2021. szeptember 19., vasárnap

Egy kulacs története – A Nagy Háború anekdotái - LVI.

A hegyoldalról leolvadt a hó és az első hóvirág kinyitotta szirmait. Szerteszét mindenféle holmi hevert, és a hóvirág megkérdezett egy kulacsot. Mi vagy és hogy kerültél ide?

– Kulacs. És hogy kerültem ide? Annak hosszú története van.

– Meséld el, kérlek, hiszen én olyan árva vagyok és legalább tanulok valamit. – A kulacs szívesen beleegyezett, mert valami nagyon nyomta a szívét és nagy sóhajtozások közt megkezdte.

Egy nagy gyárban születtem. Öles betűkkel volt kiírva a kapujára: Zománcedénygyár. Sokan voltunk testvérek, a rokonságom pedig kiterjedt. Ez volt az első tapasztalatom egy magazin nevű helyiségben. Tőlük tanultam meg a beszédet és még sok mást a beszéd révén. Mint mondám, testvérem sok volt és alig lehetett ránk ismerni, olyan egyformák voltunk. Csak az öregebbek különböztek valami ismertetőjel, horpadások, lepattant részek révén... Csodáltam őket, mert sokat tudtak beszélni. De engem nagyon lenéztek. "Mit bámulsz úgy ránk, hisz te csak 17-ben születtél, mi pedig már 14-ben kinn jártunk Galíciában!" mordultak rám, ha kétkedően hallgattam egyik-másik meséjüket.

De a sok mese engem mégis izgatott. Vágytam ki a nagy világba. Hiába intett nagybátyám, egy zsíros bödön: "Örülj kölyök, míg a magazinban lehetsz!" Nekem már beszélhetett. De nem is kellett soká várnom. Egy napon katonák jöttek, többünket sátorlapokba tettek és elvittek a kaszárnyába. Ott szétosztottak bennünket. "Őrmester úr, nekem azt az újat!" Így jutottam én egy szőke kis legényhez. Forgatott, nézdegélt. "Fáintos egy kulacs." Aztán kimosott, megtörölt és a kenyérzsákjába dugott. Alig dugott el, jön az őrmester és megszólítja a gazdámat: Kovács megkapta a szabadságot, de holnap délutánra itt legyen, mert este indulunk. Örömmel ültünk vonatra, mert az állomáson tapasztaltam először gazdám szeretetét. Ugyanis megtöltött vízzel és nagyot ivott belőlem. "Drága kulacsom, csak mindig tele légy itallal, a kenyérzsák pedig ennivalóval, akkor nem lészen baj!" Még nagyobb lett az öröm, mikor a gazdám szülei házába érkeztünk. A gazdám anyja, testvérei sorra nézték a gazdám holmiját, de különösen engem. De hamar letelt a szabadság és Pista – így hívták a gazdámat – búcsúzni kezdett. Belém jó erős szilvóriumot töltöttek, de a reámhulló könnyek még ennél is jobban égettek. Bár én nem értettem, hogy miért is kell azon sírni, hogy valakinek a fia a harctérre megy.


De túlestünk ezen is, miként egyebeken is. És nem maradt más, mint az emlékek. Mert a sok felkészített étel-ital elfogyott még az úton, a virágról, zászlókról ne is beszéljünk. Már a legközelebbi állomáson elmentek. Csak a nóta motoszkál még most is a fülemben: "Sír az édesanyám, a szeretőm gyászol, 22-es aknagolyó választ el egymástól"... Ezt még a sok baj és viszontagság sem feledteti el. Mert ettől fogva ugyancsak kivettem részemet gazdám minden bajában. Hiszen, csak azt a közönséges vizet vegyük, mennyi bajt okozott mindkettőnknek. Egyik helyt wasser, másutt vodu, végül is acqua lett belőle. És ki győzné felsorolni azt a sok falut, várost és egyéb helyet, ahol mindig más és más fajta ital volt bennem. Ha jobb dolga volt gazdámnak, még bor, rum és kávé is. Ilyenkor annál többre becsült és jót húzott belőlem.

Hát még mikor szerencséssé tettem a gazdámat! Ugyanis egy alkalommal gazdám főhadnagya vizet kért és miután ivott így szólt gazdámhoz: "Ejnye, ügyes fiúnak látszol, jöjj el hozzám legénynek!" Ettől fogva még jobb volt a dolgom, mert többször volt bennem finomabb ital. Örültünk mindketten a szerencsének, de most, hogy visszatekintek, egyenesen szerencsétlenségnek tartom. De az élet fontos pillanataiban soh'sem tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. És legtöbbször csak az idő ad igazat, vagy hazudtol meg. Ugyanis gazdámnak járt volna már a szabadság, és egy napon mondja a főhadnagya: "Pista, holnap csinálunk egy kis támadást, elküldhetnélek most szabadságra, de ne hagyj itt, hátha megsebesülök, akkor velem jössz haza hosszabb időre. Szerezz valami szíverősítőt is!"

Bátor fiú volt a főhadnagy, és Pista is csak örült a közelgő támadásnak: "Bizony főhadnagy úr, egy kis rendet köll már a digók között teremteni, mert így csendesen soh'sem jutunk el a falunkba!" – felelt rá és felkészült, hogy elhozza a főhadnagy menázsiját. Finom vörös bort is kaptunk... A reggelt nagy ágyúzással köszöntötték a mieink, utána pedig kiugrott a főhadnagy a századával. Gazdám mindenütt a közelében. Zúgtak a kézi gépfegyvereink: Tatatatatata... De felelt rá csakhamar az olasz is: Hjuijj, hjuijj, hjuijj, zizizizizizzz... Rohanunk árkon-bokron tüskés drótokon keresztül. 

Egyszer csak gazdám elbotlik, engem kiejt a kenyérzsákból, és én égető fájdalmat érzek. A főhadnagy a gazdámhoz rohan: "Mi az Pista, meglőttek? De nini még a kulacsot is! Piros vér, piros bor." De gazdám nem szólt egy szót sem. Engem pedig úgy sem értett volna, ha szólok is. Menne tovább, de ő is összerogy... Itt feküdtünk sokáig... Míg egy napon katonák jöttek és eltemették a gazdámat, a főhadnagyot és sok más katonát. Az egyik sírásó felvett, majd félredobott. És ez még most is fáj... "Gyerünk tovább komám, egyéb dolgunk sincs, mint temetni, míg végre minket is eltemet valaki!"... Azóta nem láttam embert... Így kerültem ide... A testvéreim többet tudtak mesélni, de én velem csak ennyi történt...

– Istenem milyen szép – sóhajtotta a hóvirág és fázósan összecsukta a szirmait. Ugye, holnap is fogsz valamit mesélni?

1921. január 21.

(In: Dr. Horthy László: A Monte Grappától a tengerig. Olasz front, albániai fogolytábor. Fríg kiadó, 2016.)



  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP