péntek, október 07, 2022

Tengerész portré: Hermann Rigele

Hermann Leopold Johann Rigele 1891 szeptember 16-án született Szarajevóban. Apja, Rudolf Rigele (1856 - 1899) a hadmérnöki törzskar tisztje volt őrnagyi rangban. Az elemi iskoláit Bécsben végezte, majd apja halála után a hirtenbergi tiszti árvaházba került. 1901 és 1905 között a bécsújhelyi Fischau katonai alreáliskolába járt. Ezután a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt, ahol 1909 június 17-én végzett, mint tengerészkadét. 

Első hajója a Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló volt, parancsnoka pedig Kászon-Jakabfalvi László Elemér fregattkapitány, és azonnal egy hosszú, dél-amerikai missziós útra indultak. A hajó a Habsburg Monarchiát képviselte Argentína függetlenségének századik évfordulóján. 

Hermann Rigele kiváló eredménnyel végezte el a tengerésztiszti vizsgát és 1911 július elsején tengerész zászlósnak nevezték ki. Ezután az SMS Tegetthoff (régi kazamatahajó, ekkor már kikötői őrhajó Pólában) majd az SMS Babenberg hadihajókon szolgált. 1911 szeptemberétől 1913 júniusáig figyelő- és navigációs tisztként szolgált az SMS Hercules mentőhajón. Felettese így méltatta őt: “Ez a tengerésztiszt rövid szolgálati ideje alatt nem csak kiváló képességeiről tett bizonyságot, hanem a munkája iránt is rendkívül elhivatott, és a legmagasabb elvárásoknak is megfelel.” 1912 május elsején fregatthadnaggyá léptették elő.

1913-ban elvégezte a tiszti torpedó tanfolyamot, majd az SMS Tátra rombolón teljesített szolgálatot. 1913 júniusában áthelyezték az SMS Streiter rombolóra. A romboló parancsnoka, Ernst Edler von Racic korvettkapitány, így jellemezte: “Kiváló, tehetséges tengerésztiszt, helyén van a szíve és az esze.”
Johann Krsnjavi, Ludwig Müller, egy ismeretlen nő, és Hermann Rigele az SMU 14 fedélzetén.
1914 július 28-án Rigele az SMS Lika rombolóra osztották be, majd augusztus 19-én áthelyezték az SMS Réka rombolóra. Számtalanan felderítési feladatban vett részt, amiért 1915 június 21-én megkapta a Harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a Hadiékítményekkel és Kardokkal kitüntetést.

1915 május 26-án a tengeralattjáró állomásra vezényelték és a német UB 15 (Heino von Heimburg sorhajóhadnagy) második tisztjének neveztek ki. A tengeralattjáró június 4-én állt szolgálatba, és már az első gyakorló útja az Adria északi részén sikerrel járt. 1915 június 10-én torpedóval elsüllyesztették az olasz Medusa tengeralattjárót. Június 18-án a tengeralattjárót átvette az osztrák-magyar haditengerészet és SMU 11 néven szolgálatba állította Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. 1915 december 11-én Hermann Rigele megkapta a másodosztályú Vaskeresztet a németektől. 1916 január 20-án elfogták és Cattaróba kísérték az olasz König Albert kórházhajót, de két nappal később elengedték. 1916 február 25-én megkapta a Bronz Katonai Érdemkeresztet a Kardokkal.
Hermann Rigele fregatthadnagy.
1916 december 10-én átvette az SMU 10 parancsnokságát Otto Molitor sorhajóhadnagytól. Ezt a tengeralattjárót leginkább kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. Az egyik gyakorló út során, 1916 május 13-án, a brit H 4 (Smyth hadnagy) tengeralattjáró két torpedót indított az SMU 10-re, de azok szerencsére nem találtak. A polai tengeralattjáró állomás parancsnoka, Emerich Graf von Thun-Hohenstein korvettkapitány, így jellemezte: “népszerű a felettesei, a bajtársai és a beosztottjai közt; tehetséges tengerésztiszt, aki mindig az emberei mellett áll, még a legnehezebb helyzetekben is.”

1917 június 11-én Rigele átvette az SMU 17 tengeralattjáró parancsnoki posztját. Egy négy napig tartó út során az Otrantói-szorosban egy torpedóval megtámadta a brit Loch Lomond gőzhajót (2619 BRT), de a torpedó nem robbant fel, és a kísérő trawler kihalászta azt. A következő út során a szorosban egy torpedóval megrongálta a brit Bulgaria segédcirkálót (2503 BRT). A gőzöst kísérő olasz Airone torpedónaszádra is kilőtt egy torpedót, de az nem talált. Egy többnapos cirkálás során az albán partok előtt, 1917 október 30-án, a brit H 2 tengeralattjáró két torpedót lőtt ki rá, de szerencsére egyik sem talált. 1917 október 19-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet a Kardokkal.
Hermann Rigele az SMU 11 fedélzetén.
1917 november 24-én az SMU 20 tengeralattjáró parancsnokának nevezték ki. A hajó, miután kidokkolták és megjavították, Triesztben állomásozott. Rigele átadta a parancsnoki pozíciót évfolyamtársának, Ludwig Müller sorhajóhadnagynak, és 1918 március 11-én az SMU 31 parancsnoka lett. Április 30-án elhagyta Polat és Cattaroba hajózott. Az első cirkálóútra május 20-án futott volna ki, de az utat szivárgás miatt el kellett halasztani. 1918 június 9-én az SMU 31, valamint az SMU 27 és 29 tengeralattjárók is kifutottak az otrantói zár elleni nagy támadás részeként, de nem találkoztak ellenséges hajókkal és az SMS Szent István csatahajó elsüllyedése miatt a támadást is lefújták. Technikai problémák miatt az 1918 június 16-ára tervezett kifutást is el kellett halasztani, végül június 18-án indulhattak el egy több hetes cirkálóútra a Mediterráneumba. Már másnap megpillantottak egy konvojt, de az túl messze volt ahhoz, hogy megtámadják. Ugyanígy, a június 22-én észlelt konvoj is túl messze volt. 1918 július 7-én elsüllyesztették a 67 BRT-s olasz Giuseppino Padre nevű szkúnert, majd július 10-én visszatértek Gjenovic állomásra. Ezután még két kisebb őrjáratot tett meg, majd szeptember 29-én kifutott Durazzo elé. Másnap érkezett meg az albán kikötőhöz, és átvette az őrszolgálatot az SMU 47-től (Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy). Október 2-án Rigele kifutott az SMU 31-el és a kikötőtől délre foglalt el figyelőállást. A szintén őrszolgálaton lévő SMU 29 (Robert Dürrigl sorhajóhadnagy) a kikötőtől északra volt lesállásban. Nem sokkal később egy óriási erejű olasz-angol-ausztrál-amerikai hajóraj támadta meg Durazzo kikötőjét. Hermann Rigelenek sikerült az SMU 31-el megközelítenie az ellenséges köteléket, és 11:35-kor két torpedót indított a brit HMS Weymouth cirkálóra. Az első a hajó orra előtt haladt át, de a második a tatnál találta el. A cirkáló fara leszakadt, és négy tengerész elesett. A támadást vezető Palladini ellentengernagy ezután lefújta a támadást, és az antant hajóraj visszavonult. Az HMS Weymouth cirkálót sikerült a felszínen tartani, majd Brindisibe vontatták és néhány hónap alatt kijavították. Az antant erők ezután nem kíséreltek meg több támadást Durazzo kikötője ellen, így az osztrák-magyar hadvezetés vissza tudta vonni az itt felhalmozott hadianyagot és a csapatokat. Az amerikai tengeralattjáró-vadász hajók a támadás után számos vízibombát vetettek az SMU 31-re, de sikerült komolyabb sérülés nélkül elmenekülnie. Rigele október 3-án vetett horgonyt Durazzo kikötőjében, délután 3:45-kor. Innen visszatért Gjenovic állomásra, ahová október 6-án, délelőtt 9 órakor érkezett meg. Ezért a sikeres küldetésért 1919 október 22-én megkapta a Lipót Rend Lovagkeresztjét a Hadiékítményekkel és a Kardokkal kitüntetést. Ezután még két őrjáratot tett Durazzo és Antivari kikötője előtt, de ellenséges hajóegységekkel már nem találkozott. Október 26-án visszatért Gjenovic állomásra, és a fegyverszünet is itt érte.

A fegyverszünet aláírása után a cattaroi Gjenovic tengeralattjáró állomás legénységét a Habsburg nevű Loyd gőzös vitte Polaba, ami ekkor már olasz megszállás alatt volt, és a vasúti összeköttetés is megszakadt vele. A megszállt Polaban az olasz Gagni admirális parancsnokolt, aki azt ígérete az SMU 31 legénységének, hogy Olaszországon keresztül haza szállítják őket, de ez nem volt igaz. November 2-án az osztrák-magyar tengerészeket internálták, majd velencei és milánói hadifogolytáborokba vitték. Hermann Rigele csak 1919 február 28-án szabadult.

Rigele a háború után Bécsbe költözött és először a “Kühne & Ulbing” cégnél dolgozott mint kereskedelmi és műszaki alkalmazott. A tenger iránti szenvedélye azonban nem eresztette. 1920 márciusában a hamburgi “Atlantic-Reederei” hajózási vállalatnál kezdett dolgozni, mint matróz és kormányos. Ezt a hajózási vállalatot volt német tengerésztisztek alapították. Az ötlet a volt osztrák tengerésztiszteknek is megtetszett, így 1921-ben, Bécsben, megalakult a “Vega-Reederei” hajózási társaság. A vállalat tulajdonosai közt ott volt Hermann Rigele sorhajóhadnagy, Georg Ritter von Trapp korvettkapitány és más volt cs. és kir, tengerésztisztek is. Rigele nem csak a vállalat vezérigazgatója volt, hanem hajóskapitányként is dolgozott a cégnél. A cég azonban nem lett sikeres, így Rigele ismét munkahelyet váltott. 

1924 szeptemberétől amerikai hajókon szolgált kormányosként és matrózként, és több utat is tett a Hamburg – New York vonalon. Az egyik út során ismerte meg a feleségét, Brunhilde Thalmannt. 

1924 októberében Rigele az amerikai Mount Clay gőzösön szolgált, ami épp Hamburgból New Yorkba tartott. Október 23-án, miután elült a vihar, egy apró kanadai szkúnert pillantottak meg, amely segítséget kért. A gőzös megállt, és leengedett egy csónakot, ami 25 embert vett fel a süllyedő szkúnerről, köztük nőket és gyerekeket. Az elhagyott szkúnert ezután felgyújtották és sorsára hagyták. 1928-ban ezért a tettéért megkapta a Bronz Életmentő Érmet az Amerikai Életmentő Egyesülettől.

1925 júniusától New York Brooklyn nevű városrészében élt, ahol 1925 június 29-én feleségül vette Brunhilde Thalmannt (1904. április 5, Hamburg - 1982. szeptember 23, Bécs). Rigele számtalan szakmában tevékenykedett, leginkább kétkezi munkákat végzett. 1928 júliusában a hatóságok illegális bevándorlással vádolták meg, ezért nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét, és kiutasították az országból. Rigele jelentkezett egy német hajóra matróznak, és visszatért a feleségével Hamburgba. 

Egy tengerésztiszt bajtársa talált neki munkát, így 1928 augusztusától a Reichard-Werke csokoládégyárban dolgozott. Mivel nagyon elégedettek voltak a munkájával, részlegvezetőnek nevezték ki. A gyárat nem sokkal később megvette a “Georg Schicht AG”, és egy évvel később már Berlinben dolgozott, mint részlegvezető. A felettesei felfigyeltek kiváló vezetői és szervezői képességeire, ezért 1930 szeptemberében a “Schicht csoport” titkára lett a csehszlovákiai Ústí Nad Labem (Aussig an der Elbe) városában. Mivel ebben a pozícióban is kiválóan megállta a helyét, 1933 elején a varsói “Schicht-Lever AG” vezetését bízták rá, és Varsóban telepedett le. 

1933 szeptember 21-én megszületett Rainer nevű fia. A varsói munkája mellé még rábízták a danzigi érdekeltségek felügyeletét is. Barbara nevű lánya 1936 november 16-án, szintén Varsóban született. Rigele az igazgatói állásának köszönhetően gondtalan életet tudott biztosítani a családjának, úgy tűnt, a bizonytalan időknek vége.
Hermann Rigele és családja. (1939)
De valami egészen más történt. Hermann Rigele szinte mindenét elvesztette a háború kirobbanása és Varsó megszállása után, és ismét egyenruhát kellett öltenie. 1939 október 7-én a német haditengerészet nyugállományú korvettkapitányi címet adományozott neki, majd 1940 augusztus 2-án besorozták a haditengerészethez. A 21. tengeralattjáró-flottillához került, majd három hónapos kiképzés után, 1940 november 21-én, a Hollandiától zsákmányolt O 8 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami az UD 1 jelet kapta. Az idős tengeralattjárót (1914-ben épült) csak kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. 1941 április elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. Április 20-án átadta a hajó parancsnokságát Friedrich Schafer sorhajóhadnagynak és két hét szabadságra ment, mielőtt május 4-én átvette volna a 3. tengeralattjáró-flottilla parancsnokságát. Egy újabb kiképzés után, június 8-án, az UD 3 (volt holland O 25) tengeralattjáró parancsnoka lett. 1942 október 3-án elhagyta Kielt, és október 22-én futott be Lorient kikötőjébe. Ettől kezdve az UD 3 is részt vett az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harcban, és torpedókkal látta el a cirkáló tengeralattjárókat. Ez egy rendkívül veszélyes és körülményes megbízatás volt az ekkor már 51(!) éves parancsnoknak, aki az egyik legidősebb aktív tengeralattjáró parancsnok volt. (A német tengeralattjáró parancsnokok átlagos életkora 23 és 26 év között volt.)
A holland O 25 tengeralattjáró vízrebocsátása 1940 május elsején, 9 nappal a német támadás előtt.
1942 szeptember elsején fregattkapitánnyá léptették elő. 1942 november 3-án egy kilenc hetes cirkálásra futott ki a az Atlanti Óceán Brazília és Afrika közötti részére. November 26-án elsüllyesztette a norvég INDRA (5450 BRT) gőzöst. A két világháború hozzávetőlegesen 3000 tengeralattjáró parancsnoka közül Hermann Rigele fregattkapitány volt az egyetlen, aki mindkét világháborúban elsüllyesztett egy hajót. 1943 január 7-én futott be Lorient kikötőjébe, majd február 10-én kifutott Bergen irányába, amit február 26-án ért el. A következő nap tovább indult Gotenhafen felé, ahová március 3-án érkezett meg. 
Hermann Rigele fregattkapitány immár a német Kriegsmarine szolgálatában.
Tengeralattjáró parancsnoki tevékenységéért 1942-ben megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, majd 1943-ban az első osztályú Vaskeresztet. 1944 április elsején átvette a kieli tengeralattjáró bázis parancsnokságát, de 1945 február 11-ig a königsbergi/hamburgi 32. tengeralattjáró flottilla parancsnoka is volt. Ezután Trieszt kikötőparancsnoka lett, egészen a város május másodikai kapitulációjáig. Brit fogságba esett, és egy dél-olasz fogolytáborba vitték, ahol maláriát és mellhártyagyulladást kapott.

1946 február 16-án engedték szabadon és az ausztriai Villach-ba vitték. Hermann Rigele, immár 55 évesen, ismét nincstelen volt. A stájerországi Altaussee falucskájában helyezkedett el, mint házicseléd. Itt találkozott újra a családjával, akik túlélték a háborút. Mindeközben a “Schicht AG” komoly változásokon ment át. Először a tulajdonosi szerkezetet kellett tisztázni. Az orosz megszálló erők lefoglalták a gyárakat, mint német tulajdont. 1946 március 8-án a céget átnevezték “Österreichischen Unilever AG”-re. Elsőként a bombázások okozta károkat javították ki, melynek során Hermann Rigele kiváló szervezőkészsége ismét megmutatkozott, és fokozatosan újra tudták indítani a termelést. Amikor 1956-ban, 65 évesen, nyugdíjba ment, egy sikeres vállalatot hagyhatott maga mögött.

Hermann Rigele 1982 október 18-án hunyt el Bécsben, néhány héttel a felesége halála után. Október 28-án temették el a hietzingi temetőben. A temetésén az utolsó élő katonai Mária Terézia-renddel kitűntetett, Gottfried Freiherr von Banfield sorhajóhadnagy mondott beszédet.  
Hermann Riegle sírja a hietzingi temetőben.
Miközben Rigele New York-ban dolgozott, az Osztrák Flottaegyesület felkérte, hogy nyújtson be kérelmet a katonai Mária Terézia-rend elnyerésére. Rigele eleget tett a felkérésnek, és 1926 februárjában benyújtotta a kérelmet. A Flottaegyesület, de leginkább Bruno Dittrich elnök, maximálisan támogatta őt. A Monarchia összeomlása miatt Rigele bajtársai szétszóródtak a világban. Rigele New Yorkban élt, második tisztje, Rudolf Schwenk fregattkapitány Stockholmban, a harmadik tisztje, Gustav Oplustil fregatthadnagy pedig Brünnben. Georg Ritter von Trapp korvettkapitány, aki maga is a rend kitüntetettje volt, szintén Rigele mellett tanúskodott. Mivel a rendtanács nem tudott dönteni a kérelem ügyében 1927 októberében, ezért Trapp fregattkapitányt kérték fel véleményezésre. Végül a rend 1929 december 21-ei ülésén Hermann Rigele megkapta a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Kilenc rendtag szavazott mellette, míg öt ellene, azzal a kitétellel, hogy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adják meg neki. Franz Freudenseher a következőt írta:

“Amikor erről a kérdésről dönteni kell, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a tengeralattjárók célja és feladata mindig is az ellenséges hajók elsüllyesztése. Ha, ebben a tekintetben, egy tengeralattjáró parancsnok nem ragadja meg minden esetben a lehetőséget, hogy lanszírozzon, ez a fegyver teljesen értelmét veszti. Csak és kizárólag a különleges körülmények lehetnek azok, amik okot adhatnak arra, hogy oda ítéljük a Mária Terézia-rendet. De ilyen körülmények ebben az esetben nem állnak fenn…”

***

Források: 
- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)
- https://uboat.net



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP