Egon Erwin Kisch: A flotta első és utolsó kifutása - Dokumentumok I.

Figyelem! Ez az írás ipari mennyiségű hazugságot tartalmaz! Elolvasása csak az alábbi cikkel együtt ajánlott: https://www.elsovilaghaboru.net/2020/05/egon-erwin-kisch-szaguldo-fake-news.html


Vége a bóják melletti életnek, vége a kikötőéletnek, ég veletek pulai lányok! A fedélzeten több mint ezer matróz tolong mellére erősített (de fel nem fújt)  mentőmellényben, elfoglalják helyüket a jelzőberendezéseknél, a lövegeknél, a kazánoknál és a hajógépeknél, de némelyek még tábori lapok írásával foglalatoskodnak. Csónakok futnak ki szolgálati küldeményekkel, hivatalos levelekkel, postával és magánküldeményekkel – nagy kár lenne, ha a gőzös elsüllyedne, a fehérnemű nagyon drága, a díszmatrózblúz meg egyenesen megfizethetetlen; az ingóságokat a parton állomásozó hajóhadtest vagy a kikötői tengernagyi hivatal egy barátja veszi kezelésbe addig a napig, amíg csak el nem küldik azokat haza, a hátramaradottaknak – kinek-kinek; ahogy adódik.

Mindkét kéményből sűrű füstfelhő gomolyog, a szél koromszemcsékkel teli füstbe burkolja a fedélzetet; a tisztek meg a matrózok fel sem veszik, de a tejfölösszájú tengerészzászlósok egyre csak törölgetik a fekete pöttyöket magukról, és pöccentgetik le a "repülőbolhákat" tojáshéjszínű vagy hófehér matrózblúzukról. 

A hajó kifutásra kész, a járópallót felvonták, a csónakokat rögzítették, az oldalrudakat berakták, befejezték a hajógépek kipróbálását, a távíróbójáról eltávolították az érintkezőt, a távírókábelt feltekercselték, a láncokat lekapcsolták. Az óriást már csupán egyetlen vontatókötél tartja, mely a bójagyűrűn átkígyózva még mindkét végén a fedélzethez van erősítve.

A kürtös "Horgonyt fel!"-t fúj, mindenki elfoglalja szolgálati helyét. "El a bójáktól!" Szabaddá teszik a kötél mindkét végét. A harmincegyes bója, mely hosszú időn keresztül a szárazföldet és az otthont jelentette a számunkra, szabadon himbálózik. Még egyszer utoljára megérinti a hajótestet, mintha csak anyai csókkal akarna búcsút venni. 1918. július 8-át írjuk, délután öt óra van. 

A jelzőkötél alól behúzzák az állványt. A Viribus Unitis hátsó fedélzetén felsorakoznak az őrszemek. Ez volt az a hajó, mely egykor a világháború első halottait elszállította Szarajevóból arra a helre, ahol az agyonlőtt Ferenc Ferdinánd és felesége állt a napvédő ponyva alatt. A Zrínyi kürtösének "Figyelem!" jelzésére a mienk "Balra figyelem!"-mel válaszol, odaát a tisztek szalutálnak, itt meg mi. A mi egyik tengerész kadétünk átinteget a Zrínyi egyik tengerészének – tegnap este két signorina társaságában együtt szórakoztak a Galambfészekben, szép volt, nagyon szép, most meg az egyikük útnak indul a tengeralattjárók, tengeri aknák és hajóágyúk világába, a másikuk meg ott marad. Ég veletek pulai lányok! A legénység feszesen áll, kezek a nadrágvarrásnál, majd ismét "Pihenj"-t fújnak, de aztán alig két-három perc múlva már "Tisztelegj!" harsan a következő, majd az újabb és még újabb cirkálóról – valamennyi szomszédos hajón ott áll feszesen a legénység, köszöntve bennünket, az ismeretlenbe távozókat. Ez a dreadnought, a nagy páncélozott csatahajó első kifutása. Elhagyjuk a barikádzárat, a tengeralattjárók elhárítására szolgáló géppuskaütegnél elfoglalja helyét a kezelőszemélyzet. Mögöttünk marad a hullámtörő, kint vagyunk a nyílt tengeren, a szülőföldünk messze van, több évnyi távolságban, talán egy emberélettel is messzebb, mint negyedórával ezelőtt; élj boldogul anyám, élj boldogul feleségem, éljetek boldogul gyermekeink; már senki sem gondol a pulai lányokra meg a Galambfészekre – elhagytuk a kikötőt. Horthy ellentengernagy, a flotta parancsnoka csak azután megy fel a jelzőhídra, hogy a fedélzetén lévő újságírót megkéri, tartson vele.

– Ez valószínűleg érdekelni fogja önt. Lesz összehasonlítási alapja, hogy milyen volt a parancsnoki híd egykor, s milyen most, és hogy mi a különbség Tegetthoff meg én közöttem...

Kellő biztosítás mellett futunk ki a tengerre. Egy torpedóromboló előttünk halad, oldalt pedig három-három védelemhez. Mi, a zászlóshajó haladunk az élen, a hajósodorban négyszáz lépésnyire követ bennünket a Prinz Eugen, a másik két dreadnought, a Szent István és a Tegetthoff pedig második lépcsőben jön majd utánunk. A fasanói külső kikötő védőhálóbarikádján belül este hatkor haladunk el a cölöpmű mellett.

Jelentés: "Bank Pericolósánál ellenséges tengeralattjárókat észleltek. Az aknakutatók üldözőbe vették őket."

Éjjel tízkor futunk ki ismét, irány Dél, sebesség tizenöt mérföld óránként. 

Veruda magasságában kapjuk a második rádiogramot: "Ellenséges tengeralattjáró kapcsolatban áll az Arsa cirkálógőzössel".

Az egyik kísérőhajót, a 75-ös torpedót megafon segítségével hívótávra rendelik, és az továbbítja a rádiogramot a többi öt kísérőhajónak azzal az utasítással, hogy az Arsával való összecsapás esetén erre vonatkozóan semmiféle tájékoztatást ne kérjenek. A hadműveleti osztály helyiségeiben tanácskozik a törzs; Horthy ellentengernagy már elhagyta a parancsnoki hidat. Reggel negyed hatkor horgonyt vetünk Bocche di Tajerban, a Grosso-sziget délkeleti öblében, Zárától délre, és ott töltjük a vasárnapot. A salei jelzőállomásról rejtjelezett rádiogramokat küldenek a fedélzetre. 

Délután leengedik az úszóponyvákat, a matrózok a oldalfa végéről vagy a fedélzetről ugranak fejest a tengerbe, mások a kötélhágcsón vagy a köteleken másznak lefelé; a víz egy szemvillantás alatt olyanná válik, mint egy túlnépesedett gyakorlótér. Mindenki másképp úszik, mindenki másféle kunsztokat mutat be, mindegyik másképp van tetoválva, mindegyik másképpen sült le – trikójának formája szerint –, különféle a fürdőnadrágjuk is: az egyikükön magáratekert kapcarongy van, a másikukon levágott szárú alsónadrág, a harmadik viszont sajnálta szétvagdosni, sőt még a nadrágtartóját sem vette le. Ám valamennyien olyan látványt nyújtanak, mintha fehér hosszúnadrágban lennének, mivel a forró napon valamennyien meztelen felsőtesttel kénytelenek dolgozni, s így a derekukig gesztenyebarnára sültek, lejjebb viszont fehérek, akár a városlakók. Az úszóponyvában eszeveszett vízi pantomim játszódik le.

Esténként az emberek egymás mellett kuksolnak, énekelgetnek, vagy kártyáznak. Néhányan a hajókönyvtárból kölcsönzött könyveket olvassák. A parancsnoki hídról szemlélve a fedélzetet, az ember maga elé képzelheti az osztrák-magyar térképet, mivel a matrózok szinte népcsoportonként helyezkednek el egymás mellett. Amikor a tengerészet még igazi hajós mesterség volt, amikor még tutajosokra, vitorlakezelőkre, kormányosokra volt szükség, akkor úgyszólván kizárólag az isztriaiak meg a dalmáciaiak szolgáltak a flottában, de még a fűtőszemélyzetet is a kereskedelmi hajókról toborzott isztriai olaszokból és dalmáciai horvátokból állították össze; egyébként még nem is oly régen, az osztrák-magyar tengerészet hivatalos nyelve az olasz volt. De azóta a szolgálat egyre jobban és jobban technikai feladattá vált, és így elkerülhetetlen lett, hogy szerelők, elektrotechnikusok, gépészek, villanyszerelők, öntőmunkások, esztergályosok és más szakmunkások sokaságát gyűjtsék össze a Monarchia országaiból. Mostanra hát a német lett a közvetítő közös nyelv s a vezérlési nyelv is, és csak a régivágású kormányosok beszélik a Dahlerup korabeli keveréknyelvet – a trieszti dialektus, a dalmáciai halásznyelv, a tört szlovén és a német szakkifejezések egyvelegét. 

Vasárnaponként a páncélhajó belseje, de még valamennyi lövegtornya is teljesen elnéptelenedik. Ám itt olyan találékony technikát alkalmaztak, a tömeggyilkosság olyan szerkezeteit vonultatták fel, hogy az még így, kihaltságában is megrázza az embert, aki kis idő múltán megrendülten szemléli az irtóztató csodát. A dreadnought jelmondata ez lehetne: "Hajózni szükséges – élni nem". A brémai kereskedők, akik a bölcs latin mondást felírták céhházuk oromzatára, másképp értelmezik ezt, ám a DREADNOUGHT, napjaink ezerszeresen borzalmasabb Klaus Störtebekkerje számára – mely páncéllal és törvényekkel övezve maga az új tengeri szörny - e szavak könyörtelenül korszerűek, és e szavak szellemében jár el, amikor kifut: hajózni szükséges önmaga számára, miközben elragadja mások életét, mivel az számára szükségtelen. 

Milyen jól fel van fegyverezve saját léte védelmében s a mások élete ellenében. Négy sima lövegtorony emelkedik ki szürkén az úszó erődről. Nem túlságosan magasak – a figyelőhelyről jó messzire el lehet látni felettük, a hajókémények magasabbra nyúlnak ki. Ám az igazság az, hogy nem állítunk valótlant, ha azt mondjuk, hogy ezek a tornyok belülről magasabbak, mint kívülről, minthogy mélyen benyúlnak a hajótörzsbe, le hét emeletnyi mélységbe. Egészen lent, szinte már a hajófenéknél helyezkedik el a forgótalp, amelyre a mozgatható szerkezetet illesztették, fölötte a lövedékek szintje, az utána következő szinten lévő rekeszből húzzák fel a lövedékeket, azután következik az oldalsó emelőrekesz, a középső emelőrekesz és a rakodótér, az oromzat manzárdablakaiból pedig három küklopsz kémleli a szárazföldet és a tengert: a 305 milliméteres lövegek. A tizennégy méter hosszú és egyenként 53 000 kilogramm súlyú ágyúcsövek párhuzamosan merednek előre a páncélzatból, és olyannyira egyformák, akár a hármasikrek. A parancsnoki hídról egyenként is, együttesen is vezérelhetők; ott mérik be a célt, távírón adják meg a lövegkezelőknek a távolságot és az oldalirányú elmozdulási szöget, a számok egy táblán jelennek meg, és a lövegkezelő parancsnoknak csupán az a feladata, hogy mechanikusan célozzon, és megnyomja a villamos indítógombot. Huszonhat másodpercre van szükség két kilövés között, egy-egy toronyból percenként hat lövést lehet leadni, négyszázötven kilós lövedékekkel. 

Egy percen belül kétszázhetven fokos fordulatot lehet végrehajtani a hat emelet mély berendezéssel, mely a legkisebb sebességnél ugyanannyi idő alatt fordul meg a tengelye körül, mint a föld sajátja körül: huszonnégy óra alatt.

A páncélkalóz nemcsak felülről okád pusztulást – derékszíjából oldalfegyverek meredeznek: egy tucat 150 milliméteres ágyú, hat belső erődítmény jobboldalt, hat baloldalt. A fedélzeten a könnyűtüzérség helyezkedik el: gyorstüzelő-, partraszálló- és leggömbgyújtó lövegek, mind 70 milliméteresek (L/50 Skoda típusúak) és géppuskák. A tizennégy lőszerraktárból minden toronyhoz öt lőszerfelvonó vezet.

A torpedóhelyiségbe lépcső visz lefelé; a torpedók, ezek a barna óriás-szivarok állványokon sorakoznak, az egyik már benne is van a szivarszipkában, melyet tengerészeti nyelven torpedóvetőcsőnek neveznek. Egy-egy lövedék hatszázhuszonöt centiméter hosszú, ötvenhárom centiméter széles, és meglehetősen tekintélyes súlyú: hatszáz kilogramm; az acél borítólemez alatt kilencven kilogramm lőgyapot. Hermetikusan zárva, mint egy keszon, három méterrel a tengerszint alatt, ahol nincs szükség célzásra, se indításra. Fent távol és magasan áll a tiszt a parancsnoki hídon, elektromos irányítással mozgatja a csövet, és elektromos irányítással tüzel. Azelőtt itt lent távolították el a csősapkát, a tengervíz beáramlott a torpedóvetőcsőbe, és így a csőben a torpedót víz fogta körül. Most egyetlen gombnyomásra sűrített levegő áramlik be, és löki maga előtt a lövedéket a tengerbe. A torpedóvető készülék belső csöve védőburokként nyúlik előre a lövedékkel együtt, hogy megóvja azt attól az eltérítéstől, melyet a hajóoldalaknál fellépő víznyomás idézhetne elő.

A torpedó csupán akkor kezd önmagában haladni – mint önálló hajó, mint legénység nélküli tengeralattjáró –, saját vezérlőerejével és saját gépezetével három méterrel a tengerszint alatt, mintegy harmincnégy mérföld sebességgel a nemritkán hatszáz méternyire lévő célpont felé, amikor eléri a vezetőszárnyat, és túlhalad a hajófal oldalán. Amikor nekicsapódik az ellenséges hajónak (mely úgyszintén páncélozott), az elsütőcsap rácsapódik a gyújtófejre, s ettől a robbanótöltet felrobban. A belső cső azonban, miután a torpedót kikísérte a kapuig visszatér, becsukja maga mögött az ajtót, és a következő barna vendég elektromos vezérléssel máris ott terem...

Ezen a hajón négy torpedóvető van, egy-egy a két oldalon, egy a hajóorrban és egy a hajófarban. Minden egyes torpedóhelyiségbe rézcsövek vezetnek a légkompresszortól, melyeken keresztül százötven atmoszféra nyomásúra töltik fel a torpedókat és a torpedóvető tárolót, vezetékek kötik össze a parancsnoki hidat a torpedóhelyiséggel, a torpedóhelyiségeket egymással, a szivattyúkkal és a segédberendezésekkel, a tüzérségi műhelyekbe pedig szócsövek és hangosanbeszélő telefonok továbbítják az utasításokat.

Rettentő borzalmat áraszt ez a dreadnought, száz halállal fenyeget, s ez a százszoros halál magával viheti a hajó egész legénységét is. Ez azonban nem izgatja túlságosan sem őt, sem ellenfeleit: Navigare necesse est, vivere non neccesse est!

Este kilenckor kihajózunk Tajerból, reggel fél nyolckor horgonyt vetünk Slanónál, Calamotta csatornájában, valamivel északra Ragusától. Egy csaknem köralakú tavacska közepén fekszik a hajónk. A parton körben bozót, tuskók, mandulafenyők, olajfák, egy kis templom harangtoronnyal, vakolatlan kis kőházak – ám a sziklás háttér szürkeségéből csak a tetőcserepek piroslanak elő, s azok is csak elmosódottan, mivel a hajókémények füstje beborítja az egész halványzöld-halványszürke tájat. A Tátra, Balaton, Orjen és Uzsok torpedónaszád-rombolók, a 82-es, 86-os, 89-es, 91-es és 95-ös torpedónaszádok horgonyt vetettek, hogy szenet rakodjanak át tőlünk. Ezek a hajók kettős torpedóvető készülékkel vannak ellátva, ezek – a víz alatti berendezésektől eltérően – torpedóikat nem sűrített levegővel, hanem lőportöltettel lövik ki. A tisztek feljönnek a fedélzetre és megbeszélik a szükséges intézkedéseket. Ma éjjel hát bekövetkezik...

Ezt mindenki tudja. Előkészitik a műtőasztalt meg a hordágyakat, szétrakják az orvosi műszereket meg a kötszert, szétosztják a lőszert, a rohamsisakokat és a gázálarcokat, ellenőrzik a mentőcsónakokat, mentőtutajokat, mentőöveket és mentőmellényeket, kiadják az utasításokat. Mindenki izgatott, de ezt leszámítva minden épp olyan, mint egy gyalogsági roham előtt. A hajón azonban erősebb a fatalizmus, szembetűnőbb a "hősiesség"-et hangsúlyozó hazugság, az egyes ember itt nem tehet semmit, itt nincs menekvés, itt nem létezik egyáltalán semmiféle "egyes ember", itt csak egy egységes hajótest van a viribus unitis. A legénység megint előveszi a kártyát (fürdéshez most túlságosan hideg van), a tisztek szemlét tartanak és mindent ellenőriznek, s csupán a fiatal tengerész kadétok kérik istent és Olaszországot, hogy megkezdődjék az ellenséges támadás, minthogy máskülönben semmi reményük a csapatkeresztre. 

A hadműveletek helyiségében rendkívül feszült a légkör, melynek okát este hétkor tudjuk meg a törzs parancsnokától.

– Sajnálatos módon kénytelen vagyok az urakat egy kellemetlen körülményről tájékoztatni. A hadműveletünket ugyanis sajnos elhagyta az isteni gondviselés. Az Otranto-szorosbeli ellenséges védővonalat, melyet át akartunk vágni, visszavonták Santa Maria di Laikáig, sőt még hátrább. Így tehát elvágták számunka a visszautat. Az őrnaszádok miatt ma nem közlekednek a szállítóhajók sem Brindisiből, Valonából és Tarantóból. Korfuról olasz dreadnoughtok, a tarantói tenger-öbölből pedig francia és olasz motorcsónakok közelednek felénk. Mindez meglepetésszerűen ért bennünket, így hát más lehetőségünk nincs, vissza kell vonulnunk. 

Minden hiábavaló volt tehát, az osztrák hadiflotta első kifutása csődöt mondott.

Horthy ellentengernagynak, aki mint mindig, ezúttal is a hátsó fedélzeten végzi esti sétáját, gyászos a tekintete. A legszomorúbbak azonban a tengerész kadétok, és némelyikük elégikusan viccelődik:

– Az argonauták elhagyták Pulát, hogy megszerezzék az aranygyapjút, mi meg még a Károly-csapatkeresztet sem vihetjük haza.

Este háromnegyed tízkor felszedjük a horgonyt, és megindulunk Pula felé.

Azoknak ott a kazánházban teljesen mindegy, hogy ütközetbe megyünk-e vagy sem. Összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben vannak, mint a személyszállító gőzösön szolgáló társaik, minthogy alá vannak rendelve a katonai kényszernek, és a mozgásterük rettenetesen szűkre szabott. A csatahajón nem sok hely marad az élet számára, ott minden talpalatnyi hely az ellenfél az ellenfél pusztulását szolgálja: lövegeknek és torpedóknak van fenntartva. A Viribusnak mindössze tizenkét kazánja van, ezeknek kell biztosítaniuk a húszezer tonnás kolosszus haladását húszmérföldes óránkénti sebességgel, és üzembentartaniuk a huszonötezer lóerős nyolc turbinát és a számtalan kisegítő gépet. Fűtőgáz nyaldossa az ezerszáz Mannesmann-csövet, miközben az azokban keringő víz is már gáz halmazállapotúvá válik és áramlik a főgép felé. Tizennyolc szénraktárból táplálkozik a tizenkét irdatlan kazán, mely óránként három tonna szenet zabál fel. Készlet persze van bőven, tíz mérföldes sebességet számítva elegendő vagy háromezernyolcszázhatvanmérföldre, azaz biztosíthatja a dreadnought számára az utat egészen az Indiai-óceán közepéig.

Itt lent a forróságban minden tüzelőnyílásnál egy-egy fűtő vívja a maga harcát. A parancsnok kiadja az utasítást, és a kazán máris heves csapást mér ellenfele kormos képébe, ám egy szemvillanás alatt jön a riposzt egy jól megrakott lapáttal a kazán gyomrába. A párbajsegédek viadalát megszakítja a tűztér lecsapódó ajtaja, mely négy másodpercre elszakítja a küzdőfeleket egymástól. Így meg ez nap mint nap, nap nap után, szúrás és vágás, szúrás és vágás, ember és szörnyeteg fújtató asszója a pokol tüzében, melyet sem szellőzőakna, sem ventillátor, sem meztelenség, sem védőszemüveg, sem az elfogyasztott tea nem tud elviselhetővé tenni. A hamuelszívó elnyeli ennek a vulkánnak a láváját meg salakját, és undorítóan teleköpködi vele a tengert, és nem engedi be ide a forró levegő, tajték, gőz, mocsok, szénpor, koromszemcsék és lángnyelvek, remegés, dübörgés, zubogás, sistergés és sötétség túlvilági káoszába a tenger egyetlen hűvös lehelletét sem, a tizennyolc négyzetméteres felületű kémény nem bocsátja be az égbolt picinyke darabját sem ide, a fehérszemű, kivicsorított fogú és izzadságtól lucskos hajú, fekete, eltorzult képű lények világába. Micsoda ellentét van ezek között az elcsigázott rabszolgák meg azok között a szabad fiúk között, akik odafenn a szabad ég alatt fürdenek a napfényben és a tengerben, felkúszhatnak a vitorlarúdon, fel, egészen az éterbe, micsoda kontraszt ez ezekez a kiaszalódott gépemberekhez képest – a főgépész meg eközben azt mondja: – Szinte az egész legénység jelentkezik fűtőszolgálatra – persze, hiszen egynek sincs ínyére a gyakorlatozás!

Reggel négykor kapjuk a jelentést, hogy a Szent István, amely előttünk halad, találatot kapott; a torpedó becsapódásakor ötven méteres vízoszlop csapott a magasba.

A fedélzeti korlátok mentén és valamennyi kilátópontnál nyüzsögnek a tisztek és a tengerészek – valamennyien a tengeralattjárókat kémlelik; a kísérőhajók páncélöltözetként veszik körül a Viribust, nehogy ugyanarra a sorsra jusson, mint a Szent István, az osztrák-magyar haditengerészet legnagyobb és legmodernebb csatahajója. Hogy fogja ez a csatahajó átvészelni a hajókárt? Amióta dreadnoughtok léteznek, még egyiküket sem érte torpedótalálat. Vajon üzemképes marad-e?

Egy órával később elhaladunk a sebesült óriás mellett. A hajógépei nem működnek, a hajótest megdőlt, felborulása elkerülhetetlen. De Horthy ellentengernagy ügyet sem vet rá, nem gondol a segítségnyújtásra. Kiadja a parancsot: mindenki köteles a fedélzeten maradni, hogy üzemképessé tegyék a hajót. Mert ha mi, a zászlóshajó is találatot kapnánk, akkor ünnepelnének csak az olaszok!

Tisztjeink távcsővel szemlélik a sebesült hajót. 

– Vízbe fúlnak valamennyien – mormogja halkan, elrakva tábori látcsövét az öreg hajógépész... A Tegetthoff farában ott áll a filmfelvevőnél a tüzérségi mérnök, és csak tekeri a gépet, megörökítve a süllyedő Szent Istvánt, kétségbeesetten ide-oda rohangáló legénységével egyetemben. 

Zára magasságában kapjuk a hírt, hogy a Szent István már süllyed. Csak reggel hatkor, amikor a folyamat már nyilvánvalóan megindult, hangzik el a "Le a hajóról!" parancs, ám a hajótest olyan hirtelen dőlt meg, hogy csupán néhányan tudtak a fedélzetről a vízbe ugrani, a legtöbben egyszerűen belerepülnek a tengerbe. Őket a torpedórombolók és a Tegetthoff menekítette ki. Négy tiszt és a legénység vagy száz tagja eltűnt – vagy a tengerbe fúltak, vagy a felborult hajótest temette őket maga alá. Mi akartunk átvágni az olaszokon, és az olaszok vágtak át minket. 

A tiszti gyűlésünkön mindenki porig volt sújtva. Mindenki azt mondja, a mai nappal a dreadnoughtok sorsa megpecsételődött. A flotta szégyenletes visszavonulása, a száz matróz vízbefúlása, és mindenekelőtt a félmilliárdért felépített hajó megsemmisítése ennek a gigantikus fegyvernek a tökéletes hasznavehetetlenségét bizonyítja. Megállapíthatatlan, mint is történhetett, hogy nem tartottak ki a válaszfalak, hogy egyetlen találat következtében a víz alá merült az egész kolosszus. A szállítási megbízások körüli korrupciót emlegetik. Hogy rossz minőségű volt az alapanyag, meg más efféléket. 

Este háromnegyed hét van. Amikor elhajózunk a pulai kikötőben a Szent István üres bójája mellett, minden tekintet arra szegeződik. Hét órakor megint ott horgonyzunk a 31-es bójánál. Nem sokkal ezután csónakok kötnek ki: a parancsnok, Seitz sorhajókapitány és a Szent István törzstisztjei jelentést tesznek a hajótörésről. A rá következő napokban a tengerész kaszinóban olvassuk a hadügyminisztérium tengerészeti hivatalának hivatalos közleményét: "A Szent István az Adriára történt egyik éjszakai kifutása alkalmával találatot kapott és elsüllyedt. Maxon del Roewid sorhajóhadnagy, Sernitz főgépész és Müller tengerészkadét, valamint a legénység mintegy nyolcvan tagja eltűnt. Serda tengerészkadét életét vesztette. A legénység többi tagja megmenekült."

A Stefani Hírügynökség a következő tájékoztatást tette közzé: "Folyó hó 10-ének hajnali szürkületében a Luigi Rizzo korvettkapitány parancsnoksága alatt álló két kis olasz torpedónaszád közrefogta a tíz torpedóromboló által biztosított, két nagy Viribus Unitis típusú cirkálóból álló osztrák-magyar hajóegységet. A mi egységeink átvágták a torpedórombolók vonalát, és két torpedóval elérték az elöl haladó cirkálót. Ezután egységeink, melyet a torpedórombolók üldözőbe vettek, s egyiküket súlyosan megrongálták, visszatértek a bázisukra."

A cs. k. hírügynökség az olasz közleményt a következőkkel egészítette ki: "Sem a hajóraj második egysége, sem egyetlen kísérőhajó nem kapott találatot."

A halottak száma minden bizonnyal lényegesen magasabb a hivatalos beismerésnél. Csupán húsz holttestet találtak meg és temettek el Pulában. 

Dante sorai ekképpen szólnak:

Mint Arlinál, hol resten foly a Rhóne át,
vagy Pólánál, nem messze Quarnerótól,
mely Itáliát zárja s mossa hónát, 
a föld egészen tarka a síroktól..."

Policarpo hepehupás mélyén most oszlásnak indult tengerészek hevernek.

A tényleges tengerésztemető valójában a dombok lábánál van, és hosszan elnyúlik, több óra járásra, egészen Görögország és Szicília felé, ám az igazi tengerésztemető maga a tenger.

Ott fenn egy öregasszony zokog Krisztus arcképe előtt, és megcsókolja a megszentelt földet, melyben fiának nem adatott meg a nyugodni. A kápolna márványtábláin tengerészek nevei olvashatók, olyanokéi, akik egy-egy bukóhullám következtében lesodródtak a fedélzetről. Hősi halált haltak, olvasható itt, dicsőség övezze emléküket, ám olyan szavakat, mint "béke poraira" vagy "legyen könnyű számára az anyaföld" nem találni. S nincs olyan sem, hogy "itt nyugszik...", mely szavakat egyébként általában minden nyelven felvésnek az egymás mellett álló sírkövekre: "Hier ruht" – "Qui riposa" – "Zde odpovica" – "Here is burried" – "Ovdie pociva" – még cirkalmas török betűkkel is meg félholddal és csillagokkal, vagy éppen héber írásjelekkel a hatágú Dávid csillag alatt. Ez a temető olyan nemzetközi és felekezetközi, és olyan békés, mint semelyik másik. Mivel ez háborús temető.

Hatalmas kiterjedésű gránittömb magaslik itt ciprusoktól övezve a háború halottainak emlékére. Középütt Haus tengernagy nyugszik pompás síremlékben, még virágfüzér és pálmaág is borul fölébe. Közvetlenül  az elaggottan elhunyt flottaparancsnok mellé most fiatal fiúk furakodnak – a repülősök fiatal kadétjai és zászlósai, akik fiatalságuk csúcsáról zuhantak alá péppé zúzódva. "Született 1899-ben" – "Az arany vitézségi birtokosa" – "Az első osztályú ezüst vitézségivel háromszorosan kitüntetett" – szánalomraméltó áldozatok, hát ezért adtátok az életeteket, de hisz valamennyi medáliátokért összesen sem tudjátok már megvásárolni az isten napját, szegény ifjak! Még öt asszony is nyugszik itt, akik szintén a "Haza iránti kötelesség" áldozatai: lőszerkészítők, robbanószergyártók – ha egy szénbányában leltétek volna halálotokat, akkor nem járna nektek a "Hazáért áldozta életét" felirat, és egyetlen hősi temető sem fogadta volna be testeteket. 

Tömegsír, amilyet a szárazföldi ütközetek után mindig látni, itt kevés van. Meglehet, ez lesz az első.

A tábori lelkész az előírás szerinti szavakkal és az előírás szerinti mozdulatokkal áldja meg a hatalmas sírgödröt, melynek peremén szigorú rendben fekszenek a koszorúk, melyeket közösen rendeltek meg a parancsnokság által jóváhagyott pénzösszegből. Ugyanilyen rendben sorakoznak négyszer ötös sorokban a tökéletesen egyformán elkészített koporsók. Húszan fekszenek itt, a Szent István száz halottja közül, ám neveik sehol sincsenek feltüntetve. Itt nincsenek hozzátartozók, és nincs gyász sem.

A tengerészmenetben, melyet egy tengerészzászlós vezényel, nem a Szent István matrózai haladnak, mivel nekik nincs többé díszegyenruhájuk, ami ugye, egy ilyen reprezentatív aktusnál elengedhetetlen. A küldöttségek tökéletes tudatában vannak önnön méltóságuknak. Elöl helyezkedik el a tisztikar – mindannyiuknak arckifejezése nagyon komoly, hiszen valamennyien a halott hajóra gondolnak, mely a legújabb, a legjobb és legnagyobb volt, s melynek megépítése hatalmas összegbe került, s mely egynegyedét képezte az egész dreadnought-flottának, s mely tizenkét 30,5 centiméteres tarackot vitt magával a tengeri mélységbe, azaz többet, mint amennyivel Pula összes erődítményei rendelkeznek, és még vagy harminc löveget, torpedóvető készüléket meg egyebet, hát ez valóban nagyon szomorú. Némelyek valószínűleg arra is gondolnak, hogy a feletteseik kirúgnak majd rájuk; ám a sírgödörben fekvő tengerészekre, meg arra a másik százra ott a tenger fenekén nem gondol senki sem: vivere non nevesse est.

Feltűnik a moszattal és rézrozsdával borított búvárnaszád legénysége, mely tegnapelőtt érkezett vissza Nyugat-Afrikából; két embert hátrahagytak, hogy őrizzék az ótvaros tevéket meg a négy fiatal muflont, melyek a pulai gyerekek legnagyobb örömére az Adria parkban legelésznek. Néhány idevalósi fiú meg lány és egy rakás gyerek a katonazenekar nyomába szegődött, s most az egyik dombról szemléli a ceremóniát. 

A kis zenekar egy korált játszik, majd a görögkeleti pap vég nélküli halotti beszédet mond, a zászlós kiadja a parancsot a dísztűzre, a kezek egyszerre lendülnek a tölténytáskákhoz, "Felkészülni – tűz!", a díszlövés sikerült, valamennyi lövés egyszerre dördült. Az elsüllyedt dreadnought parancsnoka három rögöt hajít a gödörbe, összevágja a bokáját, és alázatosan továbbadja a lapátot a flottaparancsnok úrnak, az pedig udvariasan Cicoli kikötőparancsnok úrnak.

Innentől fogva nincs már szó sem alázatról, sem udvariasságról, most már csak a szolgálati rangsor számít, tábornokok és tengernagyok, tisztek és kadétok adják át sorban egymásnak az ásót a katonai rendeleti közlönyben álló sorrendben, majd a tiszthelyettesek következnek, aztán a matrózok és a katonák. Az ünnepségnek vége; a kivonultatott alakulat felsorakozik a temetőfal mellett. Szakasz jobbra át – figyelem, vigyázz, kettős sorokban balra át, lépés indulj, a zenekar a Radetzky-indulót játssza, Pula hímnemű és nőnemű fiatalsága pedig fütyörészve és karonfogva csatlakozik a vidám menethez, ott len húsz koporsó fekszik, ég veletek, pulai lányok. A tisztek leveszik a csákóikat és a sapkáikat, hogy megtörölgessék izzadó homlokukat, cigarettával kínálgatják egymást, és elindulnak a tisztikaszinó felé arról beszélgetve, hogy ma eltemették a dreadnoughtokat. 

Striker Judit fordítása


Forrás: Egon Erwin Kisch - Ciánkáli a vezérkarnak (Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1987.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP