vasárnap, április 17, 2022

A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred 1916-os húsvétja a keleti fronton

A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred 1916-os húsvétja a keleti fronton - Topor István írása.

A harcok szüneteiben a frontharcos otthoni környezetére emlékezett, szeretteire, családjára gondolt. Az elhúzódó, rengeteg vérrel és szenvedéssel járó háború egyre erősítette a „valódi béke” iránti vágyat. A lövészárkokban egymással farkasszemet néző katonák körében már a háború kezdetétől jelentkezett a másik féllel való barátkozás szándéka. Erre teremtettek lehetőséget az ünnepek, hiszen ezeket hallgatólagosan fegyverszüneti időszaknak tekintették. Az első fronton eltöltött karácsony idején például brit és német katonák még futballmérkőzést is játszottak. A katonabarátkozások 1917-től tömegessé váltak.  
 
A 11. lovashadosztály kötelékébe tartozó magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred katonáira Galuziánál köszöntött be 1916 tavasza. Az április nyugodtan indult. A tiszteknek és a legénységnek is alkalma volt pihenni. Ezt ki is használták. A tisztek és a katonák felváltva hol az állásokban, hol pedig a vezetéklovaknál teljesítettek szolgálatot. Miután a számukra érkezett hadianyagot beépítették az állásokba, hozzákezdtek azok csinosításához. A szórakozási lehetőségekről is gondoskodtak, például kuglipályát készítettek. Az egész hadosztálynál egyedül álló módon még gőz- és kádfürdőt is építettek. Veteményeskerteket létesítettek, szántottak, vetettek.

Így virradt rájuk 1916. április 23-án húsvét reggele, amely éppen egybeesett a pravoszlávok húsvétjával.
 
Galuziánál azokkal az orosz csapatokkal kerültek ismét szembe, akikkel 1915 januárjában Smerekowiecnél és Gladysownál harcoltak. 

Az ünnep csendben, a legnagyobb barátkozás jegyében zajlott. Alighanem nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a Nagy Háború történetének legbékésebb húsvétját a debreceni 2. honvéd huszárezred katonái élhették át. Erről a páratlanul érdekes húsvétról Pintér István huszár főhadnagy így számolt be:

„Teljes a csend az egész fronton, puskalövést nem hallani, mintha fegyverszünet lenne.

Húsvét napján kora reggel az előre tolt állásból telefonálnak, hogy a muszka őrszem egy kőre kötött levelet dobott hozzánk. Egy küldönc elhozta hozzám. Francia levél, (sajnos nincs a birtokomban ez a levél, mert Abonyi Andor ezredes, főcsoport-parancsnokom magához vette s nem tudtam tőle többé visszakapni) ahogy emlékszem kb. a következő tartalma volt «A legnagyobb ünnep, Krisztus Urunk megdicsőülésének és feltámadásának ünnepe az oroszokéval összeesik. Jó ünneplést kívánunk a lovagias, vitéz, bátor magyar huszároknak! Engedjék meg ezúttal, hogy megbecsülésünk külső kifejezéseként parlamenterünkkel 12 és 13 óra között átküldhessünk a forráshoz egy kis csomagot. Egészségükre kívánjuk! Ha csekély figyelmünket viszonozni akarják, 15 és 16 óra között várjuk a magyar huszárok parlamenterjét a forrásnál.»

Átadtam ezt a levelet Abonyi ezredesnek. Elolvasta. Először pár percig mereven maga elé nézett, aztán zsebre tette a levelet s a következőket mondta: „Kedves Pista barátom, te elég furfangos ember vagy. A megoldást rád bízom. Csinálj, amit akarsz, de ha ebből a locsolgatásból baj lesz, megnyúzlak!” Hát én, Bauer Gyula főhadnagy alantas-barátommal el is intéztem a dolgot.

Egy töltényládát virággal stb. szépen kidíszítve megpakoltunk minden jóval, pezsgő, konyak, Kugler, sonka, kalács, cigaretta, szivar stb., a tetején egy igen szépen megfogalmazott francia levél. Bauer főhadnagy és a csoportom tipikus, daliás marcona két altisztje, végig kitüntetéssel, kifogástalanul felöltözve várták az előretolt állásban a 12 órát, hogy az oroszoktól átvegyék a csomagot s a 15 órát, hogy a mi csomagunkat átadják. 

12 órára magam is az előretolt állásban voltam. Pár percre rá jött az orosz parlamenter. Elől egy tökéletes úr, egy don-kozák főhadnagy és két altiszt egy gyönyörűen feldíszített kosárral. Bauer és a két altiszt elibük ment azt átvenni, szívélyes kézfogás, pár üdvözlő szó franciául. Bauer jelezte, hogy 15 órakor mi hozzuk a húsvéti csomagot. Kérte, hogy az átvételre újból megjelenjenek. A „viszont látásra” s mi a kosárral nyargalunk hátra Abonyi ezredeshez. A kosárban minden jó volt, kb. hasonló tartalommal, mint amivel mi a ládánkat megpakoltuk.

Pont 15 órakor indult el Bauer és a két altiszt a ládánkkal a forráshoz. Hasonlóan kedves, megható jelenet játszódott le. A kozák főhadnagy átvette a ládát és Bauernek a következőket mondta: „Bajtársaimtól azt a megbízást kaptam, kérjem meg a főhadnagy urat, szóljon parancsnokának, az alacsony kapitánynak, jöjjenek át ketten, két altisztjükkel a mi fedezékünkbe, látogassanak meg, tiszteljenek meg bennünket. Szeretettel várjuk. Ha ők átjönnek hozzánk, akkor két tiszt barátom két altiszttel az urakhoz menne át, tennénk önöknél tiszteletünket.” – Hallom az egészet. Hozzájuk megyek, megállapodunk, hogy a cserelátogatás megtörténik, megtelefonálom Abonyi ezredesnek és kérem, hogy várja a vendégeket. Kitűzzük a visszatérés pontos idejét. A forráshoz 18 órára. Innen mindenikünk visszatér övéihez.

Szemünket bekötik, engem egy óriás orosz nyakába kap, mint a pelyhet. Megindul velem, utánam a többi. Az orosz tiszteket és altiszteket (természetesen bekötött szemmel) az ezred másodtisztje vezeti az ezredtörzs fedezékébe. Kb. 20 pernyi út után – mindent láttam útközben és tudtam, hogy merre megyünk – az én nagy orosz barátom letesz egy igen szép tágas, mintaszerűen felterített asztal mellé, egy fedezékben. Egy don-kozák alezredes fogad. Tökéletesen beszél németül, a legszívélyesebb szavakkal üdvözöl. Mellette nyolc don-kozák tiszt, négy tüzértiszt, egy nagy hajú és szakállas, apostol-külsejű pap, két orvos. Asztalhoz ülünk, elsőrendű étel és ital, fesztelen beszélgetés mindenről, csak a háborúról egy szó sem. – Egyszerre, egy momentum, teljes csend! Az alezredes mosolyogva szól hozzám: „úgye az urak is haza gondolnak, lélekben otthon vannak, na, de talán majd csak egyszer hazakerülünk, ha Isten is úgy akarja, vagy ki tudja?”

A pompás étkezés befejezése után általános dolgokról folyik a szó. Kintről művészi harmonikajáték hallatszik. Megemlítem, hogy milyen szépen játszanak ezen az elég primitív hangszeren. Szó jön a nemzeti dalokról és táncokról. Az egyik tüzérszázados elbeszéli, hogy járt Magyarországon, látta a mi temperamentumos, szép nemzeti táncunkat, a csárdást. Hallott szép bánatos nótákat, könnyed víg népies énekeket s kérdi, hogy láttam-e én az ő nemzeti táncukat, hallottam-e az ő szép, szép bús nótáikat? Ráfelelem: igen. Na, ha szépet akar látni és hallani a kapitány úr, majd megmutatom én a mi kozákjainkkal mindkettőt” s az alezredes intézkedésére pár perc múlva a fedezék előtti nagy téren 50 donkozák pár egy félórán keresztül oly bámulatos táncot lejtett, amilyenről, annak, aki nem látta, fogalma sem lehetett. Volt abban férfias erő, lágyság, báj, az atléta ruganyossága, szebbnél-szebb igen nehéz és változatos figurák – s mindez a legtökéletesebb összhangban. Elől egy cserkesz altiszt, sudár, vékony nádszáltermetű férfi, csupa ideg, tele érzéssel, hol a fájdalom, hol a tobzódás teljes kifejezésével. Az egész tánc olyan hatással volt reánk, hogy a kezünk hol ökölbe szorult, hol a könny csillogott a szemünkben. A tánc vége, elibünk szalad egy pöttöm, teljesen szabályszerűen felöltözött 12 év körüli kis donkozák feszes állásban szalutálva ránk kiáltja: „Iljenek a magyar Uszarok!”. Karjaimba kapom a gyereket, jobbról-balról megcsókolom, megölelem, magamhoz szorítom szeretettel, szívvel, lélekkel. Van nálam egy jóképű óra, a zsebibe nyomom s meghatottan visszakiáltom: „Éljenek a Don-kozákok!” – Megrohamoznak az orosz óriások, feldobnak vagy tízszer magasan a levegőbe, szabad utat enged a szívek érzése, éljeneznek, hurráznak tomboló, szűnni nem akaró lelkesedéssel, szeretettel. Később kórusban énekelnek gyönyörűen, meghatóan, akár csak egy művészi dalárdát hallana az ember, majd egy pár kiváló, erős lovat is elővezetnek, hoznak egy pár akadályt is, elég becsületes méretűek is voltak köztük, én is lóra pattanok, ugratok, azt hiszem nem hozva szégyent a magyar huszár névre.

Az idő múlik, indulni kell a forráshoz. Búcsúzunk. Nem akarok érzelegni, sokat irkálni. De mondhatom, két szerető testvér nem búcsúzik el egymástól különben, férfiasabban, szebben, mint ahogy mi búcsúztunk egymástól.

Az én kis kozákom, a tőlem kapott órával a kezében, nagyban magyarázza, hogy ne menjünk még, van idő, sok híja a 18 órának.

Felejthetetlen húsvét! Felejthetetlen délután!

Már mi régen a forrásnál vagyunk, a 18 óra régen elmúlt, 19 felé igyekszik az idő. Mondja is a don-kozák főhadnagy, a kísérő tisztünk, úgy látszik, hogy az ő bajtársai igen-igen jól mulathatnak odaát, végre megérkezik a két orosz tiszt és altiszt.

Hangulatuk nem cáfolja meg a minket kísérő bajtársuk előbbi szavait. Dicshimnuszokat zengenek a nálunk eltöltött időről s beszédüket azzal fejezik be, hogy „nincs a világon több olyan lovas nemzet, mint a magyar és olyan katona, mint a magyar huszár!”. Az orosz altisztek nem szólnak semmit, talán a meghatottságtól, lehet, hogy mástól is, mert folyton csak csókolózni akarnak!

Hazaérkezünk. Abonyi ezredes vár, jelentkezem, elmondok mindent. Ő is elmondja, hogy milyen nagyszerűen találták magukat nálunk az orosz vendégek. De egyet elhallgat. Bajtársaimtól tudom meg, hogy felköszöntötte az orosz tiszteket és az orosz nemzetet, mégpedig olyan szép beszéddel, hogy az egyik kozáktiszt erővel kezet akart neki csókolni a mi európai hírnevű, kiváló lovas, bátor, daliás, parancsnokunknak, megboldogult Abonyi Antal királyi kamarás, ezredes úrnak.
[…] 

Méltán kérdezheti bárki is, hát ellenség volt ez?!”

Köszönjük Topor Istvánnak, hogy felajánlotta közlésre írását.



  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP