vasárnap, január 15, 2023

Turbucz Dávid: Horthy Miklós, a haditengerésztiszt

A rendszerváltás óta Horthy Miklós haditengerészeti pályafutásáról csupán egyetlen könyv jelent meg (Dr. Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész), az is még 1993-ban, így kíváncsian vettem kézbe Turbucz Dávid művét. Mivel a szerző számtalan könyv, cikk és forrásközlemény tanulmányozása mellett levéltári kutatást is végzett, lehetősége volt rá, hogy számos új információval gazdagítsa a Horthy életrajzot, ez pedig sikerült is neki. Ezenkívül, véleményem szerint, jogos elvárás volt az is, hogy kiegyensúlyozott, és elfogulatlan életrajzot írjon, ez azonban csak részben teljesült. Talán ennél is nagyobb kihívás volt, hogy egy haditengerésztiszt értékeléséhez kellő alapossággal meg kell ismerni a korszak hadtörténetét, az ütközeteket, melyekben harcolt. Az irodalomjegyzék alapján a szerző ezt a követelményt teljesítette ugyan, megállapításai azonban nem minden esetben helytállóak.
Horthy Miklós emlékirataiban is elismerte, hogy "nem tartozott a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedvelte". Ezt a tényt egyáltalán nem titkolta, és még a kormányzósága alatt – a jóváhagyásával – megjelent életrajzba is bekerülhetett. Ezt maga Turbucz is hangsúlyozza, olyannyira, hogy a könyv első, “Tanulmányok” című fejezete, szinte teljes egészében ennek a jól ismert ténynek a részletes bizonyításáról szól. Ez önmagában még nem lenne probléma, de Turbucz szinte alig ír Horthy családjáról, a környezetről, ahonnan jött, az első éveiről. Így az első fejezet kicsit lóg a levegőben, nélkülözi a megfelelő felvezetést, bár elképzelhető, hogy a szerző feltételezte, hogy olvasói már alapos tudással rendelkeznek Horthy Miklós életpályájáról. Ez az alkotói döntés, vagy inkább mulasztás, azonban erősen behatárolja a potenciális olvasói kört. Ezt még úgy is nehéz elnézni, hogy eleve fél életrajzot kívánt írni, csak és kizárólag a haditengerészeti pályafutásra koncentrált. 

A következő, "Utazások" című fejezetből megtudhatjuk, hogy Horthynak csak másodjára sikerült letenni a tengerésztiszti vizsgát, és kisebb fegyelmi ügyei is voltak. A feletteseinek jelentései, amikből jobban megismerhetnénk a fiatal tiszt jellemét, viszont nem maradtak fenn. Turbucz a fellelt iratok alapján még saját korábbi nézeteit is revideálja. Míg korábbi írásaiban kiváló tengerésztisztnek vélte Horthyt, most már csak átlagos képességű tisztnek tartja. 

A harmadik "Különféle szolgálati helyek" című fejezetben, ami Horthy pályafutásának 1894 és 1908 közötti éveit mutatja be, a szerző további adatokkal támasztja alá következtetéseit. Ezek szerint Horthy ebben az időszakban "összeszedte magát" és a torpedótiszti, valamint a búvárvizsgát jó, illetve kiváló eredménnyel végezte el. Meglátása szerint Horthy így egy gyenge teljesítményű tisztből átlagos teljesítményűvé lépett elő, aki semmi rendkívülit nem tett a (békebeli) szolgálata során. Ennek ellenére a karrierje töretlenül ívelt felfelé, amit azonban nem csak magának köszönhetett. Rudolf von Montecuccoli gróf flottaparancsnok úgy vélte, flottafejlesztési terveit csak akkor érheti el, ha elnyeri a magyarok támogatását. Ennek érdekében nemcsak magyar nevet javasolt néhány új hadihajónak, hanem magyar tiszteket kívánt pozíciókba helyezni. Turbucz szerint Horthy ennek a flottaparancsnoki szándéknak, és megnyerő személyiségének, kiváló kommunikációs képességeinek köszönhette előmenetelét, nem pedig a képzettségének.

A "Konstantinápoly" című fejezetben a szerző új szempontot hoz be Horthy Miklós pályafutásának vizsgálatába. (Horthyt 1908-ban a konstantinápolyi Taurus állomáshajó parancsnokának nevezték ki, ami diplomáciai feladatokkal is járt.) A bő egy évig tartó kiküldetés során zajlott az annexiós válság, ami komoly ellenszenvet váltott ki az Oszmán Birodalomban a dunai monarchiával szemben. Horthy jelentéseit az uralkodó és a trónörökös is megkapta, így Horthy neve ismertté vált az udvarban. Turbucz szerint részben ennek, és Montecuccoli támogatásának köszönhetően választotta ki 1909 nyarán az uralkodó szárnysegédjének Horthyt Miklóst. (A kinevezés november 1-jei hatállyal történt meg.) A jelentések alapján azonban Turbucz szerint Horthy diplomáciai, politikai ismeretei nem tekinthetőek széleskörűnek, és ezen a szárnysegédként eltöltött évei sem változtattak érdemben. "Hiányoztak az alapok, hiányzott az a tudás, hiányoztak azok a tapasztalatok, amelyekre támaszkodva 1919 és 1944 között fővezérként és kormányzóként megalapozottabb döntéseket hozhatott (volna)." Ezen kijelentés után az az olvasó is ráeszmél, hogy mi volt a könyv megírásának célja, aki eddig még nem fogott gyanút. Turbucz Dávid nem Horthy katonatiszti pályafutását akarta megírni, hanem azt akarta megvizsgálni, hogy felkészülhetett-e a kormányzói feladatkör ellátására. (Ez a szándék az ötödik, "Ferenc József szárnysegédje" című fejezetben érezhető a leginkább.) Mivel a szerző szerint nem, így az egész mű pusztán arra szolgál, hogy ezt a következtetést alátámassza. Furcsa ez a megközelítés, és csalódásra ad okot, az olvasó pedig kissé becsapva érezheti magát, hiszen a cím alapján egy alapos kutatómunkával megalapozott tengerésztiszti portréra számíthatott.
Egy katonatiszt pályafutása során számtalan vizsgát tesz, azonban mindig, minden korban a háború az igazi vizsga. Horthy Miklósnak pedig megadatott, hogy valóban megmérettessenek a képességei. Ez a tény azonban dupla kihívást jelenthet minden szerzőnek, hiszen nem elég ismerni a Monarchia és a haditengerészet békebeli társadalmi, politikai és egyéb viszonyait, az első világháború haditengerészeti történetében is el kell mélyülni. Ez viszont, meglátásom szerint, csak felületesen sikerült a szerzőnek, hiszen számos olyan megállapítást tesz, ami könnyen cáfolható. 

A hatodik, "A Novara gyorscirkáló parancsnoka" című fejezet elején ezt írja: "... a francia hadihajók nem is merészkedtek közel a szigetekkel tarkított tengerparthoz. Azaz a szemben álló felek tudatosan és kölcsönösen kerülték a nyílt tengeri összeütközést." Ez az állítás azonban nem teljesen fedi a valóságot. Anton Haus, az osztrák-magyar flotta főparancsnoka valóban kerülte a franciákkal való összecsapást, mert az olasz haditengerészetben látta a nagyobb veszélyt. A francia flotta azonban, élén Lapeyrère tengernaggyal, meg kívánt ütközni az osztrák-magyar erőkkel, ezért többször is behajóztak az Adria déli részére (egy Pola vagy Trieszt elleni támadást azonban már túl kockázatosnak ítéltek meg). Elsüllyesztették a Montenegró partjainál blokádszolgálatot ellátó Zenta cirkálót, és a parti erődök bombázásával próbálták meg kicsalogatni a Cattarói-öbölben állomásozó osztrák-magyar hadihajókat. Csak azután hagytak fel a szándékukkal, miután beláttak, Haus admirális nem fog felülni a provokációknak. Ezután az Otrantói-szoros lezárása mellett döntöttek, és csak tengeralattjárókat küldtek az Adriára, de a veszteségeik miatt még távolabb vonták vissza a nagy egységeiket. (Hasonlóan offenzív tervekkel bírt az olasz haditengerészet is. Ezek közt szerepelt néhány sziget elfoglalása és támaszpontként való felhasználása, de a súlyosabb veszteségek után – két elsüllyedt páncélos cirkáló – ők sem kockáztatták tovább a nagyobb egységeik bevetését.)

A másik probléma a háborús eseményeket taglaló fejezettel, hogy a Horthy vezetésével zajlott hadi események ismertetése meglehetősen szűkszavú, nem megy bele az események részletes ismertetésébe. Véleményem szerint jogos elvárás lett volna, hogy a San Giovanni di Medua kikötője elleni sikeres rajtaütést (1915. december 5.) a szerző összehasonlítsa a Heinrich Seitz sorhajókapitány által vezetett Durazzó elleni támadással (1915. december 29.), de ezt nem tette meg, pedig mindkét esemény jól dokumentált. Egy másik hiba, hogy a hadművelet ismertetése kapcsán elfelejti megemlíteni, hogy a Horthy vezette kötelék a visszaút során megsemmisített egy francia tengeralattjárót. Turbucz az otrantói csata előzményeit vizsgáló részben is hibát vét: Horthy nem azért kurtítatta meg a cirkálók hátsó árbócát, hogy messziről antant hajónak látszódjanak, hanem azért, hogy az ellenség rombolónak vélje azokat, és ne küldjön ki azonnal erősebb hajóegységeket.

A szerző elismeri, hogy az otrantói ütközet volt az, ami megalapozta Horthy nimbuszát a haditengerészetben és a hátországban egyaránt, majd a Horthy-kultusz egyik alapja lett. Ennek ellenére meglehetősen szűkszavúan írja le az eseményeket, és az ellenségnek okozott károkat is csak részlegesen ismerteti. Bár a csata jelentőségével és a zár eredményességével kapcsolatban alapvetően helyes következtetései vannak, elfelejti megemlíteni, hogy a támadás hatására az antant egy időre beszüntette az éjszakai járőrözést a szorosban, ez pedig megkönnyítette a tengeralattjárók kijutását a Földközi-tengerre. 
Az utolsó fejezetben ("A flottaparancsnok") a szerző megállapítja, hogy Horthy Miklós nem volt megfelelően felkészülve a flottaparancsnoki pozícióra, hiszen sem a tapasztalata, sem a kiképzettsége nem volt meg hozzá. Horthy maga is elismerte, hogy nem állt készen a feladatra, és megpróbálta meggyőzni az uralkodót, hogy álljon el a szándékától. Turbucz azonban azt is hozzáteszi, hogy Károly István főherceg javasolta Horthy kinevezését, miután Polában és Cattaróban felmérte a tisztikaron belüli hangulatot, és azt tapasztalta, hogy Horthy népszerű a fiatal tisztek között. Az főhercegi döntést végül (a már 1913-óta nyugállományú) Montecuccoli tengernagy is támogatta. Turbucz szerint "Kifizetődött tehát Horthy lojalitása az uralkodóhoz és a dinasztiához." Ezzel a némileg cinikus megjegyzéssel azonban nem értek egyet. Károly császár fiatalabb és már bizonyított tiszteket akart beemelni a vezetésbe, és Horthy volt az egyetlen, aki egyszerre volt híres a rámenősségéről, és egy nagyobb ütközetben is helytállt. A főhercegi és tengernagyi támogatás nyilván sokat nyomott a latba, de véleményem szerint nem ez volt a döntő.

A mű, bár számos értékes információt rejt magában, és a szerző alapos kutatást végzett, mégis csalódást kelt. A kutatási eredményei árnyalják ugyan, de nem változtatják meg lényegében Horthy Miklós békebeli pályafutásáról alkotott képet. Ráadásul egy katonatiszt pályafutásának bemutatás során zavaró lehet a visszatérő kérdésfelvetés, hogy az adott személy megfelelően felkészül(hetet)t-e a politikai pálya kihívásaira. A háborús pályafutást elemző részekből kitűnik, hogy a szerző nem ismeri megfelelő mértékben a földközi-tengeri háború eseményeit, összefüggéseit és jelentőségét, így következtetései és megállapításai sokszor pontatlanok, tévesek. Összességében véve egy felemás mű született, amit ha értékelni kell, erős közepesnek mondanám. Nem tekinthető elfogulatlannak, a kormányzó háborús szerepét bemutató fejezetek pedig a kötet leggyengébb részei. A szerző ugyan alapos kutatómunkát végzett, de a könyv megírásakor már nem volt az. Így sajnos tovább kell várnunk a Horthy Miklós haditengerésztiszti pályafutását minden szakmai igényt kielégítően bemutató kötetre.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP