Pilóta portré: Macourek (vitéz Makláry) Béla

Macourek Béla 1889. április 2-án (más források szerint november 4-én) látta meg a napvilágot a Pozsony vármegyében található Nyebojsza (ma Galánta, Szlovákia) községben. A gimnázium 6 osztálya után a Debreceni Mezőgazdasági Akadémián tanult 3 évig, majd önkéntesnek jelentkezett a hadsereghez. 1909-ben került a szegedi magyar királyi 1. honvéd lovas tüzérosztály állományába, ahol 1914. január 1-jén hadnaggyá nevezték ki, majd 1915. szeptember 1-jén főhadnaggyá léptették elő. 

1914. szeptember 10-től hadosztálya a szerb frontra vonult, és december 17-ig minden harcban részt vett. Szakaszparancsnokként harcolt, s Pudarci falunál tanúsított hősiességéért 1915. február 10-én megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet hadiszalagon kitüntetést. 1916. április 21-ig a szerb fronton harcolt, majd kiképzőtiszt volt Szegeden. 1916 nyarán úgy döntött, hogy áthelyezését kéri a Légjárócsapatokhoz. Miután kérelmét elfogadták, a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolára került, hogy elsajátítsa a megfigyelőtiszti szolgálathoz szükséges ismereteket. Sikeres novemberi vizsgáit követően, 1916 decemberében áthelyezték az Isonzó-fronton fekvő Divacca repülőterén állomásozó 23. repülőszázadhoz. 

1917. január 8-án repülte az első ismert bevetését, melynek során lefényképezte az Isonzó-hidat, s az olasz pihenőhelyeket, majd márciusban Doberdót. Elismerésül 1917. június 21-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet hadiszalagon. A tábori megfigyelőtiszti jelvényhez szükséges tizenkét sikeres ellenség feletti bevetés meglehetősen lassan gyűlt össze számára, így azt csak 1917. május 5-én kapta meg. 1917. május 21-én Franz Salina szakaszvezetővel Brandenburg C.I repülőgépén két olasz vadászgéppel negyedórás légi harcot vívtak, melynek során az egyik gépet lelőtték. Ez volt Macourek Béla első légi győzelme. 

Macourek (Makláry) Béla (1889 - 1944) és Aviatik D.I vadászgépe.

Nem sokkal ezt követően kérelmezte, hogy vezényeljék át pilótatanfolyamra, amire a Haidenschaftban (Ajdovscina, Szlovénia) állomásozó 19. repülőszázadnál került sor. A sikeres vizsgát követően, 1917. október 16-án áthelyezték az Albániában állomásozó 6. távolfelderítő repülőszázadhoz. Ő lett a század főpilótája. 1918. július 6-án reggel, Fjeri (Fieri, Albánia) közelében, Aviatik D.I vadászrepülőgépével földre kényszerített egy francia felségjelzés alatt repülő, azonosítatlan típusú felderítőgépet. Még aznap újra felszállt, és egy olasz Caproni Ca.3 bombázót lőtt le Mifoli (Mifol, Albánia) légterében. Az olasz gép legénységének mind a négy tagja életét vesztette. 

1918. július 17-én áthelyezték a Cattarói-öböl bejáratánál fekvű Igalo repülőterén állomásozó 1. vadászrepülő-századhoz, amelynek egyúttal a parancsnokává is kinevezték. Beosztottjai között nem kisebb személyiség repült, mint az akkor még 31 légi győzelemnél járó Julius Arigi, a Monarchia második legeredményesebb repülőásza. Macourek negyedik igazolt légi győzelmét éppen egy vele való közös bevetés során szerezte, 1918. augusztus 23-án, amikor az Adriai-tenger felett lelőttek egy brit DH.4 bombázó-repülőgépet. Utolsó légi győzelmét, amely egyúttal repülőásszá is tette, szeptember 6-án aratta egy újabb brit DH.4 ellen. 

Az első világháború végét követő zűrzavaros hetekben Grosschmid István fregatthadnagy társaságában repülővel tért vissza Magyarországra. A Vörös Légierő tagjaként harcolt a cseh, szerb és román intervenciós csapatok ellen. A kommün összeomlása után Üllőre költözött és gazdálkodásból tartotta fenn magát. 1921-ben, a vitézi rend megalakítása után az első közt kapta meg a címet. Nevét Macourekről Makláryra magyarosította. 1931. október 3-án, a katonai Mária Terézia rend káptalanja „az 1914. december 7-én, Pudarcinál mint lövészparancsnoknak, majd 1916-tól 1918-ig, mint repülő csoporthoz beosztott főhadnagynak az Isonzónál és a Balkánon tanúsított vitéz magatartásáért a Tiszti Arany Vitézségi Érmet ítélte oda”. 

Makláry Béla 1941-ben vette feleségül Thorma Nagy Juliannát, akivel Budapesten éltek. Házasságukból egy fiuk született 1942-ben. Dr. Makláry Béla, még ma is aktív állatorvos a Tolna megyei Felsőnyéken. Az utolsó nyilvános rekord Macourek (Makláry) Béla életéről egy 1944-ben készült lakás adatszolgálati ív. E szerint a XI. kerületi Lenke tér 9. szám alatt, a III. emelet 1-es számú kétszobás lakásban élt családjával. 1944. július 6-án hunyt el hosszan tartó betegség után. A Farkasréti temető katonai parcellájában nyugszik.

***

Források: 

- Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.

- Fehér László: Macourek-Makláry Béla ász-pilóta. Üllői hírmondó, XXV. éfolyam 8. szám. 2016 szeptember. Link

- Lakás adatszolgáltatási ívek, 1944, HU BFL IV.1420.r - XI. kerület - Lenke tér - 9. Link

Read more...

Pilóta portré: báró Szepessy-Sokoll Rudolf

Szepessy-Sokoll Rudolf 1891-ben Nagyváradon látta meg a napvilágot egy Árpád-kori gyökerekkel rendelkező köznemesi família gyermekeként. Az elképesztően magas, folyton mosolygó, kiváló humorérzékkel megáldott Szepessy az első világháború kitörésekor, 1914-ben került a császári és királyi 1. huszárezred állományába mint zászlós. Ezt követően a keleti hadszíntéren szolgált, ahol mindvégig kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Számos kitüntetés mellett, 1915. január 1-jén hadnaggyá nevezték ki.

1915 nyarán nyújtotta be jelentkezését a Légjárócsapatokhoz. Miután kérelmét elfogadták, a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolára került, hogy elsajátítsa a megfigyelőtisztek számára szükséges ismeretanyagot. Miután szeptember 2-án sikeres vizsgát tett, 18-án átvezényelték a dél-tiroli fronton található Gardolo repülőtéren állomásozó 17. repülőszázadhoz (Flik 17). A kétüléses gépekkel repülő alegység parancsnoka Eugen Steiner-Göltl von Auring százados volt.

Szepessy 1916. február 14-én részese volt annak az akciónak, amit a történelem első stratégiai bombázásaként tartanak számon. A Milánó ellen induló osztrák-magyar kötelék gépeit a 7., 16. és 17. repülőszázadok állományából szedték össze, és a tartalék üzemanyag mellett 80 kilogramm bombaterhet vittek magukkal. Szepessy és Philipp Postl szakaszvezető, pilóta hajnalban startoltak el, csatlakozva társaikhoz, és minden különösebb gond nélkül átrepültek az Alpok csúcsai felett. A várost védő légelhárító ütegek és a felszálló olasz repülőgépek tevékenysége ellenére a bombázást sikeresen végrehajtották, sőt még egy, az elfogásukra küldött Caudront is sikerült lelőniük. A légi győzelemből Szepessy és Postl Lohner B.VII típusú gépe is kivette a részét.

1916 szeptemberében kérelmezte, hogy küldjék pilótatanfolyamra, amit sikerrel el is végzett. Közben, november 1-jén főhadnaggyá léptették elő. 

A tanfolyam elvégzését követően tábori pilótaként rövid időre visszakerült a Flik 17 állományába, ahol 1917. március 13-án jogosulttá vált a megtisztelő táboripilóta-jelvény viselésére is. 

1917. április 3-án helyezték át az orosz fronton állomásozó 10. repülőszázadhoz, amelynek Johann Gehfink lovassági százados volt a parancsnoka. Augusztus 9-én újabb vezénylés várt rá, ezúttal a szintén az orosz fronton tevékenykedő és Dunajow (Dunaiv, Ukrajna) repülőterén állomásozó 27. repülőszázad volt a végcél. Alig melegedett meg a Roman Florer százados parancsnoksága alatt álló új alegységnél, szeptember első felében máris kölcsönadták a 3. repülőszázadnak. Itt azonban már vadászpilótaként vették számításba. 

Szepessy-Sokoll (jobbról a harmadik) és pilótatársai.

Második igazolt légi győzelmét szeptember 20-án aratta, amikor Albatros D.II típusú vadászával Boratintól (Boratyn, Ukrajna) délre megtámadott és lelőtt egy orosz Nieuport kétülésest. Október 4-én, miközben a század egyik felderítőgépének biztosított fedezetet, Zaloczétől (Zalizci, Ukrajna) délnyugatra megpillantott egy ellenséges megfigyelőballont, amit foszforos gyújtólövedékeivel pillanatok alatt lángra lobbantott.

Egy héttel később, 1917. október 11-én áthelyezték az olasz fronton található Sesana (Sezana, Szlovénia) repülőterén állomásozó 41. vadászrepülő-századhoz, amelynek Godwin von Brumowski százados volt a parancsnoka. Szepessy, tehetségéhez méltón, november 5-én máris meghálálta a vadászpilótaként belé vetett bizalmat. Aznap éppen parancsnoka és Frank Linke-Crawford társaságában emelkedett a levegőbe, hogy megtámadják a Tagliamento folyó hídja elleni bombázásra készülő tizenöt olasz vízi repülőgépet. Az ádáz légi harc eredményeképpen két Macchi L.3 repülőcsónakkal végeztek. Mivel ezek voltak Szepessy negyedik és ötödik igazolt légi győzelmei, az egykori huszártiszt egy csapásra repülőásznak mondhatta magát. 

A sors kiszámíthatatlanságából adódóan azonban nem sokáig élvezhette a siker ízét. Két nappal később, november 7-én, a 153.54 lajstromjelű Albatros D.III fedélzetén repülve, Radames Iskra törzsőrmester társaságában startolt el az ajellói repülőtérről. Az osztrák-magyar géppár a Piave fölött találkozott össze a Padovában állomásozó olasz 91. vadászrepülő-század két SPAD vadászrepülőgépével, amelyekben Francesco Baracca százados és Giuliano Parvis főhadnagy ültek. A kiváló és tapasztalt olasz pilóták a rövid légi harc végén minkét ellenfelüket lelőtték. Iskra olasz területen hajtott végre kényszerleszállást és fogságba esett. Szepessynek, aki golyót kapott a gerincébe, valahogy sikerült átvergődnie a frontvonal fölött, hogy Latisana közelében szálljon le az Albatrosszal, amely a földet érés során alaposan össze is tört. Nem sokkal azután, hogy kihúzták a pilótaülésből, életét veszítette.

Négyessi és rénói báró Szepessy-Sokoll Rudolf huszárfőhadnagyot az ajellói temetőben helyezték végső nyugalomra teljes katonai tiszteletadás mellett. Pilótaigazolványát majdnem két héttel a halála után állították ki.

Kitüntetései: Vaskorona Rend III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal (posztumusz); Katonai Érdemkereszt III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal; Ezüst Katonai Érdemérem hadiszalagon, Bronz Katonai Érdemérem hadiszalagon, Ezüst Vitézségi Érem I. osztálya, Német Lovagrend Mári Keresztje.

***

Forrás: Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.

Read more...

101 éve hunyt el ittebei Kiss József az első világháború legtöbb légi győzelmet elért magyar vadászpilótája

Kiss József 1918. május 24-én, Kasza Sándorral és Stefak Kirjakkal együtt indult bevetésre és egy hosszas légicsatában a kanadai Gerald Birks (12 légi győzelem) kilőtte Phönix D.IIa repülőgépét, amely lezuhant és egy hegyoldalnak csapódott. A népszerű író és pilóta, vitéz Boksay Antal, így emlékezett vissza egy közös repülésükre az "Egy repülőtiszt háborús élményei" című könyvében:

"Egy kisebb helység tornyának bádogteteje csillog a holdfényben. Az Etsch-folyó jellegzetes szelíd kanyarai pontosan mutatják az utat. A folyó egyes szakaszait anynyira ismerem, hogy majdnem minden kanyarnál tudom, melyik helység fekszik a parton. A jellegzetes, erősen U alakú kanyar már messziről jelzi, hogy a cél felé közeledünk. A várost a kanyar körüli nagy fekete folt rejti magában. Néhol egy-két ágyútűz felvillan a folyó partjairól, helyenként egy-két pislákoló fény látszik messziről, de hirtelen minden világosság kialszik. A köralakú nagy fekete folt az "U" kanyarban most alattunk van.

Kissnek balvállára ütök és ezzel jelzem, hogy a helyszínen vagyunk, a város fölött. A gázt most elveszi és körsiklóba dönti a gépet. Lassú, fokozatos körökben siklunk lefelé. Feszülten figyelek minden irányba. A motor zaja teljesen elül, csak a gép körül sivitó légáramlás hallatszik. Néha megvillan egy-két lövés tüze odalent, utána aránylag hosszú idő múlva hallatszik egy-egy mély pukkanás. Néhány robbanó srapnell felvillanó lángját látom magasan fölöttünk. A lövöldözés ilyenkor céltalan, mert a leállított motor miatt a gép helye még megközelítően sem állapítható meg. Ezek a vaktában leadott lövések inkább a megijedt lakosság bátorítására szolgálnak. A békés lakosságot mi nem bántjuk, sőt szinte féltőén vigyázunk, nehogy a polgári lakosság épületeire bomba essék. Tudjuk azt is, hogy Verona a klasszikus műemlékek városa, ahol az emberiség sok értékes kultúrkincse fekszik.

Lejjebb ereszkedünk. A város körvonalai mindinkább kibontakoznak. Megpillantom az Etsch-kanyar közepe táján, a város központjában a római mintára épült szabad cirkusz fehérlő körvonalait. A folyó másik partján látszik az arzenál egyedülálló nagy épülete. A város külső széle felé az erdőövek vonalai fehérlenek és köralakban övezik az egész várost.

Kiss József és Albatros D.III gépe.

A pályaudvart keresem, de nem tudom megtalálni. Néhol a vasúti sínpárok megvillannak a holdfényben, a pályatestet azonban sűrű házsorok árnyéka takarja el. Egyik útkanyarnál hirtelen több felvillanó lángot látok, utána tompa hang és nemsokára négy robbanás lángja jelenik meg magasan fölöttünk. Keresem a szabad ég alatti tábort, amelynek a fényképfelvétel tanúsága szerint az első és második erdőöv közötti szabad mezőn kell lennie, a folyó egyik egyenes szakaszától északra. A magasságmérőre világítok! Kétezer méteren vagyunk! A négyezerből aránylag hamar lejöttünk!

Kissnek a jobbvállára ütök, jelezve, hogy a gépet vegye ki a körsiklóból és repüljön egyenesbe. A gép egyenesbe kerül és félgázzal repül az Etsch fölött. A folyó egyenes szakaszánál Kiss bal felső karjára teszem a kezemet. Balra fordul és tartja addig a balfordulót, mig kezemet le nem veszem róla. A gép ismét egyenesbe kerül és a katonai tábor vélt helye felé tart.

A cél fölött vagyunk. Két bombát kézbeveszek, jól kihajolok és egyszerre leejtem. Balvállára ütök Kissnek, elveszi a gázt és a gép ismét körözésbe megy át. Lefelé figyelek. Két felvillanó láng, utána mély dörrenés jelzi, hogy a ledobott bombák célhoz értek.

A csendet sűrű fegyverropogás zaja töri meg, a szabad tábor tehát csakugyan itt fekszik.

Kissnek a jobbvállára ütök, a gépet ismét egyenesbe lendíti és negyedgázzal repül tovább. Alattam éppen az első erdőöv fehérlik! Gyorsan újabb két bombát ejtek le ide és erősen figyelek. A találat nyomán lángnyelv csap fel, úgylátszik felgyúlt valami, utána hatalmas mennydörgésszerű robbanás hosszan elhaló robaja hallatszik. A robbanás oly nagy, hogy a negyedgázzal futó motor zajában is jól hallható. A fegyver és gépfegyver majdnem állandóan kattog. Néha egy-két koppanás éri a szárnyvégeket és a törzset.

Kiss még mindig negyedgázzal repül tovább. A magasságmérő ezerötszáz métert mutat. A város több helyén fény gyullad fel. Ugylátszik, a nagy robbanás felébresztette álmukból a város lakóit. Szinte látom a rémült arcokat és hallom az ijedt szívek izgatott dobogását. A fény egyre több helyen gyúl fel és alszik ki ismét. Ez mutatja legjobban az álmából felriadt város izgatottságát.

Kisst balra irányítom. A cirkusz fölött vagyunk. Az utolsó bombát az arzenálnak szántam. Óvatosan kiemelem és az arzenál fölött ledobom. Erősen figyelek, de a robbanást jelző villanást seholsem látom. Valószínűleg nem volt jó a bomba, vagy talán vízbe, esetleg valamilyen vizenyős talajra esett. Vagy ezer méterre ereszkedhettünk alá. A város nagyobb házainak körvonalait most már jól kiveszem. Kisst most jobb fordulóba küldöm, közben szakadatlanul lefelé figyelek. Még egy kört írunk le, azután feje tetejére teszem kezem, jelezve, hogy a feladat készen van, mehetünk hazafelé.

Kiss az északi irányba fordul és a negyedgázzal járó motornak teljes gázt ad. A motor hirtelen megugrik, köpködni kezd és sűrű lövésszerű pattogások után leáll.

Síri csend! Alulról ágyúlövések, gépfegyver- és fegyverropogás, a város minden részéből riadt, rendszertelen lövöldözés.

Villanylámpámmal megvilágítom az első ülést. Kiss izgatottan dolgozik, mindent megpróbál, a gyújtógyertyákat kikapcsolja, hirtelen ismét bekapcsolja, az indító mágnest többször megforgatja, a benzint kikapcsolja a főtartályból, átkapcsolja a szükségtartályba. A motor azonban néma marad, a gép állandóan esik.

Már hatszáz méteren vagyunk, munkába lépek én is, a kézipumpával levegőt nyomok a benzinfőtartóba, de a nyomás a rendes három légkört mutatja, itt tehát nincs hiba!

— A városon kívül, az erdőövek fölé vigye a gépet, mert ott sima mezők vannak, — ordítom Kiss fülébe. — Mindent megpróbáltam, hadnagy úr, de a motor nem akar beugrani, nem marad más hátra, mint leszállni valahol! — kiáltja hátra.

vitéz Boksay Antal pilóta és író

A gép veszedelmesen esik, már négyszáz métert mutat a magasságmérő. Sok helyen jól kiveszem a kis családi házak és kertek körvonalait és néhol sima réteket is látok. Kiss lázasan dolgozik a műszereken. Én már mindenről lemondtam, a legjobb esetben fogságbajutással intéződik el ügyünk, hacsak a bizonytalan terepen, a félhomályban valaminek neki nem repülünk, mert akkor a biztos halál tesz pontot kirándulásunk végére. Kiss hirtelen előrebuktatja a gépet, az erős légáramlással a propellert próbálja megforgatni, utána teljes gázt ad. Én már csaknem az ő ülésébe másztam, — de minden hiába!

Sajnos, ezzel az előrebuktatással száz métert veszítettünk, — de a motor továbbra sem mozdul.

Már kétszázötven métert mutat a magasságmérői Elvesztünk! Nincs segítség, csak a szerencsés leszállás mentheti meg életünket!

A hideg verejték elönt, de érzem, hogy eszem helyén van és még reménykedem. Egynéhány veszedelmet már átéltünk Kissel, de mindenhonnan kijutottunk! Erősen gondolkozom! Hátha még nem próbáltunk meg mindent! Ebben a helyzetben csak a legjózanabb, hideg ész és a föltétlen nyugalom segíthet! A magasságmérőt már nem is nézem. Az olajnyomásmérőre világítok, amikor hirtelen — mint a villám — belenyilal az agyamba a gondolat: a dekompresszor!

A torkomban érzem kalapálni szívemet, kinyitom a számat, hogy Kissnek a fülébe ordítsam ezt a szót, de nem jön hang a torkomból. Nyugalom! Nyugalom!

Pillanatoktól függ az életünk! Gyorsan előrecsúszok és a felső szárny hátsó végénél, Kiss feje fölött megragadom a dekompresszor fogantyúját és minden erőmből lehúzom. Ilyenkor az összes szelepek kinyílnak és a hengerekbe friss levegő szívódik be. Néhány másodpercig húzom a fogantyút a legnagyobb erővel és egyszerre eleresztem.

A teljes gázra állított motor irtózatos erővel beugrik! Valósággal ráugrok Kissre, hangom egyszeribe felszabadul és teljes tüdővel ordítom többször a fülébe:

"A dekompresszor!! A dekompresszor!!!"

Kiss észbekap, a magassági kormányt minden erejével előrenyomja, elveszi a gázt, mert a gép már csaknem merőlegesen ível felfelé. Nehezen hátrakúszok ülésembe, az izgatottságtól félájultan roskadok helyemre. A biztató motorbúgás azonban csakhamar visszaadja erőmet! Ismét előrekúszok, zseblámpám fényénél megnézem a magasságmérőt. Már négyszáz métert mutat.

Nézem Kisst, ahogy dolgozik! Az osztrák-magyar hadsereg legjobb pilótája ő, aki minden művészetét beleviszi ebbe az emelkedésbe. A gépből minden lehetőt kihoz és öt nagyobb kör után a város fölött, már a kétezerötszáz méter magasságot érjük el. Lassan egyenes irányba viszi a gépet és fokozatos emelkedéssel észak felé távozunk el a várostól."

Kiss Józsefnek régi álma volt, hogy tiszt lehessen, de mivel alacsony sorból származott, erre kevés esélye volt. IV. Károly május 20-án, a pilóta halála előtt négy nappal mégis aláírta a tartalékos hadnagyi kinevezését, (az egyetlen eset volt a császári légierőben, hogy tiszthelyettes hadnaggyá léphessen elő) de Kiss erről már nem szerzett tudomást. Temetésére 1918. május 27-én került sor a perginei katonai temetőben. Közvetlenül a szertartás előtt nagy ellenséges kötelék jelent meg a repülőtér fölött, de bombázás helyett csak egy csomagot dobtak le, amelyben egy koszorú volt, szalagjain angol, francia és olasz nyelvű felirattal: "Utolsó üdvözletünk a bátor ellenfélnek".

Read more...

Egy pilóta gondolatai - A Nagy Háború anekdotái - XLVII.

Egész lényemen mély titkok sejtelme zsibong át. Érzem a nagy történelmi idők varázslatos leheletét. Szemeim előtt rövid idő alatt a hadirepülés néhány óriása tűnt el a nagy végtelenségben, hogy hatalmas szellemük a történelem távlatában, mint az utókor örök példaképe tündököljön. A toll reszket kezemben, amikor naplómnak ezen sorait írom! Szinte hihetetlen, hogy a jó bajtársak közül már ennyien nincsenek az élők soraiban. Mennyi felfelé szárnyaló nagyvonalú terv, erő, vágy és nemes érzelem pusztult el ezekben a fiatal életekben! Az elesettek helyét újak pótolják ki, és a század létszáma ismét teljes lesz. Szokatlan és idegenszerű, hogy a régi, megszokott arcok helyett most annyi újabb arcot látok az ebédnél és a vacsoránál az asztal körül. Az újonnan jöttekel egyelőre csak a bajtársias barátság alakul ki, de ez a barátság még nem az úgynevezett repülőbarátság, ami a gépben, fent a levegőben, az ellenség fölött születik meg. 

Valami olyan meghitt, bensőséges igazi barátság ez, amit talán nem is lehet a szárazföldön dolgozók barátságával összehasonlítani. Az együtt repülőknek nemcsak a testük és a lelkük egy, de érzelem- és gondolatviláguk is majdnem azonos. Ez a barátság nem hangos és tüntető, inkább néma, de az érzelem inkább tisztább, mert a lélek legmélyéről való. Ez az eszmei közösség érthető, hisz a gépben ülők együtt élnek vagy halnak a géppel, együtt küzdenek közösen az elemekkel, az ellenséggel. Hogy mily közös a lélek és a szellem itten, látni ilyenkor, amikor szinte egy emberként örül vagy bánkódik mindenki a dicsőséges győzelem vagy halál fölött. Intrika vagy irigykedés ismeretlen fogalmak a repülőszázadnál, ahol mindenki úgyszólván testvérének tekinti bajtársát.

A perginei repülőtér közelében lezuhant gép roncsa.

A régebbiek közül már kevesen vagyunk és az újonnan jöttek ámulva hallgatnak bennünket, amint az elesett hírnevesebb bajtársakról beszélgetés közben megemlékezünk. Sokszor különös, megmagyarázhatatlan érzés fog el. Ilyenkor mindig a múltba menekülök vissza, ami úgy látom, megnyugvást ad. Szinte hihetetlen, hogy a repülőknél a fronton az élet mily gyorsan, szinte filmszerűen pereg, mennyivel izzóbban ég az élet gyertyája itten, ahol a test és lélek szinte akadály nélkül a fantázia gyorsaságával szárnyalhat az éterben. Az élet ezernyi színes változatai valósággal drámai nagyszerűséggel nyilatkoznak meg, ott, ahol a bánat és öröm sokszor percenként váltják egymást. 

A repülők hadi életében néhány hónap alatt biztosan sokkal több minden történik, mint máshol évek hosszú sora alatt. Újabban mindig van hozzánk vezényelve rövid időre néhány gyalogsági és tüzérségi tiszt, hogy a repülést megismerjék. Ezek az idevezényeltek szinte egybehangzóan úgy vélekednek, hogy egy-egy mozgalmas hónapot a repülőknél, hadi viszonylatban sokszor talán egy évnek is lehetne számítani, mert az eseménytelen és unalmas álló harcokban legtöbbször egy év alatt sem teszi annyiszor kockára az ember az életét, mint itt egy mozgalmas hét után. Hihetetlen messzeségben tűnik fel előttem a közelmúlt, pedig még rövid idő előtt együtt repültem Kiss-sel, Linnerttel, Heyssel, Kneifellel és Maschekkel. Az ötös rajból csak egyedül maradtam meg, és most úgy érzem magamat, min a testvéreit vesztett árva gyermek. Sokszor helyemet nem találom, és a repülőtéren önkéntelenül hol egyiket, hol másikat keresem! A biztonságos érzés, ami a korábbi felderítő repüléseknél eltöltött, most valahogy eltűnik nálam, mert érzem, hogy Kisst és Linnertet más nemigen tudja pótolni, mint kísérőket. A kapott feladatot azelőtt mindig pontosan végrehajtottam, de most gyakran előfordul, hogy a súlyos légi harcok miatt nem sikerül végrehajtani. Tulajdonképpen csak most látom, hogy az eredményes felderítő repüléshez a jó és megbízható vadászrepülő-kíséret úgy hozzátartozik, min ép testhez az ép lélek!

Isten veletek, harcoló bajtársaim, véres légi harcok legendás fiatal hősei, akik repülősorsotok végzete folytán, az aviatika egén csak hulló csillagok lehettetek.

Forrás: vitéz Boksay Antal: A felhők katonái (AQUILA Könyvkiadó, 2001. Debrecen.)

Read more...

Támadás a perginei repülőtér ellen - vitéz Boksay István pilóta visszaemlékezése

Július 26-án ellenséges bombaraj támadja meg a levicói és perginei repülőterünket. Az ellenség két gépet, mi pedig négy gépet lőttünk le a légi harcokban.

A perginei bombatámadás a repülőtéren ért bennünket teljesen váratlanul éppen akkor, amikor a kora délutáni órákban ebéd utáni pihenőnket tartottuk. A legtöbben délelőtti távolfelderítő és vadászrepülő útjuk fáradalmait pihenték ki egy-egy kényelmes heverésre beállított nyugszéken a hangárok árnyékában. A nagy melegben többen fürdőruhában vagy házi ruhában heverésztünk a gyepen. Békés biztonság, nyugodt derű, szunyókálás uralkodik mindenfelé. Egy-két hangárból hallatszik csak időnként teli szájú, jóizű kacagás, ahol a gépszerelők a délelőtti üzemben volt gépekkel babrálnak. A repülőtér őrsége is a nagy melegtől kókadtan húzódik egyik hangár árnyékába. Ebben a nagy melegben rendszerint mindenki nyugodt, mert ilyenkor az ellenségnek sincs kedve semmilyen akcióra. A repülőtér mellett vivő országúton olykor egy-egy autó üvöltő dudával rohan Trient felé. A legtöbb autóban magas rangú tisztek robognak Bozenbe a hadsereg-parancsnokságra. 

IV. Károly látogatása a perginei repülőtéren. (1917. 06. 27.)

Az egyik nyugszékbe helyezkedem el, és kényelmesen kinyújtódzkodva nézem az azúrkék égboltot. Hirtelen szokatlan zaj üti meg a fülemet! Felugrok helyemről, körülnézek, és a parancsnokság épülete körül néhány futkosó embert látok. 

- Fliegerangriff! Fliegerangriff!! (repülőtámadás!) - ordítja felénk rohanva az egyik telefonista.

Úgy, ahogy vagyunk, felugrálunk helyünkről, mindenki igyekszik ruháját magára kapkodni. Schwáb Hugó százados, a repülőtér parancsnoka teli tüdővel kiáltva adja ki a parancsot:

- Apparaten heraus! (Gépeket kihúzni!) - Mindenki sietve rohan a hangárokba. Néhány Phönix gép az 55-ös vadászszázad hangárjaiból már kinn van a gyepen. Valaki úgy, ahogy van, félig felöltözködve ugrik a gépbe, ahol csak a szemüveget és a bőrsapkát kapja a fejére. A gép gyorsan gurul a gyepen, egyszerre üvöltve felzúg, és minden motorpróba nélkül startol. Utánarohan egy másik közvetlenül, és hatalmas kékes füstfelhőt okádva emelkedik fel a földről. A hideg motorban ilyenkor az olaj is meggyúl a benzinnel együtt, és a kipufogócső úgy okádja az olajfüstfelhőket, mint egy vasúti mozdony. A mi kétüléses gépeinket, sajnos, nehezebb kihozni a hangárokból, mert a szárnyak sokkal nagyobbak, mint a vadászgépeknél.

Az öltözködéssel sikerült eljutni odáig, hogy a nadrág és a zubbony rajtam vannak, de a cipőmet nem találom sehol. Házi papucsban szaladgálok a feldöntött nyugszékek között. Végre, két Brandenburgi felderítő is kinn van a gyepen, rohanok az egyik géphez, de beülni már nincs időnk, mert egy félelmetes süvítés és hosszan tartó fütyülés mindenkit megdermeszt a helyén. Az első bombák vágódnak be a repülőtér közelében.  

Az országúttól nem messze, tőlünk körülbelül 300 méterre a földből egy óriási szökőkút emelkedik fel, majd szikla- és kavicseső zúdul vissza a füstfelhőből. A repeszdarabok zizegve fütyülnek fölöttünk, kő- és kavicsdarabok hangosan koppannak a kihúzott gépek szárnyain és a hangárok tetőzetén. Egy Phönix vadászgépnek még sikerült elstartolni, de több gép már nem startol, mert mindenki eszeveszetten rohan a pinceszerű fedezékekbe, amiket néhány nappal ezelőtt fejeztek be az ide kivezényelt utászok. 

Díszszemle a perginei repülőtéren.

Fölösleges minden parancs és vezényszó! Csak az életösztön dolgozik már mindenkinél, ez az ismeretlen különös érzék, melynek parancsára az ember reflexszerűen engedelmeskedik. Újabb fütyülés és hosszan tartó sivítás. Ismét négy bomba vágódik be. Mindenki lapul és szorongva várja a robbanást. Az egyik bomba a repülőtér melletti hegyoldalba esik, közel az egyik hangárhoz, ahol egy nagy cseresznyefát tör ketté. A fa koronájával együtt a hangár tetejére zuhan, és az üvegtetőt nagy csörömpöléssel zúzza be. Recsegés, ropogás, a vastartók, vázak fájdalmas nyikorgása hallatszik, de a több mázsa súlyú hatalmas csonkatörzs fennakad a gerendázatba. A főszerelő hangosan fellélegzik, mert ha ez a hangárba beesett volna, gépei mind összezúzódnak. A másik bomba majdnem ugyanoda vág be az országút mellé, ahová a legelső. Két bombát távolabb látunk robbanni.

Végre felhallatszik az ismerős hang fentről. Tak-tak-tak. A három Phönix gép úgy látszik, már elérte a lőtávolságot, mert a géppuskázás megkezdődött. Mindenki lapul. Sokan hason csúszva igyekeznek az óvóhelyek felé. Az egyik gép szárnya alatt sietve bújok át, hogy futva elérjem a körülbelül százlépésnyire lévő legközelebbi óvóhelyet. Hirtelen egy irtózatos reccsenés, és utána egy szörnyű robbanás valósággal a földhöz nyom. Egymás után még négy hallatszik el a közelben, de olyan erőteljesen, hogy a föld is belereszket az egymásba olvadó detonációkba. 

Valóságos kőzápor zúdul ránk minden oldalról, több gép szárnyán a vászonborítást hangosan koppanással ütik át a lehulló kődarabok. A hangárok üvegteteje több helyen zúzódik be. Kiabálást és jajgatást hallok a szörnyű zajba belevegyülni, de egyelőre nem tudom, honnan jöhet! Egy leeső nagy kődarab a fűben lapuló egy szerelőt úgy hátba vágta, hogy a szerencsétlennek orrán, száján eleredt a vér.

Legalább 80-100 kilósak lehettek egyenként ezek a bombák. Ilyen hatalmas detonációkat még nem hallottunk repülőbombáktól. A hegyeken felállított légelhárító ütegek eszeveszett tüzelésbe kezdenek. A géppuskázás annyira ismerős tak-tak hangja gyakran hallatszik felülről. 

A szárny alól lassan kidugom a fejemet, és körülnézek. Lehetetlen eljutni az óvóhelyig, a füst és a por olyan sűrű, hogy valósággal harapni lehet. Egy lépésre sem látok magam előtt, a hangárok is elvesznek a füstfelhőben. Az ellenség gyújtóbombákat dobott le. Egy szerelő rohan el mellettem, és hallom, hogy az egyik gyújtóbomba a hangároktól nem messze lakó olasz paraszt szérűjébe vágott be, és az ott felhalmozott széna és szalmatömeget gyújtotta fel.

Borzalmas dolog a repülőtámadás különösen így, amikor semmit sem tehet ellene az ember, amikor itt a kemény földön fetrengve kell bevágni a végét. A legszívesebben ilyenkor mindenki elstartol egy géppel fel a levegőbe, mert aránylag még ott a legnagyobb a biztonság, de ez olyan hirtelen jött, hogy nem volt idő erre. 

Óvatosan kibújok a szárny alól. Az oszladozó füstfelhőben most már embereket látok ide-oda futkosni. Többen mozgolódnak mindenfelől, a hangárokból is előbújik néhány ijedt arcú szerelő. Szétnézek az égen. A gépek berregését már messziről lehet csak hallani, de a gépfegyverek taktakozása sűrűn ismétlődik fentről. Végre eljutok a legközelebbi óvóhelyig, ahonnan még mindig szorongó érzéssel nézeget kifelé néhány bajtársam. 

Hiába; a légitámadásnál minden vitézség és bátorság háttérbe szorul, a legokosabban cselekszik az, aki nyugodtan, hidegvérrel bevárja a végét. Kürülbelül 15 perc telhetett el a támadás kezdetétől, mégis oly hosszúnak és örökkévalónak tűnt fel az a néhány perc, mintha legalább néhány órája tartott volna. 

Egy kis szellő kapja el a fekete füstfelleget, és lassan megtisztul minden a környéken. Fellélegezünk, amikor a hangárokat épeknek látjuk. A ritkuló füstből az összes épületek és gépek épen bújnak elő. Nem messze tőlünk azonban rettentő tölcsérek tátonganak a zöld gyepen. 

Szerelők rohannak vízfecskendővel a hangár mellett lakó olasz paraszt portája felé. A felgyúlt szánaboglyát oltják el. A robbanó bomba egy lovat és három kecskét vágott agyon a szérű mellett - a paraszt és anyósa könnyebben megsebesültek. A repülőtér orvosa kötözi be sebeiket. A közelben levő hangár deszkafalából is jókora darabokat hasított le a bombaszilánk. 

Pergine mellett lezuhant gép roncsa.

A Caldonazzo-tó fölött egy gépet látok dugóhúzóban lefelé zuhanni. Mögötte a jellegzetes füstzászló, majd vöröses lángnyelv. Az óráknak érzett pillanatok végre elmúlnak, lassan mindenki magához tér, és előbújik rejtekhelyéből. Nemsokára mindenfelől hangos taglejtésekkel kísért beszélgetések és vidám, derűs nevetgélések hallatszanak. Csak most tudjuk meg, hogy a bombatámadás északról, az Etsch-völgy irányából jött, és az ellenség a svájci határ felől egy óriási kerülővel repült a hátunkba. A mattarellói vadászszázad szerencsére idejében észrevette az ellenséges bombarajt, és sikerült a támadást megzavarni, mert a bombázók Perginéből olyan hamar távoztak, hogy nem is tudták bombáikat mind ledobni. Még néhányat útközben Caldonazzo környékén is elpotyogtattak. 

Az egyik Phönix gép száll le. Lovag Prinzig főhadnagy dideregve száll ki fürdőruhában a gépből. Háromezer méteren felül volt, ahol a hőmérséklet fagypont alatt van. A foga vacog, annyira fázik. Felöltözködik, és egy forró teát iszik.

A föld fekete sebei, a tátongó tölcsérek, néhány óra múlva eltűnnek, és a repülőtér élete ismét visszatér a régi kerékvágásba. 

(Forrás: vitéz Boksay Antal: A felhők katonái. AQUILA könyvkiadó, 2001.)

Read more...

Kettering Bug - avagy az első robotrepülő

A Kettering Bug (vagy magyarul Kettering Bogár) az első kísérleti légitorpedó volt, és a cirkálórakéták korai elődjének számít. A felszállóhelyétől számítva maximálisan 121 km távolságra található földi cél megsemmisítésére fejlesztették ki, és maximálisan 80 km/h sebességgel repült.

Még javában zajlott a háború, amikor az Egyesült Államok hadseregének légügyi bizottsága felkérte a daytoni Charles Ketteringet, hogy tervezzen meg egy pilóta nélküli repülő bombát, mely képes eltalálni egy legalább 64 kilométerre található célpontot. A tervezett eszközt először Kettering Légi Torpedónak nevezték, de később csak úgy hivatkoztak rá, hogy “Kettering Bogár”. A gyártást a Dayton-Wright Airplane Company végezte, és szakértőként részt vett benne Orville Wright is. Ezen kívül legyártottak egy pilóta vezette tesztgépet is.

Az egyik tesztelésre szánt példány.

A repülőgépet egy négyhengeres, 40 lóerős, De Palma motor hajtotta. Ez a motor a Ford Motor Company egyik szériamotorja volt, és mindössze 40 dollárba került. A törzs laminált fából, valamint papírmaséból készült, míg a szárnyak kartonból. Egy példány megépítésének költsége 400 dollár volt.

A gép indítása egy kerekes gondoláról történt, mely egy sínen futott végig, majd a felszállás után egy kis giroszkóp vezette célra. Az irányítórendszer egy pneumatikus/vákuumos rendszerből, egy elektromos rendszerből, valamint egy barométerből/magasságmérőból állt. 

A célravezetést egy mechanikus eszköz is segítette, mely a repülés alatt megtett távolságot rögzítette. Felszállás előtt a technikusok kiszámolták a célpont távolságát, és a repülés hosszát, figyelembe véve a szél sebességét is. Ezután megállapították, hogy a célpont eléréséhez hány motorfordulatra van szükség. Amikor a számláló elérte a kívánt mennyiséget, a motor leállt, a szárnyak pedig leestek. Ezután a gép ballisztikus pályán érte el a célpontot, majd becsapódáskor felrobbant a benne található 82 kg robbanóanyag.

Tesztelés tábori körülmények közt.

A prototípust csak 1918-ban, nem sokkal a háború vége előtt juttatták el a hadsereg kommunikációs hadtestjének repülésügyi szekciójához. Az első tesztre 1918. október 2-án került sor, és nem hozott sikert. A gép túl gyorsan emelkedett, majd leállt, és lezuhant. A további repülések azonban sikeresek voltak, és Daytonban a hadsereg tisztjeinek is bemutatták. Átlagosan minden 3. vagy 4. indítás volt sikeresnek mondható. Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, soha nem használták harc közben, ugyanis a tisztek nem tartották elég megbízhatónak, és veszélyesnek gondolták a szövetséges csapatokra. A háború végéig 45 db Kettering Bogár készült el, és egészen a második világháborúig titokban tartották létezését. 

A hadsereg az 1920-as években tovább kísérletezett vele, de végül megvonták a projekttől a támogatást. Ma már csak egy replika létezik belőle, ami az 1960-a években készült, és az amerikai légierő daytoni múzeumában található. 

A replika példány a légierő daytoni múzeumában.

Read more...

Pilóta portré - vitéz Kaszala Károly

Portrésorozatunk első szereplője egy vitéz pilóta, a Monarchia egyik ásza, egy igazi sportember, akit kalandos élete és sportsikerei messze földön híressé tettek. Vitéz Kaszala Károly úgy élt, ahogy harcolt: szenvedéllyel, elszántsággal, állandó győzni akarással. 

Kaszala Károly 1894. február 20-án született a Felvidéki Nyitrán. Itt végezte az elemi iskolát, majd ugyanitt géplakatosnak tanult. A repüléssel az országot járó Dobos István, Prodám Guido és Kvasz András rákosi pilótákon keresztül ismerkedett meg. 

Kaszalát 1914-ben, a háború kitörésekor, behívták katonának, majd az alapkiképzés után önként jelentkezett a Monarchia asperni repülőiskolájába. Pilótaigazolványát 1915. október 7-én, a magyarok közül huszonharmadikként kapta meg. Az orosz frontra került, ahol először a 14. repülőszázadban harcolt, majd rövidesen átkerült az 1. repülőszázadhoz. Itt első győzelmét 1916. december 13-án szerezte Hansa-Brandenburg C.I-es gépével. Az 1917-es év elején még további három légi győzelmet szerzett, így átkerült a 41. vadászszázadhoz, Godwin Brumowski parancsnoksága alá.

Az olasz fronton további öt győzelmet ért el, köztük egy ballon és két olasz Farman vadászgép ellen is. A kortársak szerint kitűnő pilóta volt és remekül manőverezett gépével. Vitéz Boksay Antal így emlékezett rá "A felhők katonái" c. könyvében:

„Kaszala talán a legbátrabb gyors rajtaütő magyar repülő, aki a lovas ősmagyarok módszerével dolgozik gépmadarával a levegőben. Érdeklődésemre elmondta nekem ezt az igen érdekes légi harcmodort, amit tényleg az ősmagyarok módszere után, saját maga eszelt ki. […]

A légi harcban mindig az van fölényben, akinek a gépe magasabban van. Az alacsonyabban levőnek ilyenkor a legtanácsosabb menekülni a helyszínről, ahogy tud, mert a magasabban levő ellenfél könnyűszerrel végezhet vele. Kaszalának egy rendkívül érdekes, úgyszólván egyedülálló módszere volt ebben a veszedelmes helyzetben. Ha légi harcban magasságot veszített, színleg a legnagyobb gyorsasággal menekült el. Az ellenség természetesen ilyenkor a nyomába szegődött – és ez volt a veszte, mert Kaszala menekülés közben fokozatosan felhúzta a magasba gépét, annyira, hogy lassan visszanyerte magasságát, és hirtelen egy rendkívül merész hátraarcot csinált (amit csak ő tudott tökéletesen), és azonnal megnyitotta a gépfegyvertüzet. 

A meglepődött ellenfél mire magához tér, már égett is a foszforlövéstől. Kaszala előzőleg a vetítőtükörből figyelte üldözőjének minden mozdulatát, és jól kiszámította a pont lövési irányt. Kilenc légi győzelmének több mint a felét ezzel a tipikus szittyamagyar harcmodorral aratta.”

Kaszala Károly és Albatros D.III gépe.

A háború végéig megkapta az Arany, a Nagyezüst és a Kisezüst Vitézségi Érmet, a Károly Csapatkeresztet, és a II. osztályú Vaskeresztet. Végül tiszthelyettesi rangig jutott.

Az őszirózsás forradalom után beválasztották a pilóták bizalmi testületébe, ezért gróf Károlyi Mihály 1919 elején vele küldte el üzenetét és félmillió koronát lévára, Kövess táborszernagynak. A Tanácsköztársaság hatalomra jutása után is a hadsereg kötelékében maradt, és részt vett a Vörös Hadsereg harcaiban. 1919 nyarán azonban pilótatársaival együtt belépett a Nemzeti Hadseregbe.

A trianoni békediktátum után Magyarország nem tarthatott fenn légierőt, így a volt pilóták többsége szétszéledt, sokuk külföldön próbált szerencsét. Kaszala Károly azonban maradt. A hazáért tett szolgálataiért, első világháborús hőstetteiért 1924 augusztusában Horthy Miklós kormányzó vitézzé avatta. Vitézi előnevéül szülőföldjéről Oszlányt választotta.

A repülés mellett a motorozás is nagy szenvedélye volt, számos versenyen indult. Sporteredményeit, győzelmeit felsorolni is sok lenne, így csak a legfontosabbakat ismertetjük.

1924. szeptember 28-án a kölcsönkapott 350-es Triumph oldalkocsis kerékpárral kategóriagyőztes a Sváb-hegyi motorversenyen. 

1925-ben, az újonnan megnyílt újpesti fapályás kerékpárstadionban, a 10 ezer méteres versenyen, 5:51,7-es időt futott, amivel új pályarekordot állított fel. 1926-ban újra visszatér az újpesti stadionba, és élete talán legnagyobb győzelmi sorozatát aratja: négy kategóriában is győzni tud.

1927-ben világcsúcsot repül az L2-vel a kétszáz kilogramm alatti repülőgépek zártkörű versenyében Mátyásföld és Monor között.

1928-ban repüléstörténelmünk egyik legnagyobb bravúrját hajtotta végre, amikor a kis L2-essel június 14-én 517 kilométeres repülés után Pulában landolt, világcsúcsot repülve a kategóriában. Innen, átrepülve az Adriát, Lorettót érintve, a Róma–Littorói repülőtérre szállt le, ahol többek között a híres olasz repülő, Italo Balbo fogadta. Itt keresztelték az olasz hölgyek Róma névre a kis  L2-t. Ezzel a sikerével végleg beírta nevét a magyar repülés halhatatlanjainak aranykönyvébe, és megdicsőülve érkezett haza. A sajtó ünnepelte. 

Kaszala Károly (cowboy kalapban) és az L2 Rómában.

1930-ban elhagyta a Magyar Sportrepülő Egyesületet, és "végkielégítésként" megkapta annak Kulesz nevű régi gépét, amivel vállalkozásba kezdett. Utasokat szállított, valamint röpcédulákat szórt, világító reklámokat húzott Budapest és a vidéki városok egén. A gazdasági válság idején azonban váltakozó szerencsével kereste kenyerét, a '30-as évek elejére pedig lekerült az újságok címlapjáról. 

1932. szeptember 4-én röpcédulaszórás közben, a Poroszló melletti Kétútköz felett a Kulesz motorja hirtelen leállt. Lendületből még át tudta emelni gépét egy jegenyesoron, de most nem volt szerencséje. A sebességét vesztett gép lezuhant, és szerelőjével, Urbaschek Jánossal együtt szörnyethalt. Sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. A kortársak nem feledték el emlékét: Sashalmon utcát neveztek el róla, 1936-ban pedig a Malert egyik új Ju52-ese is az ő nevét kapta. 

Read more...