Az otrantói tengeri ütközet – Horthy Miklós és a háborús sajtó - III.

Sajtóhadiszállás, Június 5.

Azok a könnyű harci egységek, amelyek a május 15-én lezajlott tengeri ütközetet megvívták, olyan haditényt hajtottak végre, amelynek bölcs vezérlet alatt gyönyörűen megvalósított merész, terveit igen nagyra kell értékelni. Hadihajóinknak az volt a feladatuk, hogy az Otranto és albán tengerpart között járőrszolgálatot teljesítő felfegyverzett ellenséges őrhajóknak és gőzösöknél mennél nagyobb károkat okozzanak.

E feladatukat alig fokozható alapossággal oldották meg. Az antant országainak kormányai, mint előre látható volt, hivatalos jelentéseikben merész előretörésünk rendkívüli sikerét megkísérelték a maguk haditényeinek felmagasztalásával, valamint valótlan állítások megkockáztatásávál kisebbíteni vagy kétségbevonni. E közlésekkel szemben most, hogy már semmi okunk sincs rá, hogy a déli Adrián lejátszódott tengeri üiközet részleteit a nyilvánosság előtt a flotta parancsnokság eddigi közléseinek kiegészitéseképpen, az autentikus jelentések alapján a következőkben leírjuk az eseményeket. Előbb azonban a következő cáfolat jobb megértése okáért, egész terjedelmében idézzük az angol hivatalos jelentést.

„Május 17-én könnyű cirkálókból és torpedózuzókból álló osztrák haderő rajtaütött a szövetségesek adriai őrvonalán (Drifter Line) és 14 brit őrhajót elsülyesztett. A Dourtmouth és Bristol nevű hadihajók, valamint francia és angol torpedózúzók közel Cattaróig üldözték az ellenséget. Az ellenséges csatahajók közeledésére a mi hajóink visszavonultak. Olasz repülők megtámadták az ellenséges hadihajókat és határozottan állítják, hogy látták, mint vontatják az egyik ellenséges cirkálót lángban álló fedélzettel, sülyedö állapotban Cattaróba. Más ellenséges cirkálók a brit tengernagy jelentése szerint szintén súlyosan megsérültek. A Dortmouthot egy ellenséges cirkáló megtorpedózta, de visszatért a kikötőbe. Három emberünk meghalt, három eltünt, hét megsebesült. Egyéb veszteségünk nincs. Az ellenség az őrhajók legénységéből 72 embert foglyul ejtett.“

E jelentés megcáfolására illetékes helyről a következőket közlik: A flottaparancsnokság, mint mindig, a f. évi május 17-iki jelentésében is a puszta ténynek minden öndicséret nélkül való fölsorolására, szorítkozott, a felsorolást azonban még a következő részletekkel egészíthetjük ki:

Az SMS Csepel romboló.

Flottaosztagunk, amely ő felsége Novara hajóján tartózkodó Horthy Miklós sorhajókapitány parancsnoksága alatt harcolt, e könnyű cirkálón kivid még a Purschka sorhajókapitány parancsnoksága alatt lévő Saida és a Keysler sorhajókapitány parancsnoksága alatt lévő Helgoland nevű könnyű cirkálóból, a Liechtenstein herceg fregattkapitány parancsnoksága alatt lévő Csepel és a Morin fregattkapitány parancsnoksága alatt lévő Balaton nevű torpedónaszádokból állt. Parancsnokaink föltétlenül felismerték a következő ellenséges egységeket: a Dartmouth és Bristol angol s a Quarto, Marsala és Nino Bixio olasz cirkálókat, amelyek mind erősebbek a mi cirkálóinknál, azonkívül nyolc olasz és francia torpedózuzót. Cirkálóinkat, az angol jelentéssel ellentétben nem üldözték, ellenkezőleg: szikratávirati jelentés utján értesülvén az ellenség tartózkodási helyéről, ők támadtak. Emiatt le is kellett térniük a bázisuk felé vivő útról. Miután húsz őrhajót elpusztítottak, módjukban lelt volna, hogy kitérjenek ilyen egyenlőtlen ütközet elől.

Két és fél óláig tartott a harc a túlnyomó számban lévő ellenséggel. Azután az ellenség elvonult Brinidisi felé, ámbár a Novara gépei elromlottak, a hajó nem birt elmozdulni s a Saidának kellett elvontatnia. Akkor a segítségére siető St. Georg és a torpedónaszádok füstjét cirkálóinkról még alig lehetett látni. Még sokkal kevésbbé láthatta tehát az ellenség, a mely ekkor már déli irányban visszavonulóban még 12.000 méterrel távolabb tartózkodott. Ilyenformán kétségtelen, hogy a mi egységeink voltak azok, amelyek a csatateret tartották. Nemcsak saját megfigyelésünkből, hanem a tengeri ütközetről szóló valamennyi ellenséges jelentés összehasonlításából is azt következtethetjük, hogy az ellenség veszteségei: a Dortmouth-cirkáló három torpedózuzó, három szállító- és húsz őrhajó, továbbá egy búvárhajó és egy repülőgép. Mi nem vesztettünk egyetlen-egy hadihajót, szállitógözöst vagy repülőgépet sem. A Novara, amelyet az ellenség sülyedő állapotban lévőnek jelentett, május 26-án egy teljes gőzzel megtett utón bebizonyitotta, hogy sérülése nem volt jelentékeny. A Novara halottakban 14 embert vesztett, köztük Szubovics korvetkapitányt, azonkívül 83 sebesültje is volt, köztük a hajó parancsnoka is. A Saida három sebesültet vesztett, a Helgoland egy halottat és egy sebesültet. A két torpedózuzó, amely Liechtenstein fregattkapitány parancsnoksága alatt külön manőverezett, két torpedozuzót és három szállitógözöst pusztított el, veszteséget nem szenvedett.

Ez a hajó nem Durazzóba futott be, mint az ellenség jelentette, hanem, a bázis-kikötőjébe, Cattaróba. Az ellenségnek hajókban szenvedett veszteségei, a foglyul ejtett 72 angolt nem is számítva, azt sejtetik, hogy halottakban és, sebesültekben szenvedett veszteségei legalább akkorák voltak, mint a mieink. Az olasz jelentés ezúttal is annyira túlzott, olyan fantasztikus volt, s annyira ellentmondott minden szavával a valóságnak, hogy nem is érdemel cáfolatot. Az angol cirkálók pontosan tüzellek és tüzelésüket jól vezették. Az ellenség nyilvánvaló balsikere annál nagyobb elégtétellel tölthet el bennünket, mert, mint az angol hivatalos jelentés különösen kiemeli, a velünk szemben álló tengeri haderőt a Dartmouth fedélzetéről egy olasz tengernagy vezette, mint rendelkező parancsnok.

Közli: Magyarország, 1917. június 6.

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

Skagerrák az Adrián. Flottánk sikere az Otrantó fölött. – Horthy Miklós és a háborús sajtó - II.

Sajtóhadiszállás, 1917 június.

Az olasz hadüzenet első, emlékezetes és sötét éjszakája óta, amikor az osztrák-magyar flotta kisebb egységei nagyszerű lendületű megosztott támadással kegyetlenül és váratlanul markoltak bele a római álmok rózsaszín felhőibe, derék tengerészetünk minden akciója csak újabb csalódást jelentett Olaszország számára, ahol uszító szónoklatok az Adria fölötti hegemónia megszerzését ugyanolyan könnyű feladatnak szavalták, mint Cadorna csapatainak Bécsbe való masírozását. Az utóbbi álom, jól tudjuk, hogyan foszlott szét az első Isonzó csatában már, mikor a Doberdó szürke szikláin halomszámra égette a karsztok forró napsütése az olasz hadsereg hullává tépett elite dandárait; arról pedig, hogy az Adria fölötti hegemónia helyett egyre nagyobb elkeseredéssel a keserű Adriát emlegessék Olaszországban, cirkálóink, torpedózúzóink, tengeralattjáróink és hydroplánjaink gondoskodtak kiadósan. Ahhoz persze, hogy teljesítményeik tengerészeti és katonai értékét már ma fölmérjük, lázas még és új történésektől ideges az idő. A történelmi távlat majd megmutatja, hányszor döntöttek meg rég kipróbált számításokat nem emberfeletti, de sokkal több: emberi bravúrral és lélekkel, ami sokszorozta a gépek erejét. — De azért a történelmi távlat kedvéért se mehetünk el szó nélkül tengerészetünknek amellett a győzelme mellett, amelynek hírét Otrantó alól kapták föl és vitték világgá a szelek. Nem tehetjük már azért se, mert tengerészetünk hírneve mellett magyar hősök neve is fényesedett az ütközet forróságában, hősöké és halottaké, akik az Adria hullámai fölött ugyanúgy állják a helyüket, mint Wolhynia mocsaraitól a Karszt napverte szikláiig mindenütt.

Horthy Miklós sorhajókapitány az SMS Novara hídján.

Mielőtt azonban a dacos Lovcsen alá mennénk a sziklák közé bújt Boche di Cattaróba, ahol május tizennegyedikén este csupa fény és arany volt a tenger, — mindjárt lebukik róla a nap vörös korongja s komoly hajóink lassú méltósággal futnak ki, mintha a végzet ülne kéményeik fölött, — előbb a térképet vegyük elő, hogy könnyen követhessük minden jelentősebb mozdulatukat. Láthatjuk itt, hogy az Adria legdélibb része a valonai öböl egyik sarka és az Otrantó fok között annyira összeszűkül, hogy a szemközti partok egész távolsága 74 kilométer, tehát csak negyven tengeri mérföld. Egymástól körülbelül ilyen távolságban húzódnak tovább délre a partok egész a Maria di Leuca fokot Fano szigettel összekötő vonalig s a partok között körülbelül harminc tengeri mérföld hosszúságban az úgynevezett Otrantó-úton hömpölyögnek az Adria szürke hullámai. A hullámoknak ezt a keskeny utcáját, amelyben földrajzi lehetőségek miatt a legkönnyebb elzárni az északi Adria forgalmát és útjait a Földközi-tengertől, még semlegessége, illetve szövetségessége idején próbálta biztosítani magának Olaszország, amely Valona megszállása után tényleg abba a kedvező helyzetbe került, hogy flottabázist teremthetett magának a valonai öböl belsejében harminc mérföldnyire az otrantói szoros északi bejáratától és alig ötven mértföldnyire szemközti bázisától, Brindisitöl. De nemcsak ez a két flottabázis adja szinte magától a szoros könnyű elzárásának lehetőségét, mert Tarento, a régi, megerősített hadikikötő is csak hetven mérföldnyire van a szoros déli, tehát százra északi kapujától. Mivel pedig Tarento az olasz flotta fő gyülekező helye, húsz mérföld sebességgel negyedfél illetve öt, huszonöt mértföld sebességgel pedig három, illetve négy óra alatt bármikor ott teremhetnek az olasz hadihajók a csatorna déli vagy északi kijáratában. Emellett természetes blokádvonalnak sincs alkalmasabb két pont az Adrián, mint az Otrantó szoros két szemközti hegyfoka s ha az északi Adria blokírozását olyan komolyan gondolta volna az entente, ahogy lapjaiban hirdette, tehát valóságosan el akarta volna zárni, akkor erre a vonalra kellett volna sorakoztatni csatahajóit, egész blokírozó flottáját. Az effektív blokád azonban csak kihirdetésekor szép, hangzatos és igen alkalmas például olcsó győzelmi mámor ébresztésére, a valóságban azonban különösen itt az Adrián se azt a költséget nem éri meg, amit szénben elfogyasztana a hosszú készenlét, se azt a kockázatot, hogy nagyszerű, szorgalmas és páratlanul vállalkozó szellemű tengeralattjáró hajóink egy-egy ügyesen kilőtt torpedóval drága cirkálók páncélos testén harapjanak halálos sebet.

A „Leon Gambetta" szomorú esete óta nem is blokíroznak cirkálókkal, a drága és komoly csatahajók helyére rokkant és jórészt már kimustrált gőzösöket és öreg halászbárkákat sorakoztattak, amelyeket, hogy komolyabb legyen a külsejük, fel is fegyvereztek, ágyúkat is raktak rájuk és kinevezték őrhajónak. Ezeket természetesen akár tízesével lehetett egymás mellé állítani az őrvonalra, ha elpusztulnak se nagy kár éri az entente hajóhadát s viszont, ha fegyvereikkel nem is, de a közéjük feszített aknákkal és a gőzösökkel vontatott nagy hálóikkal úgy ahogy megpróbálták elzárni tengeralattjáróink útját ki a Földközi-tengerre. Mivel pedig a nagyobbakon szikratáviró-állomás is volt, ha részünkről jelentékenyebb vállalkozás indult volna délfelé, rögtön értesíthették volna akármelyik olasz flottabázist, ahonnan a kedvező távolsági viszonyok miatt bármikor jelentékeny túlerő futhatott volna flottillánkkal szembe.

Ezeket mondja a térkép és így beszélnek a számok, amikre Otrantó körül az entente őrvonalai épültek. Föltevéseik és az adatok szerint tehát csaknem teljes volt az otrantói zár, a valóság azonban sokszor megcsúfolta ezt a számítást, hiszen búvárhajóink szorgalmasan és pontosan dolgoztak a Földközi tengeren is és munkájuk végeztével épségben tértek vissza kifutási helyükre, ami pedig mindig innen volt az otrantói őrvonalakon. Mindamellett, ha tengerészeink elszántsága és nagyszerű képességei elé nem is feszíthetett komoly akadályt ez az őrvonal, nem tagadható, hogy kényelmetlen volt és jelentéktelenségében kihívó is, mert fölsorakoztatott apró hajóinak nyugodt, zavartalan élete a barna vízen csak tovább táplálta az Adria uralmáról sokszor újra költött mesét, amivel vereségeik után annyira szerették magukat vigasztalgatni az olaszok.

Május tizennegyedikén este, mikor a cattarói öböl vad szépségei fölött a naplemente gyönyörű színei szikráznak, azért indult ki három cirkálóból és két torpedózúzóból álló hajórajunk, hogy ezek között a déli Adrián csöndesen pöfékelő őrhajók között keményen szétüssön s amennyit lehet, de minél többet a keserű Adria fenekére küldjön ágyúival. A vezérhajó, a sokat próbált Novara parancsnoki hídján egy nemes magyar tengerész áll, I. Ferenc József volt szárnysegéde, nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány, akinek a neve nemcsak flottánk annaleseiben, de a magyar vitézség szívekbe zárt aranykönyvében is jó elől van már. Hajója mellett még a „Helgoland" és a „Saida" cirkálók, továbbá torpedózúzóink a „Csepel" és a „Balaton" hasítják a hullámokat; irány az otrantói szoros!

Még mielőtt elindultak volna, a „Novara" födélzetén együtt van minden ember s a parancsnok elmagyarázza az egész hadművelet tervét, hogyan akarjuk áttörni és lehetőleg elpusztítani az entente őrvonalát. „Tudom — mondja a kapitány, miközben arcán a keményre edzett karakter vonások néhány árnyalattal leenyhülnek —, hogy a Novara minden embere megteszi kötelességét most is mint az eddigi ütközetekben és remélem, hogy holnap délben mindnyájan frissen és egészségesen itt leszünk életünk egyik legszebb emlékével...

Az estét, amiben kifutottak, lassankint éjszaka váltja fel, sötét fátyla ráhúll a vizekre, amikben tajtékos örvényutak futnak a hajók után. Fönt, nagyon magasan az ég apró csillaglámpái pislognak, lent nincs semmi, csak a gépek tompa zihálása, hallgató ágyuk a fedélzeten, őrt álló matrózok léptei és figyelők, akiknek a szeme távcsővel fúródik a sötétbe. A három cirkáló Otrantó hegyfoka felé kanyarodik, a két torpedózúzó meg Valonának vesz irányt, a díszpoziciók ugyanis úgy szólnak, hogy még a hajnali szürkület előtt ki kell terjeszkedni az egész Otrantó szoros szélességére s amint a kelő nap súgarai elkergetik az árnyékot, egyszerre, meglepetésszerűen előretörni öt ponton az egész őrvonal ellen s a föntebb vázolt föladat elvégzése után újra gyülekezni a hazafelé vezető útra. Nagy egységeink akcióját támogatandó, természetesen feladatot kaptak búvárhajóink és hydroplánjaink is, az előbbiek torpedói az ellenséges bázisok felé leselkedtek: hol lehetne eredményes munkát végezni, az utóbbiak pedig hajnalhasadtával azért szálltak a tenger fölé, hogy részletes és kimerítő jelentést hozzanak nemcsak az őrvonal, de az egész déli Adria földerített viszonyairól.

Mire a hajnal úszó aranyából az albán partok felől kiemelkedett a nap, hajóink már rég a szorosban úsztak, a Novara pláne már Korfu körül érte meg a reggelt, egész odáig cirkált nagyobb szállítmányok vagy jelentékenyebb őrhajók után. De mert a tenger tükre belátható körleten belül tiszta volt minden ellenséges hajótól, visszafordult újra a vizek szűk útjába, az Otrantó-szorosba, ahol északról a láthatár síkján nemsokára már megjelentek azok a szelid kis füstgomolyok, amiknek az anyja angol legénységi őrhajó, vagy szállítógőzös az őrvonal mentén. A Helgoland is lement egész a Maria di Leuca sziklafokig anélkül, hogy valamit talált volna, s csak mikor már visszafordult észak felé, akkor akadt össze egy csomó kisebb gőzössel. A Saida ezzel szemben, amelyik az akció terveinek megfelelőleg középen úszott, már hajnal előtt észrevette ágyúival szemben az őrvonal hajóit, de nem támadta meg őket, míg a parancs szerint a flottilla másik két cirkálója is meg nem nyitja a tüzet. Különben az egész csetepaté a mi programmunk szerint percek alatt fejlődött az első ágyúlövéstől a teljes sikerig. Elsőnek a Saida ágyúi szólaltak meg, födélzetéről fél ötkor nyitották meg a tűzet tüzéreink s pár perc múlva a hozzá legközelebb eső három őrhajóból egy elsüllyedt, kettő pedig súlyosan megrongálódott. A Helgoland ágyúi viszont csak pár perccel öt óra előtt láttak munkához és húsz perc alatt nyolc gőzöst küldtek a tenger fenekére, míg a Novara kényelmesen, mert biztosan csak öt után kezdett végezni az őrvonal rámaradt részével s fél óra alatt meg is semmisítette mind a tíz hajót, amelynek a füstjét Korfutól visszatérőben elsőnek pillantották meg figyelői. Az őrhajók eleinte kapálództak a rájuk váró végzet ellen, ami ágyúink acéltorkából röpült feléjük, sőt a formák szerint ütközetet is kezdtek, viszonozták, persze hatástalanul biztos csapású gránátjainkat, de azután jónak látták mégis, ha süllyedő sorsára hagyják hajóikat, maguk pedig csónakba szállva, próbálnak kimenekülni a halál árnyékából. Azok közül az angolok közül, mert az őrhajók legénysége angol volt, akik csónakba szálltak, a Novara 35, a Helgoland 18 és a Saida 19 foglyot kihalászott és födélzetére vitt, ahol az üres legénységi szobákba zárták őket. Az őrvonal tehát szét van zúzva, de több meg van semmisítve s a tegnap még csöndesen pipázó kémények helyén néhány úszó roncs és még gyűrűző örvény mutatja, hol volt bezárva az Adria, a mi tengerünk kapuja, — azután az örvény is elsímúl, a roncsokat is szétszórják a hullámok, nem marad semmi, csak a tenger, hátán az apró habtarajokkal, amik messziről egyetlen, végtelen simasággá úsznak össze...

Katonai nyelven nem történt más, csak a parancsot teljesítette a flottilla, cirkálóink már igyekeznek is vissza észak felé, ahol fél nyolc előtt még egy bizonyos ponton találkozniok kell. Ez alatt azonban nem voltak tétlenek torpedózúzóink sem, a Csepel és a Balaton, amelyek herceg Liechtenstein fregattkapitány vezénylete mellett tudvalevőleg Valona felé indultak még az éjszaka. Kora hajnalban, még a Saidánál is korábban, ütközetbe kerültek s nem messze a valonai partoktól a Csepel egy olasz torpedó zúzót semmisített meg, a Balaton pedig torpedólövéssel egy szállítógőzöst intézett el. Pár perccel később pedig ágyúik gránátkorbácsával közösen vertek halálra még két gőzöst, amelyek égő fedélzettel, találatoktól tépve a legutolsó pillanatban a Valona-öböl sziklái mögé menekültek. Az olasz flottának ebbe a bázisába torpodózúzóink természetesen nem követhették már-már süllyedő zsákmányukat, miért is feladatuk végeztével fölfelé nyomultak a közös találkozási pont irányában már akkor, amikor a Novara és a Helgoland még neki se láthatott eredményes munkájának. Míg azok elintézik az őrvonalat, a Csepel és a Balaton néhány földerítő cirkálást végez, de útjukba sehol semmi nem mutatkozik a hullámok hátán.

Mielőtt azonban cirkálóink is a találkozási pontra érnének, Valona magasságából, a reggel egyre erősödő fényével erősödnek azok a füstcsíkok is — négy keskeny szürke sáv a vizek fölött —, amelyek alatt négy ellenséges torpedózúzó jön kelet felől, valószínűleg, hogy az őrvonal sorsát földerítvén, a mi viszonyainkról tájékozódást szerezzen. Ahogy közelebb érnek, megszólaltatják ágyúikat is, de minden eredmény nélkül. Mindössze hét percig tart az acéltorkok vitája, azután a mieink elől szépen kitérnek és mennek vissza a barna valonai partok bazalt sziklái felé, ahol a parti ütegek tűzből és acélból szőtt védőszárnya veszi őket oltalmába.

Sikereik szép emlékeivel, egy fényesen megoldott nagyszerű feladattal maguk mögött futnak tovább hajóink az acélszürke vízen, programm szerint a találkozási pontra, amikor a húsz mérfölddel előbbre futott torpedózúzók északnyugati irányból is füstfelhőket, ellenséges egységek nyomait fedezik fel. A jelző árbocokra nyugtalan zászlócskák kezdenek föl alá futkosni, szikratávírók elektromos hullámai viszik hátra a hírt, értesítik a cirkálókat, ahol a Novara parancshídján már repülőink jelentéseiből is tudják, mekkora túlerő készül ellenünk. Uj, most már részletezett jelentések egyre komolyabbnak mondják a helyzetet, a Csepel típusok szerint is felismeri a közeledő ellenséget: egy Quarto, két Indomito és két olyan cirkáló tipus, amelyeket annak idején, még a háború előtt, Romániának építettek, de azután az olasz flottába sorozták be. Ezekhez csatlakozott még két Liverpool tipusú nagy angol cirkáló is. Két kis torpedózúzónk elenyésző erő ezzel a flottával szemben, nem is volna szabad velük fölvenni a harcot, csak ha helyreáll szoros összeköttetésük a mögöttük előretörtető három cirkálónkkal, de azért viszonozzák a flotta tüzét s az egyik vezető-hajón olyan eredményes találatot érnek el, hogy az kénytelen visszafordulni. Maga az ellenséges flotta is inkább nyugati irányba fordul, csak egyetlen „Rumanu" típusú cirkáló követi torpedózúzóinkat addig, míg Durazzó körül a parti ágyúk csövei ezt is gyors visszafordulásra nem késztetik nyugat felé a többi hajó nyomába.

Ebben a helyzetben lent a vizek gyomrában fürge acélhalak, tengeralattjárók készítik elő torpedófogaikat, fönt a felhők felett meg szürke hadimadarak búgó hangja, hydroplánberregés veszik el a messzeségbe, előre és a magasba küldött szemei mindkét flottának, hogy földerítsék és kísérjék a harcot. Hazafelé, a cattarói öbölbe igyekvő cirkálóinkat hamar fölfedezte az ellenség, feléjük irányítja egész flottáját s a mieink parancsnoka, ahelyett, hogy eredeti feladata megoldása után a jól végzett munka megnyugtató tudatával — mert ezzel tehetné — kitérne a túlerő elől, — diszpozíciókat ad a támadásra. Jelek szaladnak a zászlókra, zászlójelekből parancs lesz, amit ismételnek az összes egységek, a messzeható elektromos hullámok meg drótnélkül kopogják Cattarónak a helyzetjelentést, azután megindul a támadás a föntebb részletezett túlerő ellen, amelynek erőviszonyaiban csak annyi változás történik, hogy újabb, pontosabb jelentések az eddig „Liverpool" típusunak tartott cirkálókról megállapítják, hogy a sokkal erősebb „Dartmouth" klasszisba tartoznak. Hajólexikonok szerint tehát 15.200 ellenséges deplacement tonnával, 16 darab 15 cm. kaliberű, 7 darab 12 cm.-es és 8 darab 7-6 cm. kaliberű hajóágyuval, a mi részünkről 10 ezer tonna és 27 darab 10 cm.-res ágyú megy ütközetbe. Ellenséges részről előbb a Quarto áll a flotta élén, de még az ütközet megkezdése előtt helyére nyomul egy angol cirkáló, amelyről későbbi jelentések szerint mégis egy olasz admirális vezeti a csatát, melyben a támadó kezdeményezés épenúgy a miénk, mint ahogy a győzelem is kezünkben marad.

Az ütközet lefolyásáról, amelynek némely válságos percében a halál árnyéka kelt ki a habok közül, sok levél és tudósítás beszámolt már a közvéleménynek; tudjuk veszteségeinket is, köztük a Novara első tisztjének, a derék Szuborits Róbert korvettkapítánynak a halálát is, a flotta kiváló parancsnokának, Horthy Miklós sorhajókapitánynak sebesülését is és olvashattuk a napisajtóban mindazt a sok színt, amit íróművészet ráakaszthatott ennek a forró ütközetnek nagyszerű pillanataira. Én tehát csak arra szorítkozom, hogy az ütközet momentumaiból azokat és úgy adjam vissza, ahogy a Novara parancsnoka egy emlékezetes, szép bádeni délutánon maga mondta el nekem élete legszebb emlékeként az északi Adrián vívott ütközetét.

Akkor már több mint három héttel mögötte volt az izgalmas csatanap, nagy karosszékében nyitott ablaknál ült nem messze a Kúrpark virágágyaitól, egy szép, meleg és nemes családi élet közepén, mintha valami festményből vágták volna ki a diadalmas ütközetből sebesülten hazatért hőst. Előbb személyes impressziókról, meg az életről beszélgettünk, ami most szerényen és alázatosan húzódik meg az ütközetek árnyékában és riadtan figyeli, meddig tart még lobogása, azután sebesülése körülményeiről és csak azután térünk át az ütközetre.

— Bizony, sokkal erősebbek voltak — mondja Horthy, a nemes magyar kapitány — és ha csak egy kis vér lett volna bennük, most aligha ülnék itt, minden másként történhetett volna. így is szinte a csodával határos, hogy itt vagyok, hiszen a lábaimon kívül egy gránátrepesz a fejemről szakította le a sapkát, szövete ráégett a tenyérnyi, forró acélforgácsra, nem maradt meg más, csak az arany zsinór belőle. Azonkívül a ruhám is leégett, úgy tépték le nagy nehezen és úgy oltották le rólam. De most már minden jól van, csak örülni tudok az életnek . . .

— Az őrhajók sorsát ismeri, egymásután elsülyesztettük őket, s aki az őrvonalnak legénységéből csónakra nem szállt, ott pusztult a hajókkal együtt. A csónakokról felszedtük őket és bezártuk egy legénységi terembe. Hetvenketten voltak összesen, egy közülük súlyosan sebesült, aki később meg is halt a hajón. Vallomásukból csak egy momentum fontos, kiderült, hogy egyetlen tengeralattjárónk, amelyet 1917 folyamán elvesztettünk, ennek az őrvonalnak a hálójába keveredett, azért nem tért vissza. Tehát ezt se az olaszok pusztították el, akiknek a híreivel szemben csak pár napja állapítottuk meg hivatalosan, hogy nemcsak 14 tengeralattjárónkat nem tehették tönkre, de kettőt sem, mert 1917-ben mindössze egyetlen tengeralattjáró hajónk sorsa vált bizonytalanná. Most már ezt is ismerjük az elfogott angolok vallomásából. Annál nagyobb elégtétel nekünk, hogy éppen ezeket az őrhajókat sikerült a tenger fenekére küldeni.

— A foglyok különben elég tisztességesen viselkedtek, csak később, az ütközet alatt, akartak kitörni, dörömbölni kezdtek és csak töltött revolverekkel lehetett őket lecsendesíteni...

— Amint aztán jöttünk visszafelé Otrantó alól, egyszerre új őrhajókat jelentenek a megfigyelők. Kora délelőtt volt, 15.-én, de nem őrhajókról volt szó, vagy szállítógőzösökről, aminek a fiatal szem messziről nézte őket, hanem harci egységek, cirkálók és torpedózúzók közeledtek s a cirkálók között az olasz Quartó, amelyikkel már sokszor szerettem volna találkozni. Jövetelükről különben több értesítést is kaptam akkorra, kimerítő és pontos jelentéseket s bár kétségtelenül fölismerhető volt számbeli és erőbeli fölényük, bevártuk és megtámadtuk őket. A két angol és a három olasz cirkáló, amelyiket név szerint is fölismertünk, erősebb egység a miénknél, ágyúi is messzeb hordanak s amint megnyitották ránk a tűzet, igyekeztek mindig a mi tűzkörletünkről elmaradni. A Novarával, amely a tűzhatásnak legjobban ki volt téve, manövrirózni kellett, nekik-nekik rohanni, hogy eredményesen lőhessük. Ez annál nehezebb volt, mert másik két cirkálónk, a Saida és a Helgoland kisebb sebességű hajó, nem bírják ki az iramot és nehezebb velük mozogni...

— De így is sok találatot figyeltünk meg az ütközet folyamán, amelybe hydroplánjaink is beleavatkoztak és kiadósan bombázták az ellenséges egységeket. Mivel az olasz cirkálók, de különösen a Quarto, amelyik eredetileg a vezérhajó volt, de később hátra került és amelyikkel különösen kedvem lett volna összemérni az ágyúkat, mindig a lehető legnagyobb távolságban maradtak tőlünk, sokszor rövidet lőttek s gránátjaik csak a tajtékos tengerbe csapódtak, ahol nagy örvényes víztölcsér fakadt a nyomukban. Nem lehetett megállapítani, de valószínűleg ezek a rövidre lőtt gránátok pusztították el az olaszok egy saját tengeralattjáróját is, amelyik a Novarához akart férkőzni, bár egy hydroplán akkor már erősen zavarta magasból dobott bombáival. Lehet, hogy egy ilyen bomba ölte meg, de nagyobb valószínűség szól amellett, hogy maguk az olasz hajóágyúk, amelyek mindig csak messziről lőttek felénk.

— Az angol cirkálók, amelyek közül a Dartmouthot egy tengeralattjáró hajónk halálra sebezte, annál jobban vezették a tüzelést. A Novara kórházát még az őrhajókkal való esetünk alatt lerombolta egy angol gránát, a délelőtti ütközet közben pedig egymásután több találat is éri a hajót. Kemény ütközet volt, nehéz órák, de azért mi maradtunk fölül. Egy találat az előárboc zászlaját is letépi, rögtön újjal pótoljuk, tovább lobognak színeink a Novara ormán. Egy másik az ágyúk közé csap, meggyullad a lövegek mellett álló muníció, a sistergő, siketítő zajban rémült pillanatok ezek, de a muníció nem robbant fel, bőven van levegője, csak nagy sivítással elég, míg el nem oltják. Más találatok tüzet okoznak a fedélzeten, ahol mindenki a helyén van: szanitészek a sebesülteket kötözik, tartalékok a tüzet oltják.

— Szuborits, a derék korvettkapitány is a fedélzeten van, a tűzoltást inspiciálja, amikor egy gránát közelébe csap le. Sebesülése halálos, nem lehet rajta segíteni, egy szilánk a hátgerincét is éri, pár perc alatt kiszenved a nemes magyar katona. Kihajózásunk után holttestét hazaszállították Budapestre, a Novara koszorúját egy tiszt vezetésével 9 emberem vitte fel a sírjára...

— A száguldó tűz újabb károkat okoz, egyszerre csak észrevesszük, hogy vizet kezd veszíteni a kazán, a gépek is elromlanak. Egy gránát a fedélzet páncélját is beszakítja, azt hisszük, ez sértette meg a kazánt, de megállapítani nem lehet, mert ha valaki le akart menni, nemcsak forró vízbe, futó tűzbe és gőzfelhők gomolyába került, de a lövedékek robbanó gáza is halálba fojtotta volna. Megpróbáltuk gázmaszkkal is, de így sem lehetett lemenni a hajó égő gyomrába, ahová új veszedelemnek a víz is benyomult. A gépek megálltak, a Novara is megáll, de ágyúink tovább dolgoznak. Később derült csak ki, hogy egy gránát csak a kazán vízvezető csövét szakította be, a baj tehát jelentéktelen volt.

— De ekkor már a Saida jött segítségül, hogy elvontasson a diadalmas ütközet színhelyéről, ahol ágyúink még mindig nem hallgatnak el. Egyszerre azonban csak látjuk ám, hogy az ellenséges flotta, mely súlyos veszteségei dacára is, még mindig sokkal erősebb a mieinknél, a Quarto után szépen megfordul, feladja a harcot és menekül vissza Brindisi felé. Talán, ha angolok vezették volna, nem így történik, de olaszok voltak és olasz parancsnok a vezérhajón fönn is. Körülbelül 12 kilométerre voltak tőlünk déli irányban, mikor 12 óra táján feladták a küzdelmet. Nem sokkal később mi már észrevettük a St. Georg füstjét is, amelyik a cattarói öbölből támogatásunkra kifutott. De mire odaért volna, az ellenség már rohant visszafelé, Brindisinek.

— Persze több találat érte a parancsnoki hidat is és amelyik követlenül megsebesített, az ott is tüzet okozott. Egy szilánk arcomat is érte. Közvetlenül itt, a szemem alatt. Ez is csupa szerencse, már csak a nyoma látszik, pedig ha csak egy centiméterrel följebb ér, katasztrofális lett volna. Tele voltam én is égési sebbel. Első tisztem elesett, a hajót át kellett adnom, a hordágyról, ahová fektettek, csak az egész flotta fölötti kommandót tarthattam meg.

— Apróbb epizódok? Csupa csodálatos éposztöredék, mindenki hős volt, nem is igen lehet neveket kiemelni, legfeljebb egy-két markáns esetet, ahogyan a naplók és az emlékezet megőrizhette őket.

— Egy matrózom valami kisebb fegyelmi vétség miatt be volt csukva, az ütközet előtt. Ismételt kérésre megengedtem, hogy részt vegyen a harcban. Csodálatos, ahogyan viselkedett. Folyton az ágyúk között forog, mindenütt ott van, ahol baj történik, sebesülteket kötöz be még a robbanás füstjében és mikor már mind a két kezén megsebesül, akkor se megy félre a többi sebesültek közé. Egy repülőnk jelentést hoz számomra, ledobja, a doboz a tengerbe esik és ez a sebesült matróz parancs nélkül azonnal utána ugrik, kihalássza az örvényes habokból, fölhozza, jelentkezik vele, átadja, azután megy tovább az ágyúkhoz. Büntetését persze elengedtük, kitüntetésre is fölterjesztettem, ahogy mindenki méltónak mutatkozott arra, hogy Őfelsége legkegyelmesebb kitüntetésére fölterjesszem.

— Egy tisztem, akinek a bal karja már föl volt kötve, öngyilkossággal fenyegetődzött, ha nem vehet részt az ütközetben. Bal kezét már nem tudja használni, de mikor egy 15 centiméteres ellenséges gránát melléje csap, de befulladva esik a födélzetre, másik karjával addig erőlködik, míg fölveszi és cipeli nagy örömmel a korláthoz, ahonnan a tengerre dobja, úgy teszi ártalmatlanná.

— Egy másik tiszt, aki a kormányos megsebesülése után ennek a helyére lép, előbb leoltja rólam a meggyulladt ruhákat, azután, mikor egy percre erősen előrehajol, hogy a kompasszt megnézze, csodálatosan kerüli ki a halált. Egy gránát ugyanis abban a pillanatban dönti le háta mögött a kabint. Szinte biblikus csoda, hogy megmenekült...

— Magyarok? Hát persze, hogy vannak a hajón, sok magyar van, nagyszerűek, ahogy mindenki minden elismerést megérdemel közülök.

Így beszélt Horthy Miklós lelkesen és ragyogó szeretettel hőseiről és hajójáról, amelyiknek a födélzetén nem sok nappal az ütközet után Őfelsége is sapkájára tűzte a Novara emlékplakettjét, emlékezetül a napra, amely egyike a legszebbeknek flottánk történetében.

Magát az ütközet leírását ezzel be is fejezhetném, mert az entente flottája délben már slepbe vette rokkantjait s délnyugat felé úgy eltűnt, hogy nemsokára füstfelhőit is elnyelték az Adria igazi felhői, a mieink meg teljes gőzzel dolgoznak, hogy a nagy napok után minél hamarabb hazakerüljenek, megnyugtatására azoknak, akik a Boche di Cattaróba már a parton várják aggódó szorongással az élő valóságot, hogy övéik visszatértek. Ha sebesülten, vagy tán halottan is, lesárgult arccal véres hordágyakon, de valamennyien. Ahogyan hajóink, tengeralattjáró naszádjaink és repülőink is minden hiány nélkül.

Még egyet csak. A nagy nap hőseit szép napiparancsok, lelkesítő és elismerő szavak fogadták már hadikikötőnkben is, Őfelsége a király pedig nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitánynak a hadiékítményes II. osztályú katonai érdemkeresztet adományozta a kardokkal, Harisa Sándor ellentengernagyot a II. osztályú vaskoronarenddel tüntette ki a hadiékítménnyel és a kardokkal, lovag Purschka Ferdinánd sorhajókapitány, Heissler Erich sorhajókapitány és a hősi halált halt Szuborits Róbert korvettkapitány a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta a hadiékítménnyel és a kardokkal, herceg Liechtenstein János fregattkapitány a hadiékítményes III. osztályú vaskoronarendet a kardokkal, Morin Ferenc korvettkapitány pedig a III. osztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítménnyel és a kardokkal.

Közülük Purschka a Saida parancsnoka, Heissler a Helgolandé, Liechtenstein herceg a Csepelé, míg Morin a Balatoné volt Otrantó történelmi napján, aminek jelentősége, áthozva az arányokat az Adria flottáira csak Skagerrakéval mérhető fel...

Dr. Szabó István

Közli: A Tenger (1917. június-július.)

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

Az első otrantói ütközet - 1915. december 29.

Október 7-én a központi hatalmak 6 német és 6 osztrák-magyar hadosztályból álló erővel támadást indítottak a szerbiai fronton. A támadáshoz október 17-én a bolgár hadsereg is csatlakozott. A több mint kétszeres túlerőben levő központi hatalmak hadseregei két hónap alatt megszállták Szerbiát. A harcok során mintegy 100 000 szerb katona elesett vagy megsebesült és kb. 160 000 fogságba került. Ennek ellenére a szerb hadsereg jelentős része, 150 000 katona, kitört a központi hatalmak bekerítő támadásából, és kijutott az Adriához. Az evakuálásukra kijelölt albán kikötők San Giovanni di Medua, Durazzo és Valona voltak.

A császári és királyi haditengerészet ezt a nagy szabású evakuációt képtelen volt megakadályozni, mert az antant biztosító egységek jelentős túlerőben voltak. Ennek ellenére 9 alkalommal futottak ki a cs. és kir. hadihajók, hogy valamelyik kikötőt támadják a három közül. A támadások során rombolókat és cirkálókat vettek be, mert ezen egységek sebessége lehetővé tette, hogy időben elmenekülhessenek egy túlerőben levő antant csoportosítás elöl.

1915. december 5-én, Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével, a Novara cirkáló és kísérőegységei San Giovanni de Medua kikötőjét támadták meg. A sikeres rajtaütés során a cs. és kir. hadihajók elsüllyesztettek 8 szállítóhajót, 11-et pedig súlyosan megrongáltak. A hazafelé vezető úton a Warasdiner romboló ágyútűzzel ronccsá lőtte a megfeneklett francia Fresnel tengeralattjárót. Mivel a kikötőben elsüllyesztett szállítóhajók tele voltak a montenegrói hadseregnek szánt utánpótlással, a rajtaütés jelentősen lerövidítette a montenegrói hadsereg ellenállását.

Nem sokkal később felderítők és tengerészeti repülök arról számoltak be, hogy Durazzó kikötőjében több hadi- és szállítóhajó horgonyoz. A cirkálóflottilla parancsnoka utasította Heinrich Seitz sorhajókapitányt, hogy a Helgoland cirkálóval és öt Tátra-osztályú rombolóval fusson ki, és támadja meg Durazzó kikötőjét.

Az SMS Helgoland könnyűcirkáló.

1915. december 28-án éjfélkor, a Cattarói-öbölből kifutó Helgoland cirkálót a Csepel, Lika, Triglav, Tátra és Balaton rombolók kísérték. A Menders-fok magasságában a Helgoland legázolta a francia Monge tengeralattjárót, mely őt akarta megtámadni. Miután a sérült tengeralattjáró a cirkáló mögött felemelkedett, a Balaton ágyútüzével elsüllyesztette. A naszád második tisztjét és 18 főt a Balaton, 7 főt a Csepel vett fedélzetére. Morillet sorhajóhadnagy, a tengeralattjáró parancsnoka önként elmerült hajójával.

A francia Monge tengeralattjáró.

A Helgoland-csoport 07.30-kor ért Durazzó elé. A további eseményeket báró Jordis fregatthadnagy jelentése tartalmazza, aki a Lika parancsnoki hídján vezette a manővert: "...Miután a sűrű téli köd miatt semmit sem láttunk kénytelenek voltunk befutni a kikötőbe. A jelzett két olasz romboló azonban nem volt ott, csak egy tehergőzös és egy vitorlás... amelyeket tüzérségi tűzzel elsüllyesztettünk... Közben jól álcázott parti ütegek heves tüzébe kerültünk, amelyek, amikor megindultunk kifelé, zárótüzet adtak arra a helyre, ahol bementünk. Ezért kénytelenek voltunk kissé bal felé kitérni. Az előttünk haladó Csepel már maga mögött hagyta a feltételezett aknamezőt. Közben a Tátra csavarjai a felszínre vertek egy szürke aknát. A hídon álltam, amikor az egész hajó megrázkódott. Megtántorodtam. Hátul hatalmas vízoszlop tört a magasba. 8 óra 30 perc volt. A gépjelzőkarhoz akartam ugorni, hogy leállítsam a hajót, amikor ismét éreztem a hajó remegését, majd elveszítettem a talajt a lábam alól. Legalább öt métert repültem a magasba, mert a fényszórót mélyen magam alatt láttam. Visszazuhantam a hídra, ismét le akartam állítani a hajót, de a gépjelző hiányzott, és minden elgörbült és összetört... A Lika orra mélyen a vízben állt és erősen jobbra dőlt. A füsttől és a lángoló naftától hátul semmit sem láttam, a hajó eleje is égett... Közben, égő fáklyaként kezdtünk körözni az aknamezőn át, mert a jobb oldali hajtógép még működött és a kormánylapát elgörbült. Minden pillanatban arra vártunk, hogy ráfutunk még egy harmadik aknára is. Így körözve éppen nekifutottunk volna a közelben álló Triglav-nak, ha parancsnokunk, Wünschek fregattkapitány át nem kiált, hogy menjenek arrébb, mert kormányozhatatlanok vagyunk. De amint a Triglav elindult, középső kéményéből hatalmas vízoszlop tört fel. A Likan már minden égett, a fedélzet olyan forró volt, hogy egyik lábunkról a másikra ugráltunk. A lőszerkamra bármelyik pillanatban felrobbanhatott - a legénység mégis keményen és bátran kitartott és várta a parancsokat. Beugrottam a navigációskabinba és a jelzőkönyvet a tűzbe vetettem. Ekkor a parancsnok háromszoros hurrát vezényelt Őfelségére, és parancsot adott a hajó elhagyására. Ugyanebben a pillanatban a bal oldali első lőszerkamra a levegőbe repült. Beugráltunk a vízbe. Alig hagytuk el a fedélzetet, első részén két hatalmas robbanást láttunk, repeszek röpködtek a fejünk körül. A Lika fara magasan kiemelkedett, orra mélyen a víz alatt volt... Margelik sorhajóhadnagy a hajó farán még megsemmisített néhány dolgot, felrobbantotta a hátsó lőszerkamrát és csak azután ugrott a vízbe. Ezalatt a parti ütegek még tovább lőttek bennünket, és még egy találat érte a Likat. A parancsnokom mellett úsztam, a víz tele volt naftával, az embernek a szájába ment az olaj, sokan hánytak, mások vízbe fúltak. Egy halottról levettem az úszómellényt és odaadtam egy másiknak, akin nem volt. Közben egy másik is szólított: "Fregatthadnagy úr, Timkó vagyok, a cimbalmos, nem bírom tovább!" Nekiadtam a saját úszómellényemet. Amint később hallottam, őt is kimentették. Ekkor a Likaból már nem látszott más, csak hatalmas füstoszlop. A vízen úszott az olaj, s egyre terjedt. Háromnegyed órás úszás után értem el a Triglavot, ahol csak egy jolle volt érintetlen, a többi mentőcsónak csupa ronccsá vált. Ezzel a kis csónakkal mentették a Lika személyzetét. A Triglav is súlyosan sérült, fedélzetéig a vízbe merült, de még tovább lőtte a parti ütegeket... az akna, amelyre ráfutott, 8 méteres léket szakított rajta..."

Az égő SMS Lika romboló.

A sérült Triglavot a Balaton és a Tátra próbálta vontába venni, de a vontatókötél beleakadt a Csepel egyik hajócsavarjába, amely feltekerte azt, így csak a bal oldali gépet tudta működtetni. Mivel a Tátra vontató berendezése megsérült, a Balaton próbált segíteni. Amíg a Triglavot a Balaton mellé kötötték, a Helgoland kb. 5-6000 méterről a parti ütegeket lőtte, hogy a rombolókat fedezze.

Seitz sorhajókapitány 09.30-kor adta ki a parancsot a hazatérésre, de a Csepel és a Triglavot vontató Balaton kis sebessége miatt csak 6 csomóval haladhattak. Seitz 10.35-kor rádiójelentésében kérte a felmentő erők segítségét. 11.15-kor kifutott Cattaróból a Kaiser Karl VI páncélos cirkáló, de a Novara és Aspern cirkálók kazánjait is elkezdték felfűteni.

Durazzóból még a reggel folyamán értesítették Brindisit a támadásról, ahonnan 07.55-kor futott ki a brit Dartmouth, és az olasz Quarto cirkálók, valamint a Casque, a Commandant Bory, a Renaudin, a Commandant Lucas, és a Bisson francia rombolók hogy Cattaró irányába hajózva elvágja a Helgoland-csoport útját. 09.30-kor az Abba, a Nievo, a Mosto és a Pilo olasz rombolók kíséretében a Nino Bixio olasz és a Weymouth brit cirkálók is kifutottak Brindisiből, hogy csatlakozzanak az üldözéshez. 11.30-kor a Pali-fok magasságában hajózó Helgoland kötelék ugyanakkora távolságra volt Cattarótól mint a Nino Bixio vezette hajóraj, míg a Dartmouth és a Quarto az öt francia rombolóval már 20 mérfölddel közelebb járt a Cattarói-öböl bejáratához. Az ellenség azt tervezte, hogy a Dartmouth hajórajjal elvágja a Helgoland útját, és dél felé, a Nino Bixio-csoport felé tereli a cs. és kir. hajókat. Seitz 11.45-kor értesült rádión arról, hogy az ellenség már előtte jár. Ezután a Helgoland átvette a Triglav vontatását, a hajócsavarjára tekeredett vontatókötél miatt az egy főgéppel mindössze 20 mérföldes sebességre képes Csepelnek pedig parancsot adott, hogy kíséreljen meg áttörni északi irányban, a part közelében.

A brit HMS Dartmouth könnyűcirkáló.

13:30-kor, amikor észak felé észlelték az ellenséget, az addig vontatott Triglavot elsüllyesztették, a Helgoland, a Balaton és a Tátra pedig délnyugati irányba fordult. Az ellenség körbefogta a cirkálót és a rombolókat, majd tüzet nyitott. Először a Helgolandot érte találat, melynek következtében egy ember meghalt, hét pedig megsebesült. A Dartmouth és a Quarto két oldalról tüzelt a Helgolandra, majd az olasz cirkáló a nyomdokvonalába állt. A Helgoland hátsó torpedóvető csövéből egy torpedót indítottak a Quartora, amely kitért oldalra és a támadása egy időre abbamaradt. Ez idő tájt Oppel, a Csepel később elesett gépmestere, ráadta a drótkötél által leblokkolt tengelyű főgépre a legnagyobb gőznyomást. A 10 000 LE lassan megforgatta a beszorult tengelyt és a rátekeredett drótkötél szétszakadt. A Csepel ezzel visszanyerte régi mozgékonyságát, és 32 csomó sebességgel megkísérelte utolérni a Helgolandot, miközben az öt francia romboló, majd később a Quarto is üldözőbe vette. Hosszú tűzpárbaj következett, melyet 8-10 km-es távolságból vívtak egymással.

Az 1915. december 29-ei tengeri ütközet. (Benczúr László)

A Helgoland kezdetben a Dartmouth cirkálóval harcolt, majd később odaérkezett a Weymouth és a Nino Bixio cirkáló is a négy olasz romboló kíséretében. Az ellenség óriási erőfölénybe került, és a Helgolandot több találat érte. Elesett egy matróz, négy megsebesült, tönkrement a kormányt működtető gőzgép és ettől kezdve kézi erővel kormányoztak, továbbá károk keletkeztek a felépítményekben. A Csepel 16.30-kor egyesült a csoportjával, amikor Seitz sorhajókapitány rádiótávirattal közölte a Kaiser Karl VI-tal, hogy forduljon vissza, ő pedig déli irányba fordult a hajórajával. Tél lévén hamarosan beállt az esti szürkület és Seitz 17.20-kor egy hurkot leírva megtévesztette az ellenséget és északnyugati irányba fordult, majd 18.15-kor északnak vette az irányt. A váratlan manőver meglepte az ellenséget, mely csak késve reagált, így a Helgoland-csoport az ellenség "T"-jét keresztezve, a vezérhajótól mindössze 3500 méterre végrehajtotta az áttörést. A Nino Bixio, melynek tüzelését nagyban gátolta a Weymouth pozíciója, súlyos sérülést szenvedett egy találattól. Az áttörés sikere után az üldöző hajók lemaradtak és később beszüntették a tüzelést.

Az ütközet után Haus admirális, a flotta parancsnoka, a következőképp írt jelentésében: "...a négy hajó (a Balaton romboló nélkül) a durazzói kikötőbe nyomult, a feltételezett, gyanítható aknák miatt a kisvizet jelző bója mellett, közvetlen közel az északi parthoz, nyomdokvonalban... 8 órakor ugyanezen az útvonalon, a kisvizet jelző bója mellett vezette vissza a Csepel a rombolókat. Nyomdokvonalában a hajók ugyanolyan biztonságban jöhettek vissza, mint ahogyan bementek; de csak a Tátra követte pontosan a Csepelt a nyomdokvonalában... A Lika és a Triglav nem mentek a Csepel fordulópontjáig, hanem előbb, tehát ugyanabban a percben fordultak balra, amikor a Csepel, alig hagyva maguk mögött a bóját... és így, emiatt futottak rá az aknamezőre. Erre a mérhetetlenül elővigyázatlan elkanyarodásra, a sorból való kiválásra, arra, hogy nem követték a vezérhajót annak nyomdokvonalában, amely végül a két romboló elsüllyedését okozta és később az egész köteléket a legnagyobb veszélynek tette ki, nincs semmiféle bocsánat..."

Heinrich Seitz-Treffen sorhajókapitány (1870 - 1940)

Báró Jordis fregatthadnagy jelentésében megemlíti, hogy a Lika és a Triglav a parti ütegek zárótüze miatt kényszerült korábban elkanyarodni, mint az előttük haladó Csepel. Lévén, hogy a rombolók páncélozatlan hadihajók, kisebb kaliberű ágyúk tüze is komoly károkat okozhatnak bennük. Ez azonban még nem indokolja, hogy a biztonságos útvonalról való letéréssel kockáztassák az aknára futás lehetőségét, ami ebben az esetben meg is történt, igen súlyos következményekkel. Wünschek fregattkapitány, a Lika parancsnoka, az egész köteléket veszélybe sodorta elhibázott döntésével, hiszen miután a Triglavot vontába vették, csak 6 csomós sebességgel haladhattak. Ilyen körülmények között esély sem maradt a Triglav megmentésére. Miért? A Helgoland csoport csak 09.30-kor tudott elindulni a sérült Triglavval, mintegy 6 csomós sebességgel. 13.30-kor pillantották meg az ellenséget, tehát 4 órával a visszaindulás után, amikor már megtették az út kb. 40 százalékát. Ha nincs szükség a Triglav vontatására, a csoport 25 csomós sebességgel haladva biztonságosan behajózhatott volna Cattaróba, és maximum a Dartmouth-csoport tudja délnyugati irányból üldözőbe venni. Így viszont csak Seitz kiváló manőverezése és az ütközet alatt beálló szürkület mentette meg a köteléket.

Az SMS Helgoland összelőtt fedélzete.

Haus admirális rendkívül dühös volt, amikor értesült a két romboló elvesztéséről, amit véleménye szerint az elért eredmények, a Monge és a Durazzóban álló szállítóhajók elsüllyesztése, a legkevésbé sem kompenzáltak. Bár elismerte, hogy Seitz kiválóan manőverezett, és a rombolók elvesztéséért nem őt terheli a felelősség, amíg élt, Seitz nem kapott több kötelékparancsnoki beosztást.

(A fenti írás Bánsági Andor: Az első otrantói ütközet brit dokumentumai (1915. december 29.) c. írásának rövidített változata. A teljes cikk ide kattintva olvasható.)

Read more...