kedd, november 28, 2017

Dr. Csabai István a 39. gyalogezred tartalékos századosának visszaemlékezése a caporettói áttörés első napjaira II.

Háborús emlékeimnek hely és időrend szerint felsorolt eddigi fejezetei után most letérek a megszokott útról és helynek és időnek figyelembevétele nélkül egy sajátságos jelenségre irányítom figyelmemet; olyan jelenségre, mely október 29-től kezdve egészen a háború végéig mindig és mindenütt felüti fejét, él, virágzik, majd csupán tengődik és végül kimúlásával magával rántja magát az ezredet, talán az egész hadsereget! ... Ezt a jelenséget neveztem meg a címnek választott szóval, ez a jelenség volt a – zsákmányolás!

A kenyérért megindított támadásunk elérte célját. Sikerült az olasz hadseregnek nagy veszteségeket okozni, sok foglyot ejtettünk és gazdag zsákmány jutott birtokunkba. A foglyok minket, harcoló csapatokat, nem igen érdekeltek. Küldtük őket magunk mögé, az előre elkészített fogolytáborokba. De igenis érdekelt bennünket a hadianyag, az élelmiszer és a ruhanemű.

A nem kis számban odahagyott ágyúkra, automobilokra meg egyéb járművekre jóírású német altisztek ráírták krétával, hogy “Deutsche Beute”!. . . Német zsákmány! . . . Ezzel az igen egyszerű eljárással biztosították a maguk számára a hadianyag értékesebb részét. Nekünk nem volt krétánk! ... De meg ha lett volna is, nem írhattuk volna rá egyetlen ágyúra, egyetlen automobilra sem, hogy „Magyarok zsákmánya”! . . . Bár ez igaz lett volna, de mit ér az igazság, ha megsérti a szolgálati nyelvet! . . . Németül meg nem tudott a 39-es baka, s ha tudott, nem mert megszólalni! ... A 39-es baka zsákmányt ejthetett, de nem írhatta rá, hogy a zsákmány az övé! . . .
Elhagyott olasz ágyúk Gradiskánál.
De meg valljuk meg egészen őszintén, minket magyarokat nem is igen érdekelt a hadizsákmány. Talán mert tudtuk jóelőre, hogy amit szerzünk, azt elviszik tőlünk, s a mi népünk és a mi hazánk sohasem fogja látni azt a trófeumot, melyet pedig a mi vérünk árán hagyott ott a visszavonuló ellenség! ... Mi nem harcoltunk zsákmányért! A birtokunkban maradt ágyú vagy automobil mellett közömbösen mentünk el, legfeljebb az érdekelt bennünket, hogy van-e az autón olyas apróság, melynek egyénileg rögtön hasznát vennénk! . . .

Mi elsősorban az ennivalót tekintettük zsákmánynak. Ehhez még az italt és ruházatot számítottuk hozzá. Ha volt elegendő enni- meg innivalónk és felöltözhettünk jó ruhába, akkor megvolt mindenünk. Minderre pedig leltünk már Sagradóban. Ehettünk és ihattunk eleget, sőt az elégnél is többet, s válthattunk ruhát akár minden órában.

Zsákmányra számított a mi hadvezetőségünk, az biztos! De hogy olyan bőséges lesz a zsákmány, mint amennyi birtokunkba került, arra nem volt elkészülve. Erre lehet legalább is következtetni abból, hogy az otthagyott sok anyag összegyűjtése, kezelése és elosztása nem volt megszervezve. Inkább csak az egyéni kezelés, mondhatnám elkezdés érvényesült. Mindenki ahhoz nyúlt, amihez éppen akart, ami kezeügyébe került, s annyit zsákmányolt, amennyit bírt.... A baka amenynyit megbírt enni meg inni, a tiszt amennyit ezen felül még elbírt vinni, a nagyurak meg amennyit elbírtak – vitetni. A bakának hátizsákja, az alantas tisztnek legénye, a zászlóaljparancsnoknak málhásállata, az ezredesnek kocsija, a tábornoknak automobilja, a hadseregparancsnoknak vonata volt, s kinek mije volt, azt megtömhette és amivel megtömte, azt elvihette és sajátjának tekinthette.
Megsemmisült olasz ütegek.
Mikor október 28-án a 3. zászlóalj az Isonzó túlsó partján elhelyezkedett, a többi három pedig az Isonzón innen megállt, éppen besötétedett. Senki sem látott a házán meg a vackán túl s az egésznapi fáradságtól gyötörtén meg a sok szeszes italtól kábultan mindenki ágynak dőlt. Ha kisebb csoportok neki is indultak a kutató útnak, az első élelmiszer- vagy ruharaktárnál megálltak, s telhetetlenségüket tehetetlenségükkel korlátozva pihentek! . . .

Október 29-én reggel aztán már napkeltekor megindult a vándorlás. Különösebb terv nélkül, csak éppen az ösztön hatása alatt ment mindenki ide-oda. Βarakba be, barakból ki, házba, emeletre, padlásra, pincébe, új meg új kíváncsiságtól gyötörve... És keresett, kutatott, vett, vitt, evett, eldobott, fölszedett, taposott, rombolt, káromkodott és – berúgott! ... Az elpusztított vasútállomás termeit éppoly kíváncsisággal kutatták át, mint a kávéval, teával, sajttal, borral, pezsgővel, rizzsel vagy cipőtalppal megtöltött leégett tetejű raktárakat. Ki mit bírt vagy talált, azt vitte hörcsög módjára haza. Egész karika sajt vagy ezer cigaretta, félzsák kávé vagy húsz kiló talpbőr, vagy akár egy doboz aszpirin, az egészen mindegy! ... Míg más nincs, jó minden! . . . Egész láda halkonzervából jut mindenkinek, rá bor a berúgásig, aztán földhöz az üveggel! . . . Ha egy raktárban csak lepedő volt, s a betévedt baka inget keresett, kihányta az összes lepedőt a sárba, végigtaposott rajta, mert – kereste az inget! ... Az éhségtől és nélkülözésektől meggyötört és most a bortól megvadult tömeg kénye-kedve szerint dúskál minden jóban, s mikorra önmagát kielégíti, ötszörös kárt okoz pusztításával! ...
Sagradó elpusztított hídja.
Az ezred parancsnoksága jóindulatú türelemmel nézte a zsákmányolásnak nevezett pazarlást, s hogy legalább némileg mérsékelje, naponta többször jelezte, hogy indulni fogunk. Erre a hírre egybeverődött a más módon egybe nem szedhető ezred, s legalább néhány percre megszűnt a betegesen űzött – rekvirálás! . . .

A századok konyháján annyi lisztet kaptak, hogy alig győztek tésztát gyúrni. Hús is több jutott egy emberre, mint a Karszton, csak az volt a baj, hogy mikor az ételt osztották, hiányzott a század fele. Még aki ott volt, annak sem ízlett az étel. Teleette magát mindenki már kora reggel tengeri hallal meg sajttal, ivott rá ánisos pálinkát meg bort.

Az ezred tisztikonyhája igyekezett mindenféle élelmiszert összegyűjteni. Egyes tisztektől elkérte a rizst, kávét, citromot, s megígérte minden adakozónak, hogyha majd szabadságra megy, kap a leadott anyagból elegendő kóstolót, melyet hazavihet hozzátartozójának. Ezzel a kecsegtető ígérettel egybe lehetett terelni a sok veszni készülő élelmiszert, s meg lehetett menteni olyan időre, amikor már nem áll raktárszám rendelkezésünkre.

Ennek ellenére is maradt elegendő kávé meg rizs magánkézen, ami akkor süli ki, mikor a sok vakriadó után elérkezett a komoly útrakelés pillanata.

A sagradói robbantott vashídon napok óta csak egyetlen deszkán lehet keresztülmenni. Így keltek át egész ezredek, egyesével, egymástól háromlépésnyi távolságban, hogy a túlsó oldalon üldözőbe vegyék a megállni sehogy sem akaró digót. A híd helyrehozási munkálatai nagyon lassan haladtak, pedig az automobil-oszlopok már nagyon türelmetlenkedtek a híd innenső oldalán. Szerettek volna átjutni a még most is megáradt Isonzó-folyón. Szerették volna bebarangolni a túlsóparti vidéket, szerettek volna odaát is zsákmányolni.
Zsákmányolt hadianyagok rendezése Sagradóban.
Az emberek szerettek önmagukból következtetni másra. Szerettek olyasmit hangoztatni, amit maguk tettek ugyan, de mégis mintha más cselekedte volna. Mondaszerű mesék keltek itt a híd előtt lábra. Volt olyan automobil – mondták egymásnak –, mely értékes rakományával Triesztig meg sem állt, s ott adta le valamelyik üzlet tulajdonosának jó pénzért azt, amit a baka szerzett meg harccal, ott adta le a – zsákmányt. Még arra is emlékeznek egyes élesebb látású harctéri emberek, hogy sok teherautót csak azért kellett javítás végett visszaküldeni a mögöttes országrészbe, hogy útközben biztos magánkézbe jusson a rá felhalmozott holmi.

Mindez azonban csak mondaszerű részlet, melyet csak azért írtam ide, hogy világot vessek arra a gondolkozásmódra, mely ekkor ezredünk körében mint színtiszta igazság élt és terjedt. Valójában az ezred menetre készen áll Sagradóban. Már reggel hat órakor felkeltettek bennünket, ami nagyon valószínűvé tette, hogy ez esetben el is indulunk. Azok a bizonyos zsákmányolásgátló indulási parancsok, melyek október 30-a óta naponta kétszer-háromszor összetereltek bennünket, sohasem voltak kora reggel, hanem a napnak középszakaszában, délelőtt vagy délután. Most már bizonyosan megyünk! . . . November 2-a van. Reggel 6 óra. Állnak a zászlóaljak. Elején és végén túlterhelt emberek és túlontúl megrakott málhásállat, mely maga is a Doberdón került egyik zászlóalj birtokába. Lószerető gazdám pórázon szorongat egy kutyát, mely végtelenül nyugtalan. Sehogy sem akarja megszokni az új környezetet. Vagy húsz küldönc és tisztilegény egy halomban, egyiknek több holmi a hátán, mint a másiknak. Á legtöbb ember lábán vadonatúj cipő. Sok az új zöld nadrág, van olyan is, aki olasz gallért kanyarított selejtes köpönyege fölé s olasz sapkával cserélte fel sok vihart látott, de már keveset érő sajátját. Ennek a két utóbbinak viseletét szigorúan eltiltja az ezred parancsnoksága, így kénytelenek beérni a régi rosszal, ami pedig a közeledő téli időre való tekintettel nem valami örvendetes intézkedésnek látszott.

Menetelésünk célja az Isonzó túlsó partján fekvő Gradiska. Oda látszik, ahol az indulásra gyülekezünk. Mindössze 4–5 kilométer. Mondhatnám úgy is, hogy mindössze egy kis teherpróba! ... Ki fogjuk próbálni, hogy elbírjuk-e mindazt, amit zsákmányoltunk!. . .
Gradiska. Utca részlet.
Gradiskán azután különös feladatot kapott ezredünk. Össze kellett gyűjtenünk a városban és környékén otthagyott sok értékes hadianyagot. Szóval eddig a zsákmányolás magánvállalat volt, most a köz érdekében indult meg. Hadvezetőségünk látta a temérdek holmit, s észrevette, hogy az egyéni zsákmányolás milliomosokká tehet automobilvezetőket, százezreket jövedelmezhet kapzsi tiszteknek, gyomorrontást okozhat minden bakának, de annak a seregnek, mely pedig nagyon is rászorult, az egész nagy hadseregnek semmiféle hasznot nem hoz. Rendet kellett teremteni. A rend és a közösség érdekében kellett a pusztulás és elkótyavetyélés veszedelmének kitett anyagot megmenteni. Ennek első lépése pedig az anyagnak összegyűjtése. De vajjon kire bízza a hadvezetőség ezt az anyaggyűjtő munkát?. . . Talán valami alkalmi részvénytársaságra?. . . Megtehetné, hiszen ez olyan munka, amin sokat, nagyon sokat lehet keresni, már pedig a háborúnak az a része, melyen a haszon jelei mutatkoztak, eddig is részvénytársaságok kezében volt!... Tehát egész szépen meg lehetne ezzel a munkával valamelyes pénzcsoportot bízni!... De mégsem! . . . Nem illik, hogy másé Jegyen a haszon! ... A hadsereg szerezte, maradjon meg minden a hadsereg kezeiben. Élvezze a hadsereg azt, amit maga szerzett!... így valahogy gondolhatta a hadvezetőség, amikor elrendelte, hogy a tartalékban levő alakulatok gyűjtsék össze a körletükben hagyott anyagot és szállítsák biztos helyre.

November hó 2-án meg is indult az anyaggyűjtés Gradiskán, ahol ezredünk megállapodott. Gyűjtöttünk mindent, a távíróvezetéktől kezdve a viaszgyufáig. És leltároztunk és raktároztunk. Minden század megkapta a maga körletét és folyt a munka délután két órától alkonyat beálltáig, örömmel végezte a baka ezt a kényelmes munkát, de nem soká tartott a dicsőség! A hadosztályt másnap előre vezényelték és az anyaggyűjtés munkáját rá kellett hagyni valami szerencsésebb alakulatra. Az ezred a hadosztály keretében november 4-én elindult, hogy átlépje az – olasz határt.

(Forrás: Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.)



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP