Tengerész portré: Hermann Rigele

Hermann Leopold Johann Rigele 1891. szeptember 16-án született Szarajevóban. Apja, Rudolf Rigele (1856-1899) a hadmérnöki törzskar tisztje volt őrnagyi rangban. Az elemi iskoláit Bécsben végezte, majd apja halála után a hirtenbergi tiszti árvaházba került. 1901 és 1905 között a bécsújhelyi Fischau katonai alreáliskolába járt. Ezután a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt, ahol 1909. június 17-én végzett, mint tengerészkadét. 

Első hajója a Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló volt, parancsnoka pedig Kászon-Jakabfalvi László Elemér fregattkapitány, és azonnal egy hosszú, dél-amerikai missziós útra indultak. A hajó a Habsburg Monarchiát képviselte Argentína függetlenségének századik évfordulóján. 

Hermann Rigele kiváló eredménnyel végezte el a tengerésztiszti vizsgát és 1911. július 1-jén tengerész zászlósnak nevezték ki. Ezután az SMS Tegetthoff (régi kazamatahajó, ekkor már kikötői őrhajó Pólában) majd az SMS Babenberg hadihajókon szolgált. 1911 szeptemberétől 1913 júniusáig figyelő- és navigációs tisztként szolgált az SMS Hercules mentőhajón. Felettese így méltatta őt: “Ez a tengerésztiszt rövid szolgálati ideje alatt nem csak kiváló képességeiről tett bizonyságot, hanem a munkája iránt is rendkívül elhivatott, és a legmagasabb elvárásoknak is megfelel.” 1912. május 1-jén fregatthadnaggyá léptették elő.

1913-ban elvégezte a tiszti torpedó tanfolyamot, majd az SMS Tátra rombolón teljesített szolgálatot. 1913 júniusában áthelyezték az SMS Streiter rombolóra. A romboló parancsnoka, Ernst Edler von Racic korvettkapitány, így jellemezte: “Kiváló, tehetséges tengerésztiszt, helyén van a szíve és az esze.”

Johann Krsnjavi, Ludwig Müller, egy ismeretlen nő, és Hermann Rigele az SMU 14 fedélzetén.

1914. július 28-án Rigele az SMS Lika rombolóra osztották be, majd augusztus 19-én áthelyezték az SMS Réka rombolóra. Számtalanan felderítési feladatban vett részt, amiért 1915. június 21-én megkapta a Harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a Hadiékítményekkel és Kardokkal kitüntetést.

1915. május 26-án a tengeralattjáró állomásra vezényelték és a német UB 15 (Heino von Heimburg sorhajóhadnagy) második tisztjének neveztek ki. A tengeralattjáró június 4-én állt szolgálatba, és már az első gyakorló útja az Adria északi részén sikerrel járt. 1915. június 10-én torpedóval elsüllyesztették az olasz Medusa tengeralattjárót. Június 18-án a tengeralattjárót átvette az osztrák-magyar haditengerészet és SMU 11 néven szolgálatba állította Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. 1915. december 11-én Hermann Rigele megkapta a másodosztályú Vaskeresztet a németektől. 1916. január 20-án elfogták és Cattaróba kísérték az olasz König Albert kórházhajót, de két nappal később elengedték. 1916. február 25-én megkapta a bronz Katonai Érdemkereszt a kardokkal kitüntetést.

Hermann Rigele fregatthadnagy.

1916. december 10-én átvette az SMU 10 parancsnokságát Otto Molitor sorhajóhadnagytól. Ezt a tengeralattjárót leginkább kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. Az egyik gyakorló út során, 1916. május 13-án, a brit H 4 (Smyth hadnagy) tengeralattjáró két torpedót indított az SMU 10-re, de azok szerencsére nem találtak. A pólai tengeralattjáró állomás parancsnoka, Emerich Graf von Thun-Hohenstein korvettkapitány, így jellemezte: “népszerű a felettesei, a bajtársai és a beosztottjai közt; tehetséges tengerésztiszt, aki mindig az emberei mellett áll, még a legnehezebb helyzetekben is.”

1917. június 11-én Rigele átvette az SMU 17 tengeralattjáró parancsnoki posztját. Egy négy napig tartó út során az Otrantói-szorosban egy torpedóval megtámadta a brit Loch Lomond gőzhajót (2619 BRT), de a torpedó nem robbant fel, és a kísérő trawler kihalászta azt. A következő út során a szorosban egy torpedóval megrongálta a brit Bulgaria segédcirkálót (2503 BRT). A gőzöst kísérő olasz Airone torpedónaszádra is kilőtt egy torpedót, de az nem talált. Egy többnapos cirkálás során az albán partok előtt, 1917. október 30-án, a brit H 2 tengeralattjáró két torpedót lőtt ki rá, de szerencsére egyik sem talált. 1917. október 19-én megkapta az ezüst Katonai Érdemérem a kardokkal kitüntetést.

Hermann Rigele az SMU 11 fedélzetén.

1917. november 24-én az SMU 20 tengeralattjáró parancsnokának nevezték ki. A hajó, miután kidokkolták és megjavították, Triesztben állomásozott. Rigele átadta a parancsnoki pozíciót évfolyamtársának, Ludwig Müller sorhajóhadnagynak, és 1918. március 11-én az SMU 31 parancsnoka lett. Április 30-án elhagyta Pólát és Cattaróba hajózott. Az első cirkálóútra május 20-án futott volna ki, de az utat szivárgás miatt el kellett halasztani. 1918. június 9-én az SMU 31, valamint az SMU 27 és 29 tengeralattjárók is kifutottak az otrantói zár elleni nagy támadás részeként, de nem találkoztak ellenséges hajókkal és az SMS Szent István csatahajó elsüllyedése miatt a támadást is lefújták. Technikai problémák miatt az 1918. június 16-ára tervezett kifutást is el kellett halasztani, végül június 18-án indulhattak el egy több hetes cirkálóútra a mediterráneumba. Már másnap megpillantottak egy konvojt, de az túl messze volt ahhoz, hogy megtámadják. Ugyanígy, a június 22-én észlelt konvoj is túl messze volt. 1918. július 7-én elsüllyesztették a 67 BRT-s olasz Giuseppino Padre nevű szkúnert, majd július 10-én visszatértek Gjenovic állomásra. Ezután még két kisebb őrjáratot tett meg, majd szeptember 29-én kifutott Durazzó elé. Másnap érkezett meg az albán kikötőhöz, és átvette az őrszolgálatot az SMU 47-től (Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy). Október 2-án Rigele kifutott az SMU 31-el és a kikötőtől délre foglalt el figyelőállást. A szintén őrszolgálaton lévő SMU 29 (Robert Dürrigl sorhajóhadnagy) a kikötőtől északra volt lesállásban. Nem sokkal később egy óriási erejű olasz-angol-ausztrál-amerikai hajóraj támadta meg Durazzó kikötőjét. Hermann Rigelének sikerült az SMU 31-el megközelítenie az ellenséges köteléket, és 11:35-kor két torpedót indított a brit HMS Weymouth cirkálóra. Az első a hajó orra előtt haladt át, de a második a tatnál eltalálta. A cirkáló fara leszakadt, és négy tengerész elesett. A támadást vezető Palladini ellentengernagy ezután lefújta a támadást, és az antant hajóraj visszavonult. Az HMS Weymouth cirkálót sikerült a felszínen tartani, majd Brindisibe vontatták és néhány hónap alatt kijavították. Az antant erők ezután nem kíséreltek meg több támadást Durazzó kikötője ellen, így az osztrák-magyar hadvezetés vissza tudta vonni az itt felhalmozott hadianyagot és a csapatokat. Az amerikai tengeralattjáró-vadász hajók a támadás után számos vízibombát vetettek az SMU 31-re, de sikerült komolyabb sérülés nélkül elmenekülnie. Rigele október 3-án, délután 3:45-kor vetett horgonyt Durazzó kikötőjében. Innen visszatért Gjenovic állomásra, ahová október 6-án, délelőtt 9 órakor érkezett meg. Ezért a sikeres küldetésért 1919. október 22-én megkapta a Lipót Rend Lovagkeresztjét a Hadiékítményekkel és a Kardokkal kitüntetést. Ezután még két őrjáratot tett Durazzó és Antivari kikötője előtt, de ellenséges hajóegységekkel már nem találkozott. Október 26-án visszatért Gjenovic állomásra, és a fegyverszünet is itt érte.

A fegyverszünet aláírása után a Gjenovic tengeralattjáró állomás legénységét a Habsburg nevű Loyd gőzös vitte Pólába, ami ekkor már olasz megszállás alatt volt, és a vasúti összeköttetés is megszakadt vele. A megszállt városban az olasz Gagni admirális parancsnokolt, aki azt ígérete az SMU 31 legénységének, hogy Olaszországon keresztül haza szállítják őket, de ez nem volt igaz. November 2-án az osztrák-magyar tengerészeket internálták, majd velencei és milánói hadifogolytáborokba vitték. Hermann Rigele csak 1919. február 28-án szabadult.

Rigele a háború után Bécsbe költözött és először a “Kühne & Ulbing” cégnél dolgozott mint kereskedelmi és műszaki alkalmazott. A tenger iránti szenvedélye azonban nem eresztette. 1920 márciusában a hamburgi “Atlantic-Reederei” hajózási vállalatnál kezdett dolgozni, mint matróz és kormányos. Ezt a hajózási vállalatot volt német tengerésztisztek alapították. Az ötlet a volt osztrák tengerésztiszteknek is megtetszett, így 1921-ben, Bécsben, megalakult a “Vega-Reederei” hajózási társaság. A vállalat tulajdonosai közt ott volt Hermann Rigele sorhajóhadnagy, Georg Ritter von Trapp korvettkapitány és más volt cs. és kir, tengerésztisztek is. Rigele nem csak a vállalat vezérigazgatója volt, hanem hajóskapitányként is dolgozott a cégnél. A cég azonban nem lett sikeres, így Rigele ismét munkahelyet váltott. 

1924 szeptemberétől amerikai hajókon szolgált kormányosként és matrózként, és több utat is tett a Hamburg-New York vonalon. Az egyik út során ismerte meg a feleségét, Brunhilde Thalmannt. 

1924 októberében Rigele az amerikai Mount Clay gőzösön szolgált, ami épp Hamburgból New Yorkba tartott. Október 23-án, miután elült a vihar, egy apró kanadai szkúnert pillantottak meg, amely segítséget kért. A gőzös megállt, és leengedett egy csónakot, ami 25 embert vett fel a süllyedő szkúnerről, köztük nőket és gyerekeket. Az elhagyott szkúnert ezután felgyújtották és sorsára hagyták. 1928-ban ezért a tettéért megkapta a Bronz Életmentő Érmet az Amerikai Életmentő Egyesülettől.

1925 júniusától New York Brooklyn nevű városrészében élt, ahol 1925. június 29-én feleségül vette Brunhilde Thalmannt (1904. április 5., Hamburg - 1982. szeptember 23., Bécs). Rigele számtalan szakmában tevékenykedett, leginkább kétkezi munkákat végzett. 1928 júliusában a hatóságok illegális bevándorlással vádolták meg, ezért nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét és kiutasították az országból. Rigele jelentkezett egy német hajóra matróznak, és visszatért a feleségével Hamburgba. 

Egy tengerésztiszt bajtársa talált neki munkát, így 1928 augusztusától a Reichard-Werke csokoládégyárban dolgozott. Mivel nagyon elégedettek voltak a munkájával, részlegvezetőnek nevezték ki. A gyárat nem sokkal később megvette a “Georg Schicht AG”, és egy évvel később már Berlinben dolgozott, mint részlegvezető. A felettesei felfigyeltek kiváló vezetői és szervezői képességeire, ezért 1930 szeptemberében a “Schicht csoport” titkára lett a csehszlovákiai Ústí Nad Labem (Aussig an der Elbe) városában. Mivel ebben a pozícióban is kiválóan megállta a helyét, 1933 elején a varsói “Schicht-Lever AG” vezetését bízták rá, és Varsóban telepedett le. 

1933. szeptember 21-én megszületett Rainer nevű fia. A varsói munkája mellé még rábízták a danzigi érdekeltségek felügyeletét is. Barbara nevű lánya 1936. november 16-án, szintén Varsóban született. Rigele az igazgatói állásának köszönhetően gondtalan életet tudott biztosítani a családjának, úgy tűnt, a bizonytalan időknek vége.

Hermann Rigele és családja. (1939)

De valami egészen más történt. Hermann Rigele szinte mindenét elvesztette a háború kirobbanása és Varsó megszállása után, és ismét egyenruhát kellett öltenie. 1939. október 7-én a német haditengerészet nyugállományú korvettkapitányi címet adományozott neki, majd 1940. augusztus 2-án besorozták a haditengerészethez. A 21. tengeralattjáró-flottillához került, majd három hónapos kiképzés után, 1940. november 21-én, a Hollandiától zsákmányolt O 8 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami az UD 1 jelet kapta. Az idős tengeralattjárót (1914-ben épült) csak kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. 1941. április 1-jén sorhajóhadnaggyá léptették elő. Április 20-án átadta a hajó parancsnokságát Friedrich Schafer sorhajóhadnagynak és két hét szabadságra ment, mielőtt május 4-én átvette volna a 3. tengeralattjáró-flottilla parancsnokságát. Egy újabb kiképzés után, június 8-án, az UD 3 (volt holland O 25) tengeralattjáró parancsnoka lett. 1942. október 3-án elhagyta Kielt, és október 22-én futott be Lorient kikötőjébe. Ettől kezdve az UD 3 is részt vett az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harcban, és torpedókkal látta el a cirkáló tengeralattjárókat. Ez egy rendkívül veszélyes és körülményes megbízatás volt az ekkor már 51(!) éves parancsnoknak, aki az egyik legidősebb aktív tengeralattjáró parancsnok volt. (A német tengeralattjáró parancsnokok átlagos életkora 23 és 26 év között volt.)

A holland O 25 tengeralattjáró vízrebocsátása 1940. május 1-jén, 9 nappal a német támadás előtt.

1942. szeptember 1-jén fregattkapitánnyá léptették elő. 1942. november 3-án egy kilenc hetes cirkálásra futott ki az Atlanti Óceán Brazília és Afrika közötti részére. November 26-án elsüllyesztette a norvég INDRA (5450 BRT) gőzöst. A két világháború hozzávetőlegesen 3000 tengeralattjáró parancsnoka közül Hermann Rigele fregattkapitány volt az egyetlen, aki mindkét világháborúban elsüllyesztett egy hajót. 1943. január 7-én futott be Lorient kikötőjébe, majd február 10-én kifutott Bergen irányába, amit február 26-án ért el. A következő nap tovább indult Gotenhafen felé, ahová március 3-án érkezett meg. 

Hermann Rigele fregattkapitány immár a német Kriegsmarine szolgálatában.

Tengeralattjáró parancsnoki tevékenységéért 1942-ben megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, majd 1943-ban az első osztályú Vaskeresztet. 1944. április 1-jén átvette a kieli tengeralattjáró bázis parancsnokságát, de 1945. február 11-ig a königsbergi/hamburgi 32. tengeralattjáró flottilla parancsnoka is volt. Ezután Trieszt kikötőparancsnoka lett, egészen a város kapitulációjáig. Brit fogságba esett, és egy dél-olasz fogolytáborba vitték, ahol maláriát és mellhártyagyulladást kapott.

1946. február 16-án engedték szabadon és az ausztriai Villach-ba vitték. Hermann Rigele, immár 55 évesen, ismét nincstelen volt. A stájerországi Altaussee falucskájában helyezkedett el, mint házicseléd. Itt találkozott újra a családjával, akik túlélték a háborút. Mindeközben a “Schicht AG” komoly változásokon ment át. Először a tulajdonosi szerkezetet kellett tisztázni. Az orosz megszálló erők lefoglalták a gyárakat, mint német tulajdont. 1946. március 8-án a céget átnevezték “Österreichischen Unilever AG”-re. Elsőként a bombázások okozta károkat javították ki, melynek során Hermann Rigele kiváló szervezőkészsége ismét megmutatkozott, és fokozatosan újra tudták indítani a termelést. Amikor 1956-ban, 65 évesen, nyugdíjba ment, egy sikeres vállalatot hagyhatott maga mögött.

Hermann Rigele 1982. október 18-án hunyt el Bécsben, néhány héttel a felesége halála után. Október 28-án temették el a hietzingi temetőben. A temetésén az utolsó élő katonai Mária Terézia-renddel kitűntetett, Gottfried Freiherr von Banfield sorhajóhadnagy mondott beszédet.  

Hermann Riegle sírja a hietzingi temetőben.

Miközben Rigele New York-ban dolgozott, az Osztrák Flottaegyesület felkérte, hogy nyújtson be kérelmet a katonai Mária Terézia-rend elnyerésére. Rigele eleget tett a felkérésnek, és 1926 februárjában benyújtotta a kérelmet. A Flottaegyesület, de leginkább Bruno Dittrich elnök, maximálisan támogatta őt. A Monarchia összeomlása miatt Rigele bajtársai szétszóródtak a világban. Rigele New Yorkban élt, második tisztje, Rudolf Schwenk fregattkapitány Stockholmban, a harmadik tisztje, Gustav Oplustil fregatthadnagy pedig Brünnben. Georg Ritter von Trapp korvettkapitány, aki maga is a rend kitüntetettje volt, szintén Rigele mellett tanúskodott. Mivel a rendtanács 1927 októberében nem tudott dönteni a kérelem ügyében, ezért Trapp fregattkapitányt kérték fel véleményezésre. Végül a rend 1929. december 21-ei ülésén Hermann Rigele megkapta a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Kilenc rendtag szavazott mellette, míg öt ellene, azzal a kitétellel, hogy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adják meg neki. Franz Freudenseher a következőt írta:

“Amikor erről a kérdésről dönteni kell, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a tengeralattjárók célja és feladata mindig is az ellenséges hajók elsüllyesztése. Ha, ebben a tekintetben, egy tengeralattjáró parancsnok nem ragadja meg minden esetben a lehetőséget, hogy lanszírozzon, ez a fegyver teljesen értelmét veszti. Csak és kizárólag a különleges körülmények lehetnek azok, amik okot adhatnak arra, hogy oda ítéljük a Mária Terézia-rendet. De ilyen körülmények ebben az esetben nem állnak fenn…”

***

Források: 

- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

- https://uboat.net

Ha tetszett a cikk, ide kattintva támogathatod a blogot.

Read more...

Durazzo ostroma és a brit HMS Weymouth cirkáló megtorpedózása - 1918. október 2.

1918. június 8-án Franchet d'Espérey tábornokot nevezték ki a 350 000 fős balkáni antant haderők élére, mely francia, szerb, angol, olasz és görög katonákból állt. A döntő offenzívára való felkészülésről augusztus 3-án döntött a versailles-i katonai képviselet.

1918 nyarára Bulgária az összeomlás szélére jutott. Hogy megtarthassa hódításait és elkerülje a forradalmat, a németbarát Radoszlavov-kormányt 1918. június 18-án új kabinet váltotta fel, mely az antanthoz közeledett. A bolgár diplomaták egy különbékét szerettek volna előkészíteni.

1918. szeptember 14-én az antant haderő megkezdte egy átfogó támadás tüzérségi előkészítését. A Dojraní- és Preszpa-tavak közti kb. 150 kilométeres vonalon több mint 500 ágyú öntötte a tüzet. 15-én hajnalban a Vadar és a Cerna közt indult rohamra 6 szerb és 2 francia hadosztály.

A front védelmét kizárólag kimerült és rosszul felszerelt bolgár csapatok (kb. 350 000 fő) látták el, mert a német és osztrák-magyar csapatokat már korábban kivonták a nyugati offenzívák miatt. A bolgár hadosztályok alig mutattak ellenállást, majd szeptember 20-án Skopje irányába elvonultak. A gyorsan ideirányított német és osztrák-magyar csapatok már nem érkezhettek meg időben. Szeptember 25-én, szövetségesei hozzájárulásával mit sem törődve, Bulgária békét kért, majd szeptember 29-én Szalonikiben, Lukov tábornok aláírta a másnap érvénybe lépő fegyverszünetet.

Az AOK parancsot adott báró kövesházi Köves Hermann tábornagynak, a balkáni front főparancsnokának, Albánia kiürítésére, a csapatok visszavonására Szerbiába, majd a Monarchia határaira. Több mint 40 000 katonát és nagy mennyiségű hadianyagot vontak vissza Durazzóba. Innen, amit lehetett, tengeri úton szállítottak Cattaróba, de a csapatok nagy része az egyetlen szárazföldi útvonalon vonult vissza.

A katonák és a hadianyagok elszállítására 10-12 tehergőzöst tudtak összevonni, több nem volt. Kíséretükre négy rombolót és nyolc torpedónaszádot osztottak be, a többi hajónak valószínűleg már nem jutott üzemanyag. Durazzó előtt 2-3 tengeralattjáró váltotta egymást.

Thaon di Revel altengernagy, az olasz flotta főparancsnoka, elhatározta, hogy csapást mér Durazzóra, megsemmisíti az ott állomásozó osztrák-magyar hajókat, megakadályozva így a visszavonulást, és megkaparintja a felhalmozott, nagy mennyiségű hadianyagot is. A támadást eredetileg október 1-jére tűzte ki, de az utolsó pillanatban 24 órával elhalasztotta, mert úgy döntött, hogy a támadó erők védelmére beveti a DANTHE ALIGHIERI dreadnought-ot is.

1918. október 2-án három szállítógőzös rakodott be Durazzó kikötőjében: a GRAZ, a STAMBUL és a HERCEGOVINA, fedezetükre a DINARA és a SCHARFSCHÜTZE rombolók és a 87 F torpedónaszád tartózkodott a kikötőben. A kikötő védelmére csak néhány kisebb parti üteg állt rendelkezésre, melyek a 10 000 méteres lőtávolságot sem érték el. A kikötő bejárata előtt az U 29 és U 31 naszádok voltak védőállásban. Nappal őrködtek, este pedig befutottak a kikötőbe, hogy az üzemanyaggal takarékoskodhassanak.

A támadás október 2-án reggel kezdődött. Erről így ír jelentésében a DINARA parancsnoka, H. Bauer korvettkapitány:

"A Mali Durcit jelzőállomás közli: 42 ellenséges hajó tart Durazzó felé. Minden ember a fedélzetre, csónakot visszahívni, tűzkészültség. A szárazföldi erők vezérkara javasolta, hogy haladjunk É-i irányban az öbölben, s azt elhagyva kíséreljük meg az áttörést Bocche di Cattaróba. Nem tesszük, a szállítóhajókat nem lehet védelem nélkül hagyni.

Az ellenség rövidesen megnyitja a tüzet. A páncélos cirkálók nehézágyúi a várost, a kikötőt lövik, a cirkálók a szállítóhajóinkat a repülők az elhárítást kutatják. A saját hajóinkon csak 7 cm-es lövegek vannak, ezekkel az ellenséget nem lehet elérni. Az angolok belövik magukat, a város, illetve az egyik szállítóhajónk ég.

Rombolóink a védő aknazár és a sekély víz között manővereznek, az ellenség nagy rombolói közelednek, s torpedótámadást kezdenek, fedezetükben MAS naszádok törnek előre.

Tüzet nyitnak. Egy minden kaliberű lövedékből álló záporban hajóznak, közben az angol hidroplánok bombáznak. Az élen haladó MAS naszád telitalálatot kap, egy robbanás után oldalra dől és nyomban elmerül. A második naszádot (MAS-98) is eltaláljuk, a lövedék hosszában átfúrja az egész hajót, de az tovább futott.

Brit rombolók próbálnak benyomulni az öbölbe, torpedótámadás indul, 12 torpedót lőnek ki a 3 hajónkra. Ezeket kikerüljük, a 87 F naszádnak szerencséje van. Három torpedót lőnek rá, kettőt kikerül, a harmadik hegyes szögben eltalálja, de nem robban, a gyújtófej nem működött.

Rombolóink az öbölben délre futva Sassótól Ny-ra fordultak, majd ellenmenetben visszafelé a brit egységekkel szemben. Közben ki kellett kerülni az úszó, célt tévesztett torpedókat, amelyekből a csata után számos darabot kifogtunk és mentesítettünk.

A kevés szárazföldi ütegünk nem tudta megakadályozni az ellenség közeledését. Egyre fokozódott a tüzelés és csak vártak, hogy a fölényes túlerő elnyom bennünket. Az egyenlőtlen harcnak az U 31 tengeralattjárónk vetett véget, amely az erős védelem ellenére is megtorpedózta az egyik angol cirkálót."

Az SMU 31 a Cattarói-öbölben.

A WEYMOUTH megtorpedózásának részleteit H. Rigele sorhajóhadnagy, az U 31 parancsnokának jelentése tartalmazza:

„1918. szeptember 29., kifutás Bocche-ból, Albánia felé. Szeptember 30-án, 06,30-kor az őrködés Durazzo előtt átvéve, 12,15-kor befutás Durazzóba. Október 1-jén 0,00 kifutás 17,00-kor befutás Durazzóba.

Október 2. 0,45-kor kifutás Durazzóból. 10,55-kor visszatérőben a Samona-foknál kijelölt várakozási pozíció felé, 190°-os irányban észleltem egyes ellenséges flottakötelékeket 80°-os irányon haladva, a Durazzói-öböl közepe felé tartva. Ezek a következőkből álltak: az élen három biztosító vagy aknakereső motorosnaszád, egy kötelék biztosító romboló különböző típusokból és három nagy hadihajó nyomdokvonalban. Az 1. számú pozícióban valószínűleg JULES MICHELET oszt. cirkáló, a 2. számú pozícióban REGINA ELENA (zászló felismerhető), a 3. sz. pozícióban, mint az 1. számú.

Támadásra határozom el magam, de több mint 3500 m a legkisebb távolság, és az ellenség közel párhuzamosan halad velem. 11,20-kor az ellenség DK-re fordul és tüzet nyit Durazzóra. 11,27-kor 330°-on bemérve megpillantok három könnyűcirkálót 160°-os irányon haladva sokkal alkalmasabb támadási pozícióban, ezek ellen fordulok és támadok. Ekkor hirtelen a csatahajók támadása felől robbanásokat, bombákat és lövedékek vízbecsapódását hallom. Felismerem a könnyűcirkálókon a brit zászlót, s BIRMINGHAM osztályúnak azonosítom. A cirkálókat fedező egységek nem láthatók.

11,35-kor az ellenség 20-30°-os fordulatot tesz, amiatt az első egységet már nem tudom megfelelően közelíteni. Így 11,40-kor az utolsó cirkálóra fordulás után kettős torpedólövést adok le. Az időkülönbség a két torpedó között minimális volt. Lövés előtt láttam, hogy a cirkáló tüzel a szárazföldi célokra, 35 sec. múlva hallom a torpedók robbanását. A naszád az uralkodó tengerjárás és a lassú menet miatt a kettős lövés után 6 m-t ugrott felfelé, ezután nyomban 40 m mélységbe merültem és DNy-i irányt vettem fel. 11,44-kor robbant az első (vízi) bomba, elég közel, kb. két perc múlva, jobb oldalról a fedélzeten kívülről egy reccsenő, roppanó hangot hallok, oka nem ismeretes, nem követte detonáció, és nincs trimm vagy menet tank sérülés, a torony oldalvilágítása nem látható.

11,55-kor próbálok periszkóp mélységbe menni, 30 m-en hajócsavarok zaját hallom, közelünkben három bomba robban, ekkor ismét 50 m mélyre merülök. A folytatást kerülendő, változó irányban haladok ÉK felé, és 12,20-kor kapom az utolsó jól ülő bombát, majd a hajócsavarzaj elmarad.

13,10-kor felmerülök, periszkópon DNy-ra saját BARON CALL kórházhajónkat látom öt ellenséges romboló kíséretében, majd DNy-ra szem elől vesztem. Mari Durcit felé haladva víz alatt, betöltöm a tartaléktorpedókat és 15,45-kor befutok Durazzóba.

Az SMS DINARA közli velem, hogy az angol cirkálón a torpedótalálataim után az árboc kétszeres magasságáig csapott fel a vízoszlop. A durazzói tengerészeti üteg egyik matrózának jelentése szerint az ütegtől megfigyelték a cirkáló süllyedését. ...A nap folyamán a Durazzóba való befutáskor, a Mali Durcittól É-ra úszó roncsdarabokat észleltek, a származásuk nem volt megállapítható.”

Az olasz cirkáló-erők parancsnoka, Palladini ellentengernagy, amikor értesült a WEYMOUTH megtorpedózásáról, és hogy a repülőgépek egy újabb tengeralattjárót fedeztek fel (az U 29-et), azonnal befejezte a város lövetését és a nyílt tenger felé fordulva visszatért Brindisibe.

A WEYMOUTH cirkálót a farrészen érte a találat, és a jelentés szerint „...a teljes hajófar, a kormánylapáttal együtt, a 210-es rekesztől hátra leszakadt. A kormányrekeszt elárasztotta a víz, és a 200-as rekesztől hátra szabadon áramlott be a víz. A 200-as válaszfal megsérült, a fedélzetmester raktárai és az édesvíz tartályok víz alá kerültek. A 190-es válaszfal sértetlen, de valószínűleg deformálódott, mert minimális szivárgás figyelhető meg a 186 - 190-es rekeszekben, és az élelmiszerraktárakban. A javítások során a 190-es válaszfaltól újjá kell építeni a hajót, valamint új fartőkét, páncélfedélzetet, lemezelést, stb. kell kapnia.  Manőver- és kormányképtelen állapotban, farral a vízbe süllyedve, a TITANO tengeri vontató vontatta be Brindisibe, a fél flotta fedezete alatt. Javítását hat hónapra valószínűsítették, majd újjáépítése után egészen még 1928-ig szolgált.

A sérült HMS Weymouth cirkáló.

Durazzóban a bombázás hat polgári áldozatot követelt. Több épület is romba dőlt, köztük Wied herceg, a volt uralkodó palotája is.

A kikötőben is számottevő kár keletkezett. A faépületek leégtek. Az osztrák STAMBUL gőzös kigyulladt és elsüllyedt, 40 katona meghalt. A kiürítés azonban folyt tovább. Az osztrák-magyar csapatok elszállítása kb. október 20-ig folytatódott. Több mint 15 000 főt szállítottak Cattaróba és Fiuméba, ezzel pedig lehetővé vált az albán front visszavonása. Az olasz flotta csak november közepén jelent meg újra Durazzó előtt, majd a partra tett csapatok a már kiürített várost elfoglalták.

 Röviden értékelnünk kell a támadó erők tevékenységét is.

Első pillantásra érthetetlennek tűnik, hogy egy ilyen elsöprő erejű túlerőt képviselő flotta miért nem közelebbről hajtotta végre a kikötő bombázását, hiszen a nagyobb hajóegységek számára elegendő kísérőhajó állt rendelkezésre. A Durazzót védő egységek és a parti ütegek páncélátütő képessége messze elmaradt az olasz páncélos cirkálók védettségéhez képest. Ha a támadást energikusabban és bátrabban hajtják végre, a támadók elérhették volna kitűzött céljukat, a kikötő használhatatlanná tételét. A WEYMOUTH megtorpedózása nem indokolhatta volna a teljes hadművelet leállítását. Ellenkezőleg, a veszteség kompenzálása érdekében erőteljesebben kellett volna folytatni azt. De mint a tengeri háborúk történetében oly sokszor, ebben az esetben is az emberi tényező döntött. Di Revel óvatoskodása, a partközeli hadműveletek leállítása az utolsó pillanatban, sikertelenné tette a hadműveletet. Palladini ellentengernagy sem volt bátrabb főnökénél, így a WEYMOUTH megtorpedózása után megszakította a hadműveletet. A támadásról a briteknek lesújtó véleménye volt, amit Godfrey fregattkapitánynak, a Mediterrán Törzskar vezérkari főnökének helyettesének jelentése is hűen tükröz:

 „Ha a támadást a kikötőig tolták volna előre, mint ahogy azt eredetileg tervezték, és elpusztítják a kikötőben álló hajókat, a veszteség elviselhető lett volna. 

Az olasz főparancsnok, aki hírhedten gyáva, az utolsó pillanatban visszavonta a partközeli műveletekre vonatkozó parancsot, sikertelenné téve az egész vállalkozást. 

Egy partközeli akció, mely lehetőséget adott volna arra, hogy a hajókban és a gyárakban kárt okozzanak, kiegyenlítette volna a WEYMOUTH hat hónapos kiesését, de egy 12 000 yard (10 973 méter) távolságból történő bombázás kedvéért kockáztatni az akna és tengeralattjáró veszélyt rendkívüli könnyelműségnek tűnik, főleg tudva azt is, hogy milyen hatástalanok ezek a távoli bombázások.

A brit főparancsnok semmilyen tájékoztatást nem kapott készülődő hadműveletről, annak ellenére, hogy az az adriai brit erők jelentős részét foglalta magába. […]

Ami az aktuális hadműveletet illeti, nem úgy tűnik, hogy bármi haszna lett volna a légi megfigyelésnek; sőt, kétséges, hogy bármit is megfigyeltek volna.

A hajók sebessége a bombázás alatt 10 csomó volt, amiből látszik, hogy könnyű célpontok voltak egy tengeralattjáró támadás számára.

[…] Bárki, aki látta Seddul Bahr falu közvetlen bombázását a QUEEN ELISABETH és számos más csatahajó által, az tudhatja, hogy milyen csekély kárt okoznak ezek a bombázások. Egy 12 000 yard-ról, megfigyelés nélkül végrehajtott szétszórt támadásnak rendkívül csekély hatása lehetett.” 

Hermann Rigele az U 31 parancsnoka.

Az U 31 parancsnokát, Hermann Rigele sorhajóhadnagyot a flottaparancsnok a legmagasabb kitüntetésre terjesztette fel. Mivel IV. Károly császár 1918. november 7-én elhagyta az országot, s az általa megbízott Káptalanra ruházta át a Katonai Mária Terézia Rend és a Tiszti Arany Vitézségi Érem odaítélését. A Káptalan az 1929. december 21-én kelt promócióval a Katonai Mária Terézia Rend Lovagkeresztjének 1069. számú példányát adományozta nemes Herman Rigele sorhajóhadnagynak Durazzó megmentéséért.

Bár az U 31 torpedói megmentették Durazzót, a háború menetét már érdemben nem befolyásolhatták. Míg a cs. és kir. haditengerészet utolsó sikerét aratta, az antant egy újabb kudarcot könyvelhetett el, amit azonban gyorsan feledtetett a Központi Hatalmak gyors összeomlása és az antant végső győzelme.

Read more...