Trianon 100
Pontosan száz évvel ezelőtt, közel hatéves háborús pusztítás után, szeretett hazánk elszenvedte újkori történetének legszörnyűbb csapását: 1920. június 4-én, 16 óra 32 perckor írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély folyosóján azt a békediktátumot, amely hazugságokra és árulásra alapozva, nagyhatalmi ambíciók érdekében romba döntötte a történelmi Magyarországot.
Az első világháború győztes nagyhatalmai, élükön a Francia Köztársasággal, hazánk feldarabolásával kívánták felhizlalni újdonsült csatlósaikat, hogy világhatalmi ábrándjaik megvalósításának érdekében létrehozzanak egy új Európát. Egy olyan Európát, mely kifosztott és megnyomorított vesztesekből, valamint hosszú távon életképtelen, hamis illúziók által összefércelt államokból állt, és áll még részben ma is.
Elég csak a veszteség számaira pillantani, hogy megértsük, mily keserű és bénító az a csapás, mely nemzetünket érte. A Magyar Királyság 1914-ben, Horvátországot nem számítva, 282 870 km2 összterülettel rendelkezett. Területének több mint 2/3-át, 67%-át vesztette el, 18 milliós lakossága pedig 7 millió 615 ezer főre esett vissza. 3,3 millió magyar került az új, oktrojált határokon kívülre, akiknek többsége a határ mentén, egységes tömbökben élt. Egyik pillanatról a másikra kerültek távol valódi hazájuktól, miközben a győztesek magabiztosságával fellépő új országukban másodrendű állampolgárokká váltak. A föld, melyet addig hazájuknak nevezhettek, egyik napról a másikra lett egy idegen, ellenséges ország felségterülete.
Boncolgassuk tovább a számokat, hiszen amikor Trianon katasztrófájára emlékezünk, egyben számvetést is készítünk a nemzetünket ért veszteségekről: A Román Királysághoz került Erdély, Máramaros, Partium és a Kelet-Bánság, együttesen 102 813 km2, mely terület egymagában nagyobb, mint csonka-Magyarország! Csehszlovákiához került a Felvidék, Kárpátalja és a Csallóköz, összesen 61 646 km2. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kapta Bácskát, a Muraközt, a Nyugat-Bánságot és a Drávaközt, 20 829 km2-t. Az Őrvidéket érthetetlen módon a vesztes Ausztriához csatolták. Talán így akarták elhinteni a Monarchiát vezető két nemzet közt az ellenségeskedés magjait? Az újonnan megalakuló Lengyelország, ezer éves barátaink is kaptak néhány falut Szepes és Árva vármegyék területéből. Az indok részben történelmi, részben talán itt is a már említett viszályszítás lehetett a cél. Végül pedig egyetlen tengeri kikötőnk, Fiume, mely az Osztrák-Magyar Monarchia idején élte virágkorát, egy rövid intermezzo után az Olasz Királyság része lett.
Amikor a trianoni tragédiára emlékezünk, nem pusztán csak számokról és négyzetkilométerekről van szó! A szétszakított családok fájdalma, az otthonukból elűzöttek reménytelensége, a kettétört életek nyomasztó súlya, a megmaradásért, az identitásért vívott kimerítő küzdelem... mindaz a felfoghatatlan szenvedés, amit Trianon jelent, meg nem mérhető, számokkal le nem írható. Ugyan így mérhetetlen az a veszteség, amit a Trianon okozta folyamatos depresszió következtében csökkenő születésszám, elvándorlás és asszimiláció következtében szenvedett el a nemzet. Biztosan mondhatom, ha Trianon nem következik be, vagy kevésbé igazságtalan, legalább az etikai viszonyokat figyelembe vevő határok közé szorítja nemzetünket, ma boldogabb és virágzóbb országban élhetnénk, bár a szentistváni műről, a Kárpát-medence egységéről akkor sem mondhattunk volna le.
Amikor Trianonra emlékezünk, szomorúság és fájdalom járja át szívünket. Az elviselhetetlen veszteség fájdalma, amibe beletörődni nem lehet, és nem is fogunk. Igazságos harcunkat feladnunk azonban nem szabad, és ha kis lépésekkel is, de folytatnunk kell. Hadd említsek csak egy példát. Néhány hete a Cattarói-öbölben jártam, mely egykor az Osztrák-Magyar Monarchia legdélibb haditengerészeti bázisa volt. Ez volt az a támaszpont, ahonnan néhai kormányzónk, Horthy Miklós tengernagy a magyar gyárban épült Novara cirkálóval sikeres hadműveleteit indította. Az öböl bejáratát védő erődben száz évvel ezelőtti győzelmére, az otrantói csatára emlékeztünk horvát barátainkkal. Tolmácsként és szervezőként Magyar Csaba, tiszteletbeli montenegrói konzul is segítette rendezvényünk megvalósulását. A nyolcvanas éveiben járó, de szellemileg friss és egészséges úr a háború után született Hercegnoviban, ami akkor már a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz tartozott. Szülei szállodát üzemeltettek a tengerparton, amelyet Jugoszlávia államosított. Magyar úr élete alkonyán is küzd, pereskedik ősei birtokáért, jogos örökségéért, amihez innen is kitartást kívánok neki, és bízom benne, hogy végül sikerrel jár. Mert ilyenek vagyunk mi, magyarok. Még évtizedekkel később is küzdünk azért, ami a miénk, amit az őseink hagytak ránk. Akkor is, ha erőnk már fogytán, a sikerhez vezető út pedig rögös. Tesszük, mert erre kötelez őseink áldozata, és gyermekeink, utódaink élni akarása.
Kedves emlékező magyar testvéreim! Amikor Trianonra emlékezünk, virágokat és koszorúkat helyezünk az emlékművek tövébe. Virágokat, amelyek miután szomorú ünnepségünk véget ért, gyökerek nélkül hervadásnak indulnak. Sokszor attól félek, ilyen virágok a hazától elszakított falvaink és városaink, bennük élő magyar testvéreinkkel együtt. Leszakítva sorvadoznak egy idegen ország sziklás, szikes talaján. De reménykedem, hogy nincs így. Reménykedem, hogy nem letépett virágok, hanem szikár tölgyek és gyökereik erősek. Reménykedem, hogy ha a huszadik század viharai meg is tépázták őket, csak ellenállóbbak lettek, és egyszer újra virágba borulnak.
Erősebb azonban a fa, mely nem egyedül áll az élet viharában. Erősebb, ha ugyanolyan fák veszik körül: lombjukkal védik egymást az orkántól, egymásba fonódó gyökereik pedig meggátolják, hogy bármelyiket kidöntse a szél. Ezért kell nekünk újra és újra átkelni a magyar és magyar közé húzott határokon, felkeresni nemzettestvéreinket, hogy újra összefonódjanak gyökereink. Hogy ne megosztva és magányosan, hanem együttes erővel állhassunk szembe a történelem következő viharával, mely ugyan még csak sötét fellegként sejlik fel a távolban, de már biztosan tudjuk, hogy közelít. Ehhez az eljövendő harchoz pedig a Mindenség Ura adjon nekünk hitet, erőt és akaratot.
(Elhangzott Kenderesen, 2017. június 4-én.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése