Pontosan 100 éve, 1916. május 31-én zajlott le az első világháború, és egyúttal az addigi történelem leghatalmasabb tengeri ütközete a Brit és a Német Birodalom haditengerészetei között az Északi-tengeren. Úgy gondoltam, ez az esemény megéri, hogy egy hosszabb írásban ismertessem, annál is inkább, mert sajnálatosan alulértékelt jelentőségű az első világháború eseményfolyamában. Pedig fontosságát nem kisebb személy, mint Winston Churchill állapította meg, amikor így írt a brit Grand Fleet parancsnokáról, John R. Jellicoe tengernagyról: „Az egyetlen ember, aki képes volt arra, hogy egyetlen délután alatt megnyerje vagy elveszítse a háborút.”
Az ütközet előzményei
Amikor 1914. augusztus 4-én beállt a hadiállapot Nagy-Britannia és a Német Birodalom, az akkori világ két legerősebb tengeri hatalma között, minkét ország közvéleménye arra számított, hogy – hasonlóan a szárazföldi háborúhoz – a lehető leghamarabb egy gigantikus méretű tengeri ütközetre, egy „modern Trafalgar”-ra kerül sor a két fél haditengerészete között a stratégiai ütközőpontnak számító Északi-tengeren. Ezt az elképzelést osztotta a német hadvezetés is, amely úgy gondolta, hogy a hadiállapot beállta után a brit Királyi Haditengerészet azonnal kifut a tengerre és támadást intéz a német flotta ellen, esetleg közeli blokád alá veszi a német partokat.
Az elképzelés azonban nem vált be. Bár a brit Grand Fleet – a Honi Flotta akkori hivatalos elnevezése – a július végén Spithaedben megrendezett rendes évi hadgyakorlata után nem oszlott fel és nem vonult vissza békeidő-beli támaszpontjaira a Csatornán, hanem együtt maradt és észak-skóciai háborús támaszpontjaira hajózott, nem indítottak harci akciót a térségben – eltekintve attól, hogy a Telconia hadihajó augusztus 4-én éjjel a hollandiai Emden partjainál elvágta az Amerikai Egyesült Államokba vezető német tenger alatti távíróvezetéket.
A Királyi Haditengerészet vezetése ugyanis joggal tartott attól, hogy a szoros blokád, amelyet eredményesen alkalmaztak az elmúlt évszázadokban az elsősorban Franciaország ellen vívott háborúkban, a német tengeralattjárók és aknák jelentette veszély miatt sokkal kevésbé lenne eredményes és nagyobb veszteségeket okozna a flottának. Ezért úgy döntöttek, hogy a német hadiflottát „bezárják” az Északi-tengerre, mégpedig oly módon, hogy a blokádot áthelyezik északi irányba, a brit szigetek és a Skandináv-félsziget közötti tengeri átjáróhoz, ami két szempontból is hasznos lépés volt. Részint csökkentették a tengeralattjáró-veszélyt és megszabadultak az aknák okozta problémáktól, részint hosszabb hajózásra kényszeríthették a német flottát saját kikötőitől. Arról nem is szólva, hogy a britek így közelebb kerültek saját támaszpontjaikhoz.
A Goeben és a Breslau útja
A szembenálló felek közötti első haditengerészeti összeütközés a várakozások ellenére nem az észak-európai vizeken, hanem a Földközi-tengeren következett be. Augusztus 1-ről 2-ra virradó éjjel ugyanis a német Goeben csatacirkáló kifutott Pola kikötőjéből, majd Szicília partjainál csatlakozott hozzá kísérője, a Breslau könnyűcirkáló. Messina kikötőjében szenet vettek fel, majd az észak-afrikai partok felé vették az irányt. A kötelék parancsnoka, Souchon ellentengernagy azt az utasítást kapta, hogy támadja meg azt a flottát, amely a francia gyarmati hadsereget algériai támaszpontjairól Franciaországba szállítja át. Amikor két nappal később, augusztus 4-én Nagy-Britannia is belépett a háborúba és Gibraltárban, illetve Máltában állomásozó hajói csatlakoztak a francia flottához a szállítóhajók fedezetében, a német haditengerészet vezetése úgy gondolta, a Goeben és a Breslau nem bír elegendő erővel ellenük Így utasították Souchont, hogy vigye flottáját Isztambulba, ahol a török kormányra nyomást gyakorló eszközként számoltak velük. Egy Philippeville és Bone kikötői ellen végrehajtott gyors rajtaütés után így a német hajók ismét keleti irányba fordultak és visszahajóztak Messina kikötőjébe újabb szénfelvételre.
Mivel a Földközi-tengeren állomásozó brit flotta vezetése arra számított, hogy a németek a szénfelvétel után egy újabb támadással fognak próbálkozni, erőiket Szicíliától nyugatra összpontosították, a Messinai-szoros déli részének szemmel tartására mindössze egyetlen cirkálót hagytak. Ez észlelte is a német köteléket, de rövid tűzpárbaj után kénytelen volt visszavonulni és csak a távolból követte a Goeben-t és a Breslau-t egészen augusztus 7-ig, amikor azok elérték az Égei-tengert. Újabb szénfelvétel után, augusztus 10-én futottak be a Márvány-tengerre. Itt a két hajó Yavuz, illetve Midilli néven a török haditengerészet kötelékébe került át, az erős német befolyás alatt álló török kormány pedig kinevezte Souchon ellentengernagyot a török haditengerészeti erők főparancsnokává
A német cirkálók tevékenysége
Ugyanebben az időben kezdett el operálni jóval távolabbi vizeken a Max von Spee gróf, altengernagy parancsnoksága alatt álló német Ázsia-hajóraj is. Ebbe a kötelékbe a Scharnhorst és a Gneisenau páncéloscirkáló, valamint két könnyűcirkáló, a Nürnberg és az Emden tartozott. Augusztus 6-án hajóztak ki a kínai Kiaocsou kikötőjéből. A Mariana-szigetekig kötelékben hajóztak. Az Emden viszont itt kivált és az Indiai-óceán felé indult, ahol egészen november 9-ig folytatott cirkálóháborút az antant kereskedelmi hajói ellen, ekkor azonban egy ausztrál cirkáló, a Sidney elsüllyesztette.
Az Ázsia-hajóraj többi egysége a Csendes-óceán keresztülhajózása során megtámadott több kereskedelmi hajót, majd október közepére elérte a dél-amerikai partokat, ahol csatlakozott hozzá a Mexikó felől érkező Leipzig és az Antillákról a Magellán-szoroson keresztül közeledő Dresden könnyűcirkáló. November 1-én a chilei partokon fekvő Coronelnél került sor az első nagyobb összeütközésre, itt találkozott össze a német hajóraj az elfogására küldött brit erőkkel.
Mivel von Spee csak a Leipzig számára engedélyezett rádióforgalmat, a brit kötelék parancsnoka, Sir Cristopher Craddock ellentengernagy azt hitte, ez az egy hajó áll vele szemben, így a parancsnoksága alá tartozó három régi cirkálóval, a Good Hope-pal, a Monmouth-tal és a Glasgow-val, valamint az Otranto kiscirkálóval belefutott a teljes német Ázsia-hajórajba. A következmény katasztrofális lett. Az összes brit hajó elpusztult, maga Craddock ellentengernagy is elesett. A Királyi Haditengerészet egyik legmegalázóbb veresége volt ez, amit a modern korban elszenvedett.
A coroneli csata hírére megrökönyödés lett úrrá egész Londonon. A „First Sea Lord”, Louis of Battenberg herceg lemondott. Helyére Winston Churchill haditengerészeti miniszter egyik elődjét, Sir John Fishert nevezte ki, aki azonnal útnak indította az Invincible és Inflexible csatacirkálókat a dél-amerikai vizekre Sir Frederick Sturdee ellentengernagy parancsnoksága alatt. Eközben von Spee hajóival megkerülte a Horn-fokot és a Dél-Atlanti-óceánon hajóztak tovább. A két flotta december 8-án találkozott össze a Falkland-szigeteknél. Bár Sturdee hajói éppen szenelést végeztek, azonnal tüzet nyitottak a németekre és a Dresden kivételével az összes hajót elsüllyesztették. Ez utóbbi egészen 1915 márciusáig a Csendes-óceánon operált, amikor végül a Juan Fernandez-szigetek közelében elpusztították.
A többi német „kalóz”-cirkáló sem tartott ki sokáig. A Karlsruhe baleset következtében felrobbant 1914. november 4-én Barbados közelében, a kelet-afrikai partoknál portyázó Königsberg-et pedig a Severn hadihajó pusztította el 1915. július 11-én.
A helgolandi csata
Eközben az északi-tengeri főerők csak kisebb súlyú harci cselekményeket folytattak, ennek ellenére történtek veszteségek – például még augusztus 6-án futott aknára a brit Amphion cirkáló. Az első összecsapásra augusztus 28-án került sor. A Harwich-ban állomásozó 1. cirkálóosztag Roger Keyes sorhajókapitány parancsnoksága alatt a vezérkar engedélyével rajtaütést végzett a Helgolandi-öbölben járőrtevékenységet végző német rombolók ellen. Már körülbelül egy órája lőtték őket, amikor segítségükre siettek a Frauenlob és a Stettin cirkálók. Az Arethusa és a Fearless azonnal felvették velük a harcot, Keyes pedig erősítésnek hívta Beatty altengernagy három csatacirkálóját. Ekkorra már komoly ütközet alakult ki, ami még hevesebbé vált, amikor megérkezett Wilhelmshavenből a Köln és a Strassburg, az Ems torkolatából pedig kifutott a Mainz cirkáló. Beatty csatacirkálói azonnal harcba szálltak ellenük, elsüllyesztették a Mainz, az Ariadne és a Köln cirkálókat, Keyes két cirkálója, a Nottingham és a Lowesoft pedig elpusztították a V-187-es jelzésű német rombolót.
Bár a helgolandi csata egyértelmű brit győzelemmel végződött, sok olyan hibára felhívta a figyelmet, ami a későbbiekben több problémát okozott. Brit oldalon elsősorban az egységek közötti kapcsolattartás volt nagyon rossz – baráti tűz is előfordult – német oldalon pedig figyelemreméltó, hogy milyen sokáig tartott az erősítés megérkezése még a hazai kikötőkhöz ilyen közel is.
A német visszavágásra szeptember 22-én került sor, amikor a Weddigen sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt hajózó U-9 tengeralattjáró a helgolandi partoknál torpedóival elsüllyesztette az Aboukir, a Hogue és a Cressy cirkálókat. Az 1914-es év hátralévő részében a német flotta csak néhány rajtaütést hajtott vége Kelet-Anglia kikötői ellen. November 3-án Yarmouth-t, december 16-án pedig Scarborough-t, Hartlepool-t és Whitby-t lőtték a német csatacirkálók. A brit flotta csatacirkálói minden esetben azonnal reagáltak, de nem tudták utolérni a gyorsan visszavonuló német hajókat. Ennek egyik oka az volt, hogy a brit haditengerészeti vezetés ideiglenesen visszavonta hajóit az Északi-tengeről, amíg befejezték az észak-skóciai és orkney-szigeteki tengerészeti bázisok megerősítését. Ugyanakkor viszont nem tétlenkedtek. Az ősz folyamán több német kereskedelmi és diplomáciai kódkönyvet zsákmányoltak, az oroszok pedig átadták nekik azokat a német haditengerészeti rejtjelkönyveket, amelyeket korábban a Balti-tengeren balesetet szenvedett Magdeburg cirkálóról zsákmányoltak. Ezek segítségével az Admiralitás kriptológiai szolgálata, az úgynevezett 40-es szoba képes volt megfejteni a német kódokat, miáltal komoly előnyre tettek szert. A német hadvezetés gyanította, hogy a britek ismerik a szándékaikat, de mivel kódrendszerüket feltörhetetlennek tartották, úgy gondolták hogy részint a német haditengerészeti támaszpontokon működő brit hírszerzők szivárogtattak, illetve hogy a Dogger Bank környékén operáló különböző semleges halászhajók valójában álcázott kémhajók. Hipper altengernagy, a német csatacirkáló-flotta parancsnoka azzal a javaslattal élt, hogy a hajóhad pusztítsa el a „kémhajókat” és ezzel egyidejűleg kísérelje meg elaknásítani a brit csatacirkálók támaszpontjának kijáratát a Firth of Forth-öbölben. E kísérlet eredménye lett az 1915. január 24-én lezajlott Dogger Bank-i csata.
Ütközet Dogger Bank-nél
Hipper altengernagy a Seydlitz, a Moltke és a Derfflinger csatacirkálókkal, a régi Blücher nehézcirkálóval, négy könnyűcirkáló és 18 torpedónaszád kíséretében futott ki Wilhelmshavenből. A 40-es szoba segítségével a britek számítottak erre, és felsorakoztatták vele szemben Beatty altengernagy parancsnoksága alatt a Lion, a Tiger, a Princess Royal, a New Zealand és az Indomitable csatacirkálókat, valamint három könnyűcirkálót és 35 rombolót. Szintén a kriptológiai csoport segítségével Beatty könnyen ráakadt a német kötelékre. Amikor Hipper meglátta, azonnal visszavonulásba kezdett, de a gyorsabb brit csatacirkálók utolérték és azonnal tüzet nyitottak rájuk. Ekkor történt meg az első azok közül a brit hibák közül, amelyek ahhoz vezettek, hogy nem történt döntő ütközet. A tűzelosztásba hiba csúszott, ezért míg a német kötelék élén haladó Seydlitz-re a Lion és a Tiger egyidejűleg tüzelt, a másodikként haladó Moltké-t viszont egyetlen brit hajó sem lőtte, így teljesen zavartalanul viszonozhatta a tüzet. Bár ez olyan súlyos sérüléseket okozott a Lion-nak, hogy kénytelen volt kiállni az alakzatból, a Seydlitz még rosszabbul járt. 9:40-kor egy gránát a lőporkamra közelében csapódott be, tüzet okozott és csaknem robbanáshoz vezetett. A hajót az mentette meg, hogy a tengerészek megnyitották a szelepeket és a beömlő tengervíz eloltotta a tüzet. A hajó nem robbant fel és menetképes maradt.
A következő hibát Beatty jelzőszolgálatos tisztje, Seymour korvettkapitány követte el. Az altengernagy egyik parancsát félreértelmezhető jelekkel adta le, így valamennyi brit hajó a német kötelék végén haladó Blücher-re összpontosította a tüzet, amelyet elsüllyesztettek ugyan, de a többi hajó vissza tudott vonulni – annál is inkább mert Moore ellentengernagy, aki a harcképtelenné vált Lion fedélzetén tartózkodó Beatty-től átvette a kötelék parancsnokságát, nem folytatta a németek üldözését – és így nem semmisítették meg a német csatacirkáló-flottát.
Az ütközet után a német haditengerészet vezetése elemezte az eseményeket és rájött, hogy a csatacirkálók konstrukciója rossz, túlságosan könnyen szenvednek súlyos sérülést, mint ahogy a Seydlitz-cel is történt. Ezért megerősítették a lőporkamra védelmét – több más mellett – ami később kulcsfontosságúvá vált. Egyelőre azonban maga Vilmos császár tiltotta meg a nagyobb flottaakciókat. Az év hátralévő részében elsősorban a tengeralattjáró-hadviselésre helyezték a hangsúlyt. Eközben a Nyílttengeri Flotta éléről von Ingenohl admirálist leváltották, utódáról, Pohl tengernagyról pedig kiderült, hogy halálos betegségben szenved, így ő is kénytelen volt lemondani. Végül 1916 januárjában került a Nyílttengeri Flotta élére az erőteljesebb akciókat szorgalmazó Reinhardt Scheer altengernagy, aki végül rábeszélte az uralkodót a tiltás feloldására. Az eredmény az addigi történelem legnagyobb tengeri csatája lett.
A szembenálló erők - A Brit Királyi Haditengerészet
A Királyi Haditengerészet 1805-ös, Trafalgarnál aratott győzelme után a világtengerek vitathatatlan urává vált. Egészen a XIX. század utolsó évtizedeiig egyetlen más európai – de Európán kívüli – hatalom sem próbálta meg megkérdőjelezni Nagy-Britannia tengeri vezető szerepét. Ennek az lett a következménye, hogy a haditengerészet felső vezetése meglehetősen önelégültté és rigorózussá vált. A késő viktoriánus időszakban, amikor már megjelentek „vetélytársak”, a kényszerítő körülmények ellenére is nehezen szánták rá magukat a szükséges reformok végrehajtására.
Az 1889-ben életbe léptetett hivatalos brit haditengerészeti doktrínát „kéthatalmi standard” néven emlegették. Ennek az volt a lényege, hogy a Királyi Haditengerészet erejének minden körülmények között tíz százalékkal meg kell haladnia az utána következő két hatalom összesített haditengerészeti erejét. Amikor a fő rivális Német Birodalom az 1890-es évek második felében megkezdte erőteljes flottafejlesztési programjának végrehajtását, elkerülhetetlenné vált a válaszadás. 1904-ben a „First Sea Lord” tisztségét Sir John Fisher altengernagy foglalta el. Az ő reformjainak volt köszönhető a brit haditengerészet megújulása, bár több hibát is elkövetett munkája során.
Mivel a reformok hatalmas financiális igényekkel jártak – 1904 és 1908 között a Királyi Haditengerészet költségvetése 33%-kal emelkedett - Fisher elhatározta, hogy leszerelteti azt a rengeteg régi hajót, amelyeket maximum protokoll-utakra voltak alkalmasak. Összesen 154 egységet selejteztek le hivatali ideje alatt. A flotta elosztását is átalakította. Az ázsiai vizeken és a Csendes-óceánon állomásozó hadihajók számát csökkentette és összevonta őket egy szingapúri központtal működő Keleti Flottába. Az így felszabaduló nehéz egységeket visszarendelte az Atlanti és a Földközi-tengeri Flotta kötelékébe. Később, 1912-ben egybeolvasztották az Atlanti és a Csatorna-flottát, és az így létrejött hajórajt Grand Fleet néven emlegették a továbbiakban. Mivel tisztában voltak azzal, hogy ennek nagy valószínűséggel az Északi-tengeren kell majd bevetésre indulnia, új haditengerészeti támaszpontokat építettek ki a Firth of Forth-öbölben fekvő Rosythban és az Orkney-szigeteken lévő Scapa Flow-ban.
Fisher legmeghatározóbb és legmaradandóbb reformlépése azonban mégis az volt, hogy az Admiralitás szakértőivel kidolgoztatta egy új szabványú – a korabeli haditengerészet zsargonjában „all-big-gun battleship”-nek nevezett - csatahajó tervét, majd meg is építtette azt. 1906-ra készült el a Dreadnought csatahajó, amely az akkori legmodernebb technikát foglalta magában. A 22194 tonna vízkiszorítású csatahajót több mint húsz centiméter vastagságú páncélzat védte, legvastagabb pontja 279 milliméter volt. A gőzturbinával meghajtott négy hajócsavar maximálisan 21,6 csomós sebességet tudott elérni. Fő fegyverzetét tíz darab 305 milliméteres löveg alkotta. Kiegészítő fegyverzetnek huszonnégy darab 76 milliméteres ágyút és két darab 76 milliméteres légvédelmi ágyút helyeztek még rá, valamint felszerelték öt darab torpedóvető csővel is. Mint láthatjuk, összesen kétféle űrméretű löveg szerepelt a Dreadnought fegyverzetében, szemben a korábban épített sorhajókkal, amelyekre akár négy-ötféle űrméretű tüzérségi eszközt is helyeztek. Ez az új rendszer lehetővé tette egy egységes űrmérethez való lőszertípus kialakítását, amiből pedig az következett, hogy ezek az új építésű csatahajók nagyobb mennyiségű lőszerellátmány befogadására voltak alkalmasak, mint a korábban építettek.
A Fisher által kikísérletezett másik komoly – bár jóval kevésbé sikeresnek mondható – hajótípus a csatacirkáló lett. Úgy vélte, ezzel a konstrukcióval képes egyesíteni a Dreadnought típusú csatahajók tűzerejét a cirkálók sebességével. Ebből 1908-ig három darab készült el, az Invincible, az Inflexible és az Indomitable. Ezek 20 és félezer tonna vízkiszorítású, nyolc darab 305 milliméteres és tizenhat darab 102 milliméteres ágyúval felszerelt hadihajók voltak. Maximális sebességük elérte a 25 csomót, ennek érdekében viszont mindössze 152 milliméteres páncélzatot adtak ezeknek a hajóknak. Ez a tervezési hiba később Jütlandnál – és még később a Hood és a Bismarck összecsapásánál – végzetes következményekkel járt.
Nem sokkal a háború kitörése előtt, 1912-ben az Admiralitás továbbfejlesztette a Dreadnought konstrukcióját és létrehozta a Queen Elisabeth-osztályt, amelynek tagjait „gyors csatahajó”-ként is emlegették. Ebből a háború kezdetéig öt hajó, a Queen Elisabeth, a Barham, a Malaya, a Valiant és a Warspite készült el. Ezek a hatalmas, 33500 tonna vízkiszorítású csatahajók 330 milliméteres páncélvédelmet kaptak. Főfegyverzetük nyolc darab 380 milliméteres és tizenhat darab 152 milliméteres lövegből állt. A nagyobb méret és páncélvédettség mellett – többek között az olajtüzelésű kazánoknak köszönhetően – 23 csomós maximális sebességre voltak képesek. Kimondhatjuk, hogy ezek voltak az első világháború legerősebb és legmodernebb hadihajói.
Az ilyen nagyméretű hajótüzérség megjelenése jelentősen megnövelte a lőtávolságot, méghozzá olyan nagyra, hogy a lőelemek megállapítása lehetetlenné vált az eddig használatos közvetlen célzási technika segítségével. Elkerülhetetlenül szükségessé vált a központi tűzvezetés létrehozása. A Királyi Haditengerészet kötelékében ezt a munkát a tüzérségi reformok vezetője, Sir Percy Scott ellentengernagy végezte. Kidolgozott egy rendszert, amely a későbbiekben sikeresnek bizonyult. Röviden összefoglalva az volt a lényeg, hogy a hadihajó előárbocára építtetett egy tüzérségi irányítótornyot, amelybe egy rendkívül alaposan kiképzett és tapasztalt tüzérségi tisztet és egy szintén tapasztalt legénységi állományú személyt – a lövegirányzót – osztott be. A tiszt a műszerek segítségével innen végezte el a célpontok bemérését, majd továbbíttatta az eredményeket az ágyúk kezelőszemélyzetéhez. Szintén ő végezte el a kilövést, a találatok regisztrálását és az esetleges korrigáló számításokat is. A haditengerészeti bürokrácia lassúsága miatt csak 1912-ben kezdték meg ennek a kiépítését, így a háború kitörésekor csak a hadihajók körülbelül egyharmadán volt teljesen meg ez a rendszer.
A flotta másik nagy technikai problémája volt a pontos célmeghatározás és a lőelemek pontos kiszámítása. Az 1900-as évek elején John S. Dumaresq sorhajóhadnagy fejlesztett ki egy műszert, ami a fejlődés első lépése volt. Ez voltaképpen egy trigonometriai logarléc volt, amelyet ha pontosan beállítottak, képes volt mutatni a lőtávot és mozgó célpont esetén a kitérési távot is. Az viszont komoly hibája volt, hogy a beállításhoz szükséges számítások eredményeit csak becslés segítségével lehetett megállapítani. Mindenesetre az Admiralitás ezt továbbfejlesztette és két évvel később létrehozták a Vickers-óra elnevezésű műszert, amely már kevésbé hagyatkozott a becslésekre. 1906-ban feltalálták az optikai távmérőt, amely már négy mérföldes távolságig képes volt bemérést végezni. A következő évben ennek továbbfejlesztésébe kezdett Arthur H. Pollen, aki kísérleteinek eredményeként egy olyan rendszert dolgozott ki, amely rendkívül pontosnak és időtállónak bizonyult – ennek a továbbfejlesztett változatát még az Egyesült Államok Haditengerészetének a negyvenes években épített Iowa-osztályú csatahajói is használták. A Királyi Haditengerészet vezetése azonban nem fogadta el. Helyette rendszerbe állították azt a szisztémát, amelyet Alfred Dreyer sorhajókapitány dolgozott ki ugyanebben az időben. Ez viszont – bár Dreyer egészen 1912-ig dolgozott a fejlesztésén – nem volt olyan minőségű, mint a Pollen-rendszer. A haditengerészet azzal utasította el Pollent, hogy túlságosan nagy költségeket igényel az őáltala kifejlesztett rendszer telepítése. Ez nem is vitatható, de nem tekinthetünk el attól sem hogy Dreyer „házon belüli” volt, a Királyi Haditengerészet tisztje. Ez a késő viktoriánus korban sokkal többet nyomott a latban, mint gondolnánk. A brit haditengerészet személyi állományát ebben a korban a birodalom „szeme fénye”-ként tisztelték és világszerte a legnagyobb presztízzsel bírtak, de a XIX. század végén már láthatóvá váltak a problémák is. A tisztek névlegesen még mindig a nelsoni hagyomány örökösei voltak – vagy legalábbis annak tartották magukat – mai szemmel nézve azonban egy meglehetősen merev, rugalmatlan, belterjes, nepotista társadalmi csoportot alkottak. A rendszer – szemben a Nelson korabelivel – nagyfokú merevsége miatt igen kevéssé volt nyitott gondolkodásúnak mondható.
A fiatal tisztjelöltek általában körülbelül tizenkét-tizenhárom éves korukban léptek be a haditengerészethez kadétként. Az igen magas tandíj miatt általában a középosztálybeli fiatalok és a tengerésztiszti családok gyermekei léptek erre a pályára – részben ez is volt az oka a burjánzó nepotizmusnak. A fő kiképzőhely a Britannia iskolahajó volt egészen 1905-ig, amíg Fisher meg nem alapította a tengerészeti főiskolát Dartmouth-ban. A képzés négy évig tartott, ennek első felében a kadétok előtanulmányokat végeztek a Wight-szigeti Osborne-ban, majd a másik két évre kerültek át Dartmouth-ba. Fisher megreformálta a tanmenetet is. Az elavult klasszikus hajózási ismeretek – például vitorlakezelés – háttérbe szorításával igyekezett bővíteni a műszaki tudományok oktatását. A reformok ellenére megmaradt egy alapvető elem, amely véleményem szerint hosszú távon talán a legnagyobb problémákat okozta: az időnként túldimenzionált fegyelmezés, amely nem egyszerűen az engedelmességre, hanem a felettes parancsának mechanikus, minden gondolkodás nélküli végrehajtásának követelésére irányult. Ez – bár kétségkívül megbízhatóságra és állhatatosságra nevelte őket - kiölte a tisztjelöltekből és a fiatal tisztekből a kezdeményezőkészséget, amely nélkül – mint Jütlandnál, sőt már azelőtt is kiderült – nem lehet nelsoni mértékű tetteket véghezvinni. Miután végeztek, hajókra helyezték őket, ahol már specializálódhattak különböző területekre, mint például a tüzérség, a navigáció vagy a műszaki kérdések. A hadnagyi vizsgát általában húszas éveik elején tették le. Fisher újabb nagy jelentőségű reformlépése volt, hogy bevezette a tisztek egységes, fegyvernemtől független képzését, amellyel segített megszüntetni azt a szakadékot, amely a fedélzeti tisztek és a tüzér- illetve műszaki területen működő tiszttársaik között létezett, akiket korábban „alacsonyabb rendűnek” tartottak.
A gyors ütemű technikai fejlődés szükségessé tette az idősebb tisztek továbbképzését is, elsősorban a tüzérség és a műszaki tudományok területén. Ezt kissé slendrián módon végezték el. Nem volt koherens továbbképzési szisztéma, mindössze időnként egy-egy iskolahajón „tanfolyamot” tartottak az idősebb tisztek számára. A másik nagy probléma az volt, hogy még a haditengerészet rangidős tisztjei sem rendelkeztek valódi, éles helyzetben szerzett tengeri harci tapasztalattal. Amelyikük egyáltalán volt harci helyzetben, az is legfeljebb szárazföldi bevetésen vett részt a gyarmati háborúk vagy az 1900-as kínai boxerlázadás leverése során.
Az újonnan kifejlesztett fegyverek és egyéb technikai eszközök bevezetése természetesen jól képzett legénységi állományt is követelt. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében egész Nagy-Britanniában megnövekedett a toborzás, amelyet a Királyi Tengerészeti Toborzóiroda koordinált Londonban székelő központi, illetve Bristolban, Birminghamben, Glasgow-ban és Southamptonban működő regionális irodái révén. A tengerészek bevonulásukkor általában tizenhat-tizennyolc évesek voltak. Az első legénységi kiképzőtábor Shotley-ban nyílt meg 1905-ben. Az újoncok itt a klasszikus alapkiképzés – drill, fizikai munka, lőgyakorlatok, általános hajózási ismeretek – mellett különböző szakmai – gépész, torpedókezelő, villanyszerelő, szanitéc – képzéseket is kaptak. A különböző mesterembereket kiképzés nélkül, altiszti rangban vették fel. Ezek között a hajógépész szakemberek és a kazánfűtők alkották az „elitet”. A hajók rangidős altisztjei a főaltiszt, a tengerészgyalogosok törzsőrmestere és a fűtők vezetői voltak. A szolgálat minimum tizenkét évig tartott.
A Királyi Tengerészgyalogság tagjai szintén külön kiképzést kaptak. A három hadosztályból álló Királyi Tengerészgyalogos Könnyűgyalogság kötelékébe tartozók feladata volt a hajók kiegészítő fegyverzetének kezelése. Az Eastney-ben székelő Királyi Tengerészgyalogos Tüzérség tagjai pedig általában a főfegyverzetet kezelték.
A kemény fegyelmezés – hűen a Királyi Haditengerészet hagyományaihoz - természetesen itt is jellemző volt. Bár 1881-ben eltörölték a korbácsolást, maradtak még bőven különböző büntetéstípusok. Az időnként túlzásba eső fegyelem-szorgalmazás miatt néha zendülésekre is sor került. Fisher és később Churchill is reformjaikkal igyekeztek javítani a legénység körülményein. 1853 óta először megemelték a matrózok zsoldját, csökkentették a büntetéseket, eltörölték a vesszőzést és igyekeztek javítani az ellátáson is. Két évvel a háború kitörése előtt – levonva a következtetéseket a helyzetből - megváltoztatták a brit haditengerészeti doktrínát is. Az addig érvényben lévő kéthatalmi standard helyett áttértek az egyhatalmi standard-doktrínára. Eszerint a Királyi Haditengerészet erejének hatvan százalékkal kell meghaladnia az utána következő tengeri hatalom – kimondva-kimondatlanul Németország – tengeri haderejét. A Jütlandnál harcoló Grand Fleet – amely huszonnyolc csatahajóból, kilenc csatacirkálóból, nyolc páncélos cirkálóból, huszonhat könnyűcirkálóból, 78 rombolóból, valamint egy aknarakó hajóból és egy hidroplán-anyahajóból állt – nagyjából megfelelt ennek a számnak.
A Német Birodalmi Haditengerészet
A Hohenzollern-dinasztia uralta Poroszország, a Német Birodalom „jogelődje” sohasem volt – még regionális szinten sem – tengeri hatalom. Bár úgy emlegették, hogy „nem állam, amelynek hadserege van, hanem hadsereg, amelynek állama van”, ez a megállapítás csakis a szárazföldi haderőre vonatkozott, amely valóban a kontinens egyik legerősebb, sőt a XIX. század második felére – Oroszországot leszámítva – a legerősebb hadserege volt. Az 1860-as évek végéig még elkülönült haderőnemként sem volt jelen haditengerészet a porosz állam fegyveres erői között. Az a néhány hajó – összesen hét páncélozott fregatt – amely időnként kifutott, a szárazföldi haderő tábornokainak irányítása alatt állt. Méghozzá olyannyira, hogy amikor Stosch tábornokot kinevezték „birodalmi tengernagy”-nak, a flottát „mozgó partvédelem”-ként említette. Nem is szánt neki más szerepet, minthogy védelmet biztosítson a franciákkal és az oroszokkal szemben.
Az egységes Német Birodalom létrejöttével 1871-ben kissé megváltozott a helyzet. Stosch tábornok utóda, Caprivi tábornok – később tengernagy, még később kancellár – vezetésével megkezdték a német haditengerészeti erők erőteljes bővítését. Ezt olyannyira komolyan vették, hogy mikor letelt Caprivi hivatali megbízatása, már tizennyolc nagyobb egység hajózott a német császári lobogó alatt. A kísérőhajók, elsősorban a torpedónaszádok számában még meredekebb növekedés figyelhető meg. Ennek ellenére még mindig legfeljebb regionális tengeri hatalomnak volt tekinthető Németország. Újabb lendületet adott a haditengerészeti fejlesztéseknek II. Vilmos császár trónra lépése 1888-ban. A brit nevelést kapott uralkodó – aki mellesleg Viktória királynő unokája volt – valósággal rajongott a Királyi Haditengerészetért, ugyanakkor irigyelte is. Az volt a legfőbb törekvése, hogy olyan haditengerészeti erőt tudjon létrehozni, amely versenyképes a brit haditengerészettel. Szervezeti és személyi döntései már uralkodása korai szakaszában ebbe az irányba mutattak. 1889-ben létrehozta a Birodalmi Haditengerészeti Hivatalt, melynek mindenkori vezetője – hasonlóan a hadsereg vezetéséhez – a Birodalmi Gyűlést megkerülve, személyesen neki tartozott felelősséggel.
A következő évben a távozó kancellár, a legendás Bismarck herceg utódjául Caprivi tengernagyot nevezte ki. Az 1890-es évek második felében a német gyarmatosítási igények megfogalmazásával és a „világpolitika” – Weltpolitik - meghirdetésével együtt járt egy erős tengeri haderő létrehozásának igénye. Az uralkodó ezzel a Birodalmi Haditengerészeti Hivatal 1897-ben újonnan kinevezett vezetőjét, Alfred Tirpitz ellentengernagyot bízta meg. Ez az admirális legalább akkora – sőt talán nagyobb – munkát végzett el Németország flottájának létrehozásával mint brit ellenlábasa, Sir John Fisher a Királyi Haditengerészet megreformálásával. Az agilis Tirpitz képes volt megmozgatni a német gazdasági élet legerősebb és legbefolyásosabb szereplőit a flottafejlesztési tervének finanszírozása érdekében. Az 1898-ban megalakult Német Flottaegylet – Deutsches Flottenverein – amely hamarosan Németország egyik legnagyobb szervezete lett, komoly segítséget nyújtott neki abban, hogy a Birodalmi Gyűlés vállalja a fejlesztések finanszírozását.
Tirpitz stratégiai elképzeléseire nagy hatással voltak az ekkori vezető haditengerészeti szakértő, az amerikai Alfred Thayer Mahan sorhajókapitány nézetei. Az ő könyvében – amelyet egyébként maga Tirpitz fordított le német nyelvre – leírtak alapján építette fel saját stratégiai elgondolásait, amelyeknek a „rizikóelmélet” – Risikogedanke – elnevezést adta. Eszerint ha a német flotta képes olyan veszteségeket okozni a Királyi Haditengerészetnek, hogy az elveszítse az ekkor érvényben lévő haditengerészeti doktrína – mint fentebb említettem, ez ekkor a kéthatalmi standard-doktrína – szerinti fölényét, akkor inkább el fogja kerülni a Németországgal való konfrontálódást. Tirpitz számításai szerint ehhez hatvan nagy hadihajóra lenne szüksége, ennek kétharmada sorhajó, egyharmada pedig cirkáló lenne. Ez ugyan számbelileg elmarad ugyan a brit haditengerészet méreteitől, de úgy gondolta, hogy ezt a hátrányt kiegyenlítheti az újonnan épített és a legmodernebb technikával felszerelt német hajók minőségi fölénnyel, a német személyi állomány – az ő elgondolása szerint – jobb kiképzésével és azzal, hogy képes flottáját az Északi-tengeren tartani, míg a britek – gyarmatbirodalmuk védelme miatt – kénytelenek voltak hadihajókat küldeni a világ minden részére. A Birodalmi Gyűlés által 1898-ban elfogadott első flottatörvény Tirpitznek ezeket a számításait vette alapul, amikor 408 millió aranymárkát biztosított a haditengerészet fejlesztésére.
Az 1900-ban elfogadott második flottatörvény megduplázta a korábbi számokat. Ez már annyira egyértelműen és jól észrevehetően Nagy-Britannia ellen irányult, hogy a brit kormány nem hagyhatta válasz nélkül. Részben ez vezetett Fisher kinevezéséhez és a Királyi Haditengerészet megreformálásához. A Dreadnought megjelenése hirtelen elavulttá tette nemcsak a brit, hanem a német sorhajó-állományt is. Az eddig elkészült Wittelsbach- és Braunschweig-osztályú sorhajók – összesen tíz egység – egyszeriben elavulttá váltak. Az ezekre elköltött 44 millió aranymárka mintha füstté vált volna. Tirpitz ekkor roppant kellemetlen helyzetbe került, de az uralkodó és von Bülow kancellár segítségével sikerült rávennie a Birodalmi Gyűlést, hogy biztosítsanak még 36,5 millió aranymárkát csatahajó-építésre és további 27,5 milliót csatacirkálók építésére. A flottára fordítandó egyéb kiadások – megfelelő méretű dokkok létrehozása, a Vilmos császár-csatorna kiépítése stb. – olyan horribilis összegeket emésztettek fel, hogy a Birodalmi Gyűlés képviselői szívükhöz kaptak ezek láttán. Kormányválság is kialakult, többek között ez vezetett von Bülow lemondásához és Theobald von Bethmann-Hollweg kancellári kinevezéséhez 1909-ben.
Az 1907-ben megindult csatahajó-építési munkák első eredménye az 1910-ben elkészült Nassau-osztály négy csatahajója lett. Ezek a Nassau, a Rheinland, a Posen és a Westfalen voltak. A húsz és félezer tonnás hadihajók legerősebben páncélozott pontjait 293 milliméteres páncéllemez fedte. Főtüzérségét tizenkét darab 279 milliméteres és ugyanannyi 150 milliméteres löveg alkotta. A közepes tüzérség tizenhat darab 88 milliméteres gyorstüzelő ágyúból és két légvédelmi ágyúból állt, valamint hat darab vetőcsövet is építettek a hajókba. Maximálisan húszcsomós sebességre voltak képesek.
1908 és 1912 között épültek meg a Helgoland-osztály csatahajói, a Helgoland, az Ostfriesland, a Thüringen és az Oldenburg. Ezek már nagyobbak, 24 ezer tonna vízkiszorításúak voltak, páncélzatuk 30 centiméternél is vastagabb volt, legnagyobb űrméretű lövegeik pedig már 304 milliméteresek voltak. Tizennégyre emelkedett a 150 milliméteres lövegek, viszont csökkent a közepes méretű ágyúk száma, a maximális sebességük pedig alig emelkedett, mindössze 20,3 csomóra voltak képesek.
1913-ra készültek el a flotta leggyorsabb csatahajói, a Kaiser-osztály öt egysége, a Kaiser, a Kaiserin, a Friedrich der Grosse, a König Albert és a Prinzregent Luitpold. Ezek nagyobb, 27 ezer tonnás vízkiszorításuk és 30,5 centiméteres páncélzatuk ellenére 23,5 csomós maximális sebességet tudtak elérni. Ezért cserébe viszont a 304 milliméteres ágyúk számát tízre, a közepes űrméretű lövegeket pedig mindössze nyolcra kellett csökkenteni. A háború kitörése előtt elkészült és Jütlandnál is bevetett csatahajók közül utoljára a négy darab König-osztályú hajó, a König, a Grosser Kurfürst, a Markgraf és a Kronprinz készült el. Ezek méretei megegyeztek a Kaiser-osztályéval, de maximális sebességük mindössze 21 csomó volt.
Az egyes osztályok közötti legmarkánsabb különbség – az eddig felsoroltakon kívül – a lövegtornyok fedélzeti elhelyezése volt. A Nassau- és a Helgoland-osztály egységeinek nem voltak még egymás fölé helyezett lövegtornyaik, ezért össztüzük kisebb erejű volt mint a későbbi hajóosztályoké. Valamennyi német csatahajó-osztályra jellemző volt viszont a lőszerraktár erős páncélvédettsége és a legmodernebb vízzáró kamra-rendszer használata, amely jelentősen javította a hajók tengerállóságát. Komoly probléma volt viszont a központi tűzvezetés hiánya egyes egységeknél, ellenben előnyt jelentett a Zeiss által gyártott német optikai távmérők jobb minősége.
A német haditengerészeti tervezők – a britekkel ellentétben – nem tartották különösebben jó konstrukciónak a csatacirkálókat, ezért nem is szorgalmazták annyira ilyen típusú hajók építését. 1912-ig mindössze négy ilyen hajó, a Von der Tann, a Goeben és testvérhajója, a Moltke, valamint a Seydlitz készült el. Ezek 25 ezer tonnás, 30 centiméteres páncélzatú egységek voltak. Főfegyverzetüket tíz darab 279 milliméteres és tizenkét darab 150 milliméteres löveg alkotta. A közepes tüzérség tíz darab 88 milliméteres ágyúból és két légvédelmi ágyúból állt. Természetesen ezeknek is voltak torpedóvető csöveik, hajónként négy darab. Maximálisan 26,5 csomós sebességre voltak képesek.
1913-ra elkészült még a Derfflinger-osztály három csatacirkálója, a Derfflinger, a Lützow és a Hindenburg. Ezeken a legnagyobb lövegek űrmérete szintén 304 milliméterre nőtt, és ugyancsak nyolcra csökkent a közepes tüzérség száma. Nőtt viszont a sebesség, 28 csomójukkal ezek voltak a német nehéz hadihajók között a leggyorsabbak. Dogger Bank után feljavított lőszerraktár-védettségük és vízszigetelő rendszerük jobb volt mint brit vetélytársaiké, és mindent összevetve kijelenthető hogy csatacirkáló-kategóriában a Nyílttengeri Flotta előnyben volt a Királyi Haditengerészettel szemben.
A német haditengerészet tisztikarával kapcsolatban megemlítendő, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem tengett túl köztük az arisztokraták száma – mindössze 14%-os volt. A britekhez hasonlóan inkább a középosztályból, illetve katonatiszti családból származtak. Nagy különbség volt viszont az, hogy a németeknek nem voltak olyan évszázados tengerészeti hagyományaik, mint a Királyi Haditengerészet tisztjeinek. Talán részben az emiatt kialakult kisebbségi komplexus túlkompenzálása, részben az uralkodó kitüntető kegye miatt rendkívüli sznobizmus és arrogancia volt jellemző a német tengerésztisztekre – ironikus, hogy a brit flotta tisztjei hagyományaik, a németek pedig azok hiánya miatt voltak önteltek.
A tisztek kiképzése az 1872-ben Kielben megalapított Haditengerészeti Akadémián folyt. A későbbiekben itt állították fel a különböző szakképzési csoportokat is, például az orvosit 1873-ban és a torpedótisztit 1879-ben. A tisztikarban hasonló fegyvernemek szerinti „kasztosodás” ment végbe, mint a Királyi Haditengerészetnél jellemző volt Fisher reformjai előtt. A műszaki tisztek itt sokkal inkább alsóbbrendűnek számítottak, mint a briteknél. Elméletileg még egy akadémiáról frissen kikerült navigációs tiszt is rangidős volt egy mégoly tapasztalt és hosszú szolgálati idejű műszakihoz képest. Tirpitz, ellentétben Fisherrel, egyetértett ezzel a rendszerrel, tehát a német tengerésztiszti karban nem következtek be olyan reformok, mint a briteknél. Ez ahhoz vezetett, hogy a műszaki tiszti állományt sohasem sikerült teljesen feltölteni.
A német haditengerészet legénységi állománya éppúgy besorozottakból állt, mint a hadsereg. Viszont a tengerészek aktív szolgálati ideje sokkal rövidebb volt, mint Nagy-Britanniában, mindössze három év, ezután tartalékosok lettek. Mivel a német hajók amúgy is sokkal kevesebb időt töltöttek a tengeren, mint a britek, igen gyakran előfordult, hogy a tapasztalt legénységet kénytelenek voltak tartalékba küldeni és tapasztalatlan újoncokkal a fedélzeten kifutni. Ehhez hozzájött még a britnél sokkal nagyobb tisztek és legénység közötti társadalmi szakadék. A büntetések is sokkal szigorúbbak voltak. Összességében elmondható, hogy bár a német flotta technikai fejlettsége megegyezett a Királyi Haditengerészetével – sőt egyes kategóriákban túl is szárnyalta azt – a személyi állomány a fent említett okok miatt – még ha hasonló problémák előfordultak brit oldalon is – komoly hiányosságokkal bírt. Nem véletlen hogy 1918-ban haditengerészeti zendülésekkel kezdődött a forradalom…
A parancsnokok - John Rushworth Jellicoe, a Grand Fleet parancsnoka
John R. Jellicoe tengernagy a Királyi Haditengerészet újkori történetének egyik legtöbbet kritizált alakja. Bár vitathatatlanul nagyszerű intellektuális képességekkel rendelkezett, komoly hibái is voltak, amelyek később részben szerepet játszottak a jütlandi csata eredményének alakulásában. Ezek közül talán a legfontosabb túlzásba vitt centralizáció- és koncentráló-hajlama, amely idősebb korában abban csúcsosodott ki hogy már alárendeltjeit sem hagyta nyugodtan végezni a munkájukat hanem mindent ő akart elvégezni.
Jellicoe a dél-angliai Southamptonban született 1859. december 5-én. Középosztálybeli tengerész-családból származott, apja egy postahajó parancsnokaként szolgált. Ilyen családi háttér mellett elmondható, hogy Jellicoe szinte az „anyatejjel szívta magába” a Viktória-korabeli tengerészet hagyományait és természetes volt, hogy végül ő maga is tengerre szállt. Tengerészkadétként csatlakozott a Királyi Haditengerészethez 1872-ben. Kiképzését a Britannia iskolahajón kapta, majd átkerült a Newcastle nevű fregattra, amelyen egy hatalmas, szinte az egész Földet megkerülő utazást tett. Jártak többek között Gibraltárban, a Falkland-szigeteknél, a Jóreménység fokánál, valamint Indiában és Kelet-Ázsiában is. Amikor 1877-ben visszatért Nagy-Britanniába, áthelyezték a Csatorna-flotta zászlóshajójára, az Agincourt sorhajóra, amellyel hamarosan elindult a török felségvizek felé. Az éppen folyó orosz-török háború folyamán az Agincourt végig ezeken a vizeken tartózkodott, a Dardanellákon és a Márvány-tengeren cirkálva ügyelt a brit érdekek védelmére.
Jellicoe ebben az időben kapta meg az alhadnagyi kinevezést. Amikor a háború végeztével visszatért Angliába, a greenwichi Royal Naval College-ban folytatta tanulmányait, később Portsmouth-ban tüzérségi és torpedótiszti kiképzést is kapott. 1880 szeptemberében kiváló eredménnyel tette le a hadnagyi vizsgát. Ezután hat hónapot töltött a Földközi-tengeri Flotta zászlóshajója, az Alexandria fedélzetén jelzőtiszti beosztásban, majd amikor megkapta végleges kinevezését, visszatért az Agincourt-ra. Ebben az időben kezdett el a tüzérségre szakosodni. 1882-ben kétéves ösztöndíjjal visszatért a Royal Naval College-ba. Ennek lejárta után, 1884-ben tüzérhadnaggyá léptették elő és a tüzérségi iskolába nevezték ki. Ez rendkívül fontos pont volt Jellicoe pályafutásában, ugyanis itt találkozott össze későbbi fő támogatójával. Az illető az iskola parancsnoka, John Fisher sorhajókapitány volt. Amikor egy évvel később Fishert kinevezték Sir Geoffrey Hornby tengernagy vezérkari főnökének, Jellicoe-t is magával vitte mint beosztott vezérkari tisztet. Ebben a minőségben részt vett Hornby flottájának 1885-ös balti-tengeri útján. Ezután egy rövid ideig a Monarch fedélzetén szolgált, majd 1886 áprilisában átkerült a Colossus-ra. Az év végén visszatért a tüzérségi iskolába, ahol a kísérleti csoportban kezdett el dolgozni. Ekkor fő feladata az új hajók tüzérségének tesztelése volt, de részt vett több új ágyútípus kifejlesztésében is.
Az 1889-es haditengerészeti pánik idején, amikor a parlament tíz új sorhajó és 42 cirkáló építését rendelte el, Fisher a flotta tüzérségének vezetője volt. Ebben a minőségében asszisztensként maga mellé vette Jellicoe-t és annak ellenőrzésével bízta meg, hogy az újonnan épített hajókat megfelelően modern fegyverekkel láthassák el. 1891 júniusában fregattkapitánnyá léptették elő, majd a következő évben megkapta első hajóját. Ez a Földközi-tengeri Flotta kötelékében hajózó Saint Pareil hadihajó volt. Egy évvel később áthelyezték a flotta zászlóshajójára, a Victoriá-ra. Nem sokkal később csaknem életét vesztette abban a balesetben, amely Tripoli partjai előtt történt. A flottaparancsnok egy hibás manőver-utasítása miatt a Victoria összeütközött a Camperdown-nal. A tragédiában 358 tengerész vesztette életét, köztük a flottaparancsnok is. Jellicoe-nak szerencséje volt. Az ütközéskor az egyik alsó fedélzeti szinten tartózkodott, így ki tudott menekülni. Ezután ismét áthelyezték, méghozzá az új zászlóshajó, a Ramillies parancsnoki posztját kapta meg. Ekkori felettese, Sir Michael Culme-Seymour tengernagy volt a másik, aki nagy hatással volt Jellicoe karrierjére, ugyanis a későbbiekben az ő vezetési elveit alkalmazta főparancsnokként.
1897. január elsején kapta meg sorhajókapitányi kinevezését és visszatért egy évre a tüzérségi iskolába. Ezután kinevezték a Centurion parancsnokává, és ebben a minőségében – egyébként ismét Culme-Seymour tengernagy alárendeltségében – kínai vizekre küldték. Amikor 1900-ban a külföldi hatalmak leverték a boxerlázadást, Jellicoe volt annak a 2000 fős tengerész-különítménynek a vezérkari főnöke, amelyet a nagykövet kérésére Culme-Seymour tengernagy Pekingbe vezetett. A harcok során súlyos tüdősérülést szenvedett, de nem hagyta, hogy hazavezényeljék, és felépülése után egészen 1901-ig parancsnokolt a Centurion fedélzetén. Ezután rövid ideig Sir William May tengernagy segédtisztjeként szolgált, majd 1903-04 között ismét hajóparancsnoki posztot töltött be, ezúttal a Drake cirkáló fedélzetén.
Ebben az időben régi támogatóját, Fishert kinevezték „First Sea Lord”-nak. Nem sokkal később, 1905 februárjában kinevezte Jellicoe-t a flotta tüzérségének parancsnokává. Ebben a minőségében részt vett a Dreadnought kifejlesztésében. Nagy hangsúlyt fektetett a flotta tüzérségének harcszerű helyzetekben való tesztelésére, többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy az ilyen típusú hajók később jobb találati arányt értek el mint Fisher dédelgetett kedvencei, a csatacirkálók. Amikor megkezdte ezeket a teszteket, már ellentengernagyi rangban és az Atlanti Flotta parancsnokhelyettesi beosztásában szolgált. Egy évvel később, 1908 augusztusában visszakerült az Admiralitásra a „Third Sea Lord” posztjára.
A Dreadnought megjelenésével az összes korábbi nehéz hadihajó egyszeriben elavulttá vált. Amikor Németország nagy mennyiségben kezdte meg ilyen típusú hadihajók gyártását, Nagy-Britanniában újabb haditengerészeti pánik tört ki (1909). A kormány az elkövetkező két évben összesen 8 csatahajó építésének finanszírozását tervezte. Jellicoe részt vett ebben a munkában. Hivatali ideje alatt összesen tizenkét sorhajó – ezek közül nem mindegyik dreadnought – és 78 egyéb hadihajó állt hadrendbe. Ez jól példázza milyen erőket volt képes Nagy-Britannia mozgósítani flottafölényének megőrzése érdekében.
1910 decemberében – immár altengernagyként – megkapta az Atlanti Flotta parancsnoki posztját, majd egy évvel később az összevonások után újonnan létrejövő Grand Fleet parancsnokának, Sir George Callaghan tengernagynak a helyettese lett. Itt végzett munkája során talán a legnagyobb hibát abban követte el, hogy elhanyagolta a flotta tűzvédelmének fejlesztését, amely később Jütlandnál oly végzetes következménnyel járt.
A brit hadbalépés napján, 1914. augusztus 4-én nevezték ki végül Sir George Callaghan helyére a Grand Fleet parancsnoki posztjára. Ebben a beosztásban szolgált egészen 1916 novemberéig, amikor kinevezték a haditengerészet vezérkari főnökének posztjára. Ekkor fő feladata a német tengeralattjárók jelentette veszély elhárítása volt. Mivel nem támogatta a konvojrendszer bevezetését, elvesztette a kormány bizalmát. Sokasodtak a súrlódások, végül egy személyi kérdésben kialakult nézeteltérés miatt 1917 karácsonyán felmentették. Ezután 1919-ig mellőzték, majd birodalmi szemleútra küldték – mellékesen viscount-tá is emelték. Az ezen a szemleúton tett megfigyeléseiről írt jelentésében igen előremutató megállapításokat tett. A jövőbeli fő ellenségnek Japánt tartotta, és – helyesen – úgy gondolta, hogy a tengeri hadviselés csúcspontja a Csendes-óceánra tevődik át. Jelentése szerepet játszott abban, hogy a kormány ismét felállította az indiai flottát és létrehozta az új-zélandit is. Jellicoe vezénylő tengernagyi rangot kapott Angliába való visszatérése után. Egy évvel később kinevezték Új-Zéland főkormányzójának, amely posztot 1924-ig töltötte be. Ezután – immár grófként – nyugállományba vonult. 1935. november 20-án halt meg.
Reinhardt Scheer, a Német Nyílttengeri Flotta parancsnoka
Reinhardt Scheer altengernagy volt az a haditengerészeti vezető, aki megvívta azt az ütközetet a világ vezető haditengerészete ellen, amelyről a német hadvezetés azt hitte, hogy véget vet majd Nagy-Britannia tengeri uralmának. Bár nem aratott sikert, egész Németországban a saját kortársai – és részben az „utódok” is hősként tisztelték.
Scheer egy a hesseni hercegségben fekvő kisvárosban, Obernskirchenben született 1863. szeptember 30-án. Jellicoe-hoz hasonlóan ő is középosztálybeli családból származott – apja a városi iskola igazgatója volt – de az ő családjának, honfitársai nagy többségéhez hasonlóan nem volt köze a tengerészethez. 1879 áprilisában kadétként csatlakozott az ekkor még roppant kicsiny és mellőzött német haditengerészethez. Elsőként a Niobe nevű vitorlás fregatt fedélzetén szolgált, majd átkerült előbb a Friedrich Karl fregattra, majd a Hertha-ra. 1882-ben tengerész-hadnagy lett. A Hertha fedélzetén részt vett egy Föld körüli úton, melynek során meglátogatták többek között Kínát, Japánt és Ausztráliát is. 1885-ben előléptették fregatthadnaggyá. Ezután több évig a Német Kelet-Afrikai Cirkálóraj kötelékében hajózó Prinzess Wilhelm cirkálón szolgált. Itt ismerte meg egyik későbbi támogatóját a hajó parancsnoka, Henning von Holtzendorff sorhajókapitány személyében, aki később a haditengerészet vezérkari főnöke lett.
A Németországba való visszatérés után – immár sorhajóhadnagyként - torpedótiszti tanfolyamot végzett el. Ezután újabb kelet-afrikai szolgálat következett, ezúttal a Sophie könnyűcirkálón torpedótiszti beosztásban. Hazatértekor instruktornak nevezték ki a kieli Torpedókutatási Parancsnokságra. Korábban a német haditengerészetben az volt az egyik elmélet, hogy elsősorban nagy mennyiségű kicsi és gyors hajót érdemes építeni, mert ezek torpedókkal képesek súlyos károkat okozni az ellenfél nagy egységeiben. Ezért nagy volt az igény a képzett torpedószakértőkre és ez megmaradt a későbbiekben is. Ez is magyarázza azt, hogy 1900-ban a korvettkapitányi rangú Scheert kinevezték egy rombolóosztály parancsnokává. Ugyanebben az időben írt egy könyvet a rombolók torpedó-használatáról, amellyel felhívta magára a Birodalmi Tengerészeti Hivatal akkori vezetője, Alfred Tirpitz ellentengernagy figyelmét, aki kinevezte őt a minisztérium torpedó-felügyelőségének igazgatójává.
1907-ben immár sorhajókapitányi rendfokozatban megkapta első hajóját, amely az Elsass sorhajó volt. Két évvel később régi támogatóját, Henning von Holtzendorffot kinevezték a haditengerészet vezérkari főnökének, ő pedig maga mellé vette Scheert vezérkari főnöki beosztásban. 1911-ben már zászlóstisztként tért vissza a Birodalmi Tengerészeti Hivatalba, majd 1913-ban altengernagyi rangot kapott és kinevezték a hat csatahajóból álló 2. sorhajóosztag parancsnokának. Ezen a poszton érte őt a háború kitörése. Az 1914-es év végén megkapta a 3. sorhajóosztag parancsnoki posztját. Ekkor ebben a kötelékben hajóztak a német flotta legmodernebb egységei. 1916 januárjában váltotta fel a beteg Pohl admirálist a Nyílttengeri Flotta élén.
Az ütközet után hősként ünnepelték. Vilmos császár wilhelmshaveni látogatásakor tengernaggyá léptette elő és megkapta a legmagasabb német katonai kitüntetést, a Pour le mérite-et is. Bajorország királya, III. Lajos még nemesi rangot is ajánlott neki, de nem fogadta el. Mivel nem tartotta valószínűnek, hogy a továbbiakban képesek lennének legyőzni a brit flottát a nyílt tengeren, a korlátlan tengeralattjáró-hadviselés egyik fő támogatója lett.
A Nyílttengeri Flotta parancsnoki posztját egészen 1918. augusztus 11-ig töltötte be, ekkor kinevezték a haditengerészet vezérkari főnökének visszavonuló mentora, Henning von Holtzendorff utódjaként. Néhány hónappal később császári utasításra fel kellett hagynia a korlátlan tengeralattjáró-háborúval. Október végén egy presztízsmentő támadást tervezett a német flotta egészével a Királyi Haditengerészet ellen (egyfajta kamikaze-akciót), de amikor ez a hír elterjedt a legénység között, sorozatos zendülésekre került sor, amelyeket utóbb már nem tudtak egyszerűen leverni. A kieli és wilhelmshaveni tengerészek zendülése volt az első felvonása annak a forradalomnak, amely novemberben elsöpörte a császárságot.
1918 decemberében, nem sokkal a kapituláció után Scheer nyugállományba vonult. 1920-ban adta ki értékes emlékiratait a flotta háborús tevékenységéről. Ezután visszavonultan élt a Weimar melletti Marktredwitzben 1928. november 26-án bekövetkezett haláláig.
Read more...
