2019. szeptember 22., vasárnap

Törzsorvos a Dunán - A Nagy Háború anekdotái - XLVII.

Gyönyörű csillagfényes éjszaka jött, és az 5. ágyúsezred 2. ütegének nagyszerű vörösbora van; meg olyan csoda jó török kávét főznek, hogy megbarátkoztam velük. Idejárunk esténként. Óriás már itt a kényelem a földalatti lakásban; be is deszkázták, egy selyem store is került a villámos lámpára. De azért mégis hideg és nedves az, minden komfort dacára is. 

A "Jancsi" – ez a magyar fényszóró – meg a "Gyuri" (a szerbek reflektora) folyton dolgoznak. Gyuri a Dunát lesi; fél a monitoroktól, amiket a "gummikutya" néven tisztelnek a szerbek. Jó volna eltalálni a Gyurit, adtunk is le rá két pohár bor közt egész sortüzeket telefonon a 15-ösökből, de ha P kapitánynak nem szelel a szivarja, mérgében a Kalimegdánra is ráüzen a 18-as Haubitzokból. Besanja felöl a gyorstüzelő ágyúink lövik a Czigány-szigetet, a szerbek is válaszolnak, ahogy bírnak, oly szép tüzijáték van, hogy ehhez képest semmi a Duna-ünnepély! Ha a Jancsi fénye megpihen a Kalimegdánon, élesen válik ki a "Nyebojsza" torony; a nagy 15-ös távcsővel még a repedések is meglátszanak rajta. Süvöltő gránátok repülnek ide-oda, hullik a tűzeső innen is, de közben nyugodtan ragyognak a csillagok: semmi közük az egészhez!

Kimentünk tegnap megnézni az új monitorokat, az "ENNS"-et, amely a "BODROG" mellett van lehorgonyozva, védett helyen, a Dunapart meredek fala mellett. Melletük egy szállítóhajó, meg a KULPA a kórházhajónk. 

A monitor-ütközetek most, sajnos, még érdekesebbek lesznek, mint eddig – jelentkeztem is hozzájuk önkéntesnek –, mert most süllyedt el a szegény TEMES három napja, tegnap pedig Pancsovánál fogtunk ki egy torpedót, és tudjuk, hogy egy angol aknalerakó tisztet kaptak most a szerbek. Ki is van akasztva a védőháló mind a két hadihajón. 

Az ENNS legénysége gyönyörű és a hadilobogót vígan csapkodja a szél: csak valamivel nagyobb a BODROG-nál, és ide jöjjön az, aki látni akarja, hogy lehet egy nagyobb fajta csinákliba mindent beletenni ami egy Dreadnought-on van, de csak az jöjjön ide, aki hajlékony. Mert másképpen az ENNS haubitz tornyaiba ugyan bele nem mászik!

Részt is vettünk egy kis kiránduláson Belgrád alá. Nagyon egyszerű a monitorok taktikája. Csendesen, eloltott lámpákkal, mint egy árnyék siklik a vízen, akkor ahhoz képest, hogy a haubitzok mennek-e akcióba vagy nagyobb távolságra a nagy 12 cm-sek, az elejével vagy a végével fordul a támadott pontra. Megáll csendben, eldördülnek az ágyúk, ugyanabban a pillanatban kilobban a reflektor fénycsóvája s a pár másodpercig tartó világításban hat géppuska golyózuhatagokat bocsát a megtámadott pontra. A következő percben – mielőtt meglelhetett volna egy ellenséges fényszóró – csend, sötétség, hátra teljes erővel, vagy el oldalt, hogy öt perc múlva más helyről újítsa meg a támadást. Reng és reszket, megrázkódik az egész hajó a dörgéstől, és egészen belekábul az, aki először hallja a torony-ágyúkat énekelni.

Mindig sűrű gépfegyver és ágyútőz fogadja a "gummikutyákat", ha megjelennek; mindig keresi őket a "Gyuri" a vízen. És nem ok nélkül. Mert a "Móni" könnyebben kilesheti a pozíciókat, megy is a szikratávirat rögtön a tüzérséghez "tűz alá venni ezt meg azt a pontot", s akkor a 15-ösök meg a 18-asok teljes erővel szólnak a koncertbe. 
Az SMS Körös monitor Belgrádot bombázza.
Sűrűn kopog a golyó a falon, de az nem árt; a figyelő résekbe ma nem tévedett egyik se; csengetnek a shrapnellek a levegőben: "halál-állomás: beszállni!"; de bizony mi nem szállunk be; egy-két gránát mellettünk csapja föl a vizet, és egész geyzereket zuhant a fedélzetünkre, de ezek megszokott dolgok, és: csak csigavér! Elvégezzük a dolgunkat szépen, elhallgattatunk egypár ágyút, szétugrasztunk egy csomó szerbet, látjuk szaladni, meg összeesni őket a reflector gépfegyvergolyóktól benépesített sugárkévéjében, azután vissza, s öt perc múlva "Messieurs, le diner est servie!". És milyen diner! csak civilizált ember koromban ettem így, s durva egyenruhám szégyenlősen húzódik meg a flottatisztek uniformisa mellett, akik akkor is tudnak elegánsak lenni, ha meghalni mennek!

Diner után hagytam el a monitort, hogy egy typhusbetegünknek utána nézzek. – Choleramentesek vagyunk, hála Istennek és büszkék vagyunk rá. – A túlparti szerb erdők árnyékában lassankint eltűnnek a hadihajók fenyegető sötét körvonalai, csak az árbóc és a szikratávíró merednek az égnek, mint egy megfordított fölkiáltójel, amelyre egy gondolatjel van fölakasztva. Csak a KULPA kivilágított ablakai látszanak. 

Gyorsan siklik a motorcsónak a vízen, mikor egyszerre – talán álmodom? – az olasz matrózok édes, bűbájos kardala hangzik, a BODROG már nem is látható fedélzetéről az éjszakába. Absolut csönd van, semmi nem látszik, és a víz ringatja a váratlanul fölcsendült éneket. És annyi vágyódás, annyi gyengédség sír reszket ebben a dalban, hogy kővé fagy tőle a szívem. "Angiovona, Angiovinella" Mit? Hát vannak-e még ma is asszonyok, van még szerelem is ezen a rettenetes világon? Szívek, amelyek még dobogni is tudnak, nemcsak mechanikusan lüktetni? Vannak még ajkak, amelyek káromkodás és jajsikoltáson kívül énekelni mernek – és akarnak?

Valaha, egy csodálatos tavaszi estén, amikor a nápolyi öböl legszebb nászruháját vette föl fehér habokból, és ragyogó csillagokkal ékesítette azúrszín palástját; behintette magát a nyíló narancsfák nászillatával, és kísérletül énekelte az örök élet dalát: egy, a tenger felé nyúló sziklán, a Posilippo tövében, a "Scoglio del Frisio"-ban egy öreg, reszketeg talián meg két fiatal lazzaronitól hallottam piros chianti mellett – én énekeltem ezt a dalt!

Mennyit kerestem azóta, de sohasem találtam... És amint a dal elszáll a hab fölött mint egy nagy, fehér madár, úgy érzem, mintha kacagna a csillagos égre a Duna; mintha megremegne az éjjeli szél simogatása alatt, s bársonypuha keblét kitárná az ölelésnek. Apró kis hullámok torlódnak a tetején, ezerszeresen verődik vissza bennük a hold, ezüstben van mártva az egész folyam, és almodozva mosolyog a víz. 

A dal elhallgat, és elhangzik a távolban, a hold felhő mögé bújik, az erdőből egy hosszú, elfojtott sóhajtás kél a fák levelén, a víz hideg lesz, ólomszínű, és kegyetlenül hallgat, mint egy titkot rejtő, megbocsátani nem tudó asszonyi szív, a rideau mögül kilő a fényszórónk kemény, éles fénycsóvája, és kísérteties fehér világításban áll a Kalimegdán. Vonítva, üvöltve zúg át a fejünk fölött az első éjjeli gránát, Besanja felől meg egy szerb gépfegyver kegyetlenül monoton kattogása hallatszik. 

Az álomnak vége: "kiszállni urak. Itthon vagyunk."

(Forrás: Dr. Berend Miklós hadi önkényes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Közli: Dr. Margitay-Becht András - Tank a dunán! Éghajlat Könyvkiadó, 2016.)

Read more...

2019. szeptember 10., kedd

II. Vilmos utolsó hajóútja a Nagy Háború kitörése előtt

II. Vilmos, ahogy 1889-től kezdve minden nyáron, 1914-ben is északra hajózott, a norvég fjordokba. Utolsó kirándulását azonban már beárnyékolta a szarajevói válság, és az eljövendő háború sötét fellegei. A Hohenzollern császári jacht fedélzetén látszólag minden a kikapcsolódásról szólt, a felszín alatt azonban már tapintható volt a feszültség. Július 25-én délután a császár utasította a hajó parancsnokát, Johannes von Karpf ellentengernagyot, hogy szedesse fel a horgonyt, és induljon haza. Július 27-én futottak be a Jade-öbölbe, egy nappal később pedig kitört a világháború. 

Az alábbi képek egy kis albumból származnak, ami a "Kaiserreisen 1914" nevet viselte. Az album Johannes von Karpf ellentengernagy, a Hohenzollern parancsnokának tulajdonában volt. Karpf 1941-ben bekövetkezett halála után Peter Tamm újságíró és műgyüjtő tulajdonába került. Tamm teljes gyüjteményét, közte ezt az albumot is, az általa alapított Hamburgi Nemzetközi Hajózási Múzeumnak ajándékozta. Az album évekig ült a múzeum raktárában, mígnem a Der Spiegel egyik újságírója  2014-ben megtalálta és közzétette a benne található képeket. 

II. Vilmos császár a Hohenzollern fedélzetén Hexe és Dachs nevű tacskói társaságában.
Táncmulatság július 21-én a fedélzeten. Háttérben a Rostock könnyűcirkáló.
A Hohenzollern, a Rostock és a norvég Sleipner ágyúnaszád legénysége evezős versenyt rendezett...
...ami után a hölgyek is összemérték evezős tudásukat.
Johannes von Karpf ellentengernagy, a Hohenzollern jacht parancsnoka. (Jobbra elöl.)
Az SMS Victoria Louise július 11-től szintén a norvég Balholm kikötőjében horgonyzott.
A júliusi válság alatt a császár nem hajózott messzire, hogy bármikor gyorsan haza érhessen.
Egy fotó az 1913-as útról.
Rezervisták ugranak a Sognefjord vizébe a császári jacht fedélzetéről. Szintén 1913-as kép.
1912-ben a császár az unokáit is magával vitte. Hubertus, Louis Ferdinand és Wilhelm. (Balról jobbra.) 
Karpf parancsnok által a császárnak dedikált fotó.
A császárt minden évben illusztris társaság kisérte el az útra.
A császár és unokái. Louis Ferdinand, Hubertus és Wilhelm. (Balról jobbra.)
Matrózok egy csoportja kalózosdit játszik a nagyérdemű szórakoztatására.
Hivatalos látogatásokra is sor került. III. Viktor Emánuel olasz király a fedélzeten. 1912.
II. Vilmos császár III. Viktor Emánuel olasz királlyal társalog.
II. Vilmos és a Hohenzollern jacht legénysége.

Forrás: www.spiegel.de

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP