A császár újra nemet mond a korlátlan tengeralattjáró-háborúra - 1916. március 4.

A német kormány képtelen volt dűlőre jutni a tengeralattjárók felhasználását illetően. A tengerésztisztek többsége a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett tört pálcát, mivel úgy vélték, hogy végre rendelkeznek azzal az erővel, ami már képes megtörni a brit kereskedelmi hajózást. Falkenhayn is egyetértett, és azt remélte, hogy míg a katonái Verdunnél legyőzik a franciákat, a tengeralattjárók a britekre csapnak le. Bethmann-Hollweg kancellár, mint mindig, vehemensen tiltakozott az ötlet ellen, azzal érvelve, hogy azzal kiváltanák az Egyesült Államok hadüzenetét. 

A viták és nézeteltérések végül az OHL március 4-ei konferenciáján csúcsosodtak ki. A feszültség nagy volt. Müller admirális szerint a kancellár „cigarettáról cigarettára gyújtott, és folyamatosan egyik széktől a másikig ment”. A feszültség a császárra is átragadt. „Őfelsége idegei az összeomlás határán voltak a kimerültségtől. Ma először mondta ki, hogy „senkinek sem szabadna kimondania, és nekem se szabadna bevallanom... de ez a háború nem fog dicsőséges győzelemmel végződni.”

A császár lakóhelye a háború alatt.

A császár nem akarta, hogy az amerikaiak belépjenek a háborúba, főleg nem úgy, hogy a németek okot adhatnak arra, hogy barbársággal vádolják őket. Másrészről meg volt róla győződve, hogy a tengeralattjáró hatékony fegyver lehet a britek ellen. Eredetileg úgy tervezte, hogy akkor küldi hadba a tengeralattjáróit, ha Verdunnél sikerült kivívni a győzelmet, de ez a kezdeti sikerek ellenére március elején már egyre távolabbinak tűnt. Végül beleegyezett a tengeralattjáró-háború felújításába, de csak korlátozásokkal. A felfegyverzett kereskedelmi hajókat bárhol figyelmeztetés nélkül elsüllyeszthetik, a fegyverteleneket viszont csak a Brit-szigetek körüli háborús zónában. Az utasszállító hajókat nem támadhatják meg, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűek és fel vannak-e fegyverezve, vagy sem.

Az admirálisok többsége meg volt róla győződve, hogy a dolog nem fog működni, a parancsnokok vagy túl agresszívek lesznek és az utasszállítókat is elsüllyesztik, vagy félelmükben túl sok kereskedelmi hajót hagynak futni. Mindenesetre a császár nem hajlott meg, és nem engedte, hogy a tengeralattjárók szabadon, megkötések nélkül portyázzanak. 

Read more...

A támadás megreked – 1916. február 29.

Ezen a napon is tovább folytatódott az öldöklő küzdelem Douaumont faluért. A francia tüzérség továbbra is teljes erőbedobással védte, a németek pedig nagyon nehezen tudtak előrenyomulni, és ismét komoly veszteségeket szenvedtek. Ahogy leszállt az este, rohamcsapatok jelentek meg, melyek lángszórói 30 méteres lángcsóvákat vetettek. Az új fegyver megjelenése súlyos csapást jelentett a védők moráljára nézve, és tömegével adták meg magukat. Miközben a német vonalak felé meneteltek, a hadifoglyoknak a súlyosan sebesült ellenséges katonákat is magukkal kellett cipelniük. A küzdelem még egy napig tartott, miközben a németek már Douaumont erődjéből is lőtték a franciákat – végül március 2-án foglalták el a falut. A védekező 33. Ezred megadta magát. A fogságba esettek között volt Charles de Gaulle is.

Francia katonák a St. Mihiel magaslatnál lévő lövészárokban.

Azonban egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a csata elvesztette dinamizmusát, és a vonalak lassan stagnálni kezdtek. Ugyan erre a konklúzióra jutott a stenay-i német parancsnokság is. Több intézkedést is fontolóra vettek. Pétain viszont elérte a célját: A német támadást megállították, a francia hadsereg pedig 2-3 nap haladékot kapott.

A stagnálás elsősorban német oldalról eredt: mivel jelentős területeket foglaltak el az elmúlt hét során, a frontvonal már a tüzérségük hatótávolságán túl húzódott. A csatamező egy hatalmas, bombatölcsérekből álló mocsárrá változott, ahol a tüzérség csak rendkívüli erőfeszítések árán haladhatott előre. A fontosabb muníció is elapadt. A frontvonalon hiány volt tartalék csapatokból, lőszerből, ellátmányból és ételből. Tábori konyha nem volt, az élelmiszert a katonáknak magukkal kellett cipelniük. Ivóvíz is alig akadt. A sebesülteket nem tudták visszavinni a front mögé, és ellátásukról sem tudtak gondoskodni – sokan halálra fagytak a hideg időben. A halottakat nem tudták eltemetni, mert a folyamatos ágyúzás miatt a holttestek újra a felszínre kerültek. A hideg, a havazás és az eső, egyik oldalon sem kímélte a harcolókat.

Német katonák gránáttámadása egy lövészárokból.

Falkenhayn nem küldött újabb csapatokat, amikor lehetősége lett volna az áttörésre, bár egy gyors áttörés az nem is szerepelt a terveiben. Egyszerűen ki akarta véreztetni a francia hadsereget, és nem akart gyors győzelmet aratni. A felőrlő csatát, amire vágyott, megkapta. De az áldozatok nem csak franciák voltak, ahogy azt eredetileg képzelte. A német veszteségek is egyre brutálisabbak voltak. Verdun lassan egy olyan mértékű mészárlásba ment át, amilyet még sohasem látott a világ.

A másik ok, amiért a német támadás megrekedt, hogy a franciák erősítést tudtak hozni a frontra, valamint Pétain utasításait betartva a tüzérséget megfelelő pozíciókba helyezték. Néhány nap alatt a harcba vetett lövegek számát 500 db-ra emelték, melyek többségét a bal parton vetették be. A dombok által védve, és a német tüzérség hatótávolságán kívül pusztító tűz alá tudták venni a rohamozó német csapatokat. Noha február 27-én a német VII. Hadtest rohamot intézett a francia lövegek ellen, a támadás kudarcot vallott.

Francia katonák pihennek a Voie Sacrée mentén.

Miután a támadást megrekedt, március első napjaiban a német hadvezetőség elhatározta, hogy a folyóparton állomásozó francia tüzérséget ki kell iktatni, mielőtt megindulhatnának Verdun felé. A szárnyak csatája immár küszöbön állt.

Read more...

A koronaherceg összehívja a válságstábot – 1916. február 28.

Falkenhayn terve egy hatalmas ütközet volt, ami kivérezteti a franciákat, de a napi szintű veszteségek mértéke sokkolta Vilmos koronaherceget, aki az erődért küzdő 5. Hadsereg parancsnoka volt. Február 28-án válságstábot hívott össze, hogy tisztázzák a hadicélokat. Falkenhayn továbbra is azt az álláspontot képviselte, hogy több francia katonát kell elpusztítani, mint amennyi német elesik, de a koronaherceg továbbra is a város elfoglalása mellett érvelt.

Vilmos koronaherceg Verdunnél. (A hátsó ülésen látható.)

A csata első hetében mindkét hadsereg komoly veszteségeket szenvedett: február 26-án a franciák 25 000 főnél tartottak, míg a németek 29-én érték el ugyan ezt a számot, noha arra számítottak, hogy a francia veszteségek háromszor akkorák lesznek, mint a saját csapataiké. Az összecsapás során a legnagyobb nyomás azonban a német elitegységekre nehezedett. Az egyik porosz gránátos zászlóalj 196 főre olvadt. Von Zwehl csapatai, melyek ragyogóan teljesítettek a csata első napjaiban, szinte teljesen megsemmisültek. Egy francia lehallgató állomás az alábbi német telefonhívást rögzítette: „Ha így megy tovább, a háború végére egyetlen emberünk sem marad.”

A németek tisztában voltak vele, hogy a meglepetés ereje már elveszett, de még mindig lehetőség volt egy komoly morális és anyagi győzelemre. Abban egyeztek meg, hogy a győzelem biztosításához további nagy mennyiségű munícióra és katonára lesz szükség, és egyszerre kell majd bevetni őket. A csata így nem enyhült, hanem még hevesebbé vált. Újabb támadásokat terveztek végig a bal parton. Vaux erődjét, mely Douaumont kisebb szomszédja volt, választották ki a következő stratégiai célpontnak.

Német tüzérek ebédelnek Verdunnél.

Ez idő alatt a harcok természetesen tovább zajlottak. A 105. Szász Gyalogezred maradványai tovább nyomultak előre, noha mindkét oldalról tűz alatt tartották őket a francia géppuskások. Az egyik katona így emlékezett vissza: „Majdnem minden tisztünk elesett, vagy megsérült a saját tüzérségünk tüzében, mely túl közelre célzott, és rengeteg veszteséget okozott...” 

Egy másik ezred is megindult a falu irányába, de rengeteg embert veszített. Az öldöklő kézitusa során egyetlen foglyot sem ejtettek a harcoló felek. Egész nap zajlott a küzdelem, de a falut nem sikerült elfoglalni. Négy német ezredet vetettek be, de a 3 500 katonából 2 000 megsebesült vagy elesett. Ez volt az a nap, amikor megszületett a „verduni pokol” kifejezés.

Read more...

Megkezdődik a verduni csata - 1916. február 21.

Mivel az 1915-ös év áttörési kísérletei nem hoztak eredményt, Falkenhayn úgy döntött, hogy taktikát vált, és a francia hadsereg kivéreztetéset tűzte ki célul. A választás Verdun-sur-Meuse városára esett, mely erődökkel volt körülvéve, és a Párizsba vezető utat zárta el.

A hadművelet megkezdése előtt Falkenhayn ezt írta II. Vilmos császárnak:

"A franciákat egy hajszál választja el az összeomlástól. A tömeges áttörés – mivel az erőforrásaink nem elegendőek hozzá – felesleges. Amit viszont megtehetünk, az az, hogy kényszerítjük a francia vezérkart, hogy minden emberét bevesse. Ha ezt megteszik, a francia erők kivéreznek."

A támadás során a németeknek kedvezett, hogy Verdun három oldalról is elszigetelt volt, és csak egyetlen utánpótlási útvonallal rendelkezett, míg a német vasutak mindössze 20 km-re voltak a fronttól. Ezen kívül Verdun védelme sem volt teljes, mivel a tüzérség egy részét eltávolították az erődökből, hogy máshol vessék be őket.

Ennek ellenére a franciákat nem érte teljesen felkészületlenül a támadás. Egyrészt a napok tartó havazás késleltette a német támadást, másrészt hírszerzői forrásokból, és a front környékén megnövekedett zajból, és csapatmozgásokból tudni lehetett, a németek készülnek valamire, még ha annak mértékét elképzelni sem tudták...

Légifelvétel a francia Douaumont erődről.

Read more...