2020. február 16., vasárnap

Járőr kaland - A Nagy Háború anekdotái - L.

A háború elején, amikor még nem alakultak ki az álló harcok, sokat portyáztunk, patrulloztunk, több érdekes kalandos esetünk volt. Az még huszár élet volt és nem olyan bujkálós, unalmas, mint később a fedezékben. Ha egy ily járőrlovaglásból visszajöttünk, volt mit mesélni, volt mit nevetni, s alig vártuk, hogy újra mehessünk. Nincs is ennél érdekesebb, izgalmasabb dolog, szereti is a huszár, ha jó lova van. Mert ez a fő egy járőrlovasnál. Ha jól idomított, fürge, engedelmes lova van, még a poklon is keresztül vágja magát a huszár, de a lova csökönyös, akkor baj van. A magam bőrén tanultam meg ezt. Derék lovam a nagy hajtások folytán lesántult és én egy oly lovon voltam kénytelen járőrbe menni, amely még nem volt beidomítva s majdnem nyersen küldték fel a kádertől pótlásként. Sokszor kinevettek a bakák, hogy mennyit reitschulozunk békében, de hát meg is volt az eredménye, mert még az ellenség is megcsodálta fürge és engedelmes lovainkat. Ez az egy, amelyről szó lesz, bizony épp az ellenkezője volt. 

A második offenzívánk alatt századom, az 5-ik század hírszerző különítményeként volt előre küldve. Egész éjjel lovagoltunk, míg végre reggelre Lowiskoba érkezve jelentik az éllovasok, hogy Wolka-Letowská-n a szomszéd faluban ellenséges lovasság van. Nagyon szerettem volna már járőrbe menni s egypár kozákot fogni, annyival is inkább, mivel oroszul tökéletesen beszélek s reméltem, hogy valamit megtudok tőlük, ami a hasznunkra válhatik. Kapitányom készséggel elengedett s így kiválasztottam egy jó erős lovat s nekivágtunk Wolka-Letowskának.

A faluba érve láttuk, hogy a szélső háznál a kozákok éppen az istállókból húzzák elő lovaikat, hogy felüljenek. Egy-kettőre köztük voltunk s elfogtunk vagy négyet. Rögtön hátra is küldtem őket két huszárral, magam meg a többivel tovább lovagoltam. Négyen voltunk, majd később Szemes gyógykovács is utánunk jött és hozzánk csatlakozott. Beljebb érve a faluba, ismét egy pár kozákot pillantottunk meg, akik egy udvaron álltak. A legrövidebb utat választva, a kerítésen át ugrattunk be. "Prodajsze!" Add meg magadat! kiáltok rájok! De egy kozák lerántja fegyverét és hirtelen reám lő. A lövésre a házak közül előbukkan egy csapat kozák és nekem jön. Élükön egy tiszt. Ezek elől már ki kellett térnünk, mert túlerőben voltak s így mindenki ment, amerre látott, hogy a falun kívül, amint azt előre megbeszéltük volt, ismét gyülekezzünk. Én is mentem volna, ha lehetett volna. Lovam, mintha gyökeret vert volna a lába, megállt s akárhogy ütöttem, sarkantyúztam, meg sem moccant, csak rúgott. Egy-kettőre be voltam kerítve, de szerencsére nem tudott senkisem közeledni, mert lovam ágaskodott, rúgott, kapálódzott. Már-már azt hittem, hogy megszabadulok, de ebben a pillanatban ütés érte a fejemet, úgy hogy majdnem leszédültem, a másik pillanatban már lovam kantárszárát fogra a kozák tiszt. Kardomat elvették az oroszok s még egy pár ütést mértek rám a nagajkájukkal (kis ostor), úgy hogy nadrágom s alatta a bőröm is kirepedt. "Hányan vagytok?" ordít rám a kozák tiszt! "Sokan, nagyon sokan", felelém neki. Erre megindult a társaság, engem magokkal vonszolva Lentownia felé. Pisztolyom ott lógott a csuklómon és erre alapítottam szabadulási reményeimet. Lentowniára érve megálltunk, a kozákok szétmentek, hogy a házakból csirkéket és egyéb ennivalót rekviráljanak. Mellettem csak  a tiszt maradt, aki lovam kantárszárát fogva kedvteléssel nézte, mit művel a legénysége. A síránkozó parasztok szemeláttára húzták ki a ketrecekből a tyúkokat s libákat és gyengi! daj gyengi! (adj pénzt!) kiablálással kotoráztak szegény parasztok zsebeiben. 

Rám senki sem ügyelt. Most vagy soha! gondolom és észrevétlenül felhúzom pisztolyomat, melyben még volt egy lövés. Célozni és lőni egy pillanat műve volt s csak annyit láttam még, hogy a kozák tiszt elereszti a kantárszárat és meginog nyergében, aztán már vágtattam visszafelé. Lovam hál' Istennek ezúttal engedett a felszólításnak és vitt, mint a szélvész. Mögöttem kiabáltak s utánam lőttek, fütyültek is körülöttem a golyók, de én csak mentem, vágtattam, nem törődve semmivel. Meg voltam mentve! Egy órára rá ismét Lentownián voltunk a századdal. E közben a kozákok visszavonultak. A parasztok előfutottak és mesélték, hogy a kozák tiszt ott, ahol rálőttem, leesett s meghalt. Jól céloztam! Kardját meg is találtam a földön, ma is nálam van a kaland emlékére. Este, miután beszállásoltunk, tanakodtam, mit csináljak? Megverjem lovamat, mert cserbenhagyott, vagy megjutalmazzam, mert végeredményben mégis csak megmentett. Végre győzött bennem a huszár lószeretete és egy nagy adag zabot tettem estére a jászolába, de járőrbe többet nem mentem rajta.

Fischer Adolf tiszthelyettes

***

Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.

Read more...

2020. január 25., szombat

Tengerész portré: Dr. herényi Gothárd István

Dr. herényi Gothard István 1869. április 23-án született Herényben. Középiskoláit Szombathelyen végezte. Közvetlen érettségije után résztvett Konkolyi Thege Miklós által a  Keletporoszországban észlelhető napfogyatkozás megfigyelésére vezetett expedícióban, majd bevonult a császári és királyi 83. gyalogezredhez mint egyéves önkéntes. 1889-ben a majd fél éves katonaállományban eltöltött kötelező szoltálat után megkezdhette orvosi tanulmányait a Budapesti Királyi Magyar Tudomány Egyetem Orvosi Karán. 1893-ban, miután megkapta orvosi oklevelét, újabb féléves szolgálat következhetett, ekkor már tartalékos segédorvos-helyettesként. Ez alatt a fél év alatt kellett elsajátítania azokat az ismereteket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy képesített katonaorvossá váljon. Mivel a szükséges vizsgákat sikeresen letette, 1894. június 20-án tartalékos tengerész segédorvossá nevezték ki. Az önkéntesi év után az egyesült államokban töltött egy negyed évet. Beutazta a nagyobb városokat és Kaliforniában a Yosemite-völgyben végzett geológiai, botanikai és zoologiai megfigyeléseket. 

1895-ben Bécsbe ment és Schlesinger Hermann, továbbá Frankel v. Hochwart és báró Kaft Ebbing tanároknál behatóan bel- és ideggyógyászattal foglalkozott. 1897-ben Berlinbe költözött, hol Oppenheim tanár ideggyógyászati klinikáján töltött egy évet. 1898-ban Párisba ment és Raymond tanárnál, a hires Charcot utódjánál dolgozott. A College de France-on pedig D'Arsonval-nál az elektroterápia elméletét és kivitelét tanulmányozta. Majd dr. Huett elektroterápiai ambulatoriumában dolgozott. Raymond tanár laboratoriumából több dolgozata jelent meg a francia szaklapokban. Különösen az idegsejtek kóros elváltozásáról. Itt ismerkedett meg Richet-vel a művészeti anatómia tanárával. Ezen hatás folytán szabadidejében művészettel kezdett foglalkozni. Közben dr. Riche Andréval a Raymond klinika tanársegédével egy idegklinikát alapított. 

Szorgalmasan járt művészakadémiába. Huzamosabb ideig tanult Castellucho Clandio, Simon Lucien, Menard René akadémiajában. Végül négy szemeszteren át plasztikus anatomiát adott elő. Két amerikai klubnak volt orvosa. Ennek dacára a művészakadémiákban is folyton dolgozott. Kiállított Páriszban, Philadelphiában, Szombathelyen. Szünideje alatt Herényben nyáron két éven át Bosznay István tanárnál tanult. Beutazta Németországot, Svájcot, Svédországot, Olaszországot. Negyed évet töltött Sziciliában. Beutazta Algirt, Orant, Constantint. Egy más alkalommal Tuniszt. 1907-1908 között Egyiptomban élt és a tuberkolózissal foglalkozott. Ezalatt jelentős, mintegy 300 darabból álló gyűjteményt halmozott fel, melynek néhány darabja még ma is megtalálható a Savaria Múzeum gyűjteményraktárában. 
Dr. herényi Gothard István időskorában.
A nyarakat Herényben töltötte, ilyenkor ingyen kezelte a hozzá forduló szegény betegeket. Itthon érte az I. világháború kitörése, így hamarosan bevonult. A háború során végig a Dunaflottila állományában szolgált. Az SMS Körös fedélzetén tartózkodott, amikor a monitort magában foglaló hajócsoport 1914. július 29-ére virradó éjjel leadta az első lövéseket Belgrádra. 1914 decemberében Bronz Katonai Érdeméremmel tüntették ki a katonai érdemkereszt szalagján az ellenséggel szemben tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartásáért, ekkor a Klupa nevű kórházhajó állományába tartozott. 1915. január 1-gyel fregattorvossá léptették elő 1-es rangszámmal tengervéd állományában. Ebben az évben az SMS Bodrog fedélzetén részt vett abban a vállalkozásban, amely során a Vaskapun áthaladva lőszert szállítottak a Dunán Törökországnak. 1915 októberében megkapta a szász királyi Albreht-rend 2. osztályú lovagkeresztjét a kardokkal. A Románia elleni harcokban az SMS Sava fedélzetén vett részt. 1917. május 1-ével sorhajóorvossá léptették elő a tengervéd állományában 1-es rangszámmal. 1917. január 20-án Ezüst Katonai Érdeméremmel tüntették ki a katonai érdemkereszt szalagján. 1918 januárjában újabb elismerés érte, ekkor a Ferenc József-rend lovagkeresztjét ítélték meg számára hadiékítménnyel és a kardokkal. 1918. május 15-től az SMS Bosna monitoron vett részt abban a vállalkozásban, amely során az Olaf Wulff korvettkapitány hajócsoportja felderítést végzett a Dnyeper folyón. 1918 őszén az SMS Enns fedélzetén szolgált.

Leszerelése után visszatért Herénybe, ahol rendelőt nyitott. Feleségül vette bárdossi Bárdossy Ilonát, házasságuk azonban gyermektelen maradt. Az ő elnökletével alakult meg 1937-ben a Magyar Haditengerész Egyesület szombathelyi, SMS Balaton csoportja. A csoport ülésein számos alkalommal tartott ismeretterjesztő előadásokat a haditengerészet I. világháborús működéséről. 1940-42 között Szombathelyen a Vakok dunántúli állami ipariskolája és foglalkoztató intézetének ovsosaként működött. 1948. október 21-én hunyt el Szombathelyen tüdőgyulladás következtében.

A mellett, hogy kiválóan képzett orvos volt, betegeihez igen emberségesen viszonyult, számos alkalommal ingyen látta el a hozzá forduló szegényeket. Igen széles műveltséggel rendelkezett a művészettörténet, a csillagászat és a festészet terén. E témákban írásai is jelentek meg, 1937-ben például ő dolgozta fel Sterio Károly festőművész pályafutását. Gothard István egyébként maga is szívesen vett a kezébe festőecsetet. 

***
Források:
- Bálint-Hideg-Isztin: Császári és királyi haditengerészet szolgálatában - Vas vármegye. IDEHAZA - A Magyar Vidékért Egyesület. 2019, Szombathely.
- Történetek a herényi Gothard család hétköznapjaiból - Horváth József előadása (link)
- Vasi Digitális Könyvtár adatbázisa (link)

Read more...

2019. december 11., szerda

Az utolsó csatacirkáló végső napjai (Galéria)

1914. augusztus 10-én délután az SMS Goeben csatacirkáló és az SMS Breslau könnyűcirkáló elérte a Dardanellákat, ezzel megváltoztatva a történelem és az első világháború menetét. A csatacirkálót (és az SMS Breslau cirkálót) ezután a törökök papíron megvették és besorolták a flottájukba Yavuz Sultan Selim néven. A németek török egyenruhát és fezt húztak, és a félholdas lobogó alatt harcolták végig a háborút. A háború után a törököknek sikerült felvüzsgáltatni a rájuk oktrojált békeszerződést, és az 1923-ban megkötött lausanne-i béke értelmében a Yavuz-t (és flottájuk nagy részét) megtarthatták. A Yavuz a háború után meglehetősen rossz állapotban volt, és felújítása egészen 1930-ig elhúzódott. Ekkor a nevét Yavuz Sultan-ra, majd 1936-ban Yavuz-ra változtatták. 1941-ben fegyvereit kiegészítették négy 88 mm-es és négy 20 mm-es légelhárító ágyúval, végül 1950. december 20-án kivonták a szolgálatból. 1963-ban megpróbálták eladni a Német Szövetségi Köztársaságnak, de elutasították az ajánlatot. 1971-ben eladták lebontásra az M.K.E. Seyman cégnek. A munkával 1976 februárjára végeztek, ezzel pedig véget ért a klasszikus csatacirkálók története.

A hátsó lövegtornyok.

Sűrített levegő tartályok.

Legénységi étkező.

Lövegtorony belülről.

Lövegfar és kezelőszervei.

Toronyforgató mechanizmus.

Alsó fedélzet.

A kikötőben, sorsára várva.

Az egyik oldalsó 15 cm-es löveg.

A kémény. Jól látszik a málló festék.

Hajótat létrával.

Elektromos gépház.

Pillantás a tat felé.

Kémények. A több rétegnyi festék csendben málik.

Az egyik 28 cm-es torony.

Torony mechanika.

Kémény fényszóróplatformmal.

Goeben volt, Yavuz lett.

Mindenütt látszik, hogy eltelt 50 év.

Legénységi háló.

Lövegfar.

Még több műszer.

Egy dicső világ utolsó hírmondója.

Tiszti szalon.

Tiszti szalon.

Az elülső lövegtorony. A fedélzet csendben korhad.

Kábelek - német precizitás.

Tiszti szalon.

A jobb oldali szárnylöveg.

Szárnylöveg szemből.

Örökre elnémult műszerek.

**

Képek forrása: Imperial War Museum.

Read more...

2019. december 6., péntek

Megtalálták az SMS Scharnhorst páncélos cirkáló roncsát

Közel napra pontosan 105 évvel az elsüllyedése után brit kutatók megtalálták a német SMS Scharnhorst páncélos cirkáló roncsát. A legendás hadihajó 1610 méter mélyen nyugszik, 98 tengeri mérföldre Port Stanley kikötőjétől. A feltárás során a roncsot nem bolygatták meg, és a Falkland Maritime Heritage Trust mindent meg fog tenni azért, hogy törvényi védelem alá kerüljön. 
Az SMS Scharnhorst a háború előtt.
1914. november 1-jén a Maximilian von Spee gróf vezette német kelet-ázsiai hajóraj megütközött az elfogására küldött brit kötelékkel. A von Spee vezette kötelék két páncélos cirkálóból és három könnyűcirkálóból állt, míg a brit kötelék két páncélos cirkálóból valamint könnyűcirkálóból és egy segédcirkálóból. Habár a brit páncélos cirkálók főtüzérsége nagyobb kaliberű ágyúkból állt, az össz tűzerőt tekintve a németek felé billent a mérleg nyelve. Ezen felül a németek pontosabban is lőttek, mint a britek. Az ütközet során a németek gyakorlatilag veszteség nélkül elsöprő vereséget mértek a britekre: Mindkét páncélos cirkálót elsüllyesztették, a könnyű egységek pedig sérülésekkel ugyan, de elmenekültek.

A csata után a britek mindent megtettek, hogy a német különítményen bosszút álljanak. Két modern csatacirkálójukat, az HMS Invincible és az HMS Inflexible egységeket küldték a térségbe. A döntő összecsapásra végül 1914. december 8-án került sor. A brit túlerő ellen a németeknek nem sok esélye volt. A csata végére mindkét páncélos cikrálójuk és két könnyűcirkálójuk is a tengere fenekére került. Csak az SMS Dresden könnyűcirkáló tudott elmenekülni, de 1915 márciusában a britek azt is elsüllyesztették. A csatában elesett a hajóraj parancsnoka, Max von Spee tengernagy és két fia is.



A von Spee család feje szerint a felfedezés keserédes volt számukra. "Megnyugtató a tény, hogy megtalálták a végső nyughelyét az elesetteknek, és most a megörzése is biztosítva lehet, miközben emlékezünk a sok elvesztegetett életre" - nyilatkozta Wilhelm Graf von Spee.

"A családunk egy apát és két fiút vesztett el aznap. Mint ezer más család az első világháború során, akik elképzelhetetlen veszteségeket szenvedtek, emlékezünk rájuk, és mindent megteszünk azért, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló."

A hajóorr a címerrel. Jól látszik a két előre irányzott 8.8 cm-es löveg.
Az egyik fedélzeti löveg.
A hajóorr felülről.
Az egyik lövegtorony a 21 cm-es ágyúkkal.

***

Read more...

2019. december 3., kedd

Pilóta portré: Macourek (vitéz Makláry) Béla

Macourek Béla 1889. április 2-án (más források szerint november 4-én) látta meg a napvilágot a Pozsony vármegyében található Nyebojsza (ma Galánta, Szlovákia) községben. A gimnázium 6 osztálya után a Debreceni Mezőgazdasági Akadémián tanult 3 évig, majd önkéntesnek jelentkezett a hadsereghez. 1909-ben került a szegedi magyar királyi 1. honvéd lovas tüzérosztály állományába, ahol 1914. január 1-jén hadnaggyá nevezték ki, majd 1915. szeptember 1-jén főhadnaggyá léptették elő. 

1914. szeptember 10-től hadosztálya a szerb frontra vonult, és december 17-ig minden harcban részt vett. Szakaszparancsnokként harcolt, s Pudarci falunál tanúsított hősiességéért 1915. február 10-én megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet hadiszalagon kitüntetést. 1916. április 21-ig a szerb fronton harcolt, majd kiképzőtiszt volt Szegeden. 1916 nyarán úgy döntött, hogy áthelyezését kéri a Légjárócsapatokhoz. Miután kérelmét elfogadták, a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolára került, hogy elsajátítsa a megfigyelőtiszti szolgálathoz szükséges ismereteket. Sikeres novemberi vizsgáit követően, 1916 decemberében áthelyezték az Isonzó-fronton fekvő Divacca repülőterén állomásozó 23. repülőszázadhoz. 

1917. január 8-án repülte az első ismert bevetését, melynek során lefényképezte az Isonzó-hidat, s az olasz pihenőhelyeket, majd márciusban Doberdót. Elismerésül 1917. június 21-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet hadiszalagon. A tábori megfigyelőtiszti jelvényhez szükséges tizenkét sikeres ellenség feletti bevetés meglehetősen lassan gyűlt össze számára, így azt csak 1917. május 5-én kapta meg. 1917. május 21-én Franz Salina szakaszvezetővel Brandenburg C.I repülőgépén két olasz vadászgéppel negyedórás légi harcot vívtak, melynek során az egyik gépet lelőtték. Ez volt Macourek Béla első légi győzelme. 
Macourek (Makláry) Béla (1889 - 1944) és Aviatik D.I vadászgépe.
Nem sokkal ezt követően kérelmezte, hogy vezényeljék át pilótatanfolyamra, amire a Haidenschaftban (Ajdovscina, Szlovénia) állomásozó 19. repülőszázadnál került sor. A sikeres vizsgát követően, 1917. október 16-án áthelyezték az Albániában állomásozó 6. távolfelderítő repülőszázadhoz. Ő lett a század főpilótája. 1918. július 6-án reggel, Fjeri (Fieri, Albánia) közelében, Aviatik D.I vadászrepülőgépével földre kényszerített egy francia felségjelzés alatt repülő, azonosítatlan típusú felderítőgépet. Még aznap újra felszállt, és egy olasz Caproni Ca.3 bombázót lőtt le Mifoli (Mifol, Albánia) légterében. Az olasz gép legénységének mind a négy tagja életét vesztette. 

1918. július 17-én áthelyezték a Cattarói-öböl bejáratánál fekvű Igalo repülőterén állomásozó 1. vadászrepülő-századhoz, amelynek egyúttal a parancsnokává is kinevezték. Beosztottjai között nem kisebb személyiség repült, mint az akkor még 31 légi győzelemnél járó Julius Arigi, a Monarchia második legeredményesebb repülőásza. Macourek negyedik igazolt légi győzelmét éppen egy vele való közös bevetés során szerezte, 1918. augusztus 23-án, amikor az Adriai-tenger felett lelőttek egy brit DH.4 bombázó-repülőgépet. Utolsó légi győzelmét, amely egyúttal repülőásszá is tette, szeptember 6-án aratta egy újabb brit DH.4 ellen. 

Az első világháború végét követő zűrzavaros hetekben Grosschmid István fregatthadnagy társaságában repülővel tért vissza Magyarországra. A Vörös Légierő tagjaként harcolt a cseh, szerb és román intervenciós csapatok ellen. A kommün összeomlása után Üllőre költözött és gazdálkodásból tartotta fenn magát. 1921-ben, a vitézi rend megalakítása után az első közt kapta meg a címet. Nevét Macourekről Makláryra magyarosította. 1931. október 3-án, a katonai Mária Terézia rend káptalanja „az 1914. december 7-én, Pudarcinál mint lövészparancsnoknak, majd 1916-tól 1918-ig, mint repülő csoporthoz beosztott főhadnagynak az Isonzónál és a Balkánon tanúsított vitéz magatartásáért a Tiszti Arany Vitézségi Érmet ítélte oda”. 

Makláry Béla 1941-ben vette feleségül Thorma Nagy Juliannát, akivel Budapesten éltek. Házasságukból egy fiuk született 1942-ben. Dr. Makláry Béla, még ma is aktív állatorvos a Tolna megyei Felsőnyéken. Az utolsó nyilvános rekord Macourek (Makláry) Béla életéről egy 1944-ben készült lakás adatszolgálati ív. E szerint a XI. kerületi Lenke tér 9. szám alatt, a III. emelet 1-es számú kétszobás lakásban élt családjával. 1944. július 6-án hunyt el hosszan tartó betegség után. A Farkasréti temető katonai parcellájában nyugszik.

***

Források: 
- Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.
- Fehér László: Macourek-Makláry Béla ász-pilóta. Üllői hírmondó, XXV. éfolyam 8. szám. 2016 szeptember. Link
- Lakás adatszolgáltatási ívek, 1944, HU BFL IV.1420.r - XI. kerület - Lenke tér - 9. Link

Read more...

2019. november 18., hétfő

A lovak és a Nagy Háború - A Nagy Háború anekdotái - XLIX.

A bur háborúban elpusztult lovak emlékét megörökítendő, az angolok egy szobrot állítottak fel Captownban. Sokat kommentálták akkori időben a lapok az angolok ezen "spleen"-jét, a legtöbb ember fejcsóválva tért át a napirendre ezen, előtte teljesen  érthetetlen dolog felett.

Miért éppen a lónak emeltek szobrot, nem pl. a szarvasmarhának vagy más egyéb hasznos állatnak, amely a hadsereget husával táplálta, a vonatok szekereit vonta, bőréből felszerelés készült stb.? Ezt csak egy "sportman" fogja megérteni és ezek közül is csak a lovasember fogja átérezni, hogy mit jelent a lovasnak a lova. 

Minden hippológiai könyv bevezetésében olvashatjuk, hogy a ló az embernek leghivebb, leghasznosabb háziállatja, segítőtársa, amely nélkül a sokféle kenyérkereset, igy a földmivelés, fuvarozás, stb. el nem képzelhető. Hány meg hány ember köszönheti lovainak létfentartását. De hát még a lovas embernek mit jelent a lova! Barátja, leghivebb bajtársa ez, amely sok esetben életét menti meg s amely neki nagyon sok élvezetes, szép órát nyujt. 

A föld összes lovas népei már a legrégibb időkben családtagnak tartották a lovat. Ismert dolog az arabok lószeretete. Még a mohamedánok szent könyve, a korán is sokszor megemlékszik a lóról. A korán surahjai közt az arabok kedvence a gyors lovak surahja, járásu lovat dicsőiti. Ki ne ismerné az arabok mondását, amely azt állítja, hogy a földi paradicsom a ló hátán, a test egészségében és a nő karjai közt van. 
Magyar huszárok.
Mi magyarok szintén lovas nemzet vagyunk, mint lovas nemzet arattuk a legtöbb diadalt, gyors, kitartó lovainknak köszönhettük, hogy hirnevünk bejárta az egész világot. A magyar huszár ismeretes az egész világon és a magyar huszár mintájára szervezték meg Poroszország, Franciaország könnyü lovasságát.

A modern haditechnika, a gépfegyver, aknavető, lángvető stb. idejében a ló mindinkább háttérbe szorult, mig végre a büszke paripa teherhordó állattá sülyedt. A háboru legelején még számitottunk azzal, hogy más lovasnemzetekkel összekerülve, kardjainkat lovasrohamban mérhetjük össze a hires kozákokkal, de eltekintve kisebb összecsapásoktól, bizony nem hallottunk attakkokról. Miért? Állítólag az orosz hadvezetőség utasitotta a lovasságot, hogy az osztrák-magyar lovassággal lovasküzdelembe ne bocsátkozzon. Hogy mi ennek az oka, nem tudjuk, de szivesen hisszük el azon magyarázatot, hogy belátták, hogy tömör rohamunknak ellenállni nem tudnak, bár szembeli fölényben vannak. Ki ne hallott volna a honvédhuszárok Stojanov kamionkai rohamáról, amikor az ezred egy tüzelő-üteg ellen rohamozott sikeresen. Még a Satanov-Gorodoki halálroham is, amely az őrültséggel határos, eredményezett annyit, hogy lovasságunkat félelmetessé tette. A háború további folyamán mindinkább háttérbe szorult a ló. Már 1914 szeptemberében gyalogtüzharchoz szállt le a lovasság, lovait hátra küldve, lövészárkokba vonult és karabéllyal küzdött. Ki hitte volna azt, hogy kisebb vállalkozásoktól eltekintve – mert hisz erre el voltunk készülve – gyalog fogunk harcolni. Lassankint be kellett látnunk azt, hogy nincs kilátásunk arra, hogy mint lovasság lépjünk fel, elvette reményünket a földben bujkáló ellenség. Nem hiszem, hogy a történelemben találnánk példát arra, hogy két lovascsapat lőfegyverrel támad egymásra, lovaikat hátra küldve. Pedig hány meg hány ily eset fordult elő a világháborúban.
Huszárroham.
A háboru kitörése után a lovashadosztályok mélyen benyomultak Oroszországba, védve a saját felvonulást és felderitve az ellenséges haderők csoportulását. Ez időben sokat szenvedtek derék lovaink. Utánpótlásról szó sem lehetett és mivel – hogy ki tette ezt, nem tudom – meg volt tiltva a földeken kepéken állo zabot etetni, nehogy a lengyeleket, akiket barátainknak tekintettünk, kárositsuk, a lovak több napig teljesen élelem nélkül voltak, mig végre – lovasaink leleményessége folytán – zabhoz jutottak. Dacára ennek lovaink nagy része, ha lesoványodott is, de kitartott. Csak a lembergi visszavonulás folytán beállott ujabb, napokig tartó, óriási fáradalmak, éjjeli menetek, rossz idő, napokig tartó zuhogó eső kezdték kiváló lóanyagunkat megtizedelni. 

Egy hónapig voltak lovaink akkor már majdnem szakadatlanul nyereg alatt. Éjjel persze nem lehetett lenyergelni és igy az éhség, szomjuság és fáradtsághoz egy ujabb baj is jött: a nyeregtörés. Fatalpu nyergeink – ezen szerencsétlen találmány – ölték meg lovaink jó részét. 

Már a visszavonulás alatt, amely október első napjaiban ért véget, tele voltak az utak lóhullákkal. A feneketlen galiciai agyagtengerében – amely ugy nézett ki, mint egy sárfolyó – ezerszámra feküsznek ferék lovaink, amelyek az utolsó pillanatukig dolgozva estek össze, hangtalanul, panasz nélkül. Nem akarom a visszavonulás alatt tapasztaltakat ecsetelni, hisz minden lovas ember látta azon szomoru képeket, amelyek a huszár szivét annyira elszomoritották. 

A mi lovaink is kezdtek kidölni. A századok mind kisebbek és kisebbek lettek; a ló nélkül maradt huszárok a trénszekereken foglaltak helyet, nyergeinket az ölükben tartva. Szomoruan néztek maguk elé s ha mellettük ellovagolva kérdeztük: "Na mi van Pista vagy Ferkó?", könnyes szemmel válaszolták: "Meghalt az Ottilia". Nem azt mondta, megdöglött, hanem meghalt. Hányszor láttam azt a komor képet, hogy egy holtra fáradt ló mellett búsan állt gazdája és kérdezésünkre azt felelte, várom, mig egy kicsit pihen, aztán elvezetem, nem akarom otthagyni szegényt. A vége mégis csak egy ostorcsattanáshoz hasonló pisztolylövés volt az, amely véget vetett a szegény ló szenvedéseinek. 

Ezek a némán türő és szenvedő lovak voltak a háboru ártatlan martirjai. De azért volt elég oly ló, amely az ötévés háborut, részt véve mindenben, kiállotta. Nem tudok adatokkal szolgálni, ám de érdekes volna statisztikai adatokat látni, hány százaléka derék lovainknak tartotta ki a háborut. Én csak annyit tudok, hogy századomnál tiz ló maradt meg, köztük a jó öreg trombitás ló, a derék "Jozefin", amelyet a ruthének vettek el visszatérő huszárainktól. 
Képkocka a "Halhatatlanok – Limanowa, a magyar győzelem 1914" c. filmből.
Még egyre emlékszem. Ez egy négy éves csikó volt, amikor háboruba indultunk, "Ököl" volt a neve. Mindkét szemére megvakult, aztán kocsiba fogtuk és még 1917-ben is élt és mi több, a legjobb egézségnek örvendett. 

Ne feledjük el, mit köszönhetünk derék, jó lovainknak. Megérdemlik, hogy ezen könyv az ő emléküket is megörökitse. Hiába, huszárok maradtunk s mint ilyenek, ha egy ideig gyalog is kellett harcolnunk, megmaradt lovunk iránti szeretetünk. 

A sok "Jozefin", "Ököl", "Durcás" stb. és azok, amelyek a lengyel földben fekszenek, segitették a huszár hirnevét ismeretessé tenni. Ők voltak a vörös ördögök, hű, derék bajtársai s nekik is köszönettel kell adóznunk. A magyar huszár és a magyar ló egyaránt megtették kötelességüket, teljesítették azt, amit a Haza várt tőlük.

***

Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP