2019. november 18., hétfő

A lovak és a Nagy Háború - A Nagy Háború anekdotái - XLIX.

A bur háborúban elpusztult lovak emlékét megörökítendő, az angolok egy szobrot állítottak fel Captownban. Sokat kommentálták akkori időben a lapok az angolok ezen "spleen"-jét, a legtöbb ember fejcsóválva tért át a napirendre ezen, előtte teljesen  érthetetlen dolog felett.

Miért éppen a lónak emeltek szobrot, nem pl. a szarvasmarhának vagy más egyéb hasznos állatnak, amely a hadsereget husával táplálta, a vonatok szekereit vonta, bőréből felszerelés készült stb.? Ezt csak egy "sportman" fogja megérteni és ezek közül is csak a lovasember fogja átérezni, hogy mit jelent a lovasnak a lova. 

Minden hippológiai könyv bevezetésében olvashatjuk, hogy a ló az embernek leghivebb, leghasznosabb háziállatja, segítőtársa, amely nélkül a sokféle kenyérkereset, igy a földmivelés, fuvarozás, stb. el nem képzelhető. Hány meg hány ember köszönheti lovainak létfentartását. De hát még a lovas embernek mit jelent a lova! Barátja, leghivebb bajtársa ez, amely sok esetben életét menti meg s amely neki nagyon sok élvezetes, szép órát nyujt. 

A föld összes lovas népei már a legrégibb időkben családtagnak tartották a lovat. Ismert dolog az arabok lószeretete. Még a mohamedánok szent könyve, a korán is sokszor megemlékszik a lóról. A korán surahjai közt az arabok kedvence a gyors lovak surahja, járásu lovat dicsőiti. Ki ne ismerné az arabok mondását, amely azt állítja, hogy a földi paradicsom a ló hátán, a test egészségében és a nő karjai közt van. 
Magyar huszárok.
Mi magyarok szintén lovas nemzet vagyunk, mint lovas nemzet arattuk a legtöbb diadalt, gyors, kitartó lovainknak köszönhettük, hogy hirnevünk bejárta az egész világot. A magyar huszár ismeretes az egész világon és a magyar huszár mintájára szervezték meg Poroszország, Franciaország könnyü lovasságát.

A modern haditechnika, a gépfegyver, aknavető, lángvető stb. idejében a ló mindinkább háttérbe szorult, mig végre a büszke paripa teherhordó állattá sülyedt. A háboru legelején még számitottunk azzal, hogy más lovasnemzetekkel összekerülve, kardjainkat lovasrohamban mérhetjük össze a hires kozákokkal, de eltekintve kisebb összecsapásoktól, bizony nem hallottunk attakkokról. Miért? Állítólag az orosz hadvezetőség utasitotta a lovasságot, hogy az osztrák-magyar lovassággal lovasküzdelembe ne bocsátkozzon. Hogy mi ennek az oka, nem tudjuk, de szivesen hisszük el azon magyarázatot, hogy belátták, hogy tömör rohamunknak ellenállni nem tudnak, bár szembeli fölényben vannak. Ki ne hallott volna a honvédhuszárok Stojanov kamionkai rohamáról, amikor az ezred egy tüzelő-üteg ellen rohamozott sikeresen. Még a Satanov-Gorodoki halálroham is, amely az őrültséggel határos, eredményezett annyit, hogy lovasságunkat félelmetessé tette. A háború további folyamán mindinkább háttérbe szorult a ló. Már 1914 szeptemberében gyalogtüzharchoz szállt le a lovasság, lovait hátra küldve, lövészárkokba vonult és karabéllyal küzdött. Ki hitte volna azt, hogy kisebb vállalkozásoktól eltekintve – mert hisz erre el voltunk készülve – gyalog fogunk harcolni. Lassankint be kellett látnunk azt, hogy nincs kilátásunk arra, hogy mint lovasság lépjünk fel, elvette reményünket a földben bujkáló ellenség. Nem hiszem, hogy a történelemben találnánk példát arra, hogy két lovascsapat lőfegyverrel támad egymásra, lovaikat hátra küldve. Pedig hány meg hány ily eset fordult elő a világháborúban.
Huszárroham.
A háboru kitörése után a lovashadosztályok mélyen benyomultak Oroszországba, védve a saját felvonulást és felderitve az ellenséges haderők csoportulását. Ez időben sokat szenvedtek derék lovaink. Utánpótlásról szó sem lehetett és mivel – hogy ki tette ezt, nem tudom – meg volt tiltva a földeken kepéken állo zabot etetni, nehogy a lengyeleket, akiket barátainknak tekintettünk, kárositsuk, a lovak több napig teljesen élelem nélkül voltak, mig végre – lovasaink leleményessége folytán – zabhoz jutottak. Dacára ennek lovaink nagy része, ha lesoványodott is, de kitartott. Csak a lembergi visszavonulás folytán beállott ujabb, napokig tartó, óriási fáradalmak, éjjeli menetek, rossz idő, napokig tartó zuhogó eső kezdték kiváló lóanyagunkat megtizedelni. 

Egy hónapig voltak lovaink akkor már majdnem szakadatlanul nyereg alatt. Éjjel persze nem lehetett lenyergelni és igy az éhség, szomjuság és fáradtsághoz egy ujabb baj is jött: a nyeregtörés. Fatalpu nyergeink – ezen szerencsétlen találmány – ölték meg lovaink jó részét. 

Már a visszavonulás alatt, amely október első napjaiban ért véget, tele voltak az utak lóhullákkal. A feneketlen galiciai agyagtengerében – amely ugy nézett ki, mint egy sárfolyó – ezerszámra feküsznek ferék lovaink, amelyek az utolsó pillanatukig dolgozva estek össze, hangtalanul, panasz nélkül. Nem akarom a visszavonulás alatt tapasztaltakat ecsetelni, hisz minden lovas ember látta azon szomoru képeket, amelyek a huszár szivét annyira elszomoritották. 

A mi lovaink is kezdtek kidölni. A századok mind kisebbek és kisebbek lettek; a ló nélkül maradt huszárok a trénszekereken foglaltak helyet, nyergeinket az ölükben tartva. Szomoruan néztek maguk elé s ha mellettük ellovagolva kérdeztük: "Na mi van Pista vagy Ferkó?", könnyes szemmel válaszolták: "Meghalt az Ottilia". Nem azt mondta, megdöglött, hanem meghalt. Hányszor láttam azt a komor képet, hogy egy holtra fáradt ló mellett búsan állt gazdája és kérdezésünkre azt felelte, várom, mig egy kicsit pihen, aztán elvezetem, nem akarom otthagyni szegényt. A vége mégis csak egy ostorcsattanáshoz hasonló pisztolylövés volt az, amely véget vetett a szegény ló szenvedéseinek. 

Ezek a némán türő és szenvedő lovak voltak a háboru ártatlan martirjai. De azért volt elég oly ló, amely az ötévés háborut, részt véve mindenben, kiállotta. Nem tudok adatokkal szolgálni, ám de érdekes volna statisztikai adatokat látni, hány százaléka derék lovainknak tartotta ki a háborut. Én csak annyit tudok, hogy századomnál tiz ló maradt meg, köztük a jó öreg trombitás ló, a derék "Jozefin", amelyet a ruthének vettek el visszatérő huszárainktól. 
Képkocka a "Halhatatlanok – Limanowa, a magyar győzelem 1914" c. filmből.
Még egyre emlékszem. Ez egy négy éves csikó volt, amikor háboruba indultunk, "Ököl" volt a neve. Mindkét szemére megvakult, aztán kocsiba fogtuk és még 1917-ben is élt és mi több, a legjobb egézségnek örvendett. 

Ne feledjük el, mit köszönhetünk derék, jó lovainknak. Megérdemlik, hogy ezen könyv az ő emléküket is megörökitse. Hiába, huszárok maradtunk s mint ilyenek, ha egy ideig gyalog is kellett harcolnunk, megmaradt lovunk iránti szeretetünk. 

A sok "Jozefin", "Ököl", "Durcás" stb. és azok, amelyek a lengyel földben fekszenek, segitették a huszár hirnevét ismeretessé tenni. Ők voltak a vörös ördögök, hű, derék bajtársai s nekik is köszönettel kell adóznunk. A magyar huszár és a magyar ló egyaránt megtették kötelességüket, teljesítették azt, amit a Haza várt tőlük.

***

Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP