A vénülő cigány - A Nagy Háború anekdotái XIX.

Szibériai hadifogságom alatt, már a háború vége felé, a verehniudinszki Juchvidov-féle sörgyár egyik apró munkás-szobájában laktam két önkéntestársammal. Mindahárman betegek voltunk. Ketten súlyos maláriában feküdtünk, S. Dezső barátom azonban fenntjárt.

Egyik napon egy borzas szakállú, toprongyos alak köszön be s valami kis alamizsnát kért orosz nyelven. Nem valami türelmes hangulatban voltunk, így hát S. Dezső barátom kereken kiutasította a cigány külsejű alakot. Ránéztem a barátomra;

– Ugyan már, adjunk valamit a boldogtalannak, hiszen úgyis elromlik a megmaradt étel! 

– Ázs hát! – szólt közbe váratlanul magyar nyelven a kéregető. – Rossább vágy á muskánál: nem sajnálod á segíny embert...

A meglepetéstől elállt bennünk a lélekzet ... Hanem egy-kettőre megoldódott a rejtély.

Megtudtuk a morétól (mert az volt!), hogy igazság szerint magyarországi születésű, a dánosi országos cigányrazzia alkalmával azonban többedmagával megugrott a csendőrök elől. Meg sem állt Szibéria mongolországi széléig s ezidőszerint az a napifoglalkozásuk, hogy a burját parasztok lovait „kötik el”. Elmondta még, hogy baranyaszentlőrinci illetőségű és így a földim volt félig-meddig. Majd tovább érdeklődött kíváncsian a hazai viszonyok felől:

– Ost íl-e még Ferencs Jóska?

Mi bizony sajnálattal adtuk tudomására, hogy öreg királyunk meghalt már. A more továbbfaggatózott:

– Ost vánnák-e míg zsandárok síp Mágyárorságon?

– Vannak, vannak – nyugtattuk meg mindahárman.

A vénülő cigány hosszasan vakargatta a fülét:

– Akkor nem megyek vissá!

(Szűcsiek István közlése. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)