2021. augusztus 27., péntek

Az osztrák-magyar haditengerészet F jelű úszódokkja még napjainkban is használatban van és megmentésére vár

A Lajta és a Bodrog monitorok, valamint a félig elsüllyedt Dalmat jacht. Azon kevés egységek, melyek túlélték a történelem viharait, és megmaradtak a néhai osztrák-magyar haditengerészet hajóállományából. Évtizedeken át keringtek mendemondák arról, hogy egy névtelen öbölben vagy egy kikötő félreeső zugában, mindenki által elfeledve még ott rozsdásodik egyik vagy másik hadihajónk. Ezek persze nem voltak igazak, de kevésbé izgalmas egységet még találni az osztrák-magyar flotta állományából. Ez pedig nem más, mint az F jelű úszódokk, amit 1913-ban épített a haditengerészet a tengeralattjárók és a rombolók kiszolgálására, és napjainkban Cres kikötőjében található.

Az F jelű úszodokk.

Az első világháború után az úszódokk az olaszok tulajdonába került. A második világháború végét Pólában élte meg, 15 méteres mélységbe süllyedve. Kijavítása után a Jugoszláv haditengerészet használta. 1983-ban a Rovenska gőzös Mali Lošinj kikötőjébe vontatta, ahol felújították és részben átépítették. A felújítás után Cres kikötőjébe vontatták, és azóta is ott található. Az utolsó hajót 2020 június 23-án dokkolták ki benne.  

Az úszódokk napjainkban.
2020 október 15-én nyitották meg a Moise palotában a "Dokk kultúra" kiállítást. A kiállítás bemutatta, hogyan alakíthatnánk át a dokkot, hogy új funkciót találva neki, a város integráns része legyen, és alkalmas legyen kulturális események rendezésére is. A művészi vízió szerint egy lebegő "élő múzeum" jönne létre, egy történelmi "látogatói központ", egy multifunkciós tér. Az átalakítás után a dokk alkalmas lenne szabadtéri rendezvények tartására, és egy kisebb könyvtárat is kialakítanának benne. Hogy ebből mi valósul meg, még nem tudjuk, de 2020 június 19-én a horvát kulturális minisztérium előzetes védelem alá helyezte az úszódokkot. Reméljük, pozitív döntés születik, és a néhai osztrák-magyar haditengerészet még egy úszóegysége maradhat fenn az utókor számára.

Read more...

2021. július 14., szerda

Tengerész portré: Hornyák Eugen

Hornyák Eugen 1883 október 22-én született Budapesten. 1904 augusztus 10-én tengerész hadapródnak nevezték ki, majd a Radetzky, az Árpád és a Habsburg sorhajókon szolgált. 1906 február elsején másodosztályú tengerészkadétnak léptették elő, ami után a Tegetthoff, a Habsburg majd a Custoza hadihajókon teljesített szolgálatot. 1907 július 11-én első osztályú tengerészkadétnak nevezték ki, és az Erzherzog Karl majd a Tegetthoff egységeken folytatta a szolgálatát. 1909 november elsején léptették elő fregatthadnagynak, majd az Árpád, Pluto, Alpha, Zara és a Kaiser Karl VI. fedélzetén szolgált, továbbá a Molch és Schwalbe torpedónaszádokon.

Hornyák Eugen (balra) az SMU 16 tornyában.
1913 június elsejétől az SMU 3 tengeralattjáróra osztották be. Még ezen év július 31-én Bécsben feleségül vette Mathilde Dittmayert. 1914 január elsején sorhajóhadnaggyá léptették elő. Május hatodikán megszületett Liselotte nevű lánya. A háború kitörésekor a Huszár romboló első tisztje volt. 1915 közepén a tengeralattjáró állomásra helyezték át, és az újonnan elkészült SMU 16 parancsnoka lett. Hornyák mint navigációs tiszt szolgált egy portya erejéig a Heino von Heimburg tengerészfőhadnagy által parancsnokolt német Ub 14 tengeralattjárón, melynek során elsüllyesztették az olasz Amalfi páncélos cirkálót. Az SMU 16 október hatodikán szolgálatba állt, Hornyák pedig átadta a parancsnokságot Orest von Zopa sorhajóhadnagynak. Nem sokkal később idegösszeomlást kapott, és Dr. Julius Wagner Ritter von Jauregg kezelte és visszahívását kérte a tengeralattjáró fegyvernemtől. 1916 március 10-én megkapta a kardokkal ékesített bronz Katonai Érdemérmet. 1917 január 18-án a Brioniban állomásozó SMU 1 parancsnoka lett, amit ekkor iskolahajóként használtak. Egyetlen harci tevékenysége a Grado-Pirano vonalon hajózó brit Sir Thomas Picton és Earl of Peterborough monitorok elleni kifutás volt, ami nem járt sikerrel. 1917 szeptember 13-án befejezte a szolgálatát az SMU 1 parancsnokaként, majd szeptember 17-től az SMU 11 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami akkor épp a dokkban állt és javították. Addigi szolgálataiért november 12-én megkapta a kardokkal ékesített ezüst Katonai Érdemérmet. Legközelebb november 21-én futott ki Pólából Velence elé, de két nap múlva eredménytelenül tért vissza a kikötőbe. Ezután az SMU 11 Brioniban maradt, majd Hornyák 1918 január 21-én átadta a parancsnokságot Hugo Pistel sorhajóhadnagynak. Február 7-én Gjenovic állomáson átvette az SMU 43 parancsnokságát. A február 17 és március 17-e között végrehajtott portya eredménytelen maradt, ráadásul a visszatérés során összeütközött a kísérő Dinara rombolóval. Az U 43-nak Pólába kellett mennie és egészen 1918 júniusáig javították. Június 8-án érkezett meg a Bocchéba, majd az U 43 a továbbiakban Antivari és Durazzo kikötőjének védelmét látta el. További hadi sikereket nem ért el.

Hornyák Eugen portréja.
1919 február 28-án Hornyák Eugen leszerelt, és Brnoba költözött. További tevékenységéről nem maradtak fenn adatok. 1940 szeptember 24-én elhunyt a felesége. 1941 szeptember elsején Hornyák csatlakozott a német haditengerészethez sorhajóhadnagyi rangban. 1942 április elsején korvettkapitánnyá léptették elő, majd május 4-én a szalamiszi tengeralattjáró állomás parancsnokának nevezték ki. Hornyák Eugen 1942 június 16-án hunyt el Athénban, autóbalesetben. A Rapendosai katonai temetőben nyugszik.

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

2021. május 24., hétfő

Tekia és Ada-Kaleh – A Nagy Háború anekdotái - LV.

Amikor korábban szerb partra jutott csapataink már jól benn jártak Szerbiában, Orsovánál is megtörtént az átkelés. Támadásunkat a Timok-szög ellen ugyanazzal a gonddal és pontossággal hajtottuk végre, amely az előbbi akciókat jellemezte és a siker fölötte állt az eddigieknek, mert egyáltalában nem járt veszteséggel. Három helyen eveztünk át a széles, rohanó folyamon és úgyszólván néhány óra alatt birtokában voltunk a szerb part mentén húzódó dombláncolatnak.

Itt is a német nehéz tüzérség biztosította a harc kimenetelét. Ütegeink kellő földerítés után teljesen szétlőtték a szerbek dunamenti állásait és arra kényszerítették az ellenséget, hogy ezeket a hosszú vonalon elkészített árkokat elhagyja, mielőtt a gyalogság egyetlen-egyszer tüzelhetett volna csapatainkra. Láttam az egész vonalat: szorosan a Duna mentén vonul végig a dombláncolat tetején és teljesen uralkodik a magyar parton. A szerbek egész éven át ezekben a fedezékekben leskelődve várták a támadást, de mire az valójában megindult, az egész vonal betemetve nyújtózott el és aki tudott, sebes iramban menekült a dombok túlsó oldalára. Tüzérségünk oda is követte a szaladókat. A nehéz lövedékek fölkeresték a mély völgyeket, végig söpörtek a bozótokon, kiverték a rejtekből a tartalékokat, összekuszálták a trént és tönkretették a szerb tüzérséget. Két napig tartott a nagy tisztogatás és amikor a harmadik nap reggelén, kilenc órakor megkezdődött az átkelés, üres hegyek bámultak le közömbösen a megrakott pontonokra. Egy-két lövés dördült mindössze, egy pár szétugrasztott szerb tüzelt csupán.

Az orsovai átkelést olyan pontos földerítés készítette elő, hogy a tüzérségnek jóformán belövésre sem volt szüksége. A legelső lövések teli találattal jártak. Az első gránátok két nehéz ütegre csaptak le, a levegőbe dobták az ágyúkat, fölgyújtották az erdőt és fölrobbantották az ütegek muníciókészletét. Hat hatalmas robbanást figyeltünk meg, amelyek nyomában óriási fekete füstoszlopok szálltak föl. Rövidesen elnémultak az Erzsébet-erőd ütegei is, az orosz hajóágyúk, amelyek sok láda gránáttal és shrapnellel a kezünkbe kerültek. Október huszonnegyedikén délután már a szerb állásokban dörögtek az ágyúink és halált küldtek a menekülő ellenség után.

Jártam a teljesen elpusztított Tekiában. Csinos kis falu lehetett, szorosan a Duna partján. Az innenső oldalról békés fehér folt a zöld domb tövében, valójában füstös, égett romhalmaz. Kis, derék gőzös, a „Sellő” visz át a túlsó partra. Nagyokat fújva szeli a habokat, mert minden útjában idomtalan uszályhajót von maga után. A sleppen ember, állat, szekér, ágyú zsúfoltan áll, odaát azután nagy hejjehujjával megkezdődik a kirakás és indulnak tovább a végtelen szekérsorok az egyetlen sáros utón, amely a Duna mentén kerüli meg a Timok-szöget.

Tekia két napig szenvedte a legnehezebb ágyútüzet, képzelhető, mi maradt az egykori faluból. Nincs egyetlen ép háza sem, de vannak utcák, amelyekben csak hihetetlen romhalmaz emlékeztet arra, hogy itt valamikor házak álltak. A pusztítást, amelyet a legnehezebb ágyúk ilyen gyenge tákolású faluban végeznek, lehetetlen leírni. Egy-egy gránát három-négy házat morzsol össze fölismerhetetlen törmelékké, az iszonyú légnyomás pedig úgy szétfújja a hamvakat, mintha egy marék lisztbe fújna bele jó erősen valami pajkos gyerek. Két tizenöt méteres kráter olyan pontosan fekszik egymás mellett, hogy a körök szegélyei érintkeznek. A két nyilasban három ház romjai hevernek. A tölcsér partján fiatal menyecske bajlódik egy szurtos gyerekkel. Mind a ketten sírnak keservesen.

— A nagynénikém ott lent fekszik... ott a ház alatt — zokogja az asszony és lefelé mutat a kráter fenekére.

Hát bizony fekszik ott több is a falu népéből, mert egyrészt a szerbek a faluban tüzérséget és gyalogságot helyeztek el, másrészt a lakosság is fegyvert emelt a katonáinkra. A másik gránátlyuk mélyén két szerb katona pihen, a sírhantjuk töméntelen deszka, cserép, szétforgácsolt bútor, ócska háziszer. A két tölcsér körül nagy távolságban az összes vályogfalak tenyérnyi szélességben megrepedtek. Sok meggörbült, mint az ócska kártyalap. A légnyomás egy házról egy darabban lekapta a tetőt és hozzávágta a templomhoz, mint a száraz falevelet. Jól jártak azok a viskók, amelyeket csak a kisebb kaliberű ágyúk találtak el. Ezeken csak hatalmas rések tátongnak, de állnak, ha félrebillenve is. Néhány riadt arcú asszony és gyerek teszvesz a sérült falak közt és megpróbálja, hátha el lehetne helyezkedni a romokban. Némi megmaradt ágyneműt hordanak össze, a törmelékből egy pár csorba, de még használható agyagfazekat keresnek elő és piszkos rongyokkal dugdossák be a réseket meg az üvegnélküli ablaknyílásokat. Egy teljesen összeomlott viskó előtt egy asszony áll és nevet:

— A mi házunk volt, — mondja könnyed vállvonással — de nem bánom, mert írt az én jó uram.

A kezében piszkos írás — a jó Isten tudja, hogy kapta kézhez ezekben a zavaros időkben — néhány kusza sorban az ura tudatja vele, hogy él, fogságba került és jó dolga van Nezsiderben. Ez nem bánja a házát, a vagyonát, járkál az írással a kezében és mindenkinek boldogan újságolja:

— Él az uram.

A romhalmaz, amelyik még napokkal ezelőtt rendes kis falu volt, most lehetetlenül piszkos. Az utcákon bokáig érő sár, tele beletaposott szalmával, szénával, ronggyal, papirossal és forgáccsal. Egész lakberendezések — persze ízzé-porrá törve — hevernek kint. Két-három trénoszlop is táborozik a faluban, tömérdek katona lót-fut ide-oda, hajlékot keres magának is, a lovának is. A fuvarosok nyaláb szénákkal iparkodnak, a bakák az utcán főznek, mások sovány malacon kocódnak egy ijedt arcú nénikével. Sunyi arcú kamaszok ténferegnek a katonák közt és közömbösen a vállukat vonogatják, ha megszólítják őket. A szétlődözött templom előtt bamba koldus ül, valószínűleg ugyanazon a helyen, amelyen évek óta könyörögi az alamizsnát és bizonyosan semmit sem tud a körülötte történt pusztulásról. A szomszédja egy beteg ló, amelyik mellé valami jószívű baka egy marék zabot meg szénát vetett. Ha valaki közeledik, a beteg állat gyöngén fölemeli a fejét és szinte könyörögve néz az emberre. A bedeszkázott templomajtó előtt tömérdek ócska fegyver és egy pár paraszttarisznyában muníció. Részben a menekülő katonák hagyták el, részben a házakban szedték össze a mi embereink. A régi, ravaszos Hintákon madzaggal megerősített orosz szurony. Véres balták és kézigránátok is hevernek a halmazban: a falu népe volt fölszerelve ezekkel a fegyverekkel.
Ada Kaleh bazárja. 1912.
Most, a szabadulás óráiban sem látszik öröm a szótlan emberek arcán. Egy-két bolt megnyílt és lefátyolozott asszonyok előbújtak, hogy a rúdra akasztott vizesvödrökkel eltipegjenek a kúthoz. A hosszúszakállas mozlimok most is egykedvűek: Allahnak tetszett, hogy rombolás szálljon rájuk, Allahnak tetszett, hogy a baj elmúljon. Csak a magyarul tudó fiatalabb férfiak kedveskednék szóval:

— Mink katonánk elverni szerbet...

Ezek a beszédesebb ifjak mesélik némi élénkséggel, hogy tegnap itt volt Mackensen tábornagy, körüljárta az egész szigetet és nagyon érdeklődött a török lakosság élete iránt. Egy törököt meg is látogatott a házában és belépett a szegényes hárembe is.

Az érdekes szigeten a legsúlyosabban a mecset sérült meg. A tetejét elverte a gránát és a karcsú minarettnek is csak az egyik oldala áll. A kis, meglapuló házakon, ha van is seb, nagyobb rongálás alig esett. Talán két-három romba dőlt hajlékot láttam mindössze. Az Orsova felé eső oldalon két elsüllyedt hajó fekszik a vízben, a mi Zagyvánk és a szerbektől elvett Vardar. Odébb, a Vaskapu szájánál, szintén két hajó pihen a Duna fenekén, a Cár Nikola és a Belgrád. A római csatornán keresztül drót húzódik, ezen még most is ott függenek az aknák, amelyekkel a szerbek ugyancsak bőkezűen bántak errefelé, A veszedelmes szerszámokat most pusztítják el a hidászok: egyszerűen belelőnek az aknába és fölrobbantják.

Török evezősök visznek át az orsovai partra. A szerb oldalon finom pára üli meg a hegyeket és lehallatszik a ballagó trén lármája. Nótafoszlányt és hosszú káromkodást hoz felénk a szél. Nagyon messziről tompa ágyúdörgés hallatszik. Mire átérünk, teljesen beesteledik. Az orsovai dombokon kigyúlnak a reflektorok és a fényes, kékes sugár kémlelve kúszik végig a túlsó parton. Ballag le-fel, meg-megáll, vakító ragyogással bujtat elő egy-egy fehér házikót, azután surran tovább: megvilágítja a trén útját, megkönnyíti a járőrök dolgát és elűzi a hegyekben rejtőző komitácsikat. Egész éjjel jár-kel a hideg fény, mint egy őrködő pillantás: a mienkre ügyel most már.

(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916.)

Read more...

2021. április 30., péntek

Kivégzés egy tengeralattjáró-legázolási kísérletért

1915 március 28-án a német U-33 tengeralattjáró megállásra szólította fel a Charles Fryatt kapitány által parancsnokolt SS Brussels utasszállító kompot. Fryatt kapitány azonban nem engedelmeskedett és megpróbálta legázolni a tengeralattjárót, ami csak vészmerüléssel tudta elkerülni az ütközést. 1916 júniusában a németek elfogták Fryatt kapitányt, amikor az SS Brussels a holland partok közelében haladt. Letartóztatták, és bíróság elé állították, mert civilként megpróbált legázolni egy tengeralattjárót. 1916 július 27-én kivégezték, ami heves tiltakozásokat váltott ki.
Az SS Brussels gőzös.
Charles Fryatt (1872 - 1916) kapitány a Great Eastern Railway társaság alkalmazottja volt. A társaság brit vasútvonalak mellett néhány kompot is üzemeltetett. 1915-ben Fryatt az egyik Anglia és a semleges Hollandia közt ingázó komphajó kapitánya volt, ami veszélyes megbízásnak számított, mert a környéken német tengeralattjárók portyáztak.

1915 februárjában a német kormány a brit blokádra válaszul bejelentette, hogy a Brit-szigetek köré blokádot von, és a kereskedelmi hajókat figyelmeztetés nélkül elsüllyesztik. Mivel a német felszíni flotta a brit túlerő miatt a kikötőkbe szorult vissza, ez a feladat a tengeralattjárók parancsnokaira várt. Habár a szabályzat szerint a víz alá merülve is megtorpedózhatták az ellenséges hajókat, gazdaságosabb és egyszerűbb volt a fedélzeti ágyúval elsüllyeszteniük azokat, még ha ez azzal a veszéllyel is járt, hogy akár egy fegyvertelen hajó is legázolhatja őket.
Charles Algernon Fryatt kapitány (1872 -1916)
Szintén 1915 februárjában, a német bejelentésre válaszul, Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordja, elrendelte, hogy a kereskedelmi hajók ne adják meg magukat a tengeralattjáróknak, és tegyenek meg mindent, hogy el tudjanak menekülni. Abban az esetben, ha erre nincs lehetőség, akkor "teljes sebességgel induljanak meg feléje" és a tengeralattjáró "valószínűleg le fog merülni". Ez a rendelet végül "legázolási parancs" néven terjedt el, habár az Admiralitás következetesen kerülte a "legázolás" szót a parancsaiban. Ezen kívül a tengeralattjárók legénységét kalózokként kezelték, nem pedig hadifogolyként, és le lehetett lőni őket, ha túl körülményes lett volna az elfogásuk. Ha egy kereskedelmi hajó kapitánya megadta magát, bíróság elé állíthatták.

Fryatt 1915 március 2-án találkozott össze egy német tengeralattjáróval, amikor a Harwichból Rotterdamba tartó fegyvertelen SS Wrexham gőzöst irányította. Egy tengeralattjáró emelkedett a felszínre hajója közelében, mire az ellenkező irányba fordult, és hajóját a 14 csomós csúcssebességnél jobban is meghajtva, 16 csomós sebességet ért el. 40 mérföldön át tartó vesszőfutás árán sikerült lerázni a tengeralattjárót, majd összeégett kéményekkel futott be Rotterdam kikötőjébe. A Great Eastern Railway társaság egy aranyórát ajándékozott Fryatt kapitánynak a hajó megmentéséért, amibe a következő szöveget vésték:

"C. A. Fryatt kapitánynak a G.E. Railway társaság elnökétől és igazgatóságától elismerésük jeleként a bátor és ügyes vezetésért 1915 március 2-án."

Fryatt második és sokkal emlékezetesebb találkozása egy német tengeralattjáróval 1915 március 28-án, vasárnap történt, amikor a szintén Rotterdamba tartó és fegyvertelen SS Brussels gőzöst vezényelte. Az U-33 négy mérföldre tőle emelkedett a felszínre, és két jelzőlobogót húzott fel, utasítva a Brusselst, hogy álljon meg. Mivel a tengeralattjáró túl közel volt ahhoz, hogy lerázza, Fryatt feléje fordult és teljes sebességre kapcsolt. Az U-33 parancsnoka vészmerülést rendelt el, és el tudta kerülni a legázolást. A Brussels ezután gond nélkül befutott Rotterdamba. Ezért az akcióért most már az Admiralitás ajándékozott egy második aranyórát Fryatt kapitánynak és egy borjúbőrre írt elismervényt, valamint a Parlamentben is méltatták. Erre az órára az alábbi szöveget vésték:

"Chas. Algernon Fryattnek, az S.S. 'Brussels' parancsnokának az Admiralitás Lord Commissionerei által, elismerésül a példamutató hajónak, amit egy német tengeralattjáró támadott meg 1915 március 28-án"
A kivégzésről szóló közleményt németül, hollandul és franciául is kinyomtatták.
A németeket felháborította, hogy egy civil el akarta elsüllyeszteni az egyik tengeralattjárójukat.

Fryatt kapitány még egy évig ingázott Anglia és Hollandia között. 1916 júniusában az Admiralitás tudomására jutott, hogy a németek el akarják fogni, azonban az SS Brussels június 25-én este még azelőtt elhagyta Rotterdam kikötőjét, hogy a kapitányt figyelmeztetni tudták volna. Valaki a fedélzetről fényjeleket adott le a part irányába, majd öt német romboló vette körbe a gőzöst. Fryatt elrendelte, egy az utasok szálljanak csónakokba, majd minden hivatalos iratot és a rádiót is megsemmisítették. A rombolók a belgiumi Bruges kikötőjébe kisérték az SS Brussels gőzöst, majd a kapitányt és a legénységet is foglyul ejtették.

Fryatt kapitányt azzal vádolták meg, hogy franc-tireur (szó szerinti fordításban szabad lövész), amiért civilként megpróbált elsüllyeszteni egy tengeralattjárót. Az 1870-es porosz-francia háború során francia civilek rengeteg porosz katonát öltek meg, amit a németek nem felejtettek el. Ez rendkívül súlyos vádnak számított, és komoly vita alakult ki a német és a brit kormány közt. A britek azonban nem hitték el, hogy a németek halálra ítélik Fryatt kapitányt, hiszen csak a hajóját védte. 1916 július 27-én azonban bíróság elé állították, bűnösnek találták, az ítéletet pedig a császár is jóváhagyta, majd aznap este hét órakor egy kivégző osztag agyonlőtte. 

A kivégzésről a németek az alábbi közleményt adták ki:

Felhívás! Egy kereskedelmi hajó angol kapitánya, a Southampton-i Charles Fryatt, habár nem volt tagja az ellenséges haderőnek, 1915 március 28-án megpróbált legázolni egy német tengeralattjárót. A haditengerészet tábori hadbírósága ezért a mai napon halálra ítélte és kivégezte. A kegyetlen tett meg lett torolva. Későn, de igazságosan. Aláírás: VON SCHRÖDER admirális. Bruges, 1916 július 27.
Fryatt kapitány emléktáblája a Liverpool Street állomáson.
Fryatt kivégzése komoly visszhangot váltott ki, és számos sajtónyilatkozatban ítélték el a barbárnak és igazságtalannak vélt ítéletet. Fryatt kapitány emlékére már 1917 július 27-én elhelyeztek egy táblát a Liverpool Street állomáson. Holttestét 1919-ben hozták haza, és a Szent Pál székesegyházban búcsúztatták el 1919 július 8-án. Fryatt posztumusz megkapta a belgáktól a Lipót Rend jelvényét és a Tengerészeti Háborús Keresztet is. Ezen kívül Zeebrugge-ben egy utcát is elneveztek róla. 1921-ben Kanadában egy 3361 méter magas hegycsúcs kapta meg a Fryatt kapitány nevet.

Read more...

2021. március 9., kedd

Pilóta portré: Gräser Ferenc

Gräser Ferenc 1892. október 18-án született Nyírmadán (más források szerint az erdélyi Medgyesen). A reálgimnázium elvégzése után 1911-ben felvételt nyert a budapesti magyar királyi József Műegyetemre (ma: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem), ahol a világháború kitöréséig hat szemesztert sikerült befejeznie. Ez idő alatt családjával Pozsonyba költözött, így a világháború kitörése után, 1914 október 26-án a császári és királyi 72. gyalogezredhez vonult be alapkiképzésre. 1915. január 1-jétől július 15-ig az esztergomi tartalékos tiszti iskola hallgatója volt. Augusztus 1-jén tartalékos hadnaggyá nevezték ki. Frontra vezénylését követően, 1915. augusztus 10-től 1916 júliusáig egy géppuskás osztag parancsnokaként tevékenykedett. Bő tizenegy hónapos harctéri szolgálatát csupán egy sebesülésből fakadó öthetes, a lembergi kórházban töltött lábadozási időszak szakította meg.

Gräser, miután elfogadták jelentkezését a Légjárócsapatokhoz, 1916. július 15-én kezdte meg tanulmányait a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolán, ahol megfigyelőtiszti képzésben részesült. 

A tanfolyamot október 19-én fejezte be, ezt követően került az Isonzó-fronton tevékenykedő és gróf Eugen Somssich de Saard lovassági százados parancsnoksága alatt álló 2. repülőszázadhoz (FliK 2). A frissen érkezett megfigyelőtiszt rövid idő alatt bebizonyította, hogy lehet rá számítani. Kiváló kamerakezelésének köszönhetően nagyszerű felderítőfotókat készített, ráadásul a géppuskák üzemeltetése terén szerzett első osztályú tapasztalata sem jött rosszul az egységnek. 
Gräser Ferenc (1892 - 1918)
1917. február 10-én a Stefan Wenczel tizedes által vezetett, 29.58 lajstromjelű Hansa-Brandenburg C.I fedélzetén repülve aratta első légi győzelmét. Ellenfelüket, egy olasz kétüléses Farmant Tolmeintől nyugatra, Jeza közelében sikerült a földre kényszeríteniük, ám mivel a heves tűzpárbajban az ő gépük is megsérült, muszáj volt kényszerleszállást végrehajtaniuk, amelynek során az osztrák-magyar Brandenburg is összetört.

Miután május 20-án Franz Wognar őrmester társaságában második igazolt légi győzelmét is elkönyvelhette, a hónap végén áthelyezték az Isonzó-front egy másik egységéhez, a 32. repülőszázadhoz, amely Richard Hubner százados parancsnoksága alatt állt.

Gräser ennél az egységnél kezdte meg hivatalos pilótaleckéit, amelyek zömmel Franz Fraueneder őrmester irányítása mellett zajlottak. Villámgyorsan beigazolódott, hogy a vérében van a repülés. A század bevetési naplói szerint 1917 szeptemberében – habár állítólag hivatalos pilótaigazolványt soha nem kapott – zömmel repülőgép-vezetőként indult bevetésre.

Tehetségét mások is felismerték, így október 1-jén újabb áthelyezés várt rá. Ezúttal az Osztrák-Magyar Monarchia egyik vadászrepülő-egysége, a FliK 42J volt a célállomás. A Háry László százados irányítása alatt álló század Prosecco repülőterén, Trieszttől északra állomásozott és minden szempontból ütőképes technikának bizonyuló Albatros D.III (Oef) repülőgépekkel volt felszerelve. 

Nem sokkal azt követően, hogy Gräser megérkezett új alakulatához, október 24-én megkezdődött a tizenkettedik isonzói csata, amely a caporettói áttörés révén a Monarchia egyik legnagyobb katonai sikerével ért véget december 2-án. Az újdonsült vadászpilóta az első három nap alatt nem kevesebb, mint négy légi győzelmet könyvelhetett el magának. Talán ne túlzás azt állítani, hogy egyik pillanatról a másikra vált ásszá.
Gräser Ferenc Albatros D.III gépe. (Dalibor Feuereisl rajza)

A diadalmenet ezt követően is folytatódott. A csata bő egy hónapos időszaka során Gräser nyolc igazolt győzelmet ért el. Győzelmeit két vadászrepülőgép, egy megfigyelőballon, két kétüléses felderítő- és három vízi repülőgép ellen érte el.

1918 januárjában került az újonnan felállított 61. vadászrepülő-századhoz (FliK 61J), amely a szintén tíz légi győzelemmel büszkélkedő, majd haláláig tizenöt igazolt győzelemig jutó Ernst Strohschneider tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt állt. Az egység Motta di Livenza repülőterén állomásozott, Velencétől 44 kilométerre északnyugatra.

Gräser Ferenc 1918. január 26-án nyitotta meg itt elért légi győzelmei sorát, amit 30-án egy századparancsnokával közösen elért siker követett. Február 24-én egy Macchi M.5 repülőcsónak, március 8-án egy kötött megfigyelőballon esett áldozatául. 12-én két Ansaldo S.V.A. 5 felderítő-repülőgép következett a sorban, ám balszerencsés módon a rossz látási viszonyok között csupán az elsőt igazolták vissza. Március 16-án megint csak egy Ansaldo járt szerencsétlenül. 

Utolsó, 18. légi győzelmét Noventa di Piave közelében aratta, egy olasz kétüléses SAML S.2 lelövésével, amely osztrák-magyar területen lángolva csapódott a földbe.

Gräser Ferenc gépének roncsa.

Gräser, aki Strohschneider halála után átvette a század parancsnokságát, 1918. május 17-én halt hősi halált. A végzetes bevetés során a FliK 12P egyik, az ellenséges vonalak mögé mélyen berepülő felderítőgépe számára biztosított vadászfedezetet. Alighogy elhagyták Treviso légterét, egy három vadászrepülőgépből álló ellenséges kötelékbe ütköztek. A kialakuló légi harcban az olasz 78. repülőszázad  pilótájának, Antonio Chiri őrmesternek jutott a dicsőség, hogy Melna közelében halálos csapást mérjen az osztrák-magyar Albatros D.III-ra, amely lángolva zuhant a mélybe. 

Gräser Ferenc halálával nem csupán egy kiváló vadászpilótát, de egy szeretetre méltó, vidám természetű, nagy népszerűségnek örvendő embert veszített el a császári és királyi Légjárócsapatok állománya.

Kitüntetései:
Lipót Rend lovagkeresztje hadidíszítménnyel, kardokkal (posztumusz)
Vaskorona Rend III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal 
Katonai Érdemkereszt III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal
Bronz Katonai Érdemérem hadiszalagon, kardokkal
Ezüst Vitézségi Érem II. osztálya


Forrás: Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.

Read more...

2021. január 31., vasárnap

Tengerész portré: csicseri Csicsery László

Csicseri Csicsery László 1883 szeptember 3-án született Munkácson. Csicseri Csicsery Zsigmond (később) vezérőrnagy legidősebb fia volt. László az elemi iskolát 1889 és 1903 között Munkácson járta ki, a katonai alsó reáliskolát pedig 1903 és 1907 között Kismartonban. 1907-ben felvételt nyert a fiumei tengerészeti akadémiára, ahol 1911 június 15-én másodosztályú tengerészkadétként végzett. 

1913 június elsején tengerész zászlós, majd 1915 május elsejétől fregatthadnagy. 1915 augusztus 20-án a 78 T torpedónaszád második tisztje. Számos bevetésen vett részt: Pelagosa bombázása 1915 szeptember 8-9-én, 1915 december 30-án a Novara gyorscirkáló társaságában futott ki a 74 T, 77 T, 80 T és 81 T torpedónaszádokkal az otrantói szorosba. 1915 február 7-én, 3 óra 15 perckor a Helgoland gyorscirkáló és a 61 T, 83 F, 87 F, 88 F, 74 T és 80 T torpedónaszádok társaságában futottak ki Gjenovic állomásról, hogy felmentsék a Liverpool és Bronzetti  nevű ellenséges egységek által üldözött Wildfang rombolót. 3 óra 45 perckor tértek vissza Cattaróba, de 5 óra 40 perckor ismét kifutottak, mivel ellenséges egységeket jelentettek. Tűzpárbajt vívtak az olasz Abba, Ardente Airone és Ardea rombolókkal. 1915 augusztus 6-án Csicsery saját kezűleg deaktivált és semmisített meg egy hibás aknát. 1916 november 8-án megkapta a bronz katonai érdemérem (Signum Laudis) a kardokkal kitüntetést.
csicseri Csicsery László (1883 - 1919)
Ezután átvezényelték a tengeralattjáró állomásra és az SMU 15 tengeralattjáró második tisztje lett Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, akivel számtalan bevetésen vett részt. Gjenovic állomásról kiindulva számos bevetést teljesítettek az Albánia és Brindizi előtti vizeken. 1917 júliusában a németek átadták az UB 47 tengeralattjárót, és 1917 június 30-án az SMU 47 Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt az osztrák-magyar flotta szolgálatába állt. Az első bevetésen Csicsery is részt vett, de nem jártak sikerrel. 1917 október 17-én a brit H4 tengeralattjáró két torpedót is indított az SMU 47-re, de egyik sem talált. 1917 december 5-én Csicsery László megkapta az ezüst katonai érdemérem a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. Az 1918 január 3 és 24 közötti cirkálás során elsüllyesztették a francia 1435 BRT-s Mica gőzöst. Ezután a hajó Pólában dokkba állt és kijavították. 1918 január 29-én Molitor felterjesztette kitüntetésre Csicseryt, amit azzal a megjegyzéssel utasítottak el, hogy „nem felel meg a 7500 tonna konvojból” követelménynek. 1918 április 4-én Hugo Freiherr von Seyffertitz sorhajóhadnagy vette át az SMU 47 parancsnokságát. Az 1918 május 2-től 25-ig tartó cirkálás során elsüllyesztették a brit 5251 BRT-s Itinda gőzöst. 1918 májusában Csicsery megkapta a harmadosztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítményekkel és a kardokkal. 1918 július 25-én parancsot kaptak, hogy hajózzanak a Laghi-fokhoz, mivel egy lehallgatott olasz üzenet szerint az olaszok partra akarnak szállni. Másnap, 13 óra magasságában, észlelték a francia Le Verrier tengeralattjárót és megtámadták. A torpedó azonban célt tévesztett. A parancsnok rosszul becsülte meg az ellenséges tengeralattjáró távolságát és a periszkóp bele ütközött. A periszkóp elhajlott, a torony burkolata benyomódott, és a toronynyílást nem lehetett kinyitni. A támadást ezért félbe kellett szakítani.
Cicsery László az SMU 17 fedélzetén.
Csicsery László elvégezte a tengeralattjáró parancsnok kézpzést, és 1918 augusztus 28-án az SMU 21 parancsnokának nevezték ki. A tengeralattjáró azonban Pólában volt javításon, és szeptember elején kellett újra szolgálatba állnia. Ennek ellenére a háború végéig sem került bevethető állapotba. 

A háború után hazatért Magyarországra, és Böhm Cosimus korvettkapitány, a magyar Dunaflottilla parancsnokának vezérkari főnöke lett. A Dunaflottillát először a csehszlovák megszálló erők ellen vetették be. Csicsery 1919 júniusában a monitorlázadás egyik vezetője és szervezője lett.

A felkelésben a Maros monitor valamint a Pozsony és Fogas őrnaszádok vettek részt. Később a Lajta monitor és a Komárom őrnaszád is csatlakozott hozzájuk. A felkelés azonban sikertelen maradt, és a hajók visszavonultak Baja irányába. 1919 június 26-án, Paks magasságában, a Munka gőzös felvonta a vörös lobogót és tüzet nyitott a Komárom és Pozsony őrnaszádokra. A Komárom őrnaszád tornyát egy találat érte. Máhr Jenő sorhajóhadnagy, a hajó parancsnoka azonnal elesett, míg Csicserynek mindkét lábát leszakították a repeszek. A sebesülteket a Lajta monitorra vitték, mivel azon a hajón tartózkodott a flottilla egyetlen orvosa, Dr. Tima János. De minden igyekezet ellenére, 17 óra magasságában, Csicsery László belehalt sérüléseibe.
Máhr Jenő és Csicsery László sorhajóhadnagyok újratemetése.
Máhr és Csicsery sorhajóhadnagyok holttestét 1919 június 28-án a szerb megszállás alatt álló Bajára vitték, ahol katonai tiszteletadással temették el. A tengerésztiszteket szeptemberben exhumálták, majd a budapesti Kerepesi temetőben két szomszédos sírba temették. 1958-ban a temető vezetősége úgy döntött, a sírokat felszámolja. Újsághirdetések útján hívták fel a leszármazottak figyelmét, hogy határidőre exhumálják a halottaikat. A Csicsery család eleget tett a felhívásnak és Lászlót másodjára is kihantolták, majd szüleivel együtt elhamvasztották és a Farkasréti temető kolumbáriumában helyezték végső nyugalomra. Mivel Máhr Jenőnek nem jelentkeztek a rokonai, sírja még mai is áll, a mellette levő hely, ahol Csicsery sírja volt, pedig továbbra is üres! Csicsery László nevét 1920 és 1945 között egy utca viselte Újlipótvárosban. A kommunista hatalomátvétel után az utca nevét Gergely Győző utcára változtatták. 

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP