2020. április 5., vasárnap

Skagerrák az Adrián. Flottánk sikere az Otrantó fölött. – Horthy Miklós és a háborús sajtó - II.

Sajtóhadiszállás, 1917 június.

Az olasz hadüzenet első, emlékezetes és sötét éjszakája óta, amikor az osztrák-magyar flotta kisebb egységei nagyszerű lendületű megosztott támadással kegyetlenül és váratlanul markoltak bele a római álmok rózsaszín felhőibe, derék tengerészetünk minden akciója csak újabb csalódást jelentett Olaszország számára, ahol uszító szónoklatok az Adria fölötti hegemónia megszerzését ugyanolyan könnyű feladatnak szavalták, mint Cadorna csapatainak Bécsbe való masírozását. Az utóbbi álom, jól tudjuk, hogyan foszlott szét az első Isonzó csatában már, mikor a Doberdó szürke szikláin halomszámra égette a karsztok forró napsütése az olasz hadsereg hullává tépett elite dandárait; arról pedig, hogy az Adria fölötti hegemónia helyett egyre nagyobb elkeseredéssel a keserű Adriát emlegessék Olaszországban, cirkálóink, torpedózúzóink, tengeralattjáróink és hydroplánjaink gondoskodtak kiadósan. Ahhoz persze, hogy teljesítményeik tengerészeti és katonai értékét már ma fölmérjük, lázas még és új történésektől ideges az idő. A történelmi távlat majd megmutatja, hányszor döntöttek meg rég kipróbált számításokat nem emberfeletti, de sokkal több: emberi bravúrral és lélekkel, ami sokszorozta a gépek erejét. — De azért a történelmi távlat kedvéért se mehetünk el szó nélkül tengerészetünknek amellett a győzelme mellett, amelynek hírét Otrantó alól kapták föl és vitték világgá a szelek. Nem tehetjük már azért se, mert tengerészetünk hírneve mellett magyar hősök neve is fényesedett az ütközet forróságában, hősöké és halottaké, akik az Adria hullámai fölött ugyanúgy állják a helyüket, mint Wolhynia mocsaraitól a Karszt napverte szikláiig mindenütt.

Mielőtt azonban a dacos Lovcsen alá mennénk a sziklák közé bújt Boche di Cattaróba, ahol május tizennegyedikén este csupa fény és arany volt a tenger, — mindjárt lebukik róla a nap vörös korongja s komoly hajóink lassú méltósággal futnak ki, mintha a végzet ülne kéményeik fölött, — előbb a térképet vegyük elő, hogy könnyen követhessük minden jelentősebb mozdulatukat. Láthatjuk itt, hogy az Adria legdélibb része a valonai öböl egyik sarka és az Otrantó fok között annyira összeszűkül, hogy a szemközti partok egész távolsága 74 kilométer, tehát csak negyven tengeri mérföld. Egymástól körülbelül ilyen távolságban húzódnak tovább délre a partok egész a Maria di Leuca fokot Fano szigettel összekötő vonalig s a partok között körülbelül harminc tengeri mérföld hosszúságban az úgynevezett Otrantó-úton hömpölyögnek az Adria szürke hullámai. A hullámoknak ezt a keskeny utcáját, amelyben földrajzi lehetőségek miatt a legkönnyebb elzárni az északi Adria forgalmát és útjait a Földközi-tengertől, még semlegessége, illetve szövetségessége idején próbálta biztosítani magának Olaszország, amely Valona megszállása után tényleg abba a kedvező helyzetbe került, hogy flottabázist teremthetett magának a valonai öböl belsejében harminc mérföldnyire az otrantói szoros északi bejáratától és alig ötven mértföldnyire szemközti bázisától, Brindisitöl. De nemcsak ez a két flottabázis adja szinte magától a szoros könnyű elzárásának lehetőségét, mert Tarento, a régi, megerősített hadikikötő is csak hetven mérföldnyire van a szoros déli, tehát százra északi kapujától. Mivel pedig Tarento az olasz flotta fő gyülekező helye, húsz mérföld sebességgel negyedfél illetve öt, huszonöt mértföld sebességgel pedig három, illetve négy óra alatt bármikor ott teremhetnek az olasz hadihajók a csatorna déli vagy északi kijáratában. Emellett természetes blokádvonalnak sincs alkalmasabb két pont az Adrián, mint az Otrantó szoros két szemközti hegyfoka s ha az északi Adria blokírozását olyan komolyan gondolta volna az entente, ahogy lapjaiban hirdette, tehát valóságosan el akarta volna zárni, akkor erre a vonalra kellett volna sorakoztatni csatahajóit, egész blokírozó flottáját. Az effektív blokád azonban csak kihirdetésekor szép, hangzatos és igen alkalmas például olcsó győzelmi mámor ébresztésére, a valóságban azonban különösen itt az Adrián se azt a költséget nem éri meg, amit szénben elfogyasztana a hosszú készenlét, se azt a kockázatot, hogy nagyszerű, szorgalmas és páratlanul vállalkozó szellemű tengeralattjáró hajóink egy-egy ügyesen kilőtt torpedóval drága cirkálók páncélos testén harapjanak halálos sebet.
A „Leon Gambetta" szomorú esete óta nem is blokíroznak cirkálókkal, a drága és komoly csatahajók helyére rokkant és jórészt már kimustrált gőzösöket és öreg halászbárkákat sorakoztattak, amelyeket, hogy komolyabb legyen a külsejük, fel is fegyvereztek, ágyúkat is raktak rájuk és kinevezték őrhajónak. Ezeket természetesen akár tízesével lehetett egymás mellé állítani az őrvonalra, ha elpusztulnak se nagy kár éri az entente hajóhadát s viszont, ha fegyvereikkel nem is, de a közéjük feszített aknákkal és a gőzösökkel vontatott nagy hálóikkal úgy ahogy megpróbálták elzárni tengeralattjáróink útját ki a Földközi-tengerre. Mivel pedig a nagyobbakon szikratáviró-állomás is volt, ha részünkről jelentékenyebb vállalkozás indult volna délfelé, rögtön értesíthették volna akármelyik olasz flottabázist, ahonnan a kedvező távolsági viszonyok miatt bármikor jelentékeny túlerő futhatott volna flottillánkkal szembe.

Ezeket mondja a térkép és így beszélnek a számok, amikre Otrantó körül az entente őrvonalai épültek. Föltevéseik és az adatok szerint tehát csaknem teljes volt az otrantói zár, a valóság azonban sokszor megcsúfolta ezt a számítást, hiszen búvárhajóink szorgalmasan és pontosan dolgoztak a Földközi tengeren is és munkájuk végeztével épségben tértek vissza kifutási helyükre, ami pedig mindig innen volt az otrantói őrvonalakon. Mindamellett, ha tengerészeink elszántsága és nagyszerű képességei elé nem is feszíthetett komoly akadályt ez az őrvonal, nem tagadható, hogy kényelmetlen volt és jelentéktelenségében kihívó is, mert fölsorakoztatott apró hajóinak nyugodt, zavartalan élete a barna vízen csak tovább táplálta az Adria uralmáról sokszor újra költött mesét, amivel vereségeik után annyira szerették magukat vigasztalgatni az olaszok.
Május tizennegyedikén este, mikor a cattarói öböl vad szépségei fölött a naplemente gyönyörű színei szikráznak, azért indult ki három cirkálóból és két torpedózúzóból álló hajórajunk, hogy ezek között a déli Adrián csöndesen pöfékelő őrhajók között keményen szétüssön s amennyit lehet, de minél többet a keserű Adria fenekére küldjön ágyúival. A vezérhajó, a sokat próbált Novara parancsnoki hídján egy nemes magyar tengerész áll, I. Ferenc József volt szárnysegéde, nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány, akinek a neve nemcsak flottánk annaleseiben, de a magyar vitézség szívekbe zárt aranykönyvében is jó elől van már. Hajója mellett még a „Helgoland" és a „Saida" cirkálók, továbbá torpedózúzóink a „Csepel" és a „Balaton" hasítják a hullámokat; irány az otrantói szoros!

Még mielőtt elindultak volna, a „Novara" födélzetén együtt van minden ember s a parancsnok elmagyarázza az egész hadművelet tervét, hogyan akarjuk áttörni és lehetőleg elpusztítani az entente őrvonalát. „Tudom — mondja a kapitány, miközben arcán a keményre edzett karakter vonások néhány árnyalattal leenyhülnek —, hogy a Novara minden embere megteszi kötelességét most is mint az eddigi ütközetekben és remélem, hogy holnap délben mindnyájan frissen és egészségesen itt leszünk életünk egyik legszebb emlékével...
Az estét, amiben kifutottak, lassankint éjszaka váltja fel, sötét fátyla ráhúll a vizekre, amikben tajtékos örvényutak futnak a hajók után. Fönt, nagyon magasan az ég apró csillaglámpái pislognak, lent nincs semmi, csak a gépek tompa zihálása, hallgató ágyuk a fedélzeten, őrt álló matrózok léptei és figyelők, akiknek a szeme távcsővel fúródik a sötétbe. A három cirkáló Otrantó hegyfoka felé kanyarodik, a két torpedózúzó meg Valonának vesz irányt, a díszpoziciók ugyanis úgy szólnak, hogy még a hajnali szürkület előtt ki kell terjeszkedni az egész Otrantó szoros szélességére s amint a kelő nap súgarai elkergetik az árnyékot, egyszerre, meglepetésszerűen előretörni öt ponton az egész őrvonal ellen s a föntebb vázolt föladat elvégzése után újra gyülekezni a hazafelé vezető útra. Nagy egységeink akcióját támogatandó, természetesen feladatot kaptak búvárhajóink és hydroplánjaink is, az előbbiek torpedói az ellenséges bázisok felé leselkedtek: hol lehetne eredményes munkát végezni, az utóbbiak pedig hajnalhasadtával azért szálltak a tenger fölé, hogy részletes és kimerítő jelentést hozzanak nemcsak az őrvonal, de az egész déli Adria földerített viszonyairól.

Mire a hajnal úszó aranyából az albán partok felől kiemelkedett a nap, hajóink már rég a szorosban úsztak, a Novara pláne már Korfu körül érte meg a reggelt, egész odáig cirkált nagyobb szállítmányok vagy jelentékenyebb őrhajók után. De mert a tenger tükre belátható körleten belül tiszta volt minden ellenséges hajótól, visszafordult újra a vizek szűk útjába, az Otrantó-szorosba, ahol északról a láthatár síkján nemsokára már megjelentek azok a szelid kis füstgomolyok, amiknek az anyja angol legénységi őrhajó, vagy szállítógőzös az őrvonal mentén. A Helgoland is lement egész a Maria di Leuca sziklafokig anélkül, hogy valamit talált volna, s csak mikor már visszafordult észak felé, akkor akadt össze egy csomó kisebb gőzössel. A Saida ezzel szemben, amelyik az akció terveinek megfelelőleg középen úszott, már hajnal előtt észrevette ágyúival szemben az őrvonal hajóit, de nem támadta meg őket, míg a parancs szerint a flottilla másik két cirkálója is meg nem nyitja a tüzet. Különben az egész csetepaté a mi programmunk szerint percek alatt fejlődött az első ágyúlövéstől a teljes sikerig. Elsőnek a Saida ágyúi szólaltak meg, födélzetéről fél ötkor nyitották meg a tűzet tüzéreink s pár perc múlva a hozzá legközelebb eső három őrhajóból egy elsüllyedt, kettő pedig súlyosan megrongálódott. A Helgoland ágyúi viszont csak pár perccel öt óra előtt láttak munkához és húsz perc alatt nyolc gőzöst küldtek a tenger fenekére, míg a Novara kényelmesen, mert biztosan csak öt után kezdett végezni az őrvonal rámaradt részével s fél óra alatt meg is semmisítette mind a tíz hajót, amelynek a füstjét Korfutól visszatérőben elsőnek pillantották meg figyelői. Az őrhajók eleinte kapálództak a rájuk váró végzet ellen, ami ágyúink acéltorkából röpült feléjük, sőt a formák szerint ütközetet is kezdtek, viszonozták, persze hatástalanul biztos csapású gránátjainkat, de azután jónak látták mégis, ha süllyedő sorsára hagyják hajóikat, maguk pedig csónakba szállva, próbálnak kimenekülni a halál árnyékából. Azok közül az angolok közül, mert az őrhajók legénysége angol volt, akik csónakba szálltak, a Novara 35, a Helgoland 18 és a Saida 19 foglyot kihalászott és födélzetére vitt, ahol az üres legénységi szobákba zárták őket. Az őrvonal tehát szét van zúzva, de több meg van semmisítve s a tegnap még csöndesen pipázó kémények helyén néhány úszó roncs és még gyűrűző örvény mutatja, hol volt bezárva az Adria, a mi tengerünk kapuja, — azután az örvény is elsímúl, a roncsokat is szétszórják a hullámok, nem marad semmi, csak a tenger, hátán az apró habtarajokkal, amik messziről egyetlen, végtelen simasággá úsznak össze...
Katonai nyelven nem történt más, csak a parancsot teljesítette a flottilla, cirkálóink már igyekeznek is vissza észak felé, ahol fél nyolc előtt még egy bizonyos ponton találkozniok kell. Ez alatt azonban nem voltak tétlenek torpedózúzóink sem, a Csepel és a Balaton, amelyek herceg Liechtenstein fregattkapitány vezénylete mellett tudvalevőleg Valona felé indultak még az éjszaka. Kora hajnalban, még a Saidánál is korábban, ütközetbe kerültek s nem messze a valonai partoktól a Csepel egy olasz torpedó zúzót semmisített meg, a Balaton pedig torpedólövéssel egy szállítógőzöst intézett el. Pár perccel később pedig ágyúik gránátkorbácsával közösen vertek halálra még két gőzöst, amelyek égő fedélzettel, találatoktól tépve a legutolsó pillanatban a Valona-öböl sziklái mögé menekültek. Az olasz flottának ebbe a bázisába torpodózúzóink természetesen nem követhették már-már süllyedő zsákmányukat, miért is feladatuk végeztével fölfelé nyomultak a közös találkozási pont irányában már akkor, amikor a Novara és a Helgoland még neki se láthatott eredményes munkájának. Míg azok elintézik az őrvonalat, a Csepel és a Balaton néhány földerítő cirkálást végez, de útjukba sehol semmi nem mutatkozik a hullámok hátán.

Mielőtt azonban cirkálóink is a találkozási pontra érnének, Valona magasságából, a reggel egyre erősödő fényével erősödnek azok a füstcsíkok is — négy keskeny szürke sáv a vizek fölött —, amelyek alatt négy ellenséges torpedózúzó jön kelet felől, valószínűleg, hogy az őrvonal sorsát földerítvén, a mi viszonyainkról tájékozódást szerezzen. Ahogy közelebb érnek, megszólaltatják ágyúikat is, de minden eredmény nélkül. Mindössze hét percig tart az acéltorkok vitája, azután a mieink elől szépen kitérnek és mennek vissza a barna valonai partok bazalt sziklái felé, ahol a parti ütegek tűzből és acélból szőtt védőszárnya veszi őket oltalmába.
Sikereik szép emlékeivel, egy fényesen megoldott nagyszerű feladattal maguk mögött futnak tovább hajóink az acélszürke vízen, programm szerint a találkozási pontra, amikor a húsz mérfölddel előbbre futott torpedózúzók északnyugati irányból is füstfelhőket, ellenséges egységek nyomait fedezik fel. A jelző árbocokra nyugtalan zászlócskák kezdenek föl alá futkosni, szikratávírók elektromos hullámai viszik hátra a hírt, értesítik a cirkálókat, ahol a Novara parancshídján már repülőink jelentéseiből is tudják, mekkora túlerő készül ellenünk. Uj, most már részletezett jelentések egyre komolyabbnak mondják a helyzetet, a Csepel típusok szerint is felismeri a közeledő ellenséget: egy Quarto, két Indomito és két olyan cirkáló tipus, amelyeket annak idején, még a háború előtt, Romániának építettek, de azután az olasz flottába sorozták be. Ezekhez csatlakozott még két Liverpool tipusú nagy angol cirkáló is. Két kis torpedózúzónk elenyésző erő ezzel a flottával szemben, nem is volna szabad velük fölvenni a harcot, csak ha helyreáll szoros összeköttetésük a mögöttük előretörtető három cirkálónkkal, de azért viszonozzák a flotta tüzét s az egyik vezető-hajón olyan eredményes találatot érnek el, hogy az kénytelen visszafordulni. Maga az ellenséges flotta is inkább nyugati irányba fordul, csak egyetlen „Rumanu" típusú cirkáló követi torpedózúzóinkat addig, míg Durazzó körül a parti ágyúk csövei ezt is gyors visszafordulásra nem késztetik nyugat felé a többi hajó nyomába.

Ebben a helyzetben lent a vizek gyomrában fürge acélhalak, tengeralattjárók készítik elő torpedófogaikat, fönt a felhők felett meg szürke hadimadarak búgó hangja, hydroplánberregés veszik el a messzeségbe, előre és a magasba küldött szemei mindkét flottának, hogy földerítsék és kísérjék a harcot. Hazafelé, a cattarói öbölbe igyekvő cirkálóinkat hamar fölfedezte az ellenség, feléjük irányítja egész flottáját s a mieink parancsnoka, ahelyett, hogy eredeti feladata megoldása után a jól végzett munka megnyugtató tudatával — mert ezzel tehetné — kitérne a túlerő elől, — diszpozíciókat ad a támadásra. Jelek szaladnak a zászlókra, zászlójelekből parancs lesz, amit ismételnek az összes egységek, a messzeható elektromos hullámok meg drótnélkül kopogják Cattarónak a helyzetjelentést, azután megindul a támadás a föntebb részletezett túlerő ellen, amelynek erőviszonyaiban csak annyi változás történik, hogy újabb, pontosabb jelentések az eddig „Liverpool" típusunak tartott cirkálókról megállapítják, hogy a sokkal erősebb „Dartmouth" klasszisba tartoznak. Hajólexikonok szerint tehát 15.200 ellenséges deplacement tonnával, 16 darab 15 cm. kaliberű, 7 darab 12 cm.-es és 8 darab 7-6 cm. kaliberű hajóágyuval, a mi részünkről 10 ezer tonna és 27 darab 10 cm.-res ágyú megy ütközetbe. Ellenséges részről előbb a Quarto áll a flotta élén, de még az ütközet megkezdése előtt helyére nyomul egy angol cirkáló, amelyről későbbi jelentések szerint mégis egy olasz admirális vezeti a csatát, melyben a támadó kezdeményezés épenúgy a miénk, mint ahogy a győzelem is kezünkben marad.

Az ütközet lefolyásáról, amelynek némely válságos percében a halál árnyéka kelt ki a habok közül, sok levél és tudósítás beszámolt már a közvéleménynek; tudjuk veszteségeinket is, köztük a Novara első tisztjének, a derék Szuborits Róbert korvettkapítánynak a halálát is, a flotta kiváló parancsnokának, Horthy Miklós sorhajókapitánynak sebesülését is és olvashattuk a napisajtóban mindazt a sok színt, amit íróművészet ráakaszthatott ennek a forró ütközetnek nagyszerű pillanataira. Én tehát csak arra szorítkozom, hogy az ütközet momentumaiból azokat és úgy adjam vissza, ahogy a Novara parancsnoka egy emlékezetes, szép bádeni délutánon maga mondta el nekem élete legszebb emlékeként az északi Adrián vívott ütközetét.

Akkor már több mint három héttel mögötte volt az izgalmas csatanap, nagy karosszékében nyitott ablaknál ült nem messze a Kúrpark virágágyaitól, egy szép, meleg és nemes családi élet közepén, mintha valami festményből vágták volna ki a diadalmas ütközetből sebesülten hazatért hőst. Előbb személyes impressziókról, meg az életről beszélgettünk, ami most szerényen és alázatosan húzódik meg az ütközetek árnyékában és riadtan figyeli, meddig tart még lobogása, azután sebesülése körülményeiről és csak azután térünk át az ütközetre.

— Bizony, sokkal erősebbek voltak — mondja Horthy, a nemes magyar kapitány — és ha csak egy kis vér lett volna bennük, most aligha ülnék itt, minden másként történhetett volna. így is szinte a csodával határos, hogy itt vagyok, hiszen a lábaimon kívül egy gránátrepesz a fejemről szakította le a sapkát, szövete ráégett a tenyérnyi, forró acélforgácsra, nem maradt meg más, csak az arany zsinór belőle. Azonkívül a ruhám is leégett, úgy tépték le nagy nehezen és úgy oltották le rólam. De most már minden jól van, csak örülni tudok az életnek . . .

— Az őrhajók sorsát ismeri, egymásután elsülyesztettük őket, s aki az őrvonalnak legénységéből csónakra nem szállt, ott pusztult a hajókkal együtt. A csónakokról felszedtük őket és bezártuk egy legénységi terembe. Hetvenketten voltak összesen, egy közülük súlyosan sebesült, aki később meg is halt a hajón. Vallomásukból csak egy momentum fontos, kiderült, hogy egyetlen tengeralattjárónk, amelyet 1917 folyamán elvesztettünk, ennek az őrvonalnak a hálójába keveredett, azért nem tért vissza. Tehát ezt se az olaszok pusztították el, akiknek a híreivel szemben csak pár napja állapítottuk meg hivatalosan, hogy nemcsak 14 tengeralattjárónkat nem tehették tönkre, de kettőt sem, mert 1917-ben mindössze egyetlen tengeralattjáró hajónk sorsa vált bizonytalanná. Most már ezt is ismerjük az elfogott angolok vallomásából. Annál nagyobb elégtétel nekünk, hogy éppen ezeket az őrhajókat sikerült a tenger fenekére küldeni.

— A foglyok különben elég tisztességesen viselkedtek, csak később, az ütközet alatt, akartak kitörni, dörömbölni kezdtek és csak töltött revolverekkel lehetett őket lecsendesíteni...

— Amint aztán jöttünk visszafelé Otrantó alól, egyszerre új őrhajókat jelentenek a megfigyelők. Kora délelőtt volt, 15.-én, de nem őrhajókról volt szó, vagy szállítógőzösökről, aminek a fiatal szem messziről nézte őket, hanem harci egységek, cirkálók és torpedózúzók közeledtek s a cirkálók között az olasz Quartó, amelyikkel már sokszor szerettem volna találkozni. Jövetelükről különben több értesítést is kaptam akkorra, kimerítő és pontos jelentéseket s bár kétségtelenül fölismerhető volt számbeli és erőbeli fölényük, bevártuk és megtámadtuk őket. A két angol és a három olasz cirkáló, amelyiket név szerint is fölismertünk, erősebb egység a miénknél, ágyúi is messzeb hordanak s amint megnyitották ránk a tűzet, igyekeztek mindig a mi tűzkörletünkről elmaradni. A Novarával, amely a tűzhatásnak legjobban ki volt téve, manövrirózni kellett, nekik-nekik rohanni, hogy eredményesen lőhessük. Ez annál nehezebb volt, mert másik két cirkálónk, a Saida és a Helgoland kisebb sebességű hajó, nem bírják ki az iramot és nehezebb velük mozogni...

— De így is sok találatot figyeltünk meg az ütközet folyamán, amelybe hydroplánjaink is beleavatkoztak és kiadósan bombázták az ellenséges egységeket. Mivel az olasz cirkálók, de különösen a Quarto, amelyik eredetileg a vezérhajó volt, de később hátra került és amelyikkel különösen kedvem lett volna összemérni az ágyúkat, mindig a lehető legnagyobb távolságban maradtak tőlünk, sokszor rövidet lőttek s gránátjaik csak a tajtékos tengerbe csapódtak, ahol nagy örvényes víztölcsér fakadt a nyomukban. Nem lehetett megállapítani, de valószínűleg ezek a rövidre lőtt gránátok pusztították el az olaszok egy saját tengeralattjáróját is, amelyik a Novarához akart férkőzni, bár egy hydroplán akkor már erősen zavarta magasból dobott bombáival. Lehet, hogy egy ilyen bomba ölte meg, de nagyobb valószínűség szól amellett, hogy maguk az olasz hajóágyúk, amelyek mindig csak messziről lőttek felénk.

— Az angol cirkálók, amelyek közül a Dartmouthot egy tengeralattjáró hajónk halálra sebezte, annál jobban vezették a tüzelést. A Novara kórházát még az őrhajókkal való esetünk alatt lerombolta egy angol gránát, a délelőtti ütközet közben pedig egymásután több találat is éri a hajót. Kemény ütközet volt, nehéz órák, de azért mi maradtunk fölül. Egy találat az előárboc zászlaját is letépi, rögtön újjal pótoljuk, tovább lobognak színeink a Novara ormán. Egy másik az ágyúk közé csap, meggyullad a lövegek mellett álló muníció, a sistergő, siketítő zajban rémült pillanatok ezek, de a muníció nem robbant fel, bőven van levegője, csak nagy sivítással elég, míg el nem oltják. Más találatok tüzet okoznak a fedélzeten, ahol mindenki a helyén van: szanitészek a sebesülteket kötözik, tartalékok a tüzet oltják.
— Szuborits, a derék korvettkapitány is a fedélzeten van, a tűzoltást inspiciálja, amikor egy gránát közelébe csap le. Sebesülése halálos, nem lehet rajta segíteni, egy szilánk a hátgerincét is éri, pár perc alatt kiszenved a nemes magyar katona. Kihajózásunk után holttestét hazaszállították Budapestre, a Novara koszorúját egy tiszt vezetésével 9 emberem vitte fel a sírjára...

— A száguldó tűz újabb károkat okoz, egyszerre csak észrevesszük, hogy vizet kezd veszíteni a kazán, a gépek is elromlanak. Egy gránát a fedélzet páncélját is beszakítja, azt hisszük, ez sértette meg a kazánt, de megállapítani nem lehet, mert ha valaki le akart menni, nemcsak forró vízbe, futó tűzbe és gőzfelhők gomolyába került, de a lövedékek robbanó gáza is halálba fojtotta volna. Megpróbáltuk gázmaszkkal is, de így sem lehetett lemenni a hajó égő gyomrába, ahová új veszedelemnek a víz is benyomult. A gépek megálltak, a Novara is megáll, de ágyúink tovább dolgoznak. Később derült csak ki, hogy egy gránát csak a kazán vízvezető csövét szakította be, a baj tehát jelentéktelen volt.
— De ekkor már a Saida jött segítségül, hogy elvontasson a diadalmas ütközet színhelyéről, ahol ágyúink még mindig nem hallgatnak el. Egyszerre azonban csak látjuk ám, hogy az ellenséges flotta, mely súlyos veszteségei dacára is, még mindig sokkal erősebb a mieinknél, a Quarto után szépen megfordul, feladja a harcot és menekül vissza Brindisi felé. Talán, ha angolok vezették volna, nem így történik, de olaszok voltak és olasz parancsnok a vezérhajón fönn is. Körülbelül 12 kilométerre voltak tőlünk déli irányban, mikor 12 óra táján feladták a küzdelmet. Nem sokkal később mi már észrevettük a St. Georg füstjét is, amelyik a cattarói öbölből támogatásunkra kifutott. De mire odaért volna, az ellenség már rohant visszafelé, Brindisinek.

— Persze több találat érte a parancsnoki hidat is és amelyik követlenül megsebesített, az ott is tüzet okozott. Egy szilánk arcomat is érte. Közvetlenül itt, a szemem alatt. Ez is csupa szerencse, már csak a nyoma látszik, pedig ha csak egy centiméterrel följebb ér, katasztrofális lett volna. Tele voltam én is égési sebbel. Első tisztem elesett, a hajót át kellett adnom, a hordágyról, ahová fektettek, csak az egész flotta fölötti kommandót tarthattam meg.

— Apróbb epizódok? Csupa csodálatos éposztöredék, mindenki hős volt, nem is igen lehet neveket kiemelni, legfeljebb egy-két markáns esetet, ahogyan a naplók és az emlékezet megőrizhette őket.

— Egy matrózom valami kisebb fegyelmi vétség miatt be volt csukva, az ütközet előtt. Ismételt kérésre megengedtem, hogy részt vegyen a harcban. Csodálatos, ahogyan viselkedett. Folyton az ágyúk között forog, mindenütt ott van, ahol baj történik, sebesülteket kötöz be még a robbanás füstjében és mikor már mind a két kezén megsebesül, akkor se megy félre a többi sebesültek közé. Egy repülőnk jelentést hoz számomra, ledobja, a doboz a tengerbe esik és ez a sebesült matróz parancs nélkül azonnal utána ugrik, kihalássza az örvényes habokból, fölhozza, jelentkezik vele, átadja, azután megy tovább az ágyúkhoz. Büntetését persze elengedtük, kitüntetésre is fölterjesztettem, ahogy mindenki méltónak mutatkozott arra, hogy Őfelsége legkegyelmesebb kitüntetésére fölterjesszem.

— Egy tisztem, akinek a bal karja már föl volt kötve, öngyilkossággal fenyegetődzött, ha nem vehet részt az ütközetben. Bal kezét már nem tudja használni, de mikor egy 15 centiméteres ellenséges gránát melléje csap, de befulladva esik a födélzetre, másik karjával addig erőlködik, míg fölveszi és cipeli nagy örömmel a korláthoz, ahonnan a tengerre dobja, úgy teszi ártalmatlanná.

— Egy másik tiszt, aki a kormányos megsebesülése után ennek a helyére lép, előbb leoltja rólam a meggyulladt ruhákat, azután, mikor egy percre erősen előrehajol, hogy a kompasszt megnézze, csodálatosan kerüli ki a halált. Egy gránát ugyanis abban a pillanatban dönti le háta mögött a kabint. Szinte biblikus csoda, hogy megmenekült...

— Magyarok? Hát persze, hogy vannak a hajón, sok magyar van, nagyszerűek, ahogy mindenki minden elismerést megérdemel közülök.

Így beszélt Horthy Miklós lelkesen és ragyogó szeretettel hőseiről és hajójáról, amelyiknek a födélzetén nem sok nappal az ütközet után Őfelsége is sapkájára tűzte a Novara emlékplakettjét, emlékezetül a napra, amely egyike a legszebbeknek flottánk történetében.

Magát az ütközet leírását ezzel be is fejezhetném, mert az entente flottája délben már slepbe vette rokkantjait s délnyugat felé úgy eltűnt, hogy nemsokára füstfelhőit is elnyelték az Adria igazi felhői, a mieink meg teljes gőzzel dolgoznak, hogy a nagy napok után minél hamarabb hazakerüljenek, megnyugtatására azoknak, akik a Boche di Cattaróba már a parton várják aggódó szorongással az élő valóságot, hogy övéik visszatértek. Ha sebesülten, vagy tán halottan is, lesárgult arccal véres hordágyakon, de valamennyien. Ahogyan hajóink, tengeralattjáró naszádjaink és repülőink is minden hiány nélkül.

Még egyet csak. A nagy nap hőseit szép napiparancsok, lelkesítő és elismerő szavak fogadták már hadikikötőnkben is, Őfelsége a király pedig nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitánynak a hadiékítményes II. osztályú katonai érdemkeresztet adományozta a kardokkal, Harisa Sándor ellentengernagyot a II. osztályú vaskoronarenddel tüntette ki a hadiékítménnyel és a kardokkal, lovag Purschka Ferdinánd sorhajókapitány, Heissler Erich sorhajókapitány és a hősi halált halt Szuborits Róbert korvettkapitány a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta a hadiékítménnyel és a kardokkal, herceg Liechtenstein János fregattkapitány a hadiékítményes III. osztályú vaskoronarendet a kardokkal, Morin Ferenc korvettkapitány pedig a III. osztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítménnyel és a kardokkal.

Közülük Purschka a Saida parancsnoka, Heissler a Helgolandé, Liechtenstein herceg a Csepelé, míg Morin a Balatoné volt Otrantó történelmi napján, aminek jelentősége, áthozva az arányokat az Adria flottáira csak Skagerrakéval mérhető fel...


Dr. Szabó István

Közli: A Tenger (1917. június-július.)

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP