2019. november 18., hétfő

A lovak és a Nagy Háború - A Nagy Háború anekdotái - XLIX.

A bur háborúban elpusztult lovak emlékét megörökítendő, az angolok egy szobrot állítottak fel Captownban. Sokat kommentálták akkori időben a lapok az angolok ezen "spleen"-jét, a legtöbb ember fejcsóválva tért át a napirendre ezen, előtte teljesen  érthetetlen dolog felett.

Miért éppen a lónak emeltek szobrot, nem pl. a szarvasmarhának vagy más egyéb hasznos állatnak, amely a hadsereget husával táplálta, a vonatok szekereit vonta, bőréből felszerelés készült stb.? Ezt csak egy "sportman" fogja megérteni és ezek közül is csak a lovasember fogja átérezni, hogy mit jelent a lovasnak a lova. 

Minden hippológiai könyv bevezetésében olvashatjuk, hogy a ló az embernek leghivebb, leghasznosabb háziállatja, segítőtársa, amely nélkül a sokféle kenyérkereset, igy a földmivelés, fuvarozás, stb. el nem képzelhető. Hány meg hány ember köszönheti lovainak létfentartását. De hát még a lovas embernek mit jelent a lova! Barátja, leghivebb bajtársa ez, amely sok esetben életét menti meg s amely neki nagyon sok élvezetes, szép órát nyujt. 

A föld összes lovas népei már a legrégibb időkben családtagnak tartották a lovat. Ismert dolog az arabok lószeretete. Még a mohamedánok szent könyve, a korán is sokszor megemlékszik a lóról. A korán surahjai közt az arabok kedvence a gyors lovak surahja, járásu lovat dicsőiti. Ki ne ismerné az arabok mondását, amely azt állítja, hogy a földi paradicsom a ló hátán, a test egészségében és a nő karjai közt van. 
Magyar huszárok.
Mi magyarok szintén lovas nemzet vagyunk, mint lovas nemzet arattuk a legtöbb diadalt, gyors, kitartó lovainknak köszönhettük, hogy hirnevünk bejárta az egész világot. A magyar huszár ismeretes az egész világon és a magyar huszár mintájára szervezték meg Poroszország, Franciaország könnyü lovasságát.

A modern haditechnika, a gépfegyver, aknavető, lángvető stb. idejében a ló mindinkább háttérbe szorult, mig végre a büszke paripa teherhordó állattá sülyedt. A háboru legelején még számitottunk azzal, hogy más lovasnemzetekkel összekerülve, kardjainkat lovasrohamban mérhetjük össze a hires kozákokkal, de eltekintve kisebb összecsapásoktól, bizony nem hallottunk attakkokról. Miért? Állítólag az orosz hadvezetőség utasitotta a lovasságot, hogy az osztrák-magyar lovassággal lovasküzdelembe ne bocsátkozzon. Hogy mi ennek az oka, nem tudjuk, de szivesen hisszük el azon magyarázatot, hogy belátták, hogy tömör rohamunknak ellenállni nem tudnak, bár szembeli fölényben vannak. Ki ne hallott volna a honvédhuszárok Stojanov kamionkai rohamáról, amikor az ezred egy tüzelő-üteg ellen rohamozott sikeresen. Még a Satanov-Gorodoki halálroham is, amely az őrültséggel határos, eredményezett annyit, hogy lovasságunkat félelmetessé tette. A háború további folyamán mindinkább háttérbe szorult a ló. Már 1914 szeptemberében gyalogtüzharchoz szállt le a lovasság, lovait hátra küldve, lövészárkokba vonult és karabéllyal küzdött. Ki hitte volna azt, hogy kisebb vállalkozásoktól eltekintve – mert hisz erre el voltunk készülve – gyalog fogunk harcolni. Lassankint be kellett látnunk azt, hogy nincs kilátásunk arra, hogy mint lovasság lépjünk fel, elvette reményünket a földben bujkáló ellenség. Nem hiszem, hogy a történelemben találnánk példát arra, hogy két lovascsapat lőfegyverrel támad egymásra, lovaikat hátra küldve. Pedig hány meg hány ily eset fordult elő a világháborúban.
Huszárroham.
A háboru kitörése után a lovashadosztályok mélyen benyomultak Oroszországba, védve a saját felvonulást és felderitve az ellenséges haderők csoportulását. Ez időben sokat szenvedtek derék lovaink. Utánpótlásról szó sem lehetett és mivel – hogy ki tette ezt, nem tudom – meg volt tiltva a földeken kepéken állo zabot etetni, nehogy a lengyeleket, akiket barátainknak tekintettünk, kárositsuk, a lovak több napig teljesen élelem nélkül voltak, mig végre – lovasaink leleményessége folytán – zabhoz jutottak. Dacára ennek lovaink nagy része, ha lesoványodott is, de kitartott. Csak a lembergi visszavonulás folytán beállott ujabb, napokig tartó, óriási fáradalmak, éjjeli menetek, rossz idő, napokig tartó zuhogó eső kezdték kiváló lóanyagunkat megtizedelni. 

Egy hónapig voltak lovaink akkor már majdnem szakadatlanul nyereg alatt. Éjjel persze nem lehetett lenyergelni és igy az éhség, szomjuság és fáradtsághoz egy ujabb baj is jött: a nyeregtörés. Fatalpu nyergeink – ezen szerencsétlen találmány – ölték meg lovaink jó részét. 

Már a visszavonulás alatt, amely október első napjaiban ért véget, tele voltak az utak lóhullákkal. A feneketlen galiciai agyagtengerében – amely ugy nézett ki, mint egy sárfolyó – ezerszámra feküsznek ferék lovaink, amelyek az utolsó pillanatukig dolgozva estek össze, hangtalanul, panasz nélkül. Nem akarom a visszavonulás alatt tapasztaltakat ecsetelni, hisz minden lovas ember látta azon szomoru képeket, amelyek a huszár szivét annyira elszomoritották. 

A mi lovaink is kezdtek kidölni. A századok mind kisebbek és kisebbek lettek; a ló nélkül maradt huszárok a trénszekereken foglaltak helyet, nyergeinket az ölükben tartva. Szomoruan néztek maguk elé s ha mellettük ellovagolva kérdeztük: "Na mi van Pista vagy Ferkó?", könnyes szemmel válaszolták: "Meghalt az Ottilia". Nem azt mondta, megdöglött, hanem meghalt. Hányszor láttam azt a komor képet, hogy egy holtra fáradt ló mellett búsan állt gazdája és kérdezésünkre azt felelte, várom, mig egy kicsit pihen, aztán elvezetem, nem akarom otthagyni szegényt. A vége mégis csak egy ostorcsattanáshoz hasonló pisztolylövés volt az, amely véget vetett a szegény ló szenvedéseinek. 

Ezek a némán türő és szenvedő lovak voltak a háboru ártatlan martirjai. De azért volt elég oly ló, amely az ötévés háborut, részt véve mindenben, kiállotta. Nem tudok adatokkal szolgálni, ám de érdekes volna statisztikai adatokat látni, hány százaléka derék lovainknak tartotta ki a háborut. Én csak annyit tudok, hogy századomnál tiz ló maradt meg, köztük a jó öreg trombitás ló, a derék "Jozefin", amelyet a ruthének vettek el visszatérő huszárainktól. 
Képkocka a "Halhatatlanok – Limanowa, a magyar győzelem 1914" c. filmből.
Még egyre emlékszem. Ez egy négy éves csikó volt, amikor háboruba indultunk, "Ököl" volt a neve. Mindkét szemére megvakult, aztán kocsiba fogtuk és még 1917-ben is élt és mi több, a legjobb egézségnek örvendett. 

Ne feledjük el, mit köszönhetünk derék, jó lovainknak. Megérdemlik, hogy ezen könyv az ő emléküket is megörökitse. Hiába, huszárok maradtunk s mint ilyenek, ha egy ideig gyalog is kellett harcolnunk, megmaradt lovunk iránti szeretetünk. 

A sok "Jozefin", "Ököl", "Durcás" stb. és azok, amelyek a lengyel földben fekszenek, segitették a huszár hirnevét ismeretessé tenni. Ők voltak a vörös ördögök, hű, derék bajtársai s nekik is köszönettel kell adóznunk. A magyar huszár és a magyar ló egyaránt megtették kötelességüket, teljesítették azt, amit a Haza várt tőlük.


(In: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.)

Read more...

2019. november 15., péntek

Az HMS Dublin cirkáló megtorpedózása - 1915. június 9.

Az Olasz Királyság 1915. április 26-án írta alá a Londoni Egyezményt, amiben válallata, hogy egy hónapon belül belép a háborúba az antant oldalán. Ezután egy párizsi konferencián dolgozták ki az egyezmény haditengerészeti vonatkozásait. Az olasz haditengerészet papíron ugyan erősebb volt az osztrák-magyar haditengerészettnél, fölényük azonban nem volt nagy mértékű. Ez aggodalommal töltötte el az olasz admiralitást, ezért újdonsült szövetségeseitől igyekezett minél több segítséget kicsikarni a tárgyalások során. A franciák 12 rombolót ígértek, valamint "annyi torpedónaszádot, aknarakót és tengerealattjárót, amennyit csak nélkülözni tudnak". Ezen kívül egy repülőrajt és egy anyahajót is felajánlottak. A kiegészítő záradék előírta, hogy a francia rombolók felének olajtüzelésűnek kell lennie, és – ha lehetséges –, legalább 600 tonna vízkiszorításúnak. Ezen kívül a francia tengerealattjárók minimális számát hatban határozta meg. 

A brit hozzájárulás ehhez képest – igaz, csak papíron – jelentősebbnek tűnt. Négy csatahajót és négy könnyűcírkálót ígértek. A britek azonban nem tartották elsődleges fontosságúnak az adriai hadszínteret, ezért az olaszoknak csalódniuk kellett. Modern egységek helyett négy elavult pre-dreadnought csatahajót kaptak, ráadásul ezek közül kettőnek (HMS London és HMS Implacable) egy sor műszaki hibája volt, és felújításra szorultak. A könnyűcirkálók esetében egy fokkal jobb volt a helyzet. Az HMS Dublin jó állapotban volt, de az HMS Dartmouthnak két kazánja is rossz volt, így a maximális sebességét meg sem tudta közelíteni. Az HMS Amethyst és HMS Sapphire cirkálók viszont már annyira idősek és lassúak voltak, hogy az SMS Sankt Georg páncélos cirkáló elől sem tudtak volna elmenekülni. 
Az HMS Dublin viharban. (1914)
A már eleve súlyos problémákkal terhelt brit kontingens helyzete 1915. június 9-én tovább romlott. Az HMS Dublin négy olasz és három francia romboló (Audace, Ardito, Ardente, Francesco Nullo, Bouclier, Bisson, Magon) kíséretében hajózott az albán partok előtt, amikor az osztrák-magyar SMU 4 megtorpedózta. A tengeralattjárót ekkor Rudolf Singule sorhajóhadnagy kommandírozta, aki a háború egyik legsikeresebb és legnépszerűbb osztrák-magyar búvárhajó kapitánya volt, és 1929-ben a katonai Mária Terézia-rend lovegkeresztjét is megkapta. Singule két (a britek szerint három) torpedót indított, de csak a második talált, a bal oldali gépteremnél. A robbanás következtében 13 tengerész elesett, de a sérülés nem volt végzetes. A léket sikerült matracokkal betömniük, majd az HMS Dublin 17 csomós sebességgel a rombolók fedezete mellett befutott Brindisibe. A rombolók ugyan megtámadták az SMU 4-et, de Singulenek vészmerüléssel sikerült sértetlenül elhagynia a helyszínt. 
A sérült HMS Dublin olasz és francia rombolók kíséretében. W. L. Wyllie vízfestménye. (1916)
Rudolf Singule június 25-én a sikeres támadásért megkapta a hadidíszítményes 3. osztályú Vaskorona-rendet a kardokkal, valamint a másodosztályú német Vaskeresztet. A támadás után az HMS Dublin közel két hónapig állt dokkban, majd Máltára ment javításra. Néhány hónappal később a két hadihajó ismét keresztezte egymás útját: Az SMU 4 1915. november 8-án ismét két torpedót indított az HMS Dublin-ra, de ezúttal egyik sem találta el a cirkálót. A kísérő hajók most is több vízibombát vetettek rá, de Singule újfent sikeresen kereket oldott. 
Az SMU 4 Pólában.
Az HMS Dublint 1916 elején áthelyezték a Nagy Flotta 2. cirkáló rajához. Ennek köszönhetően részt vett a jütlandi csatában, ahol elsüllyesztett egy német rombolót, de számos találatot is kapott. 5 db 15 cm-es és 8 db 10 cm-es gránát találta el. Három tengerész elesett, míg 27 megsebesült. A háború után, 1920 és 1924 között, az 6. hajóraj részeként Afrikában állomásozott, majd tartalékba helyezték. 1926 júliusában eladták ócskavasnak, de miközben a bontóba vontatták, zátonyra futott. 1927 júliusában sikerült leszabadítani, majd még abban az évben lebontották. 
Rudolf Wilhelm Singule 1916-ban.
Rudolf Singule és az SMU 4 másfél hónappal később újabb sikert könyvelhetett el. Július 18-án a Ragúzát bombázó olasz kötelékből két torpedóval elsüllyesztette a Guiseppe Garibaldi páncélos cirkálót. A másnap hazatérő tengeralattjáró legénységét és Singulét hősökként fogadták, az eseményt a propaganda is felkapta. Az eset után az olasz haditengerészet a háború végéig már nem intézett több támadást az osztrák-magyar partvidék ellen. Singule 1917. november 30-án Franz von Rzemenowsky-nak adta át az SMU 4 parancsnokságát. A pólai tengeralattjáró állomásra helyezték át, és a tengeralattjáró parancsnokok képzésében vett részt, valamint az SMS Panther iskolahajó parancsnoka lett.

Singule az összeomlás után hazatért Brnoba, majd 1919. október 4-től a csehszlovák hadseregben hajóskapitányként szolgált. 1920. augusztus 20-án tartalékállományba helyezték, majd a nyugdíjbiztosítónál dolgozott, mint köztisztviselő. 1939-ben Németország bekebelezte Csehszlovákiát. Mivel a német haditengerészetnek szüksége volt a tapasztalt első világháborús tengeralattjáró parancsnokokra, Singule ismét a régi szakmájában találta magát. 1941. december 1-től 1942. április 29-ig az UD 4 kiképző tengeralattjáró parancsnoka volt Kielben. 1942. február elsején korvettkapitányi rangot kapott, és kinevezték az Olasz Királyságban szolgáló német tengeralattjárók parancsnokának. Romló egészségügyi állapota miatt, valamint mert betöltötte a 60. életévét, 1943. augusztus 31-én elbocsájtották az aktív szolgálatból.
Rudolf Singule korvettkapitány, mint a német Kriegsmarine tisztje. 1943
Élete utolsó évét a családjával töltötte. 1945. május 2-án a bevonuló szovjet katonák saját házában meggyilkolták, miközben egy nőt próbált védeni. Rudolf Singule-t 1945. május 4-én egy jeltelen sírba temették, első felesége mellé. 1983. március 30-án maradványait nyugatra menekült lányának rokonainak sírjába helyezték át, de ismét jeltelenül. Végül 2006. november 11-én a brnói hatóságok támogatásával kapott méltó síremléket a központi temetőben. Az ünnepségen a hagyományőrzök mellett a családtagok is megjelentek. Az esemény emlékére egy limitált példányszámú ezüst és bronz emlékérmet is készítettek Singule portréjával, valamint a "VELITEL S.M.U.4 + GIUSEPPE GARIBALDI 18.7.1915" és "RUDOLF VON SINGULE" feliratokkal.

***

Az HMS Dublin cirkáló megtorpedózásakor elesett tengerészek névsora:

Frederick John Santillo - Engine room artificer 1st class
John Luck Eastley - Acting chief stoker
Walter Reed - Stoker petty officer
Charles William Arnold - Leading stoker
Thomas William Medley - Stoker 1st class
John Hocking - Stoker 1st class
James Harris - Stoker 1st class
John Edward Ritchie - Stoker 1st class
William Howarth - Stoker 1st class
Harry Trotter - Stoker 1st class
Ernest Brown - Stoker 1st class
Emmanuele Seisun - Fireman
Michaele Simpson - Fireman

Read more...

2019. november 4., hétfő

Tengerész portré: Masjon Charles sorhajókapitány

Masjon Charles (Károly) 1871. október 24-én született Grazban John Masjon és Anna Kampelmüllner gyermekeként. A Masjon család brit eredetű volt, tagjai főleg vasiparral foglalkoztak, ennek kapcsán kerültek Magyarországra, illetve Ausztriába. Masjon Charles ezért kapott angol keresztnevet, amelyet élete nagy részében következetesen az eredeti alakjában használt. 

1887-ben kezdte meg tanulmányait a fiumei tengerészeti akadémián, ahol az első évet leszámítva végig jó tanulmányi eredménnyel tanult, és évfolyamelsőként került ki az intézményből. Szolgálatát 1891. július 1-én kezdte meg a haditengerészetnél, első beosztása az SMS Fasana korvettre szólt, amely a frissen végzett tengerészkadétokkal világkörüli útra indult szeptember 1-én. Polából az Algier-Gibraltár útvonalon az Atlanti-óceánon át Rio de Janeiróba, onnan Montevideóba hajóztak. Továbbhaladva a hajó kutatást folytatott az előző év nyarán eltűnt János Szalvátor főherceg (polgári nevén Johann Orth) után, akinek hajóját ezen a vidéken látták utoljára. A kutatás nem járt eredménnyel. Az SMS Fasana 1892 januárjában haladt át a Magellán-szoroson, majd a chilei Lota és Valparaiso érintésével San Franciscoba ment. Június 10-én a nyílt tengeren a hajó parancsnoka Friedrich Schweisgut sorhajókapitány elhunyt, a parancsnokságot helyettese Josef Nemling sorhajóhadnagy vette át. Az SMS Fasana Honoluluba kötött ki, itt temették el az elhunyt parancsnokot. A hajó innen Japánba ment, majd októberben a Tajvani-szorosban tájfun csapott le rá. A továbbiakban Hong Kong - Szingapúr - Penang - Colombo - Áden - Dzsidda - Szuez - Port Said - Kiosz - Korfu útvonalon tért vissza Polába 1893. február 14-én. Az SMS Fasana útja során 35831 tengeri mérföldet (66359 km) tett meg, ebből 27099-et (50187 km) vitorlával. 

1893. április 8-tól Masjon Charlest az SMS Kronprinzessin Erzherzogin Stephanie sorhajóra osztották be, majd szeptember 30-val átkerült az SMS Habsburg kaszárnyahajó állományába. 1894. január 14-től torpedóstiszti tanfolyamra vezényelték. Ennek elvégzése után április 14-vel a III. cirkálórajhoz kapott beosztást az SMS Lussin torpedónaszád fedélzetére. 1894. augusztus 1-től a haditengerészet vízrajzi hivatalánál teljesített szolgálatot, november 1-én sorhajózászlóssá léptették elő, 1896. január 1-től a hivatal geofizikai osztályán dolgozott. 1896 szeptemberében az SMS Spalato torpedónaszádon szolgált, 1897. január 13-tól a Spalato testvérhajójára, az SMS Sebenicora került át.

A Sebenico február 5. és május 4. között lovag Viktor Bless von Sambuchi fregattkapitány parancsnoksága alatt részt vett Kréta blokádjában. A török fennhatóság alatt álló, görög többségű szigetet Görögország be akarta kebelezni, az európai hatalmak a nagyobb fegyveres konfliktus megakadályozására csapatokat küldtek a szigetre.

1897 májusában az SMS Kaiserin und Königin Maria Theresia páncélos cirkálóra osztották be, majd szeptemberben átvezényelték a tengerész tisztjelöltek iskolájához, itt az SMS Novara, majd az SMS Radetzky iskolahajókon teljesített szolgálatot.

1899 májusában a nemrég szolgálatba állított SMS Zenta védett cirkáló tisztikarához került. A Zenta hamarosan távol-keleti útra indult Polából és a Port Said - Szuez - Áden - Colombo útvonalon haladva 1900 januárjában Szingapúrba érkezett. Innen Hong Kong, Makaó és Sanghaj érintésével továbbindult Japánba. Időközben Kínában kitört a boxer-lázadás, így a Zentát utasították, hogy csatlakozzon a felkelés leverésére bevetett európai erőkhöz. A Zenta legénysége részt vett a harcokban, a hajó parancsnoka, Eduard Thomman fregattkapitány hősi halált halt. Masjont 1900. november 1-vel II. osztályú sorhajóhadnaggyá léptették elő. A Zenta 1901-ben tért haza. 

1901. október 1-től Masjon Charles-t tüzértiszti tanfolyamra vezényelték. 1902. április 30-tól az SMS Wien partvédő páncélosra osztották be, majd szeptember 9-től az SMS Radetzky tüzérségi iskolahajóra helyezték át. 1904. április 28-tól a budapesti haditengerészeti különítményhez (Marindetachement in Budapest) vezényelték. Itt előbb az SMS Temes, majd az SMS Leitha monitor fedélzetén szolgált, 1905. október 24-től az SMS Szamos és a pozsonyi monitorosztály parancsnokaként működött. 1906. május 15-től átvette az SMS Leitha parancsnokságát. 1906 szeptemberében visszatért az Adriára, az SMS Babenberg sorhajó állományába osztották be, majd az év végén áthelyezték az SMS Komet torpedóhajóra. 1907 szeptemberétől az SMS Radetzky és az SMS Adria tüzérségi iskolahajókon dolgozott mint oktató. 1908. augusztus 18-án Bronz Katonai Érdeméremmel tüntették ki. 1910. március 22-től az SMS Erzherzog Franz Ferdinand csatahajóra osztották be. 1911. június 8-án Polában megszületett Winifred nevű lánya. Masjon neje Marica von Ziegler-Pozza volt, Lucian von Ziegler altengernagy leánya. 1911. szeptember 14-vela haditengerészet technikai bizottságának 3. (tüzérségi) osztályára került. 1912. május 1-vel korvettkapitánnyá léptették elő. 1913. március 9-vel az SMS Tegethoff csatahajóra nevezték ki parancsnokhelyettesnek (Gesamtdetail-Offizier, GDO). 1914. május 3-án ismét az SMS Adria tüzérségi iskolahajóra került vizsgabiztosi beosztásban. 1915. július 28-val a Dunaflottilához nevezték ki, ő lett a 2. monitorosztály parancsnoka. A Dunán az SMS Sava és az SMS Inn fedélzetén vett részt a harcokban, többek között októberben Belgrád ostromában és decemberben az oroszok ellen az Al-Dunán. 
Marica v. Ziegler és Charles Masjon, 1905.
1915. november 1-én fregattkapitány lett 1-es rangszámmal, ebben a hónapban elnyerte a német Vaskereszt 2. osztályát. December 11-én a Vaskoronarend hadidíszítményes 3. osztályával tüntették ki. 1916 augusztusában a 2. monitorosztályt irányította a románok elleni harcokban, októberben az oszmán császári Hadiéremmel tüntették ki, decemberben elnyerte a Bronz Katonai Érdemérmet a Katonai Érdemkereszt szalagján, illetve a német Vaskereszt 1. osztályát. 

1917 márciusában megkapa a Katonai Érdemkereszt 3. osztályát hadiékítményekkel és a kardokkal. 1917 júniusában Masjont visszahelyezték a tengeri szolgálatba, utódja a monitorosztály élén az SMS Temes parancsnoka, Georg von Zwierkowski korvettkapitány lett.

1918. május 1-vel sorhajókapitánnyá léptették elő, 19-én Ezüst Katonai Érdemérmet kapott hadiszalagon a kardokkal. Az I. csatahajó-osztályhoz osztották be mint törzsfőnököt. E minőségében az SMS Szent István fedélzetén tartózkodott, amikor a hajót 1918. június 10-én az olaszok elsüllyesztették. Masjon túlélte a Szent István pusztulását, és az utolsók között hagyta el a fedélzetet. A csatahajó elvesztését vizsgáló bizottság azonban Seitz sorhajókapitány, a parancsnok mellett Masjon felelősségét is megállapította, bár egyiküket sem az elsüllyedésért hibáztatták. Masjonnak a hajócsoport késedelmes kifutását rótták fel, mivel ez hozzájárult a vállalkozás kudarcához. A vizsgálóbizottság ezért azt javasolta, hogy "egyszerű dorgálásban" részesítsék.

A háború végén az olaszok két évre internálták, időközben 1919. január 1-vel nyugállományba helyezték. Szabadulása után az MFTR bécsi kirendeltségénél helyezkedett el mint hajózási felügyelő. 1936-ban nyugdíjba ment, és Szombathelyen telepedett le. Visszavonultan élt, jobbára kertjének gondozásával töltötte idejét. A nyilas hatalomátvétel után azonban zaklatások érték őt és családját, mivel neje több alkalommal náci- és nyilasellenes kijelentéseket tett. Szombathely 1945. március 4-i bombázása után a távozás mellett döntött a család, és a tiroli Kössen településre menekültek Masjon nejének nővéréhez (az ő férje szintén egykori tengerésztiszt volt, Hugo von Seyffertitz korvettkapitány) Velük tartott lányunk és unokájuk is. A 76 éves egykori sorhajókapitányt és nejét is igen megviselték a távozás viszontagságai, leromlott egészségi állapotuk és a háború utáni zűrzavaros állapotok miatt csak 1946 novemberében tudtak visszatérni Szombathelyre. A hazatérés után Masjon ismét kórházi kezelésre szorult, amelyhez hozzájárult az is, hogy minden Szombathelyen hátrahagyott ingóságukat elvesztették. Ráadásképpen a hatóságok, mint nyugatra menekült személyt, igazolási eljárás alá vonták. Az eljárás során két egykori haditengerész bajtársa, Dr.  herényi Gothard István és Schöne Károly is mellette tanúskodott. Megélhetési nehézségek miatt 1947-ben a család kitelepült egy táplánszentkereszti tanyára. Masjon Charles végül itt hunyt el 1950. július 21-én.


(Forrás: Bálint-Hideg-Isztin: Császári és királyi haditengerészet szolgálatában - Vas vármegye. IDEHAZA - A Magyar Vidékért Egyesület. 2019, Szombathely.)

Read more...

2019. november 2., szombat

Pilóta portré: báró Szepessy-Sokoll Rudolf

Szepessy-Sokoll Rudolf 1891-ben Nagyváradon látta meg a napvilágot egy Árpád-kori gyökerekkel rendelkező köznemesi família gyermekeként. Az elképesztően magas, folyton mosolygó, kiváló humorérzékkel megáldott Szepessy az első világháború kitörésekor, 1914-ben került a császári és királyi 1. huszárezred állományába mint zászlós. Ezt követően a keleti hadszíntéren szolgált, ahol mindvégig kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Számos kitüntetés mellett, 1915. január 1-jén hadnaggyá nevezték ki.

1915 nyarán nyújtotta be jelentkezését a Légjárócsapatokhoz. Miután kérelmét elfogadták, a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolára került, hogy elsajátítsa a megfigyelőtisztek számára szükséges ismeretanyagot. Miután szeptember 2-án sikeres vizsgát tett, 18-án átvezényelték a dél-tiroli fronton található Gardolo repülőtéren állomásozó 17. repülőszázadhoz (Flik 17). A kétüléses gépekkel repülő alegység parancsnoka Eugen Steiner-Göltl von Auring százados volt.

Szepessy 1916. február 14-én részese volt annak az akciónak, amit a történelem első stratégiai bombázásaként tartanak számon. A Milánó ellen induló osztrák-magyar kötelék gépeit a 7., 16. és 17. repülőszázadok állományából szedték össze, és a tartalék üzemanyag mellett 80 kilogramm bombaterhet vittek magukkal. Szepessy és Philipp Postl szakaszvezető, pilóta hajnalban startoltak el, csatlakozva társaikhoz, és minden különösebb gond nélkül átrepültek az Alpok csúcsai felett. A várost védő légelhárító ütegek és a felszálló olasz repülőgépek tevékenysége ellenére a bombázást sikeresen végrehajtották, sőt még egy, az elfogásukra küldött Caudront is sikerült lelőniük. A légi győzelemből Szepessy és Postl Lohner B.VII típusú gépe is kivette a részét.

1916 szeptemberében kérelmezte, hogy küldjék pilótatanfolyamra, amit sikerrel el is végzett. Közben, november 1-jén főhadnaggyá léptették elő. 

A tanfolyam elvégzését követően tábori pilótaként rövid időre visszakerült a Flik 17 állományába, ahol 1917. március 13-án jogosulttá vált a megtisztelő táboripilóta-jelvény viselésére is. 

1917. április 3-án helyezték át az orosz fronton állomásozó 10. repülőszázadhoz, amelynek Johann Gehfink lovassági százados volt a parancsnoka. Augusztus 9-én újabb vezénylés várt rá, ezúttal a szintén az orosz fronton tevékenykedő és Dunajow (Dunaiv, Ukrajna) repülőterén állomásozó 27. repülőszázad volt a végcél. Alig melegedett meg a Roman Florer százados parancsnoksága alatt álló új alegységnél, szeptember első felében máris kölcsönadták a 3. repülőszázadnak. Itt azonban már vadászpilótaként vették számításba. 
Szepessy-Sokoll (jobbról a harmadik) és pilótatársai.
Második igazolt légi győzelmét szeptember 20-án aratta, amikor Albatros D.II típusú vadászával Boratintól (Boratyn, Ukrajna) délre megtámadott és lelőtt egy orosz Nieuport kétülésest. Október 4-én, miközben a század egyik felderítőgépének biztosított fedezetet, Zaloczétől (Zalizci, Ukrajna) délnyugatra megpillantott egy ellenséges megfigyelőballont, amit foszforos gyújtólövedékeivel pillanatok alatt lángra lobbantott.

Egy héttel később, 1917. október 11-én áthelyezték az olasz fronton található Sesana (Sezana, Szlovénia) repülőterén állomásozó 41. vadászrepülő-századhoz, amelynek Godwin von Brumowski százados volt a parancsnoka. Szepessy, tehetségéhez méltón, november 5-én máris meghálálta a vadászpilótaként belé vetett bizalmat. Aznap éppen parancsnoka és Frank Linke-Crawford társaságában emelkedett a levegőbe, hogy megtámadják a Tagliamento folyó hídja elleni bombázásra készülő tizenöt olasz vízi repülőgépet. Az ádáz légi harc eredményeképpen két Macchi L.3 repülőcsónakkal végeztek. Mivel ezek voltak Szepessy negyedik és ötödik igazolt légi győzelmei, az egykori huszártiszt egy csapásra repülőásznak mondhatta magát. 

A sors kiszámíthatatlanságából adódóan azonban nem sokáig élvezhette a siker ízét. Két nappal később, november 7-én, a 153.54 lajstromjelű Albatros D.III fedélzetén repülve, Radames Iskra törzsőrmester társaságában startolt el az ajellói repülőtérről. Az osztrák-magyar géppár a Piave fölött találkozott össze a Padovában állomásozó olasz 91. vadászrepülő-század két SPAD vadászrepülőgépével, amelyekben Francesco Baracca százados és Giuliano Parvis főhadnagy ültek. A kiváló és tapasztalt olasz pilóták a rövid légi harc végén minkét ellenfelüket lelőtték. Iskra olasz területen hajtott végre kényszerleszállást és fogságba esett. Szepessynek, aki golyót kapott a gerincébe, valahogy sikerült átvergődnie a frontvonal fölött, hogy Latisana közelében szálljon le az Albatrosszal, amely a földet érés során alaposan össze is tört. Nem sokkal azután, hogy kihúzták a pilótaülésből, életét veszítette.

Négyessi és rénói báró Szepessy-Sokoll Rudolf huszárfőhadnagyot az ajellói temetőben helyezték végső nyugalomra teljes katonai tiszteletadás mellett. Pilótaigazolványát majdnem két héttel a halála után állították ki.

Kitüntetései: Vaskorona Rend III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal (posztumusz); Katonai Érdemkereszt III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal; Ezüst Katonai Érdemérem hadiszalagon, Bronz Katonai Érdemérem hadiszalagon, Ezüst Vitézségi Érem I. osztálya, Német Lovagrend Mári Keresztje.


(Forrás: Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.)

Read more...

2019. október 9., szerda

Kratochvil Károly a Monarchia román alattvalóiról

Igen érdekes az, hogy az Entente szívós propagandája dacára például Isopecu-Grecul 1918. október 4-én a románság nevében a következő nyilatkozatot tette: 

"Az Osztrák-Magyar Monarchia 4 milliónyi románsága követeli, hogy a Monarchián belül külön államisága legyen. Ezt annál is inkább követelheti, mert az új föderatív állam a legnagyobb vonzóerőt fogja gyakorolni a román királyságra, ami a Monarchiához való csatlakozásra is fogja ösztönözni.

Ezzel összhangzásban is maradtunk eddigi magatartásunkkal, mely szerint sohasem törekedtünk a Monarchiából való kiválásra, hanem az államiságunk megőrzése mellett a Monarchiához való csatlakozásra."

Jancsó Benedek a "Román irredent[ist]a mozgalmak története" című könyvében azt mondja, hogy Isopecu-Grecul szilárdan állott Popovics Aurél és Ferenc Ferdinánd trónörökös álláspontján, mint rendületlen híve a Habsburgok jogara alatt megalakuló Dákó Romániának.

A falusi román nép hangulatára pedig a következő két eset vet jellemző világosságot. Mihali Tivadar a román nemzetiségi párt elnöke 1918. november 14-én Nagyilondán összehívta a lakosságot, hogy tájékoztassa a megváltozott helyzetről. Mikor a Romániával való egyesülés szükségességéről kezdett beszéni, (román) hallgatósága nemcsak félbaszakította, hanem kövekkel kezdte dobálni, sőt lakásába menekülve, ott is megtámadta, miért is kénytelen volt a helyi román nemzeti gárdát, mint karhatalmat igénybe venni, amely aztán a támadókat több sebesülést okozó sortűzzel elriasztotta.

Hasonló eset történt a román nemzetiségi párt egy másik vezérfiával, Vajda Vojvoda Sándorral is. 

Hogy a magyarországi román néptől mily távol állott az irredentizmus gondolata és mennyire nem volt megvalósítandó eszménye Nagyrománia, semmi sem igazolhatja szembeszökőbben, mint az, hogy a román nép, bár ezidőben jóformán minden férfinak fegyver volt a kezében és a magyar állam hatalma soha jobban elzüllesztve nem volt, mint e napokban, a román politikai vágyak és törekvések kedvéért sehol semmi kihágást el nem követett és még kevésbé tört ki zavargásokban, vagy éppen véres lázadásban, mely utóbbival a magyarságot bel- és külföldi izgatók annyit fenyegették. Nem tört ki egyszerűen azért, mert azt a súyos rabigát és zsarnoki elnyomatást, amiket – a magyarellenes romániai röpiratok hirdettek,  – és amelyekkel Francia-, Angol- és Németország könyvpiacait elárasztották, – a valóságban soha egy pillanatig sem érezte

Bizonyítja ezt az is, hogy az osztrák-magyar hadseregben a magyarországi román nemzetiségű katonák az egész világháború alatt szorványos, – alig említésre méltó eseteket kivéve, amelyek agitátorok befolyása következtében keletkeztek, mindig hűségesen, derekasan, odaadóan harcoltak. 1914. július 27-én jelenti a bukaresti konzulátus a bukaresti követségnek, hogy a Bukarestben tartózkodó kb. 200 tartalékos bevonulásra jelenetkezett. Ezek közül kb. 50% erdélyi román volt, valamennyien készek arra, hogy csapattesteikhez Magyarországra bevonuljanak.

Bizonyítéka ez a volt császári és királyi hadseregben uralkodó fegyelemnek.

Kiragadva csak egy példát említek: hogy pl. a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredben a román nemzetiségű katonák a létszámnak kb. 40%-át tették, kik az olasz harctéren a Monte San-Michelén, a Monte San-Gabrielén, a San-Martino del Carzon vitézül és derekasan harcoltak és még 1918. október 31-én is visszaverték az olasz támadásokat a Monte Tomba mellett. És mi volt ennek a hihetetlennek látszó összetartásnak titka? Ezt legjobban, legtalálóbban jellemzi Julier Ferenc ezredes katonai író a következőben: 

"Igaz, hogy a régi Monarchia hadseregében is sokféle nemzetiség keverődött össze, de itt az érzelmi egységet biztosította az autoritás tetőfokán álló uralkodóhoz való ragaszkodás, a jó és a lovagias tisztikar, a sokszáz éves közös katonai múltban gyökerező hagyományok ereje és az a tudat, hogy a habsburgi birodalomban minden nemzet és nemzetiség a legtágabb korlátok között élvezhette a maga nemzeti és kisebbségi jogait."

(In: Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly: A Székely hadosztály. Attraktor kiadó. Máriabesnyő, 2017.)

Read more...

2019. október 7., hétfő

Oswald huszár orosz fogsága és szökése - A Nagy Háború anekdotái - XLVIII.

1916 junius havában a Bruszilow offenziva elől csapataink kénytelenek voltak nyugotra kitérni.

A visszavonulás szakadatlan egy hétig tartott, mely idő alatt majdnem éjjel-nappal menekültünk, míg végre Czortowiecz-től északra a Szirkowa magaslaton erős ellenséges csapatok támadták meg századunkat. Mi rajvonalba fejlődve tüzeléssel védekeztünk és a támadó csapat legnagyobb részét lelőttük. Mivel azonban az ellenségenek ujabb és ujabb erősítései jöttek, ismét vissza kellett vonulnunk. A faluba beérve háztól-házig mentünk, a házaknál mindég megfordulva és a nyomunkat követő ellenséget lőve. Én a többiektől elszakadva hol futva, hol megállva és lőve igyekeztem visszafelé. Éppen egy keritésen másztam át, midőn egy kozák lándzsájával lábamat átszúrta és én az udvarba estem. A kozákok az udvart bekerítették, behatoltak és engem elfogtak.

Visszafelé kisérve kétszer végig vágtak rajtam, amely ütések közül az egyik a fogaimat törte ki. Mialatt visszakisértek, már több fogolytársam is csatlakozott hozzám, majd a saját tüzérségünk tüzébe kerültünk, amely ugy közülünk, mint a kozákok közül is sok áldozatot szedett, sebeinkre ügyet sem vetve 7 napon keresztül majdnem éjjel és nappal hajtottak bennünket, miközben a Dnjesteren komppal szállítottak át. Igy érkeztünk meg végre sok fáradság és nélkülözés után Rownóba. Itt 2 napig pihentünk, majd vonatra szállottunk és zsufolásig megtelt kocsikban 3 napaig tartó utazás  után Kiewbe értünk. 

Itt a fogolytáborban helyeztek el bennünket és a saját fogoly orvosaink által kezeltették sebeinket. Itt voltam 8 napig, midőn sikerült egy menekült oroszlengyel embertől egy menetlevelet szereznem, melynek segitségével azután szabadon mozoghattam Kiew és környékén. Többször előfordult, hogy orosz titkosrendőrök igazoltattak, egyszer sem sikerült nekik kilétemet felfedezniök.
A Német Császárság és a Monarchia móresre tanítja az orosz medvét. A forradalom is kellett a keleti óriás legyőzéséhez.
Az orosz forradalom kitörése tervbe vett szökésemet megadakályozta. A Kerenszki kormány elüzése és a bolsevikiek uralomra jutása idején Kiew lakósaival borzasztó nehéz napokat éltünk át. A bolsevikiek körülfogták a várost és 24-28 cm.-es ágyukkal és gépfegyverekkel minden oldalról lőtték, nem törődve a bennrekedt nők és gyermekek ezreivel, kik közül sokan a lövedékek áldozatául estek. Én egy nagy 3 emeletes ház pincéjében húzodtam meg sokadmagammal, köztük nem egy orosz milliomossal. Már 2 napot és 1 éjjelt töltöttünk igy rettegve étlen és szomjan, midőn a mellettem álló orosz ur megszólitott, hogy szivesen lát egy ebédre. A fegyverek tüzelése, midőn egy kevéssé szünetelt. mi is előjüttünk rejtekhelyeinkről és megebédeltünk. Majd kerülő utakon sok menekülővel együtt elhagytam a várost, gyalog, mert vonatra szállni nem lehetett, mivel a vasuti sinek fel voltak szedve.

Kazatin városig gyalogoltam, itt vonatra szálltam és sok nehézség leküzdése után hol vonaton, hol gyalog 8 nap után Rownóba értem. Egyedüli szerencsém az volt, hogy pénzem nem fogyott el és ennivalót az uton bőségesen tudtam magamnak beszerezni. Rownóból egyenesen Tarnopolba akartam menni, azonban fele utamon arról értesültem, hogy a mieinktől átszökött cseh-tót katonák vannak szerte a vidéken, akik a szökevényeket elfogják. Legtöbb esetben visszakisérik az orosz fogolytáborba és kegyetlenül bánnak velök, igy utirányomat megváltoztatva Luck felé tartottam, hogy Kowelen át elérjem a mieinket. Sok viszontagság, éhség és fáradság után Kowel alá értem, a város előtt elterülő mocsár tulsó szélén nagy örömömre német járőröket pillantottam meg. A városba érve találkoztam mieinkkel, de sajnos enni ezek sem tudtak adni, mivel nekik sem volt. 

A sok nélkülözés folytán elgyengülve vérhasba estem és 5 heti gyógyulás és megfigyelési idő után végre Pozsonyba, a hadtestparancsnoksághoz kerültem, mely rövidesen Szombathelyre, ezredem pótkeretéhez továbbított. Így majdnem 3 hónapi fáradság után megtaláltam az ezredemet, ahol is szenvedéseim jutalmául a bronz vitézségi éremmel tüntettek ki. 

1 hónapi szabadságom eltelte után ujból a harctérre kerültem, hogy utána pótoljam azt, amit fogságom tartama alatt elmulasztottam és ott is voltam a háboru végéig. 

(Oszwald Károly visszaemlékezése. In: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP