd 5. Tartalékos Hadtestét. Április végére már minden előkészülettel végeztek, hogy folytathassák a csatát. Von Mudra tábornokot időközben leváltotta Von Łochow tábornok, mint az Angriffsgruppe Ost (keleti harci egység) vezetője. Ezidáig ő volt a parancsnoka a 3. (Brandenburgi) Hadtestnek, ami bevette Douaumont erődöt. Von Mudra figyelmezteti, hogy óvakodjon az elhamarkodott lépésektől, amelyek csak még több felesleges áldozatot követelhetnek. A következő nagyobb hadmozdulat időpontját a Koronaherceg születésnapjára, május 7. vasárnapjára tűzik ki. Az akció kódneve "Maibowle". 

A német és a francia utánpótlás rendszere 

A német hadsereg vezetői komolyan aggódni kezdenek a frontvonalon harcoló katonák egyre hanyatlóbb teljesítménye miatt. A németek a katonáikat egyenesen a frontra küldik, majd hónapokra ott is hagyják őket, az elesetteket pedig újoncokkal, nemritkán 18 év alatti fiatalokkal pótolják, akiknek legtöbbször semmi harci tapasztalatunk sincs. A gyalogsági egységek tisztjeinek jóformán könyörögnie kell a felsőbb vezetésnek, hogy tapasztaltabb katonákat küldjenek. A megfelelő kiképzés hiányában a besorozott gyerekeknek esélyük sincs.
Francia katonák egy lövészárok erősítése közben.
A Pétain által vezetett franciák teljesen más rendszert használnak: a fronton állomásozó csapataikat bizonyos időközönként teljesen lecserélik. Ez az úgynevezett Noria-rendszer biztosította, hogy a francia csapatok sokkal kevésbé legyenek leterhelve, mint a hosszú időre otthagyott német katonák. Ennek folyományaképp a francia seregek érezhetően jóval nagyobb létszámban vettek részt a verduni csatában, mint a németek, a folyamatos cserélődés miatt. Körülbelül a francia katonák 70%-a harcolt a verduni "vérszivatyúban". 

Nivelle leváltja Pétaint 

A francia oldalon krízis helyzet alakul ki a katonai vezetésben. Joffre Pétaint hibáztatja a túl óvatos, és védekező stratégiája miatt. Mikor Pétain hosszabb időre szerette volna pihentetni a csapatait, Joffre arra az álláspontra jutott, hogy ez veszélyezteti a tervezett somme-i csata kimenetelét. Pétaint leváltják, majd áthelyezik a központi hadsereg élére, amihez a verduni hadtest is tartozott. A helyére Robert Nivelle tábornok érkezik május elsején, hírhedten keménykezű katona, aki leginkább a frontális támadás híve [l’ attaque a outrance]. Az egyik beosztottja Charles Mangin tábornok, szintén harcedzett veterán, aki eddig a verduni 5. Hadtest parancsnoka volt, és kiérdemelte a "mészáros" becenevet, a könyörtelen akció miatt. Mangin célja, hogy visszafoglalja a Douaumont erődöt.

Read more...

2016. április 12., kedd

Újabb csatározások a Halott ember dombért - 1916. április 12.

“Borzalmas küzdelem Verdunnél!” Ilyen címmel jelent meg a New York Times 1916. áprilisában. “A németek folyékony tüzet használnak a Halott ember dombért folytatott kegyetlen ütközet során.” A harcok egyik leghevesebb szakasza április 9-én kezdődött a nyugati parton, mikor a németek elsöprő erejű támadást indítottak a Halott ember domb ellen. Az ütközetet Falkenhayn öccse vezette, és a tüzérségi előkészítés során 17 tehervonatnyi gránátot használtak fel. Ennek ellenére a támadás során mégsem tudták bevenni a dombtetőt, melyet a franciák végig szilárdan kézben tartottak. “Néhány métert előre rohannak, majd a géppuskáink zakatolása közben összerogynak. Egyetlen német sem jutott vissza a lövészárokba.” - jelentette egy francia hadnagy, aki azt is hozzátette, hogy sokuk halottnak próbálta tettetni magát, de előbb vagy utóbb elvesztették a türelmüket, és megpróbáltak visszakúszni a saját vonalaikhoz. A franciák egyenként vadászták le őket, amit remekül élveztek.
Fogságba esett német katonák.
A Halott ember dombért a következő héten is tovább folytatódott az öldöklés, a szembeálló felek pedig gyakran váltották egymást ugyan azon állásokban. A beérkező erősítések azonnal az első vonalba kerültek, majd napokkal később, alaposan megfogyatkozva, fáradtan, sárral és vérrel borítva hagyták el a csatamezőt. Petain marsall napi parancsában kitartásra buzdította katonáit, és egy Jeanne D’Arc idézettel zárta sorait: ‘Courage, on les aura! (Bátorság, elbánunk velük!)
Sebesült francia katonák a kötözőhelyen. 

Read more...

2016. április 10., vasárnap

A két Salamon - A Nagy Háború anekdotái IX.

1916 februárius havában kéthetes szabadságunkról voltunk visszatérőben a volhíniai frontra néhányan, ifjú tisztjelöltek. Velünk utazott alapi Sálamon Gyuszi pajtás, népfelkelő zászlós cimboránk is. Híres, régi fehérmegyei család az alapi Salamon-nemzetség, amely nemesi családfáját egészen az Árpádok koráig tudja visszavinni.

Este érkeztünk Brodyba, ahol meg kellett hálnunk. Mert vonatunk csak másnap reggel indult Radzivillovba s tudtuk, hogy onnan majd valami trénkocsin fogunk kijutni az Ikvához. A térparancsnokságtól kapott szálláslappal elmentünk tehát kiutalványozott szállásunkra, egy gidres-gödrös mellékutcába.

A kapu fölött ez a fölírás ékeskedett: „ Feder - handlung”, azaz „tollkereskedés”. Elég jó helynek ígérkezik - állapítottuk meg magunkban.

Többszöri kopogtatás után pájeszos atyafi nyitott ajtót, mély haj bókolással. Gyuszi pajtásunkat taszigáltuk előre, mint a társaság széniorát, ámbár ő a legkegyetlenebb hadilábon állt a német nyelvvel.

- Alapi Salamon Gyula zászlós vagyok - mutatkozott be magyarul, keményen megrázván az ijedt öreg kezét.

- Ach, Salomon, Salomon? - lelkendezett az öreg ember. - Ich bin auch Salomon: Schapira Salomon... Kümmense nur! - invitált bennünket befelé, széles mosollyal.

Gyuszi pajtás csak tátogott a nem várt névrokoni célzásra, majd kifakadt:

- Mondjátok meg a tatának, hogy én nem olyan Salamon vagyok mint ő, avagy azonnal itthagyom az egész vircsaftot!

Amikor tapintatosan kimagyarázkodtunk volna a két Salamon közt, a tollkereskedő Salamon megjegyezte tisztelettel bár, de azért nem minden önérzet nélkül, hogy ő is van valaki! Mert ha nagyon akarja, egész Ábrahámig viszi föl a családfáját.

Ezzel aztán szent lett a béke. 

Miután pedig kellő mennyiségű borokat és szivarokat hozatott be a vendéglátó Salamon s Brache nevű leányát is közénk telepítette, Gyuszi barátunk megbékélten jegyezte meg lefekvéskor, hogy nem is olyan ócska ember az a másik Salamon, mint amilyennek látszik.

(Udvary János közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

2016. április 3., vasárnap

Ancona bombázása - 1916. április 3.

Pólából 1916. április 3-án indult az L 66-os (Dragan Babics fregatthadnagy, Grabovsky Antal repülőmester), az L 70-es (Molnár János repülőmester, Hoffmann ?), az l04-es (Friedrich Marchesani, Ottokar Jereb hadnagy a tábori repülőktől), az L 71-es (lovag Karl Dursky von Trzasko fregatthadnagy, Kuster Ágoston sorhajóhadnagy), az L 69-es (Heribert Strobl von Ravelsburg fregatthadnagy, Hovora egyéves önkéntes), az L 65-ös (Stenta Hugo sorhajóhadnagy, Karé Koch von Kocher fregatthadnagy), az L 76-os (Metzler György tengerészkadét, Johann Carini repülőmester pilóta), az L 94-es (Vámos János tengerész zászlós, Sewera Miksa fregatthadnagy), az L 74-es (Prebenda, Dolezsál Oszkár sorhajóhadnagy) és az L 90-es (Drakulics, Lettner). 

Két hullámban indultak, az első öt gépet 15 perc után követte a többi. Ancona vasútállomását és kaszárnyáját bombázták. Három légvédelmi üteg és négy repülőgép lőtte őket. Az L 71-es találatot kapott, amely átütötte a benzintartályát, így elfolyt az üzemanyaga. Leszállt a vízre, de előtte siklórepüléssel elszállt a város felett és ledobta "csomagjait". Az erős hullámverés beszakította a testet, Durskyék ezért szétzúzták a kurblival a motort, mert a gépet benzin híján nem tudták felgyújtani, majd a vízben hánykolódva várták a bajtársak segítségét, ami nem is késett sokáig. 
A gép előtt Molnár János, mögötte Vámos és Stenta.
Az L 70-es, miután ledobta bombáit, melléjük ereszkedett és felvette őket. A vízre éréskor azonban az L 70-es egyik úszója megsérült, s a nagy hullámzásban Molnár repülőmester nem tudta elszakítani gépét a víztől. Az L 70-es tehát a hullámok hátán bukdácsolva igyekezett keletnek, mert az olasz parttól alig 2 és fél mérföldre voltak, s már elindult feléjük egy olasz romboló és egy tengeralattjáró. Látván reménytelen helyzetüket, az L 65-ös is melléjük ereszkedett, ám mivel az L 70-es még valahogyan továbbvonszolta magát, ismét felszállt, s a többi géppel együtt megpróbálták elűzni a közeledő olaszokat. Két gép hazaindult segítségért, az L 90-es és az L 94-es pedig leereszkedett az L 70-es mellé, mert az másfél mérföldnyi menet után megállt. 

Az L 94-es pilótája, Vámos Lajos felvette Durskyt és Kustert, majd elindult haza. Molnárért és Hoffmannért az L 65-ös ment, s miután Stenta sorhajóhadnagy felgyújtotta az L 70-est, továbbrepült velük. Mindez a parti ütegek, hajólövegek és repülők lövöldözése közepette folyt le. Ám a visszaút sem volt zökkenőmentes. Még csak 25 mérföldre távolodtak el Anconától, amikor az L 76-osnak motorhavaria miatt le kellett szállnia, az L 104-esnek pedig elfolyt a hűtővize, így az sem tudta folytatni az utat. De jött a segítség, mindkettőjüket bevontatta egy torpedónaszád. A repülők e sikeres akciójáról, de mindenekfelett a pilóták önfeláldozó bajtársiasságáról nagy elismeréssel szólt a magyar sajtó, kiemelve hogy a vállalkozás résztvevői zömmel magyarok voltak.

(Dr. Csonkaréti Károly: A császári és királyi légierő. Hajja és Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2008.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP