Az 1919. augusztus 3-ai román vérengzés Monoron
1919. augusztus 3-án, a Magyarországra bevonuló román haderő 53 főt végzett ki, minden hadijogot felrúgva Monoron, az agyagbánya gödrében. De kik voltak ezek az emberek, és miért kellett meghalniuk?
1919. július 31-én, a Magyar Vörös Hadsereg Tiszántúli - hadjárata nemcsak, hogy megakad, hanem mindenhol visszavonulásra kényszerült az ekkor még hivatalos hazai haderő, azaz a hivatalos állam hadereje. A Felvidéken, alig néhány hete még, feltartóztathatatlanul előrenyomuló hadsereg - amely a Miskolc alá önkényesen húzott cseh megszállási vonalat megállíthatatlanul tolta vissza Eperjesig - a francia felszólítás hatására kiürítette az addigra visszavett északi területeket. Ez, akkor, a hadvezetésben, és a harcoló állományban is hatalmas visszatetszést keltett, s megingott a bizalom az amúgy sem népszerű Tanácskormányban. A vezérkar több tisztje, maga Stromfeld Aurél is lemondott, s kilépett a seregből. A Magyar Vörös Hadsereg züllése a nyár folyamán megállíthatatlannak tűnt.
A hadijelentések szerint a morális válságban lévő seregtesteknél megjelenik a fosztogatás, illetve a tömeges dezertálás. Csak az utódállamok területéről származó alakulatok tartják még magukat, őket lehet még fegyelmezett seregtesteknek tekinteni. Ezt a helyzetet megelégelve, a politikai vezetés utasítja a hadvezetést, hogy a Magyar Vörös Hadsereg kezdje meg a Tiszáig előrenyomult román haderő kiszorítását kelet felé. Ez a támadás omlik össze július 31-én, s "kontrában" tódul be a román hadsereg a Duna-Tisza közére. (Ez az előrenyomulás a Dunáig, illetve északon egészen Győrig tart!)
Augusztus 1-én a Tanácskormány lemond, s "utánunk a vízözön" viselkedéssel hagyja magára a hatalmát korábban biztosító fegyveres erőit, így magát a Magyar Vörös Hadsereget is. Míg a politikai vezetés nagy része nyugatra menekül, a hadsereg szervezetlenül vonul vissza a főváros irányába, és esik nagyrészt hadifogságba.
A "hivatalos" Peidl-kormány ugyan utasította a seregtesteket, hogy ellenállást ne tanúsítsanak, sőt, a fegyverzetet is adják át a megszálló román haderőnek, de ezt messze nem tartotta be mindenki. Vagy azért, mert nem ismerte el a kormányt, vagy mert esélye sem volt a hivatalos utasításokat egyáltalán megkapni. (A Peidl-kormány egyébként az európai hatalmak sem ismerték el, ereje nem volt, s így augusztus 6-án már le is mond.)
Augusztus 2-án, a szervezetlenül hátráló hadsereg maradványai eltérő módon, s utakon igyekeztek elérni a fővárost, vagy az ekkor még békés Dunántúlt (ahol egy részük azonnal beáll az ekkor még Siófokon állomásozó Horthy-féle Nemzeti Hadseregbe). Akik eszközökkel rendelkeztek (pl. páncélvonattal) azok számára ez viszonylag gyorsan sikerült, de a gyalogmenetben hátráló seregtestek jórészt ismeretlen terepen haladtak, kitéve a megszálló román haderő kénye-kedvének. Jól példázza ezt a román erők bevonulása mentén elkövetett gyilkosságok sora.
Augusztus 2-án, a román haderő már megszállja Ceglédet is, és előörseik elérik Monor térségét is, ahol megkezdik a település megszállásának előbiztosítását. Ebben a helyzetben érkezik a Budapest felé vonuló 5. számú páncélvonat Monorra, ahonnan a vasútállomás kezelői már nem engedik tovább, hanem felszólítják a parancsnokot, hogy a kormány utasítása szerint köteles eljárni, azaz át kell adnia a fegyverzetet a román haderőnek. A parancsnok az utasítást megtagadja.
A Magyar Vörös Hadsereg XII. számú páncélvonata. |
Hogy ki lőtt először, a román előörs, vagy a páncélvonat legénysége, erre már mindenki másként emlékszik. Mindenesetre tűzharc alakul ki, amely a páncélvonat kitörésével ér véget, amely így az vissza tud vonulni Budapestre. A román katonák közül egy (más források szerint kettő) halott, s több súlyos sebesült a vesztéség. A román haderő csak este tudja megszállni Monort, s kezdi meg átvonulását a főváros irányába.
Augusztus 3-án reggel jelentős létszámú seregtest maradványokat észlelnek, ezért megkezdik Monor teljes átfésülését. A razzia során a településről, az állomás, illetve a sínek mellől, valamint az országútról összesen 53 főt gyűjtenek össze, akik vélhetően, vagy valóban tagjai voltak a Magyar Vörös Hadseregnek, és vélhetően más-más útvonalon, illetve módon érkeztek Monor térségébe, sok esetben egymást sem ismerve.
A kavarodásban a seregtest maradványok egy része el tud menekülni, vagy rejtőzni, bár nehezíti helyzetüket a lakosság irányukba megnyilvánuló elutasítása. Nem felejtették el Monor lakói, hogy a vörös túlkapások idején a területek lezárását az akkori Vörös Hadsereg biztosította. Monoron, a Deák Ferenc utca egyik házába beszállásolt Mardarescu tábornok - tehát a megszállás főparancsnoka - elé vezették az elfogott férfiakat, több, kisebb - nagyobb csoportban. Talán kihallgatás, vagy egyszerű adatgyűjtés történt. Ez már nem derül ki, hacsak egy román forrás nem kerül elő. Innen pedig a csoportokat egymás után a mai Bajcsy-Zsilinszky utca végén található agyagbánya gödréhez kísérték, ahol - miután megásatták velük a sírjukat - kivégezték őket. (Egy ember viszont túlélte a sortüzet, s kimászott az agyagbányából, s a lakosság megmentette! Így a ténylegesen kivégzettek száma 52 fő.)
A csoportos kivégzés oka egyszerű: megtorlás, az előző napi veszteségek miatt. Már augusztus 2-án is végeztek ki vöröskatonákat a közelben, Gombán 4 főt, néhány nappal korábban pedig Irsán néhány főt, tehát nem számított ez rendkívüli intézkedésnek, ha csak a román megszállás menetét figyeljük.
A megtorlás viszont igazságtalan volt, egyrészt azért, mert a tűzharcban részt vett vörös egység elhagyta Monort, így semmiképpen nem azokat büntette meg a megszálló román haderő, aki a veszteségeit okozta. A megtorlás szembemegy minden hadijoggal. Célja nem volt más, mint a példastatuálás. Az üzenet pedig az, hogy bármit megtehetünk! A megszállás során a román haderő által megszállt területeken elkövetett túlkapások - beleértve a gyilkosságokat is, soha nem lettek kivizsgálva. Betudták ezt a háború utáni - valóban létező - zavaros időszak veszteségeinek.
Az áldozatok egy részének hozzátartozói néhány hónappal később már kérik a holttestek exhumálását, de ekkor még elutasítják e kérést, csak 1920 júniusában kerül rá sor, főszolgabírói felhívásokat követően. Az azonosítás rendkívül nehéz volt. A kivégzetteket a román haderő kifosztotta, irataikat, személyes tárgyaikat elszedte, sőt egy forrás szerint, még aranyfogakat is szereztek. A beazonosítást egykori fegyvertársak végezték, vagy olyan családtagok, akik hírét vették, hogy Monoron kivégezték szerettüket. Volt olyan, aki nem ismerte fel hozzátartozóját egy holttestben sem, és volt jópár holttest, akit senki sem ismert fel. Még 1930-ban is keresték olyan személyt Szegeden (Szőregen), akiről az utolsó hír az volt, hogy Monoron kivégezték a románok!
1920 júniusában összesen 16 főt tudtak - többé - kevésbé beazonosítani az 52-ből. Egy további áldozatot a család elszállított, s maga temette el. A többieket egy tömegsírba temették, a katolikus temető szélében. Később még néhány név előkerült, illetve van, aki nagy valószínűséggel itt nyugszik. De több, mint 30 fő mai napig ismeretlen.
Az 1920-ban felismert 16 fő a következő:
- Farkas János, +23. rk., Baracs (Fejér megye)
- Ferenczi Gyula, +kb 30., Pankota (Arad megye)
- Fodor József, +18, Arad (Arad megye)
- Götz András, +25, ág.ev. , Mezőberény (Békés megye)
- Kocsis Lajos, +19 . rk., Polgárdi, (Fejér megye)
- Kovács Antal Béla, +20. rk, Budapest
- Kovács József, +25., rk. Törökkanizsa (Torontál megye)
- Kutyik Károly /tévesen András/. +55-57(?), Battonya (Békés megye)
- Kutyik István, +40-45(?), Battonya (Békés megye)
- Polgár István, +19., K. Moravicza (Temes megye)
- Regula Béla, +18. rk. , Budapest
- Sirankó Pál, +22. rk, Zohora (Felvidék, Pozsony megye)
- Steiner Jenő, +22. izr. Erzsébetfalva (Bp)
- Szarka György, nincs adat (valószínű) Monor
- Valentin Béla, +38. izr. Budapest
- Werner István, +21. rk., Budapest
Megjegyzés:
Regula Béla névét írták Ragula, sőt, Kagula(!) Bélának is.
Klang István neve nem szerepel a listában, őt a család temette el, sírja ma is látható a monori izraelita temetőben.
Klang István sírja a monori izraelita temetőben. |
Az áldozatok emlékére a tömegsíron valamilyen emlékjelet valószínűsítünk, mely a kommunista hatalomátvételig volt ott. Erről iratot, feljegyzést egyenlőre nem találtunk. Az áldozatok emlékére egy feszületet is emelt a Hoffman család 1936-ban, a kivégzés helyszínétől nem messze, a mai Bacchus tér sarkán. Ezt a fakeresztet újra felszentelték 2017-ben.
A tömegsírra előbb az 1940-es évek végén, 50-es évek elején állított emlékművet a MDP, azaz a Magyar Dolgozók Pártja (jópár helyesírási hibával!), majd ezt cserélték ki a 70-as években a ma is álló, MSzMP által készített nagy méretű munkásmozgalmi / tanácsköztársasági emlékműre. Ezen már 18 név olvasható. (Klang István továbbra sem.) Az áldozatok egy része továbbra is ismeretlen. Hogy ki lehet még a tömegsírban, arról több forrás állít többfélét, vannak nagyon érdekes információk is, amelyek alapjaiban írnák át a történetet, s a berögzült legendákat.
Az MDP által állított emlékkő, a restaurálása után. |
Mert az áldozatok igazi tragédiája az, hogy ideológiai okok miatt nem mélyült bele kutatásukba senki sem az elmúlt 100 évben! A szocializmusban ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen, ezért nem nagyon akarták, hogy kiderüljön róluk vagy az, hogy csak azért kellett meghalniuk, mert rossz időben, rossz helyen volt a fejükön apjuk katonasapkája, vagy mert nem tudtak felkapaszkodni az utolsó vonatra, vagy éppen az, hogy az I. világháborúban vitézül szolgáltak a Hazáért!
A '70-es években állított emlékmű. |
Ha kiderült volna mindez, nem lettek volna jó szocialista példák, s borult volna minden legenda, pl a monori Rideg Sándor Tűzpróba, illetve Sámson című kisregénye is. A rendszerváltás után meg azért nem kutatták őket, mert ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen. A szakmaiságot néha feláldozták az ideológia oltárán.
"Ki tudja, talán nem marad ez így örökké, és egyszer, majd az igazságnak megfelelően a feliratot is lecserélik "Tanácsköztársaság" helyett Hazát írva! Gheorge Mardarescu tábornok, ez a katonabecsületet megcsúfoló alávaló gyilkos, ágyban, párnák közt halt meg 72 éves korában, anélkül, hogy valaha is felelősségre vonták volna a monori vérengzésért." (Csere Péter: Parancs nélkül is című könyve)
A cikket Szőnyi Attila írta.
Ajánlott olvasmány Monor város történetéről:
Rónaföldi Zoltán könyvei a páncélvonatokról:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése