2019. szeptember 22., vasárnap

Törzsorvos a Dunán - A Nagy Háború anekdotái - XLVII.

Gyönyörű csillagfényes éjszaka jött, és az 5. ágyúsezred 2. ütegének nagyszerű vörösbora van; meg olyan csoda jó török kávét főznek, hogy megbarátkoztam velük. Idejárunk esténként. Óriás már itt a kényelem a földalatti lakásban; be is deszkázták, egy selyem store is került a villámos lámpára. De azért mégis hideg és nedves az, minden komfort dacára is. 

A "Jancsi" – ez a magyar fényszóró – meg a "Gyuri" (a szerbek reflektora) folyton dolgoznak. Gyuri a Dunát lesi; fél a monitoroktól, amiket a "gummikutya" néven tisztelnek a szerbek. Jó volna eltalálni a Gyurit, adtunk is le rá két pohár bor közt egész sortüzeket telefonon a 15-ösökből, de ha P kapitánynak nem szelel a szivarja, mérgében a Kalimegdánra is ráüzen a 18-as Haubitzokból. Besanja felöl a gyorstüzelő ágyúink lövik a Czigány-szigetet, a szerbek is válaszolnak, ahogy bírnak, oly szép tüzijáték van, hogy ehhez képest semmi a Duna-ünnepély! Ha a Jancsi fénye megpihen a Kalimegdánon, élesen válik ki a "Nyebojsza" torony; a nagy 15-ös távcsővel még a repedések is meglátszanak rajta. Süvöltő gránátok repülnek ide-oda, hullik a tűzeső innen is, de közben nyugodtan ragyognak a csillagok: semmi közük az egészhez!

Kimentünk tegnap megnézni az új monitorokat, az "ENNS"-et, amely a "BODROG" mellett van lehorgonyozva, védett helyen, a Dunapart meredek fala mellett. Melletük egy szállítóhajó, meg a KULPA a kórházhajónk. 

A monitor-ütközetek most, sajnos, még érdekesebbek lesznek, mint eddig – jelentkeztem is hozzájuk önkéntesnek –, mert most süllyedt el a szegény TEMES három napja, tegnap pedig Pancsovánál fogtunk ki egy torpedót, és tudjuk, hogy egy angol aknalerakó tisztet kaptak most a szerbek. Ki is van akasztva a védőháló mind a két hadihajón. 

Az ENNS legénysége gyönyörű és a hadilobogót vígan csapkodja a szél: csak valamivel nagyobb a BODROG-nál, és ide jöjjön az, aki látni akarja, hogy lehet egy nagyobb fajta csinákliba mindent beletenni ami egy Dreadnought-on van, de csak az jöjjön ide, aki hajlékony. Mert másképpen az ENNS haubitz tornyaiba ugyan bele nem mászik!

Részt is vettünk egy kis kiránduláson Belgrád alá. Nagyon egyszerű a monitorok taktikája. Csendesen, eloltott lámpákkal, mint egy árnyék siklik a vízen, akkor ahhoz képest, hogy a haubitzok mennek-e akcióba vagy nagyobb távolságra a nagy 12 cm-sek, az elejével vagy a végével fordul a támadott pontra. Megáll csendben, eldördülnek az ágyúk, ugyanabban a pillanatban kilobban a reflektor fénycsóvája s a pár másodpercig tartó világításban hat géppuska golyózuhatagokat bocsát a megtámadott pontra. A következő percben – mielőtt meglelhetett volna egy ellenséges fényszóró – csend, sötétség, hátra teljes erővel, vagy el oldalt, hogy öt perc múlva más helyről újítsa meg a támadást. Reng és reszket, megrázkódik az egész hajó a dörgéstől, és egészen belekábul az, aki először hallja a torony-ágyúkat énekelni.

Mindig sűrű gépfegyver és ágyútőz fogadja a "gummikutyákat", ha megjelennek; mindig keresi őket a "Gyuri" a vízen. És nem ok nélkül. Mert a "Móni" könnyebben kilesheti a pozíciókat, megy is a szikratávirat rögtön a tüzérséghez "tűz alá venni ezt meg azt a pontot", s akkor a 15-ösök meg a 18-asok teljes erővel szólnak a koncertbe. 
Az SMS Körös monitor Belgrádot bombázza.
Sűrűn kopog a golyó a falon, de az nem árt; a figyelő résekbe ma nem tévedett egyik se; csengetnek a shrapnellek a levegőben: "halál-állomás: beszállni!"; de bizony mi nem szállunk be; egy-két gránát mellettünk csapja föl a vizet, és egész geyzereket zuhant a fedélzetünkre, de ezek megszokott dolgok, és: csak csigavér! Elvégezzük a dolgunkat szépen, elhallgattatunk egypár ágyút, szétugrasztunk egy csomó szerbet, látjuk szaladni, meg összeesni őket a reflector gépfegyvergolyóktól benépesített sugárkévéjében, azután vissza, s öt perc múlva "Messieurs, le diner est servie!". És milyen diner! csak civilizált ember koromban ettem így, s durva egyenruhám szégyenlősen húzódik meg a flottatisztek uniformisa mellett, akik akkor is tudnak elegánsak lenni, ha meghalni mennek!

Diner után hagytam el a monitort, hogy egy typhusbetegünknek utána nézzek. – Choleramentesek vagyunk, hála Istennek és büszkék vagyunk rá. – A túlparti szerb erdők árnyékában lassankint eltűnnek a hadihajók fenyegető sötét körvonalai, csak az árbóc és a szikratávíró merednek az égnek, mint egy megfordított fölkiáltójel, amelyre egy gondolatjel van fölakasztva. Csak a KULPA kivilágított ablakai látszanak. 

Gyorsan siklik a motorcsónak a vízen, mikor egyszerre – talán álmodom? – az olasz matrózok édes, bűbájos kardala hangzik, a BODROG már nem is látható fedélzetéről az éjszakába. Absolut csönd van, semmi nem látszik, és a víz ringatja a váratlanul fölcsendült éneket. És annyi vágyódás, annyi gyengédség sír reszket ebben a dalban, hogy kővé fagy tőle a szívem. "Angiovona, Angiovinella" Mit? Hát vannak-e még ma is asszonyok, van még szerelem is ezen a rettenetes világon? Szívek, amelyek még dobogni is tudnak, nemcsak mechanikusan lüktetni? Vannak még ajkak, amelyek káromkodás és jajsikoltáson kívül énekelni mernek – és akarnak?

Valaha, egy csodálatos tavaszi estén, amikor a nápolyi öböl legszebb nászruháját vette föl fehér habokból, és ragyogó csillagokkal ékesítette azúrszín palástját; behintette magát a nyíló narancsfák nászillatával, és kísérletül énekelte az örök élet dalát: egy, a tenger felé nyúló sziklán, a Posilippo tövében, a "Scoglio del Frisio"-ban egy öreg, reszketeg talián meg két fiatal lazzaronitól hallottam piros chianti mellett – én énekeltem ezt a dalt!

Mennyit kerestem azóta, de sohasem találtam... És amint a dal elszáll a hab fölött mint egy nagy, fehér madár, úgy érzem, mintha kacagna a csillagos égre a Duna; mintha megremegne az éjjeli szél simogatása alatt, s bársonypuha keblét kitárná az ölelésnek. Apró kis hullámok torlódnak a tetején, ezerszeresen verődik vissza bennük a hold, ezüstben van mártva az egész folyam, és almodozva mosolyog a víz. 

A dal elhallgat, és elhangzik a távolban, a hold felhő mögé bújik, az erdőből egy hosszú, elfojtott sóhajtás kél a fák levelén, a víz hideg lesz, ólomszínű, és kegyetlenül hallgat, mint egy titkot rejtő, megbocsátani nem tudó asszonyi szív, a rideau mögül kilő a fényszórónk kemény, éles fénycsóvája, és kísérteties fehér világításban áll a Kalimegdán. Vonítva, üvöltve zúg át a fejünk fölött az első éjjeli gránát, Besanja felől meg egy szerb gépfegyver kegyetlenül monoton kattogása hallatszik. 

Az álomnak vége: "kiszállni urak. Itthon vagyunk."

(Forrás: Dr. Berend Miklós hadi önkényes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Közli: Dr. Margitay-Becht András - Tank a dunán! Éghajlat Könyvkiadó, 2016.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP