Dr. Ligeti Dávid: Téli pokol a Kárpátokban – 110 éve zajlott a kárpáti téli csata

1915. január 23-án az osztrák–magyar haderő általános támadást indított az oroszok ellen az Északkeleti-Kárpátokban. A küzdelem rövidesen az első világháború egyik legvéresebb és legkegyetlenebb csatájába torkollott, amely utóbb a kárpáti téli csata néven került be a háború történelmébe.

Előzmények

A világháború első hónapjaiban a Monarchia összesen hat nagyobb offenzívát indított. Ám mind Szerbia, mind az Orosz Birodalom szívós ellenségnek bizonyult, így jelentősebb sikereket nem sikerült elérni, miközben a haderő több mint 1 millió katonát veszített. Az akkor még inkább északinak nevezett keleti fronton igen kritikus helyzet alakult ki, miután a cár csapatai elfoglalták Galícia döntő részét, valamint Bukovinát is. 1914 decemberében a limanowai csatában sikerült megállítani az oroszok Krakkó felé előretörő támadását, de mind az Uzsoki-, mint a Vereckei-hágónál rendkívül súlyos küzdelmek zajlottak, miközben a tét az volt: ki tudnak-e törni az oroszok az Alföldre?

Szemben a nyugati fronttal, keleten ekkor még mozgóháború folyt. A cs. és kir. csapatok csak decemberben kezdtek kiépíteni szögesdróttal és más műszaki akadályokkal megerősített frontvonalat. Újév környékén sem csitultak a harcok, ekkor főleg az oroszok kezdeményeztek támadásokat, amire válaszul a Monarchia erői ellencsapásokat hajtottak végre, így a harc felőrlő jellegűvé vált. Mégis, a hadviselő felek kimerültsége, a téli időjárás és a terepviszonyok miatt a küzdelem során első alkalommal merevedett meg a keleti front déli szakasza. A harcok közben a cári erők is elkezdték megerősíteni állásaikat, de a harccselekmények utaltak rá, hogy egyik fél sem akart defenzívába vonulni; a kérdés csak az volt: melyik haderő kezd újabb támadásba?

Roham a Kárpátokban

Az osztrák–magyar Vezérkar főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok ugyanis továbbra is elvetette a defenzív stratégia elvét, és ebben a kritikus szituációban is a támadás mellett döntött. Conrad elhatározásának hátterében az állt, hogy a központi hatalmak hosszas egyeztetések után grandiózus támadást készítettek elő. A terv szerint északon, a Mazuri-tavak mentén a németek kezdenek rohamba, addig délen – fő csapásként – a teljes keleti fronton lévő cs. és kir. haderő lendül akcióba, hogy az ellenséget visszaszorítva harapófogószerűen bekerítse a kongresszusi Lengyelország területén állomásozó orosz egységeket. A terv előkészítésében fontos szerepe volt a németek keleti fronti főparancsnokságának, amely meggyőzte a még mindig nyugaton támadni akaró Erich von Falkenhayn vezérkari főnököt a hadjárat szükségességéről. Az osztrák–magyar főparancsnokság az offenzíva során a támadás fő ékének a 3. hadsereget tette meg, amelynek feladata az volt, hogy áttörjön az Uzsoki- és Vereckei-hágón, miközben a többi hadsereg a szárnyakon indít erőlekötő akciókat. A centrum számára komoly erősítést jelentett a német Déli Hadsereg (Südarmee), amelyet éppen az ellentámadás támogatására állítottak fel. 

1915 első hónapjaiban további kínszenvedés várt a katonákra. Mint korábban láttuk, az előző hónapok küzdelmei eredményeként a front a Kárpátok gerincére húzódott, és az orosz fél állandó presszió alatt tartotta az itteni vonalat, hogy áttörve kijusson az Alföldre. Az állomány azonban siralmas állapotban volt: kora ősz óta gyakorlatilag folyamatosan harcoltak a katonák, ruházatuk teljesen szétázott, és a lábbelik állapota is siralmas volt. Bár égetően szükség lett volna pihenőre, Conrad ismét támadásra vezényelte katonáit.

Osztrák-magyar katonák a Kárpátokban.

A kárpáti téli offenzíva 1915. január 23-án kezdődött. A csapatok számára itt a legnagyobb veszélyt nem az ellenség fegyverei jelentették, hanem az embert próbáló téli időjárás. Bár a kitűzött célt a 3. hadsereg egységei hamar elérték, miután visszafoglalták az Uzsoki-hágót, január 25-én vissza kellett vonulniuk a farkasordító hideg és a hegygerincen tomboló hóvihar miatt. A hőmérő higanyszála nem egy esetben –25 °C alá süllyedt, a katonák konzervjei megfagytak és fogyaszthatatlanná váltak. A fronton kínlódó egységek közül több a szó legszorosabb értelmében megfagyott. Néhány nappal később olvadni kezdett a hó, eső zúdult a tájra, amely az újra hidegebbé váló időjárás miatt csontkeményre fagyott az átázott uniformisokon. A hegyi terepen a trének sem tudtak a katonákhoz eljutni, így azok meleg étel nélkül maradtak a téli viharban. Ezt követően újabb lehűlés és hóviharok következtek. Az osztrák–magyar haderő a fronton olyan súlyos veszteségeket könyvelhetett el, hogy statisztikailag tekintve egy az arcvonalra érkező katona öt-hat hétnyi frontszolgálat után vagy meghalt, eltűnt illetve hadifogságba esett, vagy sebesültként, betegként látta viszont a hátországot.

Küzdelem Przemyśl felmentéséért

E vészterhes körülmények ellenére az AOK folytatta a támadást, amelyet Conrad maga is görcsösen erőltetett, mert mindenképpen fel akarta menteni az immár négy hónapos ostromgyűrűben szenvedő és éhező przemyśli védőket. A gyalogsági tábornok számára egyébként az erődrendszer megmentése egy sajátos, keserű dilemmát is jelentett, hiszen a háború előtt hevesen ostorozta a hasonló fortifikációk fejlesztését, mert elavultnak tekintette őket, és támadó hadműveletei végrehajtásához kevés segítséget nyújtottak. Most azonban egy teljes hadsereg volt körbezárva a San partján, így Przemyśl felmentése a Monarchia számára presztízskérdéssé is vált. A helyzet kritikus voltát az is jellemezte, hogy az antant sajtója 1915 januárjában még néhány hetet-hónapot prognosztizált a cs. és kir. haderőnek, és úgy jósolt, hogy júniusra az orosz hadsereg Budapestet is elfoglalja. Az ellenséges propaganda wishful thinking attitűdje mellett is megalapozottan alakította ki ezt a becslést.

A vérontás azonban kölcsönös volt, és az orosz csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek. A cári birodalom a szinte kimeríthetetlen tartalékokból a legénységi állományt gond nélkül pótolni tudta ugyan, a tisztek és altisztek – és különösen a fegyverzet – pótlása terén azonban igen nagy problémák adódtak. Így e felőrlő küzdelmek a későbbi gorlicei áttörés sikerét is megalapozták.

Míg a Kárpátokban embertelen küzdelem folyt az ellenséggel és a természeti elemekkel, a német hadsereg északon ismét jelentős győzelmet aratott. Miután az orosz 10. hadsereg januárban betört Kelet-Poroszországba, a német 8. és 10. hadsereg parancsot kapott az invázió elhárítására. A február 8-a és 22-e között lezajlott mazuri téli csatában a németek kiszorították az ellenséget a tartományból. Bár a hadizsákmány jelentős volt (92 000 ezer fogoly, 295 löveg és 170 géppuska került német kézre), az ellenség bekerítése nem sikerült, emellett kudarcot vallott a déli irányú offenzíva, vagyis a tervezett harapófogó északi végének bezárása. Így a kárpáti hadszíntértől 600 km-re északra aratott győzelemnek nem volt érdemi hatása a délen folyó küzdelemre.

Miután az osztrák–magyar offenzíva elakadt, az oroszok ellentámadásba kezdtek, ez pedig rövid idő alatt kritikus helyzetbe hozta a 3. hadsereget. A cári csapatok ismét magyar területre jutottak, és elfoglalták Mezőlaborcot. A pszichikai hatáson túl a falu megszállásával teljesen elvágták az osztrák–magyar hadsereg vasúti összeköttetését. E többszörös csapás közepette egyedül a bukovinai fronton kísérte szerencse a k. u. k. haderőt: itt Karl Pflanzer-Baltin lovassági tábornok eredményesen támadott, visszafoglalta Czernowitzot, és Kolomeát, gyakorlatilag felszabadította a tartományt. A bukovinai siker a limanowai győzelemhez hasonlóan nem kis részben a magyar miniszterelnök – Tisza István gróf – erőfeszítéseinek volt köszönhető: a politikus elérte a vezérkarnál, hogy bocsássák Pflanzer rendelkezésére a XIII. (zágrábi) hadtestet, így az végre minőségi erősítést jelentett a zömében népfelkelő alakulatokkal küzdő tábornok számára. Bár Bukovina visszafoglalása komoly siker volt, Pflanzer-Baltin sem tudott érdemi segítséget nyújtani a Kárpátokban küzdő erőknek, mert északnyugati irányú offenzíváját Stanislaunál megállították.

Miután a felmentő támadás végérvényesen kifulladt és a przemyśl-i védők kitörési kísérletei is kudarccal végződtek, az erődrendszert védő több mint 120 ezer katona számára nem maradt más lehetőség, mint a megadás. Erre március 22-én került sor, majd az oroszok az itt felszabaduló csapataikat szintén a magyar határra tudták küldeni. Ennek ellenére az áttörés most sem sikerült.

Számvetés

A kárpáti harcok igen súlyos, gyakorlatilag pótolhatatlan veszteséggel jártak. A csatában a Monarchia összesen 800 ezer embert veszített, amelyből 350 ezer fő ún. abszolút veszteség volt: ennyien haltak meg, illetve tűntek el a hegyvidéki infernóban. A hadifoglyok száma kb. 250 ezer főre tehető: ennek felét a przemyśl-i kapituláció jelentette. Az oroszok is nagyságrendileg ennyi – 800 ezer – embert vesztettek. Nem véletlen, hogy egy emberöltővel később, 1944-ben a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg tábornoki kara szabályszerűen rettegett egy Kárpátokat áttörni kívánó hadjárattól, hiszen többségük – egykori altisztként vagy közkatonaként – sohase feledhette az 1915. évi itteni harcokat. Gondjaikat végül Románia hírhedt átállása oldotta meg, hiszen ennek révén délről meg lehetett kerülni a hegységet.

Bár a köztudatban nincs e tény benne, kijelenthető, hogy az 1915. évi, itteni harcok volumene nem tért el a jóval ismertebb, 1916. évi verduni, vagy Somme-menti veszteségektől. Hazánk e harcokban jóval súlyosabb veszteséget könyvelhetett el, mint 1943 elején a Donnál: becslések alapján a veszteség meghaladta a 360 ezer főt, vagyis nagyságrendileg közel háromszoros volt ez az érték, mint Voronyezsnél. Ellentétben azonban a m. kir. 2. honvéd hadsereg pokoljárásával, a kárpáti téli csata nem került be a hazai közemlékezetbe. Történt ez annak ellenére, hogy hazánk területe közvetlen veszélyben forgott és honvédjeinek áldozata nélkül teljesen reális volt az orosz megszállás lehetősége. A Monarchia súlyos krízisét látva a németek további erősítéseket küldtek, amely végül megteremtette az 1915. május 2-i gorlicei áttörés alapjait.

(Dr. Ligeti Dávid cikke.)