Bákó Megyei Táblabíróság: El kell távolítani a román betonkereszteket az úzvölgyi temetőből

Alaptalannak ítélte a Bákó Megyei Táblabíróság pénteken az úzvölgyi katonatemető egyik perében benyújtott fellebbezést, és megerősítette a Csíkszentmártonnak kedvező alapfokú ítéletet.

A Bákó Megyei Táblabíróság másodfokú ítéletének kivonatát a romániai bíróságok portálján tették közzé pénteken. Eszerint a fellebbezés nem megalapozott, és az alapfokú ítélet lép jogerőre. A napra pontosan egy éve hozott alapfokú ítélet érvénytelenítette a temető román parcellájának az építési engedélyét, és a törvénytelen építmény lebontását rendelte el.

Illegálisan felállított betonkeresztek.

Az alapfokon eljáró Bákó Megyei Törvényszék a 2022. február 10-én hozott ítéletében kimondta: "érvényteleníti a 2018.12.17/69-es építési engedélyt, amelyet Darmanesti polgármestere állított ki a nemzetközi temető emlékművének és a román hősök ötven keresztjének a felállítására, és elrendeli az engedély alapján elvégzett munkálatok megszüntetését". A vesztes felet 350 lej perköltség kifizetésére is kötelezte. 

"A mai nap jogerős döntés született abban az úzvölgyi perben, melynek tárgyát a keresztek elbontása képezi. Vagyis ennek a döntésnek értelmében a kereszteket el kell bontani" - reagált pénteken a jogerős ítéletre közösségi oldalán a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat. A szervezet korábban Csíkszentmárton község oldalán próbált belépni a perbe, de a bírák a székelyföldi felek közül csak Csíkszentmárton község érdekeltségét ismerték el. Hargita megye számára azonban jóváhagyták, hogy Csíkszentmárton segítőjeként vegyen részt az eljárásban. 

"Ma győzött az igazság! Az ítélet végérvényes és visszavonhatatlan: az úzvölgyi katonatemetőben le kell bontani a betonkereszteket" - írta Facebook-oldalán Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke is a pénteki döntésre utalva. Mint fogalmazott, a székelyföldiek a törvény erejével folytatták a harcot az igazukért, csendben tették a dolgukat. A végleges döntést több székelyföldi elöljáró is üdvözölte. 

Birtalan Sándor, Csíkszentmárton polgármestere korábban az MTI-nek azt nyilatkozta: mindig tudták, hogy igazuk van, és bíztak abban, hogy az igazukat a bíróságon is megtalálják. 

Darmanesti önkormányzata 2019 márciusában saját közvagyonává nyilvánította az úzvölgyi katonatemetőt, és áprilisban önkényesen román parcellát alakított ki a Hargita és Bákó megye határán fekvő, elnéptelenedett Úzvölgye település sírkertjében. Korábban a temetőt a székelyföldi Csíkszentmárton község gondozta, és a magyar közösség magyar katonatemetőként tartotta számon. 

2019. június 6-án több ezer román "megemlékező" erőszakkal nyomult be a temetőbe, hogy részt vegyen a román parcella és emlékmű román ortodox felszentelésén, miközben a székelyek élőlánccal próbálták ezt megakadályozni. 

Egy héttel az erőszakos cselekmények után az illetékes román hatóság tisztázta, hogy nem az úzvölgyi katonatemetőben nyugszik az a 149 román katona, akinek a névsorolvasása is részét képezte a temető erőszakos elfoglalása utáni ceremóniának. 

(MTI nyomán)

Read more...

Kratochvil Károly a Monarchia román alattvalóiról

Igen érdekes az, hogy az Entente szívós propagandája dacára például Isopecu-Grecul 1918. október 4-én a románság nevében a következő nyilatkozatot tette: 

"Az Osztrák-Magyar Monarchia 4 milliónyi románsága követeli, hogy a Monarchián belül külön államisága legyen. Ezt annál is inkább követelheti, mert az új föderatív állam a legnagyobb vonzóerőt fogja gyakorolni a román királyságra, ami a Monarchiához való csatlakozásra is fogja ösztönözni.

Ezzel összhangzásban is maradtunk eddigi magatartásunkkal, mely szerint sohasem törekedtünk a Monarchiából való kiválásra, hanem az államiságunk megőrzése mellett a Monarchiához való csatlakozásra."

Jancsó Benedek a "Román irredent[ist]a mozgalmak története" című könyvében azt mondja, hogy Isopecu-Grecul szilárdan állott Popovics Aurél és Ferenc Ferdinánd trónörökös álláspontján, mint rendületlen híve a Habsburgok jogara alatt megalakuló Dákó Romániának.

A falusi román nép hangulatára pedig a következő két eset vet jellemző világosságot. Mihail Tivadar a román nemzetiségi párt elnöke 1918. november 14-én Nagyilondán összehívta a lakosságot, hogy tájékoztassa a megváltozott helyzetről. Mikor a Romániával való egyesülés szükségességéről kezdett beszélni, (román) hallgatósága nemcsak félbeszakította, hanem kövekkel kezdte dobálni, sőt lakásába menekülve, ott is megtámadta, miért is kénytelen volt a helyi román nemzeti gárdát, mint karhatalmat igénybe venni, amely aztán a támadókat több sebesülést okozó sortűzzel elriasztotta.

Hasonló eset történt a román nemzetiségi párt egy másik vezérfiával, Vajda Vojvoda Sándorral is. 

Hogy a magyarországi román néptől mily távol állott az irredentizmus gondolata és mennyire nem volt megvalósítandó eszménye Nagyrománia, semmi sem igazolhatja szembeszökőbben, mint az, hogy a román nép, bár ezidőben jóformán minden férfinak fegyver volt a kezében és a magyar állam hatalma soha jobban elzüllesztve nem volt, mint e napokban, a román politikai vágyak és törekvések kedvéért sehol semmi kihágást el nem követett és még kevésbé tört ki zavargásokban, vagy éppen véres lázadásban, mely utóbbival a magyarságot bel- és külföldi izgatók annyit fenyegették. Nem tört ki egyszerűen azért, mert azt a súlyos rabigát és zsarnoki elnyomatást, amiket – a magyarellenes romániai röpiratok hirdettek,  – és amelyekkel Francia-, Angol- és Németország könyvpiacait elárasztották, – a valóságban soha egy pillanatig sem érezte. 

Bizonyítja ezt az is, hogy az osztrák-magyar hadseregben a magyarországi román nemzetiségű katonák az egész világháború alatt szórványos, – alig említésre méltó eseteket kivéve, amelyek agitátorok befolyása következtében keletkeztek, mindig hűségesen, derekasan, odaadóan harcoltak. 1914. július 27-én jelenti a bukaresti konzulátus a bukaresti követségnek, hogy a Bukarestben tartózkodó kb. 200 tartalékos bevonulásra jelentkezett. Ezek közül kb. 50% erdélyi román volt, valamennyien készek arra, hogy csapattesteikhez Magyarországra bevonuljanak.

Bizonyítéka ez a volt császári és királyi hadseregben uralkodó fegyelemnek.

Kiragadva csak egy példát említek: hogy pl. a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredben a román nemzetiségű katonák a létszámnak kb. 40%-át tették, kik az olasz harctéren a Monte San-Michelén, a Monte San-Gabrielén, a San-Martino del Carzon vitézül és derekasan harcoltak és még 1918. október 31-én is visszaverték az olasz támadásokat a Monte Tomba mellett. És mi volt ennek a hihetetlennek látszó összetartásnak titka? Ezt legjobban, legtalálóbban jellemzi Julier Ferenc ezredes katonai író a következőben: 

"Igaz, hogy a régi Monarchia hadseregében is sokféle nemzetiség keverődött össze, de itt az érzelmi egységet biztosította az autoritás tetőfokán álló uralkodóhoz való ragaszkodás, a jó és a lovagias tisztikar, a sokszáz éves közös katonai múltban gyökerező hagyományok ereje és az a tudat, hogy a habsburgi birodalomban minden nemzet és nemzetiség a legtágabb korlátok között élvezhette a maga nemzeti és kisebbségi jogait."

***

Forrás: Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly: A Székely hadosztály. Attraktor kiadó. Máriabesnyő, 2017.

Read more...

A Központi Hatalmak beveszik Bukarestet - 1916. december 6.

Mackensen tábornagy így emlékezett vissza a diadalmas napra:

„A külváros széles útjának végén egy lovast veszünk észre. Még lovasság van a fővárosban? A lovas alakja azonban nem úgy néz ki, mint egy tábori felszerelésű katonáé. (…) Rendőr. Megállítja lovát és jelenti, hogy parancsa van arra, hogy a német katonáknak megmutassa az utat a polgármesteri hivatalhoz. (…) De én nem a városházára, hanem a királyi palotába akartam menni. Onnan akarom legfelsőbb hadurunknak Bukarest elfoglalását jelenteni. A lovas rendőr a külvárosi út végén álló villamosvasúti kocsira mutat és azt ajánlja, hogy ennek síneit kövessük (…) De hogyan fog viselkedni a főváros? Rendzavarásokra hajlik és a bukaresti ember a sovinizmusra. Nem törődünk ezekkel a gondolatokkal (…), megtaláljuk a városi vasutat. Azt követjük. Üzemben és tömve van. Minél messzebb jutunk be mellette a városba, annál inkább nő a nagyvárosi, békés élet és forgalom. Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. Itt-ott hurrát és német kiáltásokat lehet hallani. Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket? Még néhány órával ezelőtt nem néztünk-e súlyos harcok elé? És most? Ellenséges golyók helyett egy virág talál el bennünket!

Az igazságügyi palota előtt elhaladva a Dambovitán át a Calea Victoriára jutunk, amely Bukarest túlsó főrészén át húzódik. Egy útszűkületből kifordulva egyszer csak a királyi palota előtt találjuk magunkat. (…) Két úr jelenik meg az egyik lépcsőn, az egyik mint várkapitány, a másik mint a királyi magánjavak kormányzója mutatkozik be, és reggelivel kínálnak meg. Alig mondjuk ki jobbra az elutasító szavakat, már megjelenik balról egy hadnagy tíz gránátossal! Pomerániai királyi gránátosok! A tiszt jelentkezik, mint a 9. hadsereg északról jövő járőre, amelyet a városba küldtek és igazolja, hogy a hadsereg jobbszárnya az erődövet északon érintette és csak néhány elmaradottal váltott néhány lövést. Az oldalvéd a járőr mögött a város felé tért el. Átadom a tisztnek a Duna-hadsereg élének 1-1 óra múlva való beérkezéséig a kastély védelmét, melynek kifosztására a nagyvárosi lakosság egy bizonyos rétege mindig hajlandó lehet, hogy azután később a németekre foghassák. (…)

A külváros szélén találkozom az elővéd lovasszázaddal, nem messze az utolsó épületektől a legelöl menetelő gyalogságot és nemsokára a magasabb parancsnokságokat érem el és ezután a Brigadirun át menetelő főcsapatot. Ezeket nem csatába vezetik. Az Arges menti csatának győzelmi bére a nyílt, a háború által nem érintett Bukarest. Az öröm meggyorsítja menetelésüket. Sietek, hogy a főhadiszállásra jussak, hogy az oly szerencsésen megváltozott helyzettel számolva az új parancsokat kiadjam. Az egyszerű vacsoránál kísérőim elbeszélik élményeinket. Ágyú- és puskatűz helyett hurrá kiáltások és virágok, a várt makacs ellenállás és heves harcok helyett nem védelmezett vár és város, benne előkészített szállások. És a főparancsnok csak három tiszt kíséretében, tíz kilométerrel előzve meg csapatait, mint első vonul be az országnak az ellenség által még csak alig kiürített központjába. "Huszárcsíny", mondják. Egy pesszimista azonban halkan megjegyzi: "meggondolatlanság!" Lehet. A magam szempontjából ez volt azonban a legérdekesebb és utolsó szép emlékem. E napon töltöttem be hatvanhetedik életévemet.”

Mackensen bevonul Bukarestbe.

Read more...