Ernst Jünger: A forradalom

Ha nem próbáljuk meg először az erőt látni, s csak azután személyes kifejeződését, akkor hamar belebonyolódunk a számtalan ellentmondásba, melyek pillanatnyi kérdésfelvetésünket uralják. A nacionalistának kiváltképp törekednie kell arra, hogy túllásson a személyes érzelmeken és ízlésbeli szempontokon a tulajdonképpeni értelem érdekében, mivel az egészet akarja, nem csupán a részt. Csak akkor reménykedhetünk általában vett kapcsolódás elérésében, ha a kérdést eléggé kiterjesztjük, máskülönben részigazságok és pártbölcsességek maradnak számunkra.

Ám minél közelebb kerülünk jelenkorunkhoz, annál nehezebb távolságot tartani és félretenni a szenvedélyt. Akkor is ez a helyzet, mikor a forradalomra, vagy arra a jelenségre fordítjuk figyelmünket, mely országunkban ezt a nevet adta magának. Megszokott kép a hátba döfés, melynek hadseregünk áldozatául esett. E kép, Marxszal szólva, elég drámai, s arra a nézetre megy vissza, mely szerint személyiségek, nem pedig felsőbb hatalom csinálja a történelmet, és túl sok érdemet tulajdonít az egyénnek. A forradalmár is úgy látja, ő vetett véget tudatosan a háborúnak, melyet bűnösnek tekintett. Ám ahogy nem tudunk háborút "csinálni", úgy véget sem tudunk vetni neki. A háborúnak abban a pillanatban van vége, mikor a sors megtagadja hatalmas erőáramlatainak ilyen formába öntését, nem előbb és nem később. Ahogy az ember csupán egy felsőbb akarat kifejezőeszköze a háború csúcspontjában, épp ilyen lezárulása során is.

A "drámai felfogás" feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. Vessük pillantásunkat egy csatahajó legénységére. A háború kezdetén választott csapatot láthattunk, a hatalom valamennyi eszközével felfegyverezve, bátrak, erősek, a háború iránt lelkesedők, birodalmi akarattól ihletve, melynek kívánni sem lehetne jobb szerszámokat. Végül eljött a nagy erőpróba, és az admirálistól az utolsó fűtőig ezek a férfiak megmutatták, hogy felérnek hozzá. Itt, a tengeren, ahol a technológia végső, legelmésebb formáiban fejezi ki önmagát, a szárazföldön lehetetlen összpontosítást engedve, ahol az emberek egyként küzdenek, nincsenek magányos gránáttölcsérekbe szétszórva, vannak pillanatok, mikor a háborús idea tiszta, nemes és pompás romantikájában tárul fel. Hőstetteket visznek itt véghez, melyekben nem is annyira az ember, hanem maga a kristálytiszta idea működik, a múlt összes nagy korszakának teljesítménye mellé helyezhetők, és minden olyan jövő szilárd nyereségeként íródtak történelmünkbe, melyekben még megvan a bátorság és férfiasság érzéke. Mindig büszkék leszünk rá, hogy nem dicséretreméltó kivétel, hanem szabály, hogy egy süllyedő hajó hurrázással és lengedező lobogókkal merült el, még ha minden egyén közvetlenül a halál sötét szemgödreibe is nézett. Nem olvashatunk olyan csatáról mellkasunkban emelkedett érzés nélkül, ahol a teljesen szétlőtt hajó, csavarjaival már a levegőben, torpedótámadást indított, hogy legalább kifejezésre juttassa tartását az elsüllyedés előtt. Mindez teljesen mesebeli számunkra.

Hans Bohrdt: Az utolsó ember

Nemrég megjelent a haditengerészeti vezérkar munkája az északi-tengeri háborúról. A tengerésztisztekre jellemző józan, tárgyilagos stílusban íródott, ám épp ebben jut kifejezésre legélesebben a modern ember heroikus oldala. S néhányunkban, akik szeretünk merész emberekről és tetteikről olvasni, felmerülhet a gondolat: hol volt ez a hősi személyzet 1918-ban, mikor minden összeomlott? Miként lehetséges és elképzelhető, hogy ilyen férfiak a forradalom vörös lobogóját tűzték ki ilyen hajók árbocára? S hol voltak szívükben valójában ezek az emberek akkoriban, mikor lövedékeik kalapácsütései alatt az angol cirkálóraj szétzúzódott, vagy akkor, mikor azt mondták: béke, szabadság, kenyér? Más szavakkal: hogyan válhattak a bátrak ekkora gazemberekké?

Most bevezettük ama megfontolásokat, melyeket mindannyian vég nélküli, indulatos beszélgetésekből ismerünk, s a láthatóan megragadhatatlant külső okokból igyekeznek magyarázni. A fegyelem és szokásos formái ellen szóltak, belőlük és kívülről származó pusztító propagandát emlegettek. Vizsgálták az ellátást és előkészítését, a protein és a szénhidrátok energiáját az idea élő erejével hozták összefüggésbe. Azon töprengtek, miért tartott ki hosszabb ideig a hadsereg, akár túl öregek, akár túl fiatalok voltak a tisztek, s a megfigyelő álláspontjának megfelelően mindenütt fájó pontokra leltek.

Persze az ilyen kérdések rettentő fontosak. Bennük az akarat öntudatlanul már a döntés előtt kifejezésre jutott, jobb, hatékonyabb formákban a jövőre nézve. Ám csupán a formák és nem a lényeg után nyomoznak.

Ha látni akarjuk, mi a lényegi, meg kell próbálnunk történelmileg gondolkozni, vagyis valami szükségszerűt látni mindenben, ami megtörténik. A történelem nem ismer tévedéseket, csupán tényeket, és ez jó dolog. Ha felismerjük a tévedést az 1918-as forradalmi gondolkozásban, miszerint a háborút itt nem sorsszerű fontossággal rendelkező eseménynek, hanem valamiféle őrületnek értették, ami könnyen elkerülhető intellektuális vagy morális belátással, akkor nem szabad rögtön ugyanezt a hibát elkövetnünk azzal, hogy ugyanígy állunk a forradalomhoz. Egyszer és mindenkorra ki kell ezt világosan mondani, noha biztosan félreértik: a forradalomban is szükségszerűség rejlik. Az általában vett háború szükségszerű következménye volt. Ám az már más, a személyes viták birodalmába tartozó kérdés, hogy olyan jelenség volt-e, mely felér a háború csúcsteljesítményeihez. Előtte azonban a lényeget kell tisztázni.

Az HMS Indefatigable csatacirkáló pusztulása.

A tény, hogy férfiak, akik jól teljesítettek a háborúban, később a forradalmat is jól szolgálták, vitathatatlan és megdöbbentő. Itt többé nincs helye személyes kérdésfelvetéseknek, itt meg kell próbálnunk magát az ideát megragadni. Végeredményben ugyanis bízhatunk benne, hogy a férfiak, akik tudták volna, miként haljanak meg bátran a csapkodó lobogó alatt, azt is tudták volna, hogy tartsanak ki még egy évig bizonyosan roppant csekély fejadagokkal. Nem könnyű hinni az erkölcsi tartás hirtelen megváltozásában sem, vagyis, durván szólva abban, hogy jó emberek külső okoknál fogva váratlanul gazfickók lesznek. Épp ellenkezőleg, mindannyian tudjuk, hogy amit természetnek vagy jellemzőnek nevezünk, alapvetően ugyanaz marad egész életünk során. Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, még ha más formában is, s jó oldalunk is mindig felbukkan megint.

E nézet hozzájárul a hithez, hogy rossz alapelv egy olyan embercsoport révén fejeződött ki, mely a nagy egész döntő ellentéteként határozta meg magát. Ez a hit nem tartható; helyette meg kell értenünk, hogy mi mindannyian valahogy belebonyolódtunk az úgynevezett forradalomba, személyesen szólva, bűnösei vagyunk, mind azok, akik aktívan véghez vitték ("csinálták") és a számtalan többi, aki, úgymond, passzív hozzájárulását adta, s akikhez valamennyi, az akkori napokat túlélt nacionalista is tartozik. Csupán néhány kivétel akad itt, köztük ama csatahajó tisztjei, akik testükkel védték a zászlót, és tettük – ahogy minden érdek nélküli cselekedet – iránt mindig a legmagasabb tiszteletet tanúsítjuk. Ám nem sokan voltak, akikben a szellem még élt; éppen a legképzettebbek közül egy sem. Az utcákon vörös zászlót hordozó tömegek forradalmiak, ám a hatalom birtokosai is, akik nem engedték, hogy közéjük lőjenek, s nagy kérdés, melyik módszer vezetett gyorsabban céljához.

Ami már teljesült az anyagcsatában, egy korszak szétzúzása, itt az állam hivatalos nyelvében lépett elő. Egy régi birodalom ideájának ereje kihunyt, nem csupán a kevesek körében, akik azt képzelték, forradalmat csinálnak a vörös zászló alatt, hanem általában a nagy többségben is. Felszolgálhattuk volna a legfinomabb fogásokat, lazíthattunk vagy szoríthattunk volna a fegyelmen minden elképzelhető módon, semmi haszna nem lett volna, ha lejárt az idő. Még a háborút is megnyerhettük volna, s ekkor a felfordulás talán más, láthatatlan úton következett volna be, de bekövetkezett volna, ahogy látjuk abból, ami végbement és végbe fog menni a győztes államokban.

Az SMS Zenta és SMS Ulan osztrák-magyar hadihajók a francia flotta tüzében.

Ez magyarázza, hogy nagyvárosok, melyeket az ellenség képtelen volt kívülről négy évig elérni, egyetlen csepp kiontott vér nélkül került lázadók gyakran nevetségesen kicsi csoportjának kezébe. Amit az egész világ nem tudott elérni, mikor a szellem még erős volt, néhány száz ember sikerrel végrehajtott, mikor többé nem volt jelen.

Ahogy a régi birodalom belső ereje kimerült, egy fuvallat elég volt ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze. Mi haszna valamennyi népszerű megfontolásnak, hogy amennyiben még hat hónapig kitartottunk volna, akkor a másik fél előbb feladja. A történelem kimondta fellebbezhetetlen ítélet, mely ellen az ilyen számolgatások gyermekinek hatnak, a láthatatlant tárta fel. Ha tovább tartottunk volna ki, belső erőnk nagyobb lett volna, s ha ez a helyzet, akkor meglehet, már a Marne-nál megnyertük volna a háborút.

Még ha nehéz is a belátás, meg kell elégednünk a gondolattal, hogy nem voltunk elég érettek a nagy imperialista hatalom elsajátításához. Ideája jelen volt bennünk, nagyszerű kezdetek teremtettek, kivételes teljesítmények hajtattak végre. E teljesítmények nem hiábavalók, ahogy egyáltalán semmilyen teljesítmény nem lehet hiábavaló; még ma is minden tekintetben hatnak. Ám csupán olyan fokot érhetnek el, mely megfelel a benső erőnek.

Így sejtjük, hogyan tevődik az idea erőtere az emberre, találja meg valódi kifejeződését a külső jelenségben. Amíg közeli és erős, az egyént és a tömegeket rajtuk túli, hallatlan tettekhez vonja, s olyan szimbólumokat nyújt, mint hírnév, becsület és haza. Borzasztó, élő erő, ám amint elhalványul, minden sötétségbe merül. Ugyanezek az emberek, akik úgy tűnt, magát a sorsot testesítik meg, jelentéktelenné, apróvá lesznek, s a becsület, kötelesség és áldozat helyébe béke, szabadság és kenyér lép.

A valódi férfi számára azonban nem lehet kétséges, az ember tartásának melyik körülménye hat nagyobbnak, nemesebbnek, erkölcsösebbnek. Csak ha nagyobb feladatot helyez maga mögé, csupán mikor magasabb akarat szól belőle, akkor emelkedik hatalmasan a személyes fölé, egyedül ekkor ismerhető fel tetteiben mélyebb jelentőség. Így csupán az lényeges számunkra, mit tett ama hajó legénysége, mikor az idea még teljes erővel élt bennük. Ekkor minden percnek, minden pillanatnak döntő értéke volt. Mit tettek, gondoltak és éreztek később, mikor a nagy sorsközösségnek szét kellett oldódnia, mivel az idea többé nem tartotta össze őket, nem fontos. Ugyanezek a férfiak addig tűntek jelentősnek számunkra, míg valami nagyobb kifejeződései voltak, s azonnal elvesztették minden fontosságukat, amint semmi mások nem voltak, csak önmaguk.

Katonák. Forradalom. Berlin.

A korszak összeomlása mindannyiunkban végbement. Az egyik olvadásként, felfoghatatlan beavatkozásként érzékelte, a másik elfogadta. Közben történelemmé vált, s csupán reménykedhetünk, hogy egy újabb, nagyobb birodalom csírái növekednek. Megtapasztaltuk ugyanis, mi az idea nélküli ember. Korunk minden hit és érzés iránti vágyakozásában ez az üresség jelenik meg. Nem a formák a legfelsőbbek, miket elvesztettünk, hanem a benső erő, s reményünket visszatérésére kell irányítanunk. Az úgynevezett forradalom csupán a formákat tudta elpusztítani, a szellemet nem, mert lényege szerint nem forradalom volt, hanem az összeomlás külső jele.

Számunkra a legfontosabb nem az államforma forradalma, hanem a szellemi forradalom, mely új, földi formákat hoz létre a káoszból. Ezért jelent nekünk a háború termékeny talajt, ahonnan nem tagadás, hanem új, erősebb élet fog nőni.

A személyesről a forradalomban még beszélnünk kell.

(Die Standarte, 1925. október 18.)

Forrás: Ernst Jünger: Válogatott politikai írások. Varázsló macska kiadó. Pécs, 2021.