Dr. Csabai István visszaemlékezése az oroszországból visszatérő hadifoglyokra

A 39. és 139. gyalogezrednél tett látogatásom után a pótzászlóaljnál a legváltozatosabb munkakör lett osztályrészem. Reámbízta a parancsnokság az Oroszországból visszatérő hadifoglyok gondozását, feladatommá tette az entente szellemi (politikai) támadásainak kivédését és – természetesen –meghagyott a Hadi-Album szerkesztőjének és történetírónak.

Azok az események, melyek a világháború utolsó öt hónapjában peregtek le, s melyekről nagy vonásokban be akarok számolni, keresztül-kasul dúlják egymást, s végül a legteljesebb zűrzavarban egyesülnek, hogy elnyeljenek minden egyént, legyen az mégoly nagy, minden szervezetet, legyen az még oly szilárd és minden országot, volt legyen az még oly hatalmas!...

A háború súlya alatt összeroskadt és darabokra hullott orosz birodalom egyes részeivel a központi hatalmak 1917-ben megkötötték Breszt-Litovszkban a békét. Ezen béke értelmében az Oroszországban levő hadifoglyainkat haza kellett bocsátani. A békének ez a pontja éppen olyan írott malaszt maradt, mint a többi. A béke végrehajtására elegendő erővel nem rendelkező orosz hatóságok éppen olyan keveset törődtek foglyaink hazaszállításával, akár a többi békeponttal. Amire fegyveres erővel kényszerítettük őket, azt megtették, amire nem kényszerítettük őket, az elmaradt. Amit viszont a fegyveres erőszak hatása alatt tettek, abban nem volt köszönet; végül ami fegyveres beavatkozásunk nélkül a mi érdekünkben történt, azon nem volt istenáldás! . . . Röviden és világosan szólva, az Oroszországból visszatérő hadifoglyoknak a Monarchiában való megjelenése több kárt okozott, mint hasznot! Ez esetben nem csupán ezredem tagjairól szólok, hanem általánosságban emlékezem meg a hazatérő hadifoglyokról.

Az orosz földről 1918-ban, még a háború folyamán visszatérő hadifoglyok lelkivilágának és az ebből származó viselkedésének megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a hadifoglyok oroszországi helyzetének, életének ismerete, amiért is idejegyzem vázlatosan, hogy milyen hatásoknak voltak a mi magyar véreink Oroszországban kitéve.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének fogságba került tagjai Oroszországban egy monarchiaellenes pánszláv irányú agitáció hatása alá jutottak. Aki a háború folyását figyelemmel kísérte, az tudta már a háború kezdetén, hogy a Monarchia szlávjai nem indultak neki lelkesedéssel a háborúnak s nem sokáig küzdöttek szláv testvéreik, elsősorban az oroszok ellen. A legelső kínálkozó alkalommal megadták magukat egyénenkint vagy csapatostul. Odaát azután a pánszláv izgatás és szervezés hálójába kerültek s végül sokan közülük a Monarchia ellen fegyvert is fogtak. A háború utolsó esztendejében már mindenki tudott az orosz földön megszervezett „cseh-tót dandár” -ról és a szaloniki fronton harcoló „jugoszláv ezredek”-ről, melyek a Monarchia hadifogságba került szláv állampolgáraiból alakultak ellenséges földön.

A pánszláv agitáció és az annak hatása alatt megszervezett alakulatok a monarchiabeli magyar és német hadifoglyokra nem voltak eleinte különösebb hatással. De a bánásmód, melynek magyar véreink és német szövetségeseink a fogolytartó ellenség részéről ki voltak téve, már nagy ellentétet mutatott fel. A csehek, a tótok, a délszlávok lettek a kedvencek, a megbízhatók; a magyarok és németek voltak a megbízhatatlanok, az úgynevezett ősi ellenség, kit elpusztítani, megsemmisíteni minden „megbízható”-nak kötelessége.

Orosz földről visszatért hadifoglyaink sokat tudtak és tudnak még ma is mesélni arról, hogy az ő életüket nem a muszka baka meg az orosz tiszt tette elviselhetetlenné, hanem a cseh őrség, mely a maga szégyenét a mások élete árán szerette volna megváltani. 

Ezen rendszeres és eredményes monarchiaellenes agitáció hatása alól magukat szerencsésen kivonó magyar és német hadifoglyok az 1917-i orosz forradalommal egy újabb politikai agitációnak lettek kitéve. Az orosz cárnak és az uralkodóháznak a trónról történt letaszítása, a polgári kormányzat és törvényhozó testület bukása, a szociáldemokrata alapon szervezett munkásságnak és a hadseregnek a politikai életbe való hirtelen bevonása, az évszázadok folyamán kialakult és megváltozhatatlannak látszó társadalmi rendnek felforgatása, szóval minden meglevő szervezetnek, kapcsolatnak szétbomlasztása és szétzüllése, amit rövidre fogva úgy mondhatnánk, hogy a háború elvesztése az amúgy is próbára tett és kimerült hadifogolylelkekre egészen különös, eddig nem tapasztalt benyomást gyakorolt.

A maga mind sanyarúbb sorsán segíteni akaró szegény hadifogoly, mint a saját üdvösségének felkelő napját, úgy üdvözölte a nagy hangon bejelentett „szabadságot” és az Oroszországban ezzel egyidejűleg beköszöntött „háború végét”.

A hadifoglyok legnagyobb része szegény ember volt, olyan, aki a maga exisztenciáját, megélhetését nem tette a háború kimenetelétől függővé, aki alacsony szellemi képzettségénél fogva az államnak a háborúhoz fűződő érdekeit megérteni nem tudta, a sok megpróbáltatás és szenvedés után pedig – nem is akarta. Örült a szabadságnak, a háború végének. Közte és a szabad orosz polgár között különbség nem volt. Látta, hogy az orosz közkatona és az orosz tiszt közt a különbség eltűnt... A nyomorúságban egyforma lett minden ember – mint minden állat! Mindazok a hadifoglyok, akik ezt Oroszországban megérték, úgy érezték, hogy itt a háború vége, jön az élet, a szabadulás! S jött is a szabadulás!... A bresztlitovszki béke után megkezdődött hadifoglyaink hazahozatala, majd hazaözönlése. De itthon nem várta hadifoglyainkat az a korlátlan szabadság, melyet az orosz események mintájára reméltek. Itthon be kellett illeszkedniük a még meglevő állami rendbe, mégpedig a további nagy áldozatokat követelő háborús állami szervezetbe.

Meg lehetett érteni az Oroszországból hazafelé hömpölygő hadifoglyok ajkán kitörő hangos kiáltást: „Engedjetek bennünket haza családjainkhoz! ... Mi már kibékültünk az ellenséggel, mi már megszenvedtünk a háborúban, reánknézve a háborúnak immár vége! ...” Vége... Vége!... S megértettem a még kemény harcokat vívó, életéért küzdő államot, mely röviden csak annyit felelhetett: még nem!... Nem!... Nem!... Ezen két ellentétes felfogás találkozásánál láttam azt a küzdelmet, melyet egymással vívott állam és egyén, inkább azért, hogy egymást megértse, semmint hogy egymást megsemmisítse!...

Az lett a feladatom, mikor az orosz hadifogságból visszaérkező véreink ügyeinek irányítását mint „hadifogoly-gondozótiszt” átvettem, hogy a küzdelmet mentől előbb befejezzem!

Minekutána kialakítottam magamban visszatérő hadifoglyaink képét, egy, az egész 39-es tisztikar előtt megtartott előadásban körvonalaztam annak az eljárásnak irányelveit, amelyet nekünk, itthoni tiszteknek a visszatérő hadifoglyokkal szemben alkalmaznunk kell. Előadásom vázlata a következő volt:

1. Tudomásul kell vennünk, hogy hadifoglyaink életében űr tátong. Ez az űr az Oroszországban eltöltött idő, a 39-esek életében legalább három esztendő. Ezt az űrt a legtöbb ember lelkében kitölti valami, amit nekünk el kell most távolítanunk. Szükséges tehát, hogy hadifoglyaink élete iránt érdeklődjünk. Ha találkozunk velük, kérdezzük meg őket, hogy hol jártak, mit dolgoztak, mit láttak, mit tapasztaltak? Engedjük meg nekik, hogy egy kicsit kibeszéljék – vagy ami az ő esetükben egyet jelent –, kipanaszkodják magukat. Kérdezzük meg őket, hogy van-e kitüntetésük? Van-e annyi arcvonalszolgálatuk, hogy a Károly csapatkeresztre igényt tarthatnak?

2. Kérdezzük meg őket, hogy mi a foglalkozásuk, hogy tudjuk, nincs-e joguk katonai szolgálat alól való felmentést kérni.

3. Felvilágosítani őket mindarról, ami ezredükkel azóta, hogy ők hadifogságba kerültek – történt. Meséljünk nekik a Doberdóról, a Karintiában töltött hónapokról, a kudarcot vallott olasz offenzívakról.

4. Mondjuk meg nekik, hogy miért harcolunk. Mondjuk meg nekik, hogy mi már régen békét kötöttünk volna, de ellenségeink nem akarnak velünk békülni. Meg akarnak bennünket semmisíteni; Magyarországot fel akarják egymás között osztani!... Csak azért folyik a harc, hogy megmaradjunk! Mi igazán a létünkért küzdünk! ...

Mindezek előtt, vagy legalább is az első pontban jelzett teendővel egyidejűleg szükségesnek láttam, hogy hadifoglyaink az igazolási eljárás formaságán mentől előbb túlessenek s szabadságra mehessenek. Addig, amíg szabadságon nem voltak – munkánk meddő! A vágy, mely lelküket az otthon után betölti, olyan óriási, hogy semmi másnak nem enged helyet!...

Hogy a 39. gyalogezrednek háborús történetéről úgy az itthonlevők, valamint a hadifogságból visszatérők mentül előbb tájékozódást szerezzenek, elhatároztam, hogy egy rövid ezredtörténetet állítok össze.

Különös irányítása a sorsnak, hogy azon törekvésemben, hogy egy rövid ezredtörténet megírásával hazatérő hadifoglyaink és a Piave partján őrtálló, harcra készülő ezredeink között az érzelmi kapcsolatot helyreállítsam – éppen az Oroszországból visszatérő hadifoglyaink segítettek legjobban.

A 39. gyalogezred 1914. évi harcairól kevés feljegyzés maradt. Akkor még olyan keményen verekedtünk, hogy a kéz csak kardot fogott, tollat alig!... Az egyes csaták pontos idejéről, helyéről alig készítettek feljegyzéseket. Az időjárásról sohasem emlékeztek meg, az élelmezésről – hallgattak. Pedig mindezen mellékesnek látszó körülményeknek egy ezred történetének tükrében meg kell mutatkozniok! ...

Az orosz hadifogságból visszatérő katonáinknak úgynevezett igazolási eljárásnak kellett magukat alávetni. Ez abban állt, hogy minden volt hadifogoly megjelent egy bizottság előtt és elmondta fogságba jutásának körülményeit. Megmondta a helyet, ahol és az időt, amikor fogságba esett. Megnevezte akkori parancsnokát s ha fogságának ideje alatt olyan különös esemény történt vele, mely törvényszerű elbírálást érdemelt, azt is jelentette.

Ezeken az igazolási kihallgatásokon egészen megelevenedett a 39-esek orosz-harctéri történelme. A legilletékesebb tanuk ajkáról hallhatta az ember azokat a helyneveket, melyekhez a 39. gyalogezrednek fájdalmas és dicsőséges emlékei fűződnek. Rohatyn, Komarno, BlozsevGorny, Rymanow, Dukla-szoros, Nagycserkész, Szálnok úgyszólván naponta szerepel az igazoló jegyzőkönyvekben, mint a fogságbajutás helye. A foglyok egészen biztosan emlékeznek arra a napra, melyen fogságba kerültek, pontosan megmondják szakasz- és századparancsnokuk nevét s öröm tölti el lelküket, ha hallják, hogy még él, fájdalom vesz rajtuk erőt, ha megtudják, hogy ez vagy amaz meghalt.

A galíciai meg kárpáti csatáknak a következő lapokon megírt története az orosz hadifogságból hazatért 39-esek elbeszélése nyomán készült; legyen mindenkorra az ő nehéz küzdelmeiknek maradandó emléke.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira II.

Háborús emlékeimnek hely és időrend szerint felsorolt eddigi fejezetei után most letérek a megszokott útról és helynek és időnek figyelembevétele nélkül egy sajátságos jelenségre irányítom figyelmemet; olyan jelenségre, mely október 29-től kezdve egészen a háború végéig mindig és mindenütt felüti fejét, él, virágzik, majd csupán tengődik és végül kimúlásával magával rántja magát az ezredet, talán az egész hadsereget! ... Ezt a jelenséget neveztem meg a címnek választott szóval, ez a jelenség volt a – zsákmányolás!

A kenyérért megindított támadásunk elérte célját. Sikerült az olasz hadseregnek nagy veszteségeket okozni, sok foglyot ejtettünk és gazdag zsákmány jutott birtokunkba. A foglyok minket, harcoló csapatokat, nem igen érdekeltek. Küldtük őket magunk mögé, az előre elkészített fogolytáborokba. De igenis érdekelt bennünket a hadianyag, az élelmiszer és a ruhanemű.

A nem kis számban odahagyott ágyúkra, automobilokra meg egyéb járművekre jóírású német altisztek ráírták krétával, hogy “Deutsche Beute”!. . . Német zsákmány! . . . Ezzel az igen egyszerű eljárással biztosították a maguk számára a hadianyag értékesebb részét. Nekünk nem volt krétánk! ... De meg ha lett volna is, nem írhattuk volna rá egyetlen ágyúra, egyetlen automobilra sem, hogy „Magyarok zsákmánya”! . . . Bár ez igaz lett volna, de mit ér az igazság, ha megsérti a szolgálati nyelvet! . . . Németül meg nem tudott a 39-es baka, s ha tudott, nem mert megszólalni! ... A 39-es baka zsákmányt ejthetett, de nem írhatta rá, hogy a zsákmány az övé! . . .

Elhagyott olasz ágyúk Gradiskánál.

De meg valljuk meg egészen őszintén, minket magyarokat nem is igen érdekelt a hadizsákmány. Talán mert tudtuk jóelőre, hogy amit szerzünk, azt elviszik tőlünk, s a mi népünk és a mi hazánk sohasem fogja látni azt a trófeumot, melyet pedig a mi vérünk árán hagyott ott a visszavonuló ellenség! ... Mi nem harcoltunk zsákmányért! A birtokunkban maradt ágyú vagy automobil mellett közömbösen mentünk el, legfeljebb az érdekelt bennünket, hogy van-e az autón olyas apróság, melynek egyénileg rögtön hasznát vennénk! . . .

Mi elsősorban az ennivalót tekintettük zsákmánynak. Ehhez még az italt és ruházatot számítottuk hozzá. Ha volt elegendő enni- meg innivalónk és felöltözhettünk jó ruhába, akkor megvolt mindenünk. Minderre pedig leltünk már Sagradóban. Ehettünk és ihattunk eleget, sőt az elégnél is többet, s válthattunk ruhát akár minden órában.

Zsákmányra számított a mi hadvezetőségünk, az biztos! De hogy olyan bőséges lesz a zsákmány, mint amennyi birtokunkba került, arra nem volt elkészülve. Erre lehet legalább is következtetni abból, hogy az otthagyott sok anyag összegyűjtése, kezelése és elosztása nem volt megszervezve. Inkább csak az egyéni kezelés, mondhatnám elkezdés érvényesült. Mindenki ahhoz nyúlt, amihez éppen akart, ami kezeügyébe került, s annyit zsákmányolt, amennyit bírt.... A baka amenynyit megbírt enni meg inni, a tiszt amennyit ezen felül még elbírt vinni, a nagyurak meg amennyit elbírtak – vitetni. A bakának hátizsákja, az alantas tisztnek legénye, a zászlóaljparancsnoknak málhásállata, az ezredesnek kocsija, a tábornoknak automobilja, a hadseregparancsnoknak vonata volt, s kinek mije volt, azt megtömhette és amivel megtömte, azt elvihette és sajátjának tekinthette.

Megsemmisült olasz ütegek.

Mikor október 28-án a 3. zászlóalj az Isonzó túlsó partján elhelyezkedett, a többi három pedig az Isonzón innen megállt, éppen besötétedett. Senki sem látott a házán meg a vackán túl s az egésznapi fáradságtól gyötörtén meg a sok szeszes italtól kábultan mindenki ágynak dőlt. Ha kisebb csoportok neki is indultak a kutató útnak, az első élelmiszer- vagy ruharaktárnál megálltak, s telhetetlenségüket tehetetlenségükkel korlátozva pihentek! . . .

Október 29-én reggel aztán már napkeltekor megindult a vándorlás. Különösebb terv nélkül, csak éppen az ösztön hatása alatt ment mindenki ide-oda. Βarakba be, barakból ki, házba, emeletre, padlásra, pincébe, új meg új kíváncsiságtól gyötörve... És keresett, kutatott, vett, vitt, evett, eldobott, fölszedett, taposott, rombolt, káromkodott és – berúgott! ... Az elpusztított vasútállomás termeit éppoly kíváncsisággal kutatták át, mint a kávéval, teával, sajttal, borral, pezsgővel, rizzsel vagy cipőtalppal megtöltött leégett tetejű raktárakat. Ki mit bírt vagy talált, azt vitte hörcsög módjára haza. Egész karika sajt vagy ezer cigaretta, félzsák kávé vagy húsz kiló talpbőr, vagy akár egy doboz aszpirin, az egészen mindegy! ... Míg más nincs, jó minden! . . . Egész láda halkonzervából jut mindenkinek, rá bor a berúgásig, aztán földhöz az üveggel! . . . Ha egy raktárban csak lepedő volt, s a betévedt baka inget keresett, kihányta az összes lepedőt a sárba, végigtaposott rajta, mert – kereste az inget! ... Az éhségtől és nélkülözésektől meggyötört és most a bortól megvadult tömeg kénye-kedve szerint dúskál minden jóban, s mikorra önmagát kielégíti, ötszörös kárt okoz pusztításával! ...

Sagradó elpusztított hídja.

Az ezred parancsnoksága jóindulatú türelemmel nézte a zsákmányolásnak nevezett pazarlást, s hogy legalább némileg mérsékelje, naponta többször jelezte, hogy indulni fogunk. Erre a hírre egybeverődött a más módon egybe nem szedhető ezred, s legalább néhány percre megszűnt a betegesen űzött – rekvirálás! . . .

A századok konyháján annyi lisztet kaptak, hogy alig győztek tésztát gyúrni. Hús is több jutott egy emberre, mint a Karszton, csak az volt a baj, hogy mikor az ételt osztották, hiányzott a század fele. Még aki ott volt, annak sem ízlett az étel. Teleette magát mindenki már kora reggel tengeri hallal meg sajttal, ivott rá ánisos pálinkát meg bort.

Az ezred tisztikonyhája igyekezett mindenféle élelmiszert összegyűjteni. Egyes tisztektől elkérte a rizst, kávét, citromot, s megígérte minden adakozónak, hogyha majd szabadságra megy, kap a leadott anyagból elegendő kóstolót, melyet hazavihet hozzátartozójának. Ezzel a kecsegtető ígérettel egybe lehetett terelni a sok veszni készülő élelmiszert, s meg lehetett menteni olyan időre, amikor már nem áll raktárszám rendelkezésünkre.

Ennek ellenére is maradt elegendő kávé meg rizs magánkézen, ami akkor süli ki, mikor a sok vakriadó után elérkezett a komoly útrakelés pillanata.

A sagradói robbantott vashídon napok óta csak egyetlen deszkán lehet keresztülmenni. Így keltek át egész ezredek, egyesével, egymástól háromlépésnyi távolságban, hogy a túlsó oldalon üldözőbe vegyék a megállni sehogy sem akaró digót. A híd helyrehozási munkálatai nagyon lassan haladtak, pedig az automobil-oszlopok már nagyon türelmetlenkedtek a híd innenső oldalán. Szerettek volna átjutni a még most is megáradt Isonzó-folyón. Szerették volna bebarangolni a túlsóparti vidéket, szerettek volna odaát is zsákmányolni.

Zsákmányolt hadianyagok rendezése Sagradóban.

Az emberek szerettek önmagukból következtetni másra. Szerettek olyasmit hangoztatni, amit maguk tettek ugyan, de mégis mintha más cselekedte volna. Mondaszerű mesék keltek itt a híd előtt lábra. Volt olyan automobil – mondták egymásnak –, mely értékes rakományával Triesztig meg sem állt, s ott adta le valamelyik üzlet tulajdonosának jó pénzért azt, amit a baka szerzett meg harccal, ott adta le a – zsákmányt. Még arra is emlékeznek egyes élesebb látású harctéri emberek, hogy sok teherautót csak azért kellett javítás végett visszaküldeni a mögöttes országrészbe, hogy útközben biztos magánkézbe jusson a rá felhalmozott holmi.

Mindez azonban csak mondaszerű részlet, melyet csak azért írtam ide, hogy világot vessek arra a gondolkozásmódra, mely ekkor ezredünk körében mint színtiszta igazság élt és terjedt. Valójában az ezred menetre készen áll Sagradóban. Már reggel hat órakor felkeltettek bennünket, ami nagyon valószínűvé tette, hogy ez esetben el is indulunk. Azok a bizonyos zsákmányolásgátló indulási parancsok, melyek október 30-a óta naponta kétszer-háromszor összetereltek bennünket, sohasem voltak kora reggel, hanem a napnak középszakaszában, délelőtt vagy délután. Most már bizonyosan megyünk! . . . November 2-a van. Reggel 6 óra. Állnak a zászlóaljak. Elején és végén túlterhelt emberek és túlontúl megrakott málhásállat, mely maga is a Doberdón került egyik zászlóalj birtokába. Lószerető gazdám pórázon szorongat egy kutyát, mely végtelenül nyugtalan. Sehogy sem akarja megszokni az új környezetet. Vagy húsz küldönc és tisztilegény egy halomban, egyiknek több holmi a hátán, mint a másiknak. Á legtöbb ember lábán vadonatúj cipő. Sok az új zöld nadrág, van olyan is, aki olasz gallért kanyarított selejtes köpönyege fölé s olasz sapkával cserélte fel sok vihart látott, de már keveset érő sajátját. Ennek a két utóbbinak viseletét szigorúan eltiltja az ezred parancsnoksága, így kénytelenek beérni a régi rosszal, ami pedig a közeledő téli időre való tekintettel nem valami örvendetes intézkedésnek látszott.

Menetelésünk célja az Isonzó túlsó partján fekvő Gradiska. Oda látszik, ahol az indulásra gyülekezünk. Mindössze 4–5 kilométer. Mondhatnám úgy is, hogy mindössze egy kis teherpróba! ... Ki fogjuk próbálni, hogy elbírjuk-e mindazt, amit zsákmányoltunk!. . .

Gradiska. Utca részlet.

Gradiskán azután különös feladatot kapott ezredünk. Össze kellett gyűjtenünk a városban és környékén otthagyott sok értékes hadianyagot. Szóval eddig a zsákmányolás magánvállalat volt, most a köz érdekében indult meg. Hadvezetőségünk látta a temérdek holmit, s észrevette, hogy az egyéni zsákmányolás milliomosokká tehet automobilvezetőket, százezreket jövedelmezhet kapzsi tiszteknek, gyomorrontást okozhat minden bakának, de annak a seregnek, mely pedig nagyon is rászorult, az egész nagy hadseregnek semmiféle hasznot nem hoz. Rendet kellett teremteni. A rend és a közösség érdekében kellett a pusztulás és elkótyavetyélés veszedelmének kitett anyagot megmenteni. Ennek első lépése pedig az anyagnak összegyűjtése. De vajjon kire bízza a hadvezetőség ezt az anyaggyűjtő munkát?. . . Talán valami alkalmi részvénytársaságra?. . . Megtehetné, hiszen ez olyan munka, amin sokat, nagyon sokat lehet keresni, már pedig a háborúnak az a része, melyen a haszon jelei mutatkoztak, eddig is részvénytársaságok kezében volt!... Tehát egész szépen meg lehetne ezzel a munkával valamelyes pénzcsoportot bízni!... De mégsem! . . . Nem illik, hogy másé Jegyen a haszon! ... A hadsereg szerezte, maradjon meg minden a hadsereg kezeiben. Élvezze a hadsereg azt, amit maga szerzett!... így valahogy gondolhatta a hadvezetőség, amikor elrendelte, hogy a tartalékban levő alakulatok gyűjtsék össze a körletükben hagyott anyagot és szállítsák biztos helyre.

November hó 2-án meg is indult az anyaggyűjtés Gradiskán, ahol ezredünk megállapodott. Gyűjtöttünk mindent, a távíróvezetéktől kezdve a viaszgyufáig. És leltároztunk és raktároztunk. Minden század megkapta a maga körletét és folyt a munka délután két órától alkonyat beálltáig, örömmel végezte a baka ezt a kényelmes munkát, de nem soká tartott a dicsőség! A hadosztályt másnap előre vezényelték és az anyaggyűjtés munkáját rá kellett hagyni valami szerencsésebb alakulatra. Az ezred a hadosztály keretében november 4-én elindult, hogy átlépje az – olasz határt.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira I.

A „kenyér-offenzívának” nevezett támadásunk ideje elérkezett. Jakolinin átélt pihenőnk alatt többféle találgatás vetődött fel, igyekeztünk elejtett szavakból, mástól kapott hírekből megállapítani, hogy mikor fogunk támadni és mi lesz a támadásunk célja? A többféle találgatások közül az vált be, mely október 25-re jósolta a támadás megkezdését. 

Október 24-én este 11 órakor csapatainknak kijelölt helyükön kellett lenni. Ez volt az utolsó mondata annak a parancsnak, mely aprólékosan megállapította ezredünk minden zászlóaljának helyét és feladatát. A 3. zászlóalj dandártartalék lett a Trieszti-dolinában, a többi három zászlóalj hadosztálytartalék lett a Névtelen-hegyen meg az erdőben.

Dr. Csabai István tart. százados.

Az 1. zászlóalj az 555-ös magaslaton állt meg október 24-én este 11 órakor. Ebben az órában az egész hadosztály elhelyezése be volt fejezve. A tüzérség megkezdte működését. Eleinte szépen lassan. Megérkezésünk után aludni tértünk és másnap a Nappal együtt keltünk. Délig nem történt nevezetesség. Rochlitzer őrnagy sorba járta az erdő különböző pontjain elhelyezett tüzérségi megfigyelőket és érdeklődött az eddigi eredmények iránt. Megtudta, hogy német és osztrák-magyar csapatok október 24-én az Isonzó-folyó felső folyásánál, Flits és Karfreit községeknél áttörték az olasz állásokat, elfoglalták azt a két magaslatot, mely állásaink felett uralkodott, mintegy 15.000 foglyot ejtettek és – nyomulnak előre! . . . Ezekből a hírekből arra következtettünk, hogy mi se maradunk tétlenek, mi se maradunk állva, hanem támadunk és kiverjük a digót állásaiból!...

Ágyúink mind hevesebben okádták a tüzet. A 46. gyalogezred támadása délután négy órára volt kitűzve. El kellett foglalnia a Fajti Hribet és 500 lépéssel kellett azon túl előnyomulnia. Amikor a 46-os ezred elérte ezt a határt, akkor megáll és mi utána megyünk és átveszszük a szerepét, mi támadjuk tovább az olaszokat.

Nagyon kíváncsi voltam arra a pillanatra, arra a jelenetre, amikor a 46-osok benyomulnak az olasz állásokba. Kiálltam a hegygerincnek wippachvölgyi oldalára, egy olyan tisztásra, ahonnan látni lehetett a Fajti-Hribet, hogy majd onnan nézem a támadást. De bizony nem sokat láttam. A Fajti-Hribtől a Wippach-völgyön keresztül egészen a Monte St. Gábrieléig egy füstben állt minden. Nem látszott se hegy, se erdő, se folyó; legkevésbbé látszott a támadás. Egyik kezemben az óra, a másikban a gukker volt pont négy órakor. Néztem a Fajti felé, bele a füstbe. Az ég sötétje ránehezedett a Föld homályára, s elveszett szemeim elől a hegy csúcsa. Egyszerre a füst fölé emelkedik egy hatalmas rakéta, mely szökőkút módjára szórta magából a vörös csillagok százait. Ez jel volt; életjel, hogy csapataink fönt vannak a hegyen. Besietek az erdőbe és kíváncsian várom a parancsot, csakúgy, mint minden ember.

Most már magától megy minden. Összeköttetést tartunk a Golnekhegyen levő csapattal, s amikor majd az elindul, nekünk is indulni kell az ő helyükre!. . . Ide meg egy másik ezred jön, hadtesttartalék.

Este 8 órakor megérkezik a Golnekre küldött híradó, hogy a 43-asok elindultak, öt perc múlva úton van az egész 1. zászlóalj. Az 503-as magaslati ponton keresztül azon az úton haladunk, melyen legelőször mentem állásba. A Golneken a 80-as számú kavernát kelleti elfoglalnunk, összevissza rombolt árkokon mentünk keresztül és hoszszas tévelygés után értünk kijelölt kavernánkba. Fejünk fölött néhány nehéz gránát zúgott és belecsapódott a kőföldbe. Kínlódásos keresés után rátaláltunk kavernánkra; belebújtunk és pihentünk.

Kint néma csend. Minden hallgat, minden pihen. Olasz foglyok lepik el a Mörser-dolina környékén a Temnica-Ranziano közötti szerpentint. Annyit máris látunk, hogy támadásunk sikerült, a digón eret vágtunk. Hogy hogyan fog viselkedni, azt még nem sejtjük. Annyi bizonyos, hogy a 46. ezred mélyen az olasz állások mögött állt meg, úgy, ahogy meg volt állapítva.

Az október 26-ról 27-re virradó éjszakát a Golneken töltöttük. Az ellenség nem bántott bennünket. Október 27-e is nyugodtan telt el. Ügy volt, hogy ennek a napnak az estéjén fölváltjuk az első állásban levő 46-osokat. Alkonyatkor jött a parancs: A zászlóalj vonuljon a 464-es magaslatra. Még el sem indultunk, jött a második parancs: Föl a Fajti-Hribre! ... Végül a harmadik, az igazi, mely úgy szólt, hogy meneteljünk a Segeti-tábor helyén keresztül a ,,Muszka-barlangba”.

Este 8 óra volt. Már sötét. Összelőtt kavernánkból alig tudtunk kimászni. Egyesével botorkáltunk a rommá lőtt árok partján. Akadoztunk. A század eleje már messze jár, a vége még bent van a kavernában. Óvatosan indul mindenki. Ezt már megszoktuk. Csend! ... Egyetlen lövés sem hallatszik. Szinte hihetetlen! ... Kostanievica irányában állásainkból néha fehér világító-rakéta száll föl, egyéb életjel nincs. A Károly-úton megállítom a század elejét és várok, mire a vége megérkezik. Az emberek lassan jönnek, egyenkint ereszkednek le a göröngyös hegyoldalról. Mikor mindenki megérkezik, szépen kettes sorba állítom őket, mint a laktanya udvarán szokás. ... Nagy változás huszonnégy óra leforgása alatt! ... Tegnap ilyenkor még nehéz olasz gránátok csaptak a Károly-útra, ma kaszárnyás sorakozó van rajta! ... Míg embereim leereszkednek – nézem a tájat. Nézem a közvetlen közeli hegyeket, a Golneket, a Névtelent! ... Az esti hold fényében olyan szépek! ... így, nyugodt hangulattal nézve, szinte gyönyörűek!... Némaságukkal oly sokat beszélnek s kopár oldalukhoz annyi változatos emlék fűződik! ...

A 363-as és 378-as magaslat közötti lapályon át messzire lehet látni az Isonzó felé! ... A gyenge holdfény nem világítja ugyan meg annyira a tájat, mint a napsugár, de van valami más, ami jobban foglalkoztat, mintha nappali fény borítaná a vidéket! ... Tűzijáték van az Isonzó-fronton! ... Fölséges látvány! ... Görztől az Adriáig, pár száz méternyire egymástól, közel hozzánk és távol tőlünk, végig az Isonzó mentén meg azon túl óriási lángoszlopok villannak meg borzalmas vörös fénnyel, éjjeli villámhoz hasonlóan űzve maguk körül a titokzatos sötétséget! ... Mintha száz hordó petróleumot öntöttek volna egy gyufaszálra, úgy lobbannak fel ezek a tűzoszlopok! ... Eleinte azt hiszem, hogy tűzjelek az olasz hadseregben, csak később jövök rá, hogy ezek robbantások. Kavernákat, raktárakat pusztítanak az olaszok, hogy ne jussanak ép állapotban a mi kezeinkbe! ... Messze, nagyon messze, valahol az Isonzón túl, ahonnan még a hang sem ér ide!

A Golnek 80-as kavernájának szájában még hevesen dobogó szívünk megcsendesedik, elnézelődünk, gyönyörködünk, s úgy érezzük magunkat a Károly-úton, mintha nem is háborúban volnánk! ...

Nekiindulunk a Segeti-tábornak! ... Kettesével az út baloldalán menetelünk. Velünk szembe üres kocsik jönnek, melyeket az út másik oldalára terelünk. A 378-as magaslat balszárnyán átlépünk azon a vonalon, melyen egy hétnek előtte nem lehetett volna átlépni! ... És megyünk le a völgybe, ahol két nappal előbb meg egy évvel előbb még az olasz állások voltak! A hold fényénél jól meg lehet látni, hogy menynyire elpusztította tüzérségünk az olasz árkokat! ... Bizony sokkal jobban, mint ők annak idején a mienket! Az ő első vonalukban valóban nem maradhatott meg élő ember! Az első vonal mögött azután volt ép árok is! ... Egy méter széles, két méter mély árok volt ez, melyben kisvasút volt fektetve! ... Ez az árok a „Muszka-barlanba” vezetett, ahova ezen az estén meg kellett érkeznünk!

Ez a barlang a Muszka-barlang elnevezést még tőlünk kapta akkor, mikor csapataink a Doberdón harcoltak és a Segeti melletti táborba jártak pihenőre. Akkoriban orosz fogoly-munkások tanyáztak benne. Mikor beléptünk rajta, láttuk a berendezésén, hogy az olaszok segélyhelynek használták. Éppen úgy, mint a mi Lujza-barlangunkat a Plenskin, ezt is villannyal világították. Ott volt a dinamó, mely az áramot szolgáltatta. Most nem működött, mert nem volt benzinünk, melylyel hajtani lehetett volna. Sötét volt a barlangban, csak itt-ott pislákolt egy gyertyácska, melyet valamelyik baka kotorászott elő tarisznyájából.

Megérkeztek a legújabb hírek! ... Harmadik zászlóaljunk támadott és elfoglalta az előttünk levő Pecinka-magaslatot. Az olasz hadsereg sietve vonul vissza, állítólag már túl van az Isonzó-folyón! ... Örömmelhallottuk ezeket a híreket és nyugodtan hajtottuk álomra két éve fáradt fejünket! ...

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)

Read more...