kedd, január 10, 2023

Sturm – A Nagy Háború anekdotái - LXVII.

E harcos közösségben, élet és halál társaságában az emberi kapcsolatok különös illékonysága és szomorúsága kivételes tisztaságában mutatkozott meg. Légyrajként táncolták körül egymást, mégis oly hamar elfújta őket akár a legenyhébb szellő. Annyi bizonyos, hogy mikor az ételhordók grogot hoztak a konyháról, vagy a nyugodt este oldotta a hangulatot, mindenki testvérré lett és az elhagyatottakat is bevonták körükbe. Ha az egyikük elesett, a többiek együtt álltak holttesténél, pillantásuk sötéten, mélyen találkozott. Ám ahogy a halál viharfelhőként függött az árkok felett, mindannyian önmagukban voltak; egyedül állt a sötétségben, ordítva és elzuhanva, villámlástól vakítva, és mellkasában határtalan magányon kívül semmi sem dobogott.
Ernst Jünger az első világháborúban.
Mikor délben az őrállás barnára égetett agyagpadjain kuporogtak, és a rothadt földek virágzó bogáncsairól színpompás pillangók szárnyaltak az árok fölé, mikor a harci zajok rövid órákra elcsendesedtek, és félhangos nevetések kísérték az apró tréfákat, akkor az izzó fényben gyakran kísértet lopódzott elő a járatból, és haloványan bámulva egyik-másik arcba, így szólt:

– Miért nevetsz? Minek tisztítod fegyvered? Miért ásod körös-körül a földet, mint holttestben a féreg? Holnapra talán az éjszaka álmaként merül feledésbe minden.

Világosan látszott, kinek jelent meg a szellem. Elsápadtak, elkomorultak és mikor posztjukra indultak, tekintetük mozdulatlanul meredt puskájuk irányába a senki földjén. Ha elestek, egy barátnak el kellett mondania az ősrégi harcos-beszédet sírjuk felett:

– Mintha csak sejtette volna. Annyira megváltozott újabban.

Néhányan hirtelen eltűntek; a sarokban puska, hátizsák és sisak hevert pillangó elhagyott burkaként. Hetek múlva hozták vissza, a katonai rendőrség elkapta egy állomáson vagy kocsmában. Azután hadbíróság és áthelyezés egy másik ezredhez.

Egy reggel a bajtársak holtan, vérben úszva találták az egyik ilyen csendes embert a latrinán. Jobb lábfeje csupasz, kiderült, puskájával szívére célzott, s lábujjával húzta meg a ravaszt. A leváltása előtti nap volt, reszkető csoport állt a ködben a papírfecnikkel keveredett zsíros agyagmasszában arcra borult, zsákként heverő alak körül. Feketésbarna szurok csillogott a számtalan szöges bakancs taposta lyukakban, vércseppek gyöngyözték rubinszín olajként. A szokatlan halál miatt e tájon, ahol a haldoklás a lövedékek villámfellegeihez tartozott, vagy a visszataszító hely miatt: ma mindenki különösen zavarban volt a tetem fölé ívelő értelmetlenség légkörében.

Végül egyikük odavetett egy megjegyzést, ahogy dugódarabokat hajítunk a vízbe, hogy próbára tegyük az áramlatot:

– Agyonlőtte hát magát halálfélelmében. Egy másik meg azért, mert nem alkalmazták önkéntesként. Nem értem.

Mellette állva Sturm a kísértetre gondolt. Ő nagyon is jól értette, hogy aki élet és halál között táncol, hirtelen szakadék előtt kél alvajáróként, és belezuhan. Ha az állócsillagok nem vezetnék útját, becsületét és hazáját, vagy ha testét nem keményítené meg pikkelyvértként a harci vágy, akkor ő is puhatestűként, rángatózó idegnyalábként sodródna a tűz és acél záporában. 

– Természetesen – gondolta –, bárki, aki így elengedi a kantárt, rögtön mehet az ördögökhöz: itt minden erő megmérettetik.

Sturm túlságosan is kora gyermeke volt ahhoz, hogy szánalmat érezzen ilyen esetekben. Ám azonnal egy másik kép bukkant fel elméjében: hatalmas tűzcsapást követő ellenséges támadás.

Ahogy a legjobbak és legerősebbek kiugrottak fedezékükből, ahogy a választottak szétzúzták az utolsó acélrohamot, a gyengék járataikban reszkettek és érvényt szereztek a mondásnak: "jobb öt percre gyáván, mint egész életre holtan". A legbátrabbaknak még igazuk volt itt?

Igen, akik tudták, hogy csinálják, sok fonalat találhattak, amikre különös gondolatokat fűztek. Nemrégiben Sturm az alábbi megjegyzést tette hozzá lövészárok-krónikájához, melyet az őrség éjszakai szüneteiben vetett papírra: "az erkölcs és a puskapor feltalálása óta a legkiválóbbak kiválasztásának alapelve egyre veszített fontosságából az egyén számára. Pontosan követhető, e jelentőség miként tevődött át az államszervezetre, mely egyre könyörtelenebbül egy specializált sejtre korlátozza az egyén funkcióit. Mára már rég nem érték, ami önmagában, csupán az államhoz való viszonyában értékes. A roppant jelentős értékek e szisztematikus eltörlése olyan embereket teremt, akik önmagukban többé nem életképesek. Az eredeti állam csaknem egyenlő erők összességeként még birtokolta az egyszerű élőlények regenerációs képességét. Szétvágásuk kevés kárt okozott az egyéni részeknek. Hamarosan új egységre leltek és könnyen kialakították a testi pólusban a törzsfőnökit, a lelki pólusban pedig a papit vagy a varázslóit. 
Hans Larwin: A katona és a halál (1917)
Másfelől a modern állam súlyos megsértése létében fenyeget minden egyént, legalábbis azokat, akik nem közvetlenül a földből élnek, vagyis messze a legtöbbet. Eme óriási veszély magyarázza az elkeseredett dühöt, a küzdelem kifulladt "jusqu' au bout"*-ját, melyet két ilyen hatalmi építmény vív egymással. Ebben az összecsapásban többé nem az egyének képességei mérettetnek meg egymás ellen, mint a csupasz fegyverek idején, hanem a nagy organizmusoké. Termelés, technikai fejlettség, kémia, oktatás és vasúthálózat: ezek az erők kerülnek szembe egymással láthatatlanul az anyagcsata füstfelhői mögött."

Ezeket a gondolatokat idézte fel Sturm, ahogy a halott előtt állt. Itt valaki ismét a modern állam rabszolgasága ellen tiltakozott. Ám utóbbi gondtalan bálványként taposta el őt.

E kényszer, mely az egyén életét ellenállhatatlan akaratnak veti alá, borzasztó tisztasággal lépett fel itt. A küzdelem óriási méretekben öltött testet, előtte az egyéni sors elillant. A tér nagysága és halálos magánya, az acélgépek távoli hatása, és valamennyi mozgás áthelyezése éjjelre, merev, titáni álarcot húzott az eseményekre. Halált dobáltak egymásra anélkül, hogy látták volna egymást; úgy találtak el, hogy azt sem tudtad, honnan jött a lövedék. A képzett lövész pontos lövése, a fegyverek közvetlen tüze s így a párbaj varázsa rég átadta helyét a gépfegyverek tömeges tüzelésének és a koncentrált tüzérségi csoportoknak. A döntés matematikai példára szűkült: aki képes egy bizonyos számú négyzetmétert nagyobb lövedékszámmal elárasztani, az tartja markában a győzelmet. A csata tömegek brutális összecsapása, a termelés és az anyag véres birkózása.

A harcosokban, a gyilkos gépek földalatti működtetőiben gyakran ezért nem tudatosult hetekig, hogy ember emberrel áll szemben. Egy kis füstfelhő, ami idő előtt örvénylett az alkonyatban, egy rög, amit láthatatlan kar hajított a fedezék fölé, egy félhangos hívás, amit elsodort a szél – csupán ennyi jelent meg a várakozó érzékeknek. Érthető volt, hogy a szörnyűség eluralkodott azon, akit évekre e vadonba űztek. Lényegében az érzéketlenség ama érzése lehetett, mely néha a gyárvárosok kopár háztömbjeiből pattan szomorú elmékbe, az érzés, amivel a tömegek szétmorzsolják a lelket. S ahogy sietve a középpontba lépünk ott, hogy a gondolatok fellegeit kávézók, tükrök és fények között oszlassuk el, úgy itt beszélgetésbe, italba és az elme különös kitérőibe igyekszünk menekülni.

***

*a végig

(Ernst Jünger: Sturm. Varázsló Macska Kiadó. 2022, Pécs.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP