szerda, március 20, 2024

"Navigare necesse est..." konferencia – 2024. április 12.

Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, az Az első világháború napról napra portál és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum meghívja Önt a 

"Navigare necesse est..." 
című hajózástörténeti konferenciára. 

– 110 éve tört ki az első világháború –

A részletes program az alábbi linkre kattintva olvasható: 

Read more...

szombat, február 24, 2024

106 éve elsüllyedt amerikai romboló harangját mentették meg

1917. december 6-án a USS Jacob Jones romboló a Scilly-szigetek (Nagy-Britannia partjainál) hajózott, amikor az SM U-53 német tengeralattjáró megtorpedózta. A romboló mindössze nyolc perc alatt süllyedt el és 66 tengerészt vitt magával a hullámsírba. Hans Rose sorhajóhadnagy, az U-53 parancsnoka, két amerikai tengerészt mentett ki, majd rádión értesítette a legközelebbi amerikai támaszpontot (Queenstown, ma Cobh, Írország) a hajó elsüllyedéséről és a koordinátáit is megadta.

A USS Jacob Jones 1916. február 10-én állt szolgálatba, és teljesen felszerelve 1205 tonna volt a vízkiszorítása. Fegyverzete 4 db 10 cm-es ágyú és 8 db 533 mm-es torpedóvető-cső volt. Személyzete 99 főből állt. Rövid karrierje folyamán konvojkísérési feladatokat látott el, és több elsüllyedt hajó legénységét is kimentette.
A USS Jacob Jones (DD-61) fénykorában.
A USS Jacob Jones roncsát 2022. augusztus 11-én találták meg brit mélytengeri búvárok. Számos eszközt be tudtak azonosítani, köztük a hajó harangját is. 2024. január 15-én a brit védelmi minisztérium, a U.S. Navy Naval History and Heritage Command kérését teljesítve, egy távirányítású robot segítségével kiemelte a romboló harangját.
A harang meglepően jó állapotban maradt fenn.
A kiemelés során kiderült, hogy a harang nyelve még a helyén van, a megtisztítása után pedig a "JACOB JONES" és "1915" feliratok is olvashatóvá váltak rajta. A hajóroncs 66 tengerész nyughelye és háborús sírnak minősül, így védelem alá került. Remélhetőleg elkerülik a kincsvadászok.
Már a felszínen. Jól kivehetők a feliratok.
Forrás: https://news.usni.org/2024/02/12/relic-recovered-from-u-s-destroyer-lost-in-wwi

Read more...

péntek, január 26, 2024

Ernst Jünger: A forradalom

Ha nem próbáljuk meg először az erőt látni, s csak azután személyes kifejeződését, akkor hamar belebonyolódunk a számtalan ellentmondásba, melyek pillanatnyi kérdésfelvetésünket uralják. A nacionalistának kiváltképp törekednie kell arra, hogy túllásson a személyes érzelmeken és ízlésbeli szempontokon a tulajdonképpeni értelem érdekében, mivel az egészet akarja, nem csupán a részt. Csak akkor reménykedhetünk általában vett kapcsolódás elérésében, ha a kérdést eléggé kiterjesztjük, máskülönben részigazságok és pártbölcsességek maradnak számunkra.

Ám minél közelebb kerülünk jelenkorunkhoz, annál nehezebb távolságot tartani és félretenni a szenvedélyt. Akkor is ez a helyzet, mikor a forradalomra, vagy arra a jelenségre fordítjuk figyelmünket, mely országunkban ezt a nevet adta magának. Megszokott kép a hátba döfés, melynek hadseregünk áldozatául esett. E kép, Marxszal szólva, elég drámai, s arra a nézetre megy vissza, mely szerint személyiségek, nem pedig felsőbb hatalom csinálja a történelmet, és túl sok érdemet tulajdonít az egyénnek. A forradalmár is úgy látja, ő vetett véget tudatosan a háborúnak, melyet bűnösnek tekintett. Ám ahogy nem tudunk háborút "csinálni", úgy véget sem tudunk vetni neki. A háborúnak abban a pillanatban van vége, mikor a sors megtagadja hatalmas erőáramlatainak ilyen formába öntését, nem előbb és nem később. Ahogy az ember csupán egy felsőbb akarat kifejezőeszköze a háború csúcspontjában, épp ilyen lezárulása során is.

A "drámai felfogás" feloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. Vessük pillantásunkat egy csatahajó legénységére. A háború kezdetén választott csapatot láthattunk, a hatalom valamennyi eszközével felfegyverezve, bátrak, erősek, a háború iránt lelkesedők, birodalmi akarattól ihletve, melynek kívánni sem lehetne jobb szerszámokat. Végül eljött a nagy erőpróba, és az admirálistól az utolsó fűtőig ezek a férfiak megmutatták, hogy felérnek hozzá. Itt, a tengeren, ahol a technológia végső, legelmésebb formáiban fejezi ki önmagát, a szárazföldön lehetetlen összpontosítást engedve, ahol az emberek egyként küzdenek, nincsenek magányos gránáttölcsérekbe szétszórva, vannak pillanatok, mikor a háborús idea tiszta, nemes és pompás romantikájában tárul fel. Hőstetteket visznek itt véghez, melyekben nem is annyira az ember, hanem maga a kristálytiszta idea működik, a múlt összes nagy korszakának teljesítménye mellé helyezhetők, és minden olyan jövő szilárd nyereségeként íródtak történelmünkbe, melyekben még megvan a bátorság és férfiasság érzéke. Mindig büszkék leszünk rá, hogy nem dicséretreméltó kivétel, hanem szabály, hogy egy süllyedő hajó hurrázással és lengedező lobogókkal merült el, még ha minden egyén közvetlenül a halál sötét szemgödreibe is nézett. Nem olvashatunk olyan csatáról mellkasunkban emelkedett érzés nélkül, ahol a teljesen szétlőtt hajó, csavarjaival már a levegőben, torpedótámadást indított, hogy legalább kifejezésre juttassa tartását az elsüllyedés előtt. Mindez teljesen mesebeli számunkra.
Hans Bohrdt: Az utolsó ember
Nemrég megjelent a haditengerészeti vezérkar munkája az északi-tengeri háborúról. A tengerésztisztekre jellemző józan, tárgyilagos stílusban íródott, ám épp ebben jut kifejezésre legélesebben a modern ember heroikus oldala. S néhányunkban, akik szeretünk merész emberekről és tetteikről olvasni, felmerülhet a gondolat: hol volt ez a hősi személyzet 1918-ban, mikor minden összeomlott? Miként lehetséges és elképzelhető, hogy ilyen férfiak a forradalom vörös lobogóját tűzték ki ilyen hajók árbocára? S hol voltak szívükben valójában ezek az emberek akkoriban, mikor lövedékeik kalapácsütései alatt az angol cirkálóraj szétzúzódott, vagy akkor, mikor azt mondták: béke, szabadság, kenyér? Más szavakkal: hogyan válhattak a bátrak ekkora gazemberekké?

Most bevezettük ama megfontolásokat, melyeket mindannyian vég nélküli, indulatos beszélgetésekből ismerünk, s a láthatóan megragadhatatlant külső okokból igyekeznek magyarázni. A fegyelem és szokásos formái ellen szóltak, belőlük és kívülről származó pusztító propagandát emlegettek. Vizsgálták az ellátást és előkészítését, a protein és a szénhidrátok energiáját az idea élő erejével hozták összefüggésbe. Azon töprengtek, miért tartott ki hosszabb ideig a hadsereg, akár túl öregek, akár túl fiatalok voltak a tisztek, s a megfigyelő álláspontjának megfelelően mindenütt fájó pontokra leltek.

Persze az ilyen kérdések rettentő fontosak. Bennük az akarat öntudatlanul már a döntés előtt kifejezésre jutott, jobb, hatékonyabb formákban a jövőre nézve. Ám csupán a formák és nem a lényeg után nyomoznak.

Ha látni akarjuk, mi a lényegi, meg kell próbálnunk történelmileg gondolkozni, vagyis valami szükségszerűt látni mindenben, ami megtörténik. A történelem nem ismer tévedéseket, csupán tényeket, és ez jó dolog. Ha felismerjük a tévedést az 1918-as forradalmi gondolkozásban, miszerint a háborút itt nem sorsszerű fontossággal rendelkező eseménynek, hanem valamiféle őrületnek értették, ami könnyen elkerülhető intellektuális vagy morális belátással, akkor nem szabad rögtön ugyanezt a hibát elkövetnünk azzal, hogy ugyanígy állunk a forradalomhoz. Egyszer és mindenkorra ki kell ezt világosan mondani, noha biztosan félreértik: a forradalomban is szükségszerűség rejlik. Az általában vett háború szükségszerű következménye volt. Ám az már más, a személyes viták birodalmába tartozó kérdés, hogy olyan jelenség volt-e, mely felér a háború csúcsteljesítményeihez. Előtte azonban a lényeget kell tisztázni.
Az HMS Indefatigable csatacirkáló pusztulása.
A tény, hogy férfiak, akik jól teljesítettek a háborúban, később a forradalmat is jól szolgálták, vitathatatlan és megdöbbentő. Itt többé nincs helye személyes kérdésfelvetéseknek, itt meg kell próbálnunk magát az ideát megragadni. Végeredményben ugyanis bízhatunk benne, hogy a férfiak, akik tudták volna, miként haljanak meg bátran a csapkodó lobogó alatt, azt is tudták volna, hogy tartsanak ki még egy évig bizonyosan roppant csekély fejadagokkal. Nem könnyű hinni az erkölcsi tartás hirtelen megváltozásában sem, vagyis, durván szólva abban, hogy jó emberek külső okoknál fogva váratlanul gazfickók lesznek. Épp ellenkezőleg, mindannyian tudjuk, hogy amit természetnek vagy jellemzőnek nevezünk, alapvetően ugyanaz marad egész életünk során. Ugyanazokat a hibákat követjük el újra és újra, még ha más formában is, s jó oldalunk is mindig felbukkan megint.

E nézet hozzájárul a hithez, hogy rossz alapelv egy olyan embercsoport révén fejeződött ki, mely a nagy egész döntő ellentéteként határozta meg magát. Ez a hit nem tartható; helyette meg kell értenünk, hogy mi mindannyian valahogy belebonyolódtunk az úgynevezett forradalomba, személyesen szólva, bűnösei vagyunk, mind azok, akik aktívan véghez vitték ("csinálták") és a számtalan többi, aki, úgymond, passzív hozzájárulását adta, s akikhez valamennyi, az akkori napokat túlélt nacionalista is tartozik. Csupán néhány kivétel akad itt, köztük ama csatahajó tisztjei, akik testükkel védték a zászlót, és tettük – ahogy minden érdek nélküli cselekedet – iránt mindig a legmagasabb tiszteletet tanúsítjuk. Ám nem sokan voltak, akikben a szellem még élt; éppen a legképzettebbek közül egy sem. Az utcákon vörös zászlót hordozó tömegek forradalmiak, ám a hatalom birtokosai is, akik nem engedték, hogy közéjük lőjenek, s nagy kérdés, melyik módszer vezetett gyorsabban céljához.

Ami már teljesült az anyagcsatában, egy korszak szétzúzása, itt az állam hivatalos nyelvében lépett elő. Egy régi birodalom ideájának ereje kihunyt, nem csupán a kevesek körében, akik azt képzelték, forradalmat csinálnak a vörös zászló alatt, hanem általában a nagy többségben is. Felszolgálhattuk volna a legfinomabb fogásokat, lazíthattunk vagy szoríthattunk volna a fegyelmen minden elképzelhető módon, semmi haszna nem lett volna, ha lejárt az idő. Még a háborút is megnyerhettük volna, s ekkor a felfordulás talán más, láthatatlan úton következett volna be, de bekövetkezett volna, ahogy látjuk abból, ami végbement és végbe fog menni a győztes államokban.
Az SMS Zenta és SMS Ulan osztrák-magyar hadihajók a francia flotta tüzében.
Ez magyarázza, hogy nagyvárosok, melyeket az ellenség képtelen volt kívülről négy évig elérni, egyetlen csepp kiontott vér nélkül került lázadók gyakran nevetségesen kicsi csoportjának kezébe. Amit az egész világ nem tudott elérni, mikor a szellem még erős volt, néhány száz ember sikerrel végrehajtott, mikor többé nem volt jelen.

Ahogy a régi birodalom belső ereje kimerült, egy fuvallat elég volt ahhoz, hogy kártyavárként omoljon össze. Mi haszna valamennyi népszerű megfontolásnak, hogy amennyiben még hat hónapig kitartottunk volna, akkor a másik fél előbb feladja. A történelem kimondta fellebbezhetetlen ítélet, mely ellen az ilyen számolgatások gyermekinek hatnak, a láthatatlant tárta fel. Ha tovább tartottunk volna ki, belső erőnk nagyobb lett volna, s ha ez a helyzet, akkor meglehet, már a Marne-nál megnyertük volna a háborút.

Még ha nehéz is a belátás, meg kell elégednünk a gondolattal, hogy nem voltunk elég érettek a nagy imperialista hatalom elsajátításához. Ideája jelen volt bennünk, nagyszerű kezdetek teremtettek, kivételes teljesítmények hajtattak végre. E teljesítmények nem hiábavalók, ahogy egyáltalán semmilyen teljesítmény nem lehet hiábavaló; még ma is minden tekintetben hatnak. Ám csupán olyan fokot érhetnek el, mely megfelel a benső erőnek.

Így sejtjük, hogyan tevődik az idea erőtere az emberre, találja meg valódi kifejeződését a külső jelenségben. Amíg közeli és erős, az egyént és a tömegeket rajtuk túli, hallatlan tettekhez vonja, s olyan szimbólumokat nyújt, mint hírnév, becsület és haza. Borzasztó, élő erő, ám amint elhalványul, minden sötétségbe merül. Ugyanezek az emberek, akik úgy tűnt, magát a sorsot testesítik meg, jelentéktelenné, apróvá lesznek, s a becsület, kötelesség és áldozat helyébe béke, szabadság és kenyér lép.

A valódi férfi számára azonban nem lehet kétséges, az ember tartásának melyik körülménye hat nagyobbnak, nemesebbnek, erkölcsösebbnek. Csak ha nagyobb feladatot helyez maga mögé, csupán mikor magasabb akarat szól belőle, akkor emelkedik hatalmasan a személyes fölé, egyedül ekkor ismerhető fel tetteiben mélyebb jelentőség. Így csupán az lényeges számunkra, mit tett ama hajó legénysége, mikor az idea még teljes erővel élt bennük. Ekkor minden percnek, minden pillanatnak döntő értéke volt. Mit tettek, gondoltak és éreztek később, mikor a nagy sorsközösségnek szét kellett oldódnia, mivel az idea többé nem tartotta össze őket, nem fontos. Ugyanezek a férfiak addig tűntek jelentősnek számunkra, míg valami nagyobb kifejeződései voltak, s azonnal elvesztették minden fontosságukat, amint semmi mások nem voltak, csak önmaguk.
Katonák. Forradalom. Berlin.
A korszak összeomlása mindannyiunkban végbement. Az egyik olvadásként, felfoghatatlan beavatkozásként érzékelte, a másik elfogadta. Közben történelemmé vált, s csupán reménykedhetünk, hogy egy újabb, nagyobb birodalom csírái növekednek. Megtapasztaltuk ugyanis, mi az idea nélküli ember. Korunk minden hit és érzés iránti vágyakozásában ez az üresség jelenik meg. Nem a formák a legfelsőbbek, miket elvesztettünk, hanem a benső erő, s reményünket visszatérésére kell irányítanunk. Az úgynevezett forradalom csupán a formákat tudta elpusztítani, a szellemet nem, mert lényege szerint nem forradalom volt, hanem az összeomlás külső jele.

Számunkra a legfontosabb nem az államforma forradalma, hanem a szellemi forradalom, mely új, földi formákat hoz létre a káoszból. Ezért jelent nekünk a háború termékeny talajt, ahonnan nem tagadás, hanem új, erősebb élet fog nőni.

A személyesről a forradalomban még beszélnünk kell.

(Die Standarte, 1925. október 18.)

Forrás: Ernst Jünger: Válogatott politikai írások. Varázsló macska kiadó. Pécs, 2021.

Read more...

szombat, január 20, 2024

Az osztrák-magyar haditengerészet megmaradt hajói (Frissítve)

Ebben a bejegyzésben szeretném röviden bemutatni a néhai osztrák-magyar haditengerészet megmaradt egységeit. A lista sajnos rövid, mivel a háború után a legtöbb hadihajó a bontóban végezte. Ennek részben az volt az oka, hogy az 1922-es washingtoni haditengerészeti egyezmény jelentősen korlátozta a győztes hatalmak tengeri haderejének méretét. A néhány tucat hadrendbe állított osztrák-magyar hadihajó többségét még második világháború előtt selejtezték, a többit pedig a háború vihara emésztette el. A leghosszabb ideig továbbszolgáló hajónk a magyar építésű 87F torpedónaszád volt. A jugoszláv színek alatt hajózó, és akkor már Cer nevet viselő kis hadihajót 1963-ban bontották le.


SMS Leitha

Az SMS Leitha monitor 1870-71-ben épült az óbudai DGT hajógyárban, és 1872-ben állt szolgálatba. Az évtizedek során többször átépítették, végigharcolta a világháborút és még az 1919-es monitorlázadásban is részt vett. 1921-ben leszerelték, majd 1928-ban a csupasz hajótestet átépítették elevátorhajónak. 1992-ben Dr. Csonkaréti Károly és Dr. Margitay-Becht András közbenjárásának köszönhetően védettnek nyilvánították és megmentették a szétvágástól. 2009-2010 folyamán uniós támogatásból, és részben önkéntes munkával helyreállították. Azóta a Lajta Monitor Múzeumhajó nevet viseli, és az MH 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred tiszteletbeli zászlóshajója is. 2011 óta tavasztól őszig a Parlament előtt horgonyoz. Jelenleg felújítás miatt nem látogatható.

A Lajta monitor múzeumhajó a Parlament előtt. (Fotó: Kekora Péter)


SMS Bodrog

1903-1904-ben épült az újpesti Danubius-Schönichen-Hartmann Hajógyárban. A háború alatt harcolt a szerb, a román és a fekete-tengeri fronton is. A visszavonulás során, 1918. október 31-én, a sűrű ködben homokzátonyra futott Vinča (Belgrádtól 14 km-re délre) közelében és szerb zsákmány lett. A háború után hivatalosan is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kapta meg, és a Sava nevet adták neki. Az 1941-es német támadás után legénysége több más hadihajóval együtt Belgrád közelében elsüllyesztette. Nem sokkal később a horvátok kiemelték és szintén Sava néven állították szolgálatba. 1944. szeptember 8-án a horvát legénység jobbnak látta ha oldalt vált, így a monitort Bród mellett elsüllyesztették és csatlakoztak a partizánokhoz. A hajót a második világháború után is kiemelték, és 1952-től 1962-ig a jugoszláv haditengerészet kötelékében szolgált tovább. 1973-tól sóderkitermeléshez használták folyami úszóműnek. 2005-ben kapott védettséget, majd 2017-2019 között felújították. Jelenleg Sava néven múzeumhajó Belgrádban. A Branko-híd mellett van kikötve.

A Sava monitor látogatása ingyenes.


SMS Dalmat

1896-ban épült a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino hajógyárban és az Ossero nevet kapta. 1899-ben vásárolta meg a haditengerészet és az új neve Dalmat lett. 1914-ben a Dalmat szállította Ferenc Ferdinándot és feleségét a végzetes szarajevói látogatásra, majd a földi maradványai is ezen a hajón tértek vissza Pólába. A Monarchia megszünése után a jugoszláv haditengerészet kapta meg. 1941-ben olasz zsákmány lett és a Fata (Tündér) névre keresztelték át. Az olasz fegyverletétel után visszakapta a jugoszláv királyi haditengerészet, majd annak 1945-ös felszámolása után a titói Jugoszlávia tulajdona lett, és többször is nevet váltott. 1972-ben vonták ki a szolgálatból és úszó étteremmé alakították át. Ekkor az Istranka nevet viselte. 1990-ben egy olasz vállalkozó, Gianfranco Cozzi vette meg. Rengeteg pénzt költött a felújítására, de 2003-ban a horvát hatóságok megakadályozták, hogy a hajót kivigye az országból. Cozzi ennek ellenére továbbra is fizette a hajó karbantartását, de miután elhunyt már senki sem viselte gondját és egy nap a spliti kikötő fenekére süllyedt. 2014. június 28-án a horvát hatóságok kiemelték, de egy fillért sem költöttek rá, ezért 2019-ben újra elsüllyedt. Jelenleg Split kikötőjében áll, de továbbra sincs pénz a felújítására.

Az SMS Dalmat jelenleg csak egy üres hajótest.


Úszódokk F

Az F jelű úszódokkot 1913-ban építette a haditengerészet a tengeralattjárók és a rombolók kiszolgálására. Az első világháború után olasz tulajdonba került, de a második világháború végét Pólában élte meg, 15 méteres mélységbe süllyedve. Kijavítása után a jugoszláv haditengerészet használta. 1983-ban a Rovenska gőzös Mali Lošinj kikötőjébe vontatta, ahol felújították és részben átépítették. A felújítás után Cres kikötőjébe vitték, és azóta is ott található. Az utolsó hajót 2020. június 23-án dokkolták ki benne. Terv szerint felújítása után kulturális teret hoznának létre benne. Reméljük, így lesz, és a 110 éves úszódokkot még unokáink is látni fogják.

Az F jelű úszódokk Cres kikötőjében. 2023. szeptember 5.


Baja aknarakó

1908-ban építette az újpesti Nicholson Gépgyár Rt. a Ferenc csatornára. 1915-ben hívta be a haditengerészet aknarakónak. A háború után 1926-ig rejtési célból a Földművelésügyi Minisztérium Vízrajzi Osztályánál szolgált. Miután a Folyamőrség visszavette, átkeresztelték Hegyaljára, de csak a háborúban állították be ismét aknaszedésre. 1944. november 22-én az 1777 fkm-nél aknarobbanás következtében elsüllyedt. A háború után kiemelték, és ismét Baja névre keresztelték. A 2000-es években kicserélték a főgépeit, és még ma is dolgozik, mint vontató. (Erről a hajóról nem tudtam, egy olvasóm hívta fel rá a figyelmem, így utólag került be a listába.)

A Baja 2008-ban. Fotó: Pető Dávid.


és egy névtelen aknarakó...

Tavaly nyáron jelent meg az olasz sajtóban a hír, hogy Desenzano (városka a Garda tó partján) kikötőjében egy osztrák-magyar hadihajó horgonyoz. A jelenleg Zia Lalla IV névre hallgató naszád egyesek szerint Hollandiában épült aknarakónak, és az első világháború alatt a Trieszt előtti vizek aknásításában vett részt a piros-fehér-piros lobogó alatt. A háború után került olasz tulajdonba, és először Velencében szolgált műhelyhajóként, majd a Pó folyón, mint vontató. 1991-ben megvásárolta Pier Gianni Prosperini, egy gazdag olasz vállalkozó, aki a hajó felújítását is elvégeztette. 2003 és 2009 között a hajón esküvőket és ünnepségeket tartottak, teljesen ingyen. 2009. december 16-án Prosperini-t letartóztatták, és a vagyonát zár alá helyezték. Az ügy máig sem oldódott meg, így a Zia Lalla IV azóta is Desenzano kikötőjében vesztegel. Csak reménykedhetünk a megmentésében, ahogy abban is, hogy egyszer kiderül, mi volt a neve és mely hadműveletekben vett részt.

A Zia Lalla IV eredetileg aknarakó volt.

Hogy a fentieken kívül előkerül-e még osztrák-magyar hadihajó, az kétséges. Az elmúlt 20-30 évben több utódállamban is megélénkült az érdeklődés a néhai császári és királyi haditengerészet iránt, így véleményem szerint már ismerjük az összes túlélő hadihajót. Emelett persze továbbra is adott a lehetősége, hogy kiemeljenek egy olyan elsüllyedt osztrák-magyar hadihajót, ami nem minősül hadisírnak. Ilyen lehet az SMU 16 tengeralattjáró, ami az albán partok közelében veszett oda, de teljes legénysége el tudta hagyni. A roncsot 2015-ben találták meg az amerikai RPM Nautical Foundation szakemberei. Kiemeléséből az albán állam is sokat profitálhatna, hiszen konzerválása után értékes múzeumi attrakció lehetne belőle.

Read more...

péntek, január 05, 2024

A hollandiai Overloon War Museum Renault FT tankja

A hollandiai Overloon falu határában található az impozáns Overloon War Museum, mely minden évben helyt ad a nemzetközi hírű Militracks fesztiválnak. A múzeum gazdag gyűjteményében egy Renault FT tank is megtekinthető, ami az első világháború legismertebb és legnagyobb példányszámban gyártott tankja volt. 

A Renault FT újszerű elrendezése – vezető-, küzdő- és motortér – és a forgatható lövegtoronyba épített főfegyverzet, meghatározó lett a későbbi harckocsik tervezése során, bátran mondhatjuk, hogy a modern harckocsik őse volt. A nagy háború végéig a francia hadsereg közel 3000 példányt állított szolgálatba. 

Amikor az Egyesült Államok hadat üzent a központi hatalmaknak, nem rendelkezett tankokkal, ezért megegyeztek a franciákkal, hogy a saját erőik számára Renault FT tankokat fognak gyártani az Államok területén. Az amerikai cégek azonban nem tudták időben leszállítani a harckocsikat, ezért a franciák 1918 nyarán 144 Renault FT-t adtak át nekik. 

A fegyverszünet után a Renault FT harckocsikat számtalan országba exportálták: Belgium, Brazília, Csehszlovákia, Észtország, Finnország, Irán, Japán, Litvánia, Hollandia, Lengyelország, Románia, Spanyolország, Svájc, Törökország és Jugoszlávia is FT tankokkal alapozta meg a páncélos erőit.

A Renault FT kifejezetten kicsi tank.

Nyitott vezetőnyílással.

A toronyban egy 8 mm-es Hotchkiss géppuska található.

Első láncfeszítő görgő.

Hátsó láncfeszítő görgő.

Ez a példány teljesen üres.

A hátsó támaszték a visszacsúszást hivatott megakadályozni meredek terepen.

A tank 4 hengeres, 4,5 literes motorja.

A két háború közti időszakban számos helyi konfliktusban vetettek be Renault FT tankokat. A második világháború kitörésekor már teljesen elavultnak számított, ennek ellenére 1940 tavaszán a francia hadsereg még 504 aktív példánnyal rendelkezett, némelyik a Maginot-vonalba volt beépítve. A Wehrmacht 1704 példányt zsákmányolt, ebből 100-at repülőterek védelmére, 650-et pedig őrjáratozásra használtak a megszállt területeken. Néhányat még az 1944-es párizsi felkelés alatt is bevetettek.

A Renault FT tankok utolsó ismert bevetése a szovjet-afgán háború folyamán történt. Ekkor már csak úttorlaszként, bunkerként használták őket.

A háború után az olaszok a Renault FT alapján fejlesztették ki a saját harckocsijukat, a Fiat 3000 (mod 21.)-et, amiből 100 példány épült. 1931-ben a Magyar Királyság 5 db Fiat 3000b-t vásárolt. Ezek a Belügyminisztérium keretein belül felállított Rendőrújonc Iskolához kerültek, amely katonai célokat szolgált. Mind fegyvertelen példány volt, és szétszedve, ládákba zárva, a legnagyobb titoktartás közepette szállították őket Magyarországra. Fegyverzetüket egy 8 mm-es Schwarzlose géppuskával pótolták. 150 példány építését tervezték, de ebből semmi sem lett, mert a modernebb CV35 Ansaldo mellett döntöttek. A meglévő példányokat tüzérségi gyakorlatok során céltárgynak használták fel.

Read more...

csütörtök, december 28, 2023

A császári és királyi haditengerészet új lobogója és címere

(Erről a témáról már készítettem egy videót, de mivel újabb képeket találtam, most írásban is közreadom.)

A császári és királyi haditengerészet lobogója 1786-os megalakulása óta a piros-fehér-piros volt, az ausztriai ház címerével kiegészítve, ami a kiegyezés után sem változott. 1915 október 11-én azonban Ferenc József császár a következő hadi- és hajóhadparancsot adta ki:

“A színek alkalmazása tekintetében változatlan tengerészeti lobogón az “Ausztriai ház” címere és pajzsa mellett az ősi magyar vörös-fehér címer ábrázoltassék. 

Legyenek ezek a rendelkezések a legtávolabbi időkig élő tanújelei a monarchia összes népei áldozatkészen, örömest együttműködő erejének, amely olyan nemesen nyilatkozik meg Hadseregemnek és Hajórajomnak a jelen háborúban véghezvitt győzelmes hőstetteiben. 

A zászlóhoz és tengerészeti lobogóhoz szóljon mindenkor a harcfiak megújuló hűségesküje: hogy egyesült erővel fogják védelmezni és sziklaszilárdan megoltalmazni Ausztria-Magyarországnak Házammal való kapcsolatát.
Az új lobogó modern látványterve.
A mostani zászlók, amelyek tanúi Hadseregem sokszorta bevált katonai erényeinek, ezredeiknél maradnak s az újakkal csak a felmerülő szükséghez képest fognak pótoltatni. Meglévő zászlószalagok ajánlásuknak megfelelő használatban maradnak.

Az új vezérzászlókat elkészítésük után használni kell.

A haditengerészet egy még meghatározandó napon, ugyanabban az órában felvonja a lobogót, amely átveszi Hajórajom minden dicsőséges hagyományát.

Az ezek alapján szükségesek végrehajtásával Hadügyminiszteremet és Haditengerészetem parancsnokát bízom meg.”

Ahogy az a császár parancsában is le volt írva, az új zászlót a háború miatt nem alkalmazták. Nem sokkal később azonban egy új címert is terveztek, melyet az uralkodó 1916 június 11-ei rendelete határozott meg. Ez az Osztrák-Magyar Monarchia horvát színekkel bővített közös kis címerének horgonyra helyezett változata: jobb oldalon az osztrák kis címer, bal oldalon a horváttal bővített, magyar kis címer, középen, a két szélsőt mintegy összefogva az Aranygyapjas Renddel övezett Habsburg-Lotharingiai címer. A három címerpajzsot alulról átölelő, lebegő szalagon a Birodalom jelmondata: INDIVISIBILITER AC INSEPARABILITER, azaz “oszthatatlan és elválaszthatatlan”. 
Az 1916-ban elrendelt, de be nem vezetett, új címer.
Mivel az új jelképek bevezetését a háború utánra halasztották, azokat a hajókon nem alkalmazták, a haditengerészeti légierőnél azonban igen. A Josef Mickl által tervezett hárommotoros, “G” jelzésű csónakrepülőgépek több példányának a vezérsíkjára is felfestették az új lobogót és a címert is. 

A Josef Mickl által tervezett egyik G-típusú csónakrepülőgép

A függőleges vezérsíkon jól látszik az új címer.

Az új lobogó a G3 jelzetű csónakrepülőgép függőleges vezérsíkján.
Az 1916 szeptember 13-án landolás közben összetört K 163-as repülőgép roncsáról készült fotón is jól kivehető a gép vezérsíkján az új címer. 
Az összetört K163 csónakrepülő.
Az albertfalvai repülőgépgyárban még felszerelés alatt álló K179 csónakrepülőgép is hordozta az új címert.
Ahogy az alábbi képeslapon is látható, az új lobogót a propaganda is felhasználta.
A központi hatalmak haditengerészeteit éltető képeslap.
Ugyan a császári és királyi haditengerészet 105 évvel ezelőtt megszűnt létezni, a hagyományőrző szervezetek még ma is használják jelképeit. Azonban az 1915-ös lobogó még a magyar szervezeteknél sem túl népszerű. Tudtommal csak a már megszűnt Császári és Királyi Dunaflottilla Hagyományőrző Egyesület használta az általa szervezett rendezvényeken. 
Megemlékezés az otrantói csata 100. évfordulóján, a Punta d'Ostro erődben.
A címer esetében egy kicsit jobb a helyzet. A Prevlaka-félsziget csúcsán található Punta d’Ostro erőd falán 2007-ben elhelyezett emléktáblán ez a címer látható. 
A táblát a Császári és Királyi Haditengerészet Egyesület, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a győri Rotary Club állította.
A Hadtörténeti Intézet belső udvarának falán 2008-ban felavatott, a császári és királyi haditengerészet hősi halottainak emlékének szentelt táblán is ott van az új címer.

Használjuk minél gyakrabban ezeket a szimbólumokat, hiszen a haditengerészet közös, osztrák és magyar intézmény volt!

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP