Ricsóváry Sándor fregatthadnagy: Az U. 30. első útja.
Az SMU 30 a császári és királyi haditengerészet egyik BII-es típusú naszádja volt, és a fiumei Danubius hajógyár építette 1916-ban. A tengeralattjáró 1917. április elején nyom nélkül eltűnt, roncsát azóta sem találták meg. Ricsóváry Sándor fregatthadnagy a naszád második tisztje volt.
Az U. 30. első útja.
I. rész
Jó néha megemlékezni arról, hogy a magyar fiúk, nem is olyan régen még büszkén járták a tengert, amelynek egy parányi csücske mégis csak magyar volt. Ez okból, közöljük Ricsováry Sándor fregatt hadnagy levelét, amelyben a monarchia egyik legmodernebb tengeralattjáró hajójának az U. 30-nak első útját írja le. Az U. 30 és teljes személyzete, közöttük a levélíró, 1917 aug. 21. óta az otrantói szorosban alussza a hősök álmát. Belékeveredtek egy tengeralattjárót fogó hálóba s a tehetetlenül vergődő hajót az ellenség elsüllyesztette. A levelet a címzett szeretettel őrizte. S az U. 30, valamint Ricsováry fregatt hadnagy dicsőséges emlékének s az uj magyar tengernek vél szolgálatot tenni közrebocsájtásával.
A fiumei hajógyár, a magas házak, emelők és egyéb gyári épületeitől körülzárt medencéjében, csendesen ringatnak a szelíd hullámok egy, még a mólóhoz kötött szép és új tengeralattjáró hajót. A közeli gyárban szünetel a már hónapok óta tartó lázas munka, mert az U. Boot—30. elkészült és most adják át hivatásának.
Tisztek, mérnökök, iparosok, munkások és tengerészek csoportokba állva, várják a hajó indulására szóló parancsot és meleg kézszorításokkal, szívélyes szerencsekivánatokkal vesznek búcsút a beosztásukba siető hajószemélyzettől. Egy rövid jel, elvonják a kis deszkahidat, elbocsátják a hajó köteleit. Felszabadul a mi szép búvárhajónk és csendesen úszik a medence kijárata felé.
Mélázó, komoly tekintettel néznek utánunk a mólón visszamaradottak és szinte olvasni lehet arcukról a kérdést, hogy vajjon e hajónkat szerencse fogja e utain kísérni és dicsőséggel és eredménnyel visszahozza e a személyzetét.
Mégegyszer búcsút intenek felénk, amit katonás tisztelgéssel viszonzunk és nemsokára már a nyílt tengeren van a mi kis búvárhajónk.
A parttól már elég messze és mély vízben voltunk, mikor parancsnokunk személyesen is meg akart győződni a hajó megbízhatóságáról, ami végből is azt kb. 60 méterre a víz alá süllyesztette. Ezen kísérlet sikeres befejezte után, de most már motorral hajtatva a csavarokat, a vízszinén úsztunk a Pola felé, hol is az utolsó beható próbák után, a haditengerészeti bizottság a gyár vezetőségétől hivatalosan is átvette a hajót.
Hozzáláttunk a katonai felszereléshez.
Torpedók, lőszer, nafta, ruházat, olaj, térképek, kronométerek, távcsövek, élelmiszer és ezernyi egyéb került berakásra, amelyek vállalatunk sikerének előmozdításához okvetlenül szükségesek voltak. Reggeltől estig különféle dolgokkal gyakorlatoznunk. Sebesség mérését, az akkumulátorok kapacitásának megállapítását, torpedók és ágyúinak gyors kezelését stb., minél előbb és tökéletesen el kellett sajátítanunk, mely munkálatokat mi hévvel és szorgalommal végeztük.
 |
| Ricsóváry Sándor fregatthadnagy az SMU 30 fedélzetén. A kép a Cattarói-öbölben készült 1917. március 16. és 31. között. |
Gyönyörű szép verőfényes kora tavaszi nap reggelén, miután a visszamaradt bajtársainktól itt is búcsút vettünk és gondolatban az otthon levőknek is „Istenhozzádot“ mondtunk, szép csendesen kifutottunk a hadikikötőből a nyilt tengerre, hol most már minden figyelmünket egyedül csak a hajó vezetésének és kiszolgálásának szenteltük. Az első napok eléggé kellemesen teltek el. Az idő kedvező volt, szárazföldet és kis szigeteket is láttunk néha. Amint az ellenséges torpedónaszádok, halászgőzösök, páncélos motorok által elzárt vonalokon áttörtünk, bizony rosszra fordult minden.
A nagy és hosszú hullámokon kezdetben elég nyugodtan haladtunk, de ahogy a szél a tengert mindig erősebben-erősebben felkorbácsolta, már oly magas hullámhegyek keletkeztek, hogy azok kis hajónkat tornyostól együtt sokszor egészen elborították. Ez a szűnni nem akaró zuhanyozás nem volt kellemes mulatság, egy pár napig mégis megbirkóztunk valahogy vele. A vihar mind erősebben tombolt, már veszélyesnek tartottuk a vízszinen való haladást s a tenger alá merültünk, azonban odalent sem találtuk meg a vélt menedéket, mert a tenger még 35-40 méter mélységben is épugy hullámzott, mint fent. Miért is utunk hátralévő részét a tenger felszínén folytattuk, végre rendeltetési helyünkre érkeztünk, de kissé kipihentük az út fáradalmait. Sajnos, ezen idő alatt a navigatio feljegyzésének igen fárasztó és hosszadalmas munkálatait kellett elvégeznem, miért is pihenésről szó sem lehetett.
Épen éjjeli őrségen voltam, midőn láttam, hogy a sötétségből egy nagy gőzös kezd kibontakozni és hogy ez lassan közeledik felénk. Erről mindjárt jelentést tettem parancsnokomnak, ki azonnal elrendelte a hajó alámerülését és támadásra való készenlétbe helyezését. Az ellenséges gőzös, melyet torpedózuzó is kisért, tőlünk több mint 2000 méter távolságban haladt, nem tudtunk sehogysem közelébe férkőzni.
Még a következő napokon is csak ezen a vizeken cirkáltunk. Láttunk még két ellenséges kórházhajót, több kisebb cirkálót és járőrnaszádot, de olyan messze távol haladtak el tőlünk, hogy nem lehetett őket megtámadni. A nap már lemenőben volt, midőn a legalkalmasabb fekvésben a nap és hajónk között egyszere két nagy ellenséges személyszállító hajó tűnik fel. A torpedó kilövéséhez az U 30-on már minden elkészült. A parancsnok a toronyból adja a fokokat, amely alatt ő az ellenséges hajót látta. Én megálapitottam a távolságot, — 800 métert — amennyire a hajó tőlünk van és már el is hangzott az utolsó parancs „Torpedó fertig,“ amelyre most már csak a parancsnok által egy villanyos gombnak a nyomása következhetett (amely nyomással a parancsnok a torpedó kilövését rendeli el), amidőn ebben a végzetteljes pillanatban mintegy varázsütésre kigyulladtak az ellenséges hajó vörös és zöldszínű lámpái. Tehát ezek is kórházhajók voltak és így megmenekültek. Mintha egy őrzőangyal lebegett volna a két, ellenséges sebesültekkel és betegekkel színig megtelt hajó felett.
A lemenő vakító napfénytől kápráztatva ugyanis mi nem láttuk a hajók jelzését és csak igy történhetett, hogy mi azokat személyszállító hajóknak néztük. Még három gőzöst láttunk, de szintén úgy kb. 10—15 tengeri mérföldre mellettünk elhaladni, mely után most már irányt vettünk arrafelé, ahol egy legutóbbi alkalommal ellenséges szállításokat észleltünk és amely helyre egy napi utazás után szerencsésen meg is érkeztünk.
Kecskeméti Közlöny. 1923. október 24. (1-2. oldal)
Az U. 30. első útja.
II. rész
Árbócerdők, füstfelhők már messziről jelezték azt, hogy jó helyen járunk, láttunk is már távol tőlünk kibontakozni és nagy sebességgel továbbhaladni két ellenséges gőzöst és két torpedózúzót, az igen erős hullámverés azonban hátráltatott bennünket abben, hogy azokat megtámadjuk. Csak harmadnap úgy két óra tájban reggel, midőn ismét én voltam őrségen férkőzhettünk lőtávolságra egy ellenséges gőzöshöz, melyet a viz alá merülve meg is akartunk támadni. A periskópon keresztül azonban a nagy sötétségben nem lehetett látni a hajót, miért is felmerültünk, hogy azt a vízszinén ágyúval támadjuk meg. A parancsnok már ki is szállt a toronyból, hogy helyet adjon az utána jövő tüzérnek, midőn rémülve látom,hogy visszalöki a tüzért, beugrik a toronyba és hallom, hogy gyorsan becsapja maga után a torony ajtaját és "Verdammt" kiáltás után rögtön parancsot ad a hajónak gyors alámerülésre. A tenger alatt aztán elmondja nekünk,hogy a megtámadott gőzös egy nagy szállítmánynak csak az első gőzöse volt, mely mögött még két más gőzös és egy torpedózúzó is haladt. A nagy sötétségben és a magas hullámok miatt a hátul levő egységeket mi nem láthattuk. Szerencsénkre ők se vettek minket észre és igy történhetett, hogy midőn kis idő mulva újból felmerültünk, az utolsó gőzösre kb. 500 méterről egy torpedót lőhettünk. A magas hullámok azonban kivetették és megrongálták a nagy sebességű lövedéket, így az nem ért céljához, de elég volt arra, hogy az ellenség észrevegyen bennünket. A leghátul haladó torpedózúzó gyorsan megfordult és teljes gőzzel felénk jött. Amidőn azon helyre ért, ahol bennünket a víz alatt sejtett, bombákat dobott le a tengerbe 30 méter mélységben. Nem értek el bennünket és csak a robbanásokat hallottuk. De a robbanások oly erősek voltak, mintegy közelünkben elsütött 10cm. ágyú dördülése és igen különösen hatottak ránk
Én ugyan még nem ültem üllő alatt, amelyre hatalmas gőzkalapács csapkod, de olyannak képzelem azt a megrázkódtatást és azt a hangot, melyet egy ilyen, közvetlenül az ember feje felett lecsapó pöröly létrehoz, mint ezen bombák robbanása volt. Tisztán lehetett hallani, midőn az ellenséges hajófedélzetről az aknákat gurítják, a loccsanást midőn ezek a vízre értek. Kis szünet után,(mely idő alatt az akna a beállított és szükséges mélységbe süllyedt) egy rövid, igen éles ütés és egy erős robbanás következett. Megrázkódtatott mindent, ami nem volt kis hajó(n)kon eléggé odaerősítve, vagy forrasztva. Erre aztán egy egészen különös zörej volt hallható, mintha a magasból sok-sok ezer kavicsot öntenének le a hajó fedélzetére,vagy mikor sürű, tojás nagyságú jégeső esik reá. Ezt a zörejt a bombák által a tengerben felvetett és hajónkra ismét visszaeső vízoszlopok okozták. A víz igen jó hangvezető és az esőt pld. 10—15 méter mélységben a tenger alatt még egészen jól lehet hallani.
Mikor a robbanások vége elhangzottak, lassan felemelkedtünk a tenger színére, hol azonban legnagyobb sajnálatunkra már nem láttunk egyebet, mint a messze távolban tovahaladó ellenséges hajók füstjét.
Ezen a vidéken alaposan el voltunk árulva, elhatároztuk tehát, hogy jelenlétünkkel most már más tájékot fogunk szerencséltetni és irányt vettünk északkelet felé. A rossz idő és a magas hullámok azonban ide is követtek bennünket, melynek jó hajónk egy ideig remekül ellentállhat, és az elemekkel való küzdelemben, végül mégis neki kellett a rövidebbet húzni. Egy napon, legnagyobb sajnálatunkra, bal gépünk tengelye eltörött. Igen nagy baj volt, mert most már csak egy gép végezte a még legalább is egy hétig tartó állandó és igen megerőltető munkát.
Elszomorodott szívvel megfordultunk tehát és irányt vettünk hazafelé.
Azok az élmények, amelyek ezután következtek, bizony nem tartoztak a kellemesek közé. Egy sánta géppel küzdöttünk, szűnni nem akaró óriási hullámok ellen. A torony csapóajtaja mindig be volt téve, nyílásain valahogy mégis behatolt a víz. A védekezés igen sok fáradságba és megerőltetésbe került. Ötödik nap végre mégis lecsendesedett a tenger, kitisztult az ég. Az ellenséges partok közelében mégis reászántuk magunkat arra, hogy egy-két napig ott maradunk, meglessük a hajók forgalmát és amennyire lehet, rendbe hoztuk szegény kis hajónkat. Azalatt kitűnő és kitartó gépészeink éjjeli és nappali munkával, dacára az igen kedvezőtlen viszonyoknak, rövid idő alatt némileg valahogy rendbehozták a hajót és a balcsavart. A szolgálatban lévő tisztek és legénység gondosan vigyáztak arra, hogy ellenséges hajók, repülők és tengeralattjárók váratlanul meg se lephessenek bennünket. A szolgálatmentes tisztek és legények pedig rendbehozták saját holmijaikat, elvégezték írásaikat és dolgozataikat és ha jutott nekik egy kis idő a nyugalomra is, megszólaltatták a gramofont és a fedélzeten nagy mosakodást is vittek véghez. A búvárhajón minden ember hetenként csak 2—3 liter vizet kap a mosakodásra. A pihenés óráiban aztán a legénység ezt a vizet felhozza a fedélzetre és ott olyan játszadozást és pocskolódást visznek véghez, mint ahogyan azt a kisgyerekek a fürdőzés közben szokták tenni.
Egy éjjel fél 12 óra körül, az utolsó negyedében levő feljövő hold még csak homályosan világította meg a tengert, amidőn egy közeledő nagy ellenséges torpedózúzót pillantottam meg. Azonnal alámerültünk és megtámadtuk. Várakozásteljes percek következtek. Most azonban nagy szomoruságunkra az eddigi eseteknek igen az ellenkezője adta elő magát t. i. az, hogy túl közel voltunk a nagy sebességgel épen fölöttünk elhaladó segédcirkálóhoz és mire parancsnokunk támadásra fordithatta hajónkat és a torpedó kilövéséhez mi előkészültünk, az ellenséges hajó már elhaladt felettünk.
Másnap délelőtt az ellenséges védővonal egységei (kb. nyolc gőzös, vitorlás és úgynevezett halászgőzös), melyek között még hosszú és mély hálók is voltak, zárták el utunkat. Hogy kikerüljük a reánk leselkedő veszedelmeket alámerültünk és mélyen a víz alatt folytattuk utunkat. Midőn végre a víz színe fölé merészkedtünk, már messze és lőtávolon kívül voltunk az ellenséges védővonaltól. Igen kellemetlenek ezek a védővonalak, mert nem csak az egyes hajók szórhatnak ezer veszedelmet a közelükbe jövő tengeralattjárókra, de még a közöttük levő, sokszor a hajóktól 4—500 méterre elhelyezett, igen erős dróthálók is. A buvárhajó ugyanis, hogyha, egy ilyen hálóba belekeveredik, csak sok időveszteséggel tud belőle kimenekülni, mely alatt a közelben leselkedő halászgőzös bombáival könnyűszerrel tönkreteheti a víz alatt vergődő búvárhajót. A védővonal sikeres áttörése után még egy napig meneteltünk a rossz idő miatt nagyobbrészt a víz alatt, mikor végre virradatkor megpillantotuk a saját jól ismert partvidékünket. A viharos északi szél még kissé megnehezítette az öbölbe való befutást, de a délelőtt folyamán mégis sikerült kikötni és partra szállani. Mindjárt lakosztályainkba siettünk, hol ismét emberi alakot öltöttünk magunkra.
Így végződőtt az én első utam az U. 30-as tengeralattjáró hajón. Adja Isten, hogy a többiekről is ilyen jókedvvel és ilyen egészségben a mostaninál azonban sokkal több eredménnyel és dicsőséggel térhessek vissza.
Vége.
Kecskeméti Közlöny. 1923. október 25. (1-2. oldal)
