2021. március 9., kedd

Pilóta portré: Gräser Ferenc

Gräser Ferenc 1892. október 18-án született Nyírmadán (más források szerint az erdélyi Medgyesen). A reálgimnázium elvégzése után 1911-ben felvételt nyert a budapesti magyar királyi József Műegyetemre (ma: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem), ahol a világháború kitöréséig hat szemesztert sikerült befejeznie. Ez idő alatt családjával Pozsonyba költözött, így a világháború kitörése után, 1914 október 26-án a császári és királyi 72. gyalogezredhez vonult be alapkiképzésre. 1915. január 1-jétől július 15-ig az esztergomi tartalékos tiszti iskola hallgatója volt. Augusztus 1-jén tartalékos hadnaggyá nevezték ki. Frontra vezénylését követően, 1915. augusztus 10-től 1916 júliusáig egy géppuskás osztag parancsnokaként tevékenykedett. Bő tizenegy hónapos harctéri szolgálatát csupán egy sebesülésből fakadó öthetes, a lembergi kórházban töltött lábadozási időszak szakította meg.

Gräser, miután elfogadták jelentkezését a Légjárócsapatokhoz, 1916. július 15-én kezdte meg tanulmányait a bécsújhelyi Repülő Tiszti Iskolán, ahol megfigyelőtiszti képzésben részesült. 

A tanfolyamot október 19-én fejezte be, ezt követően került az Isonzó-fronton tevékenykedő és gróf Eugen Somssich de Saard lovassági százados parancsnoksága alatt álló 2. repülőszázadhoz (FliK 2). A frissen érkezett megfigyelőtiszt rövid idő alatt bebizonyította, hogy lehet rá számítani. Kiváló kamerakezelésének köszönhetően nagyszerű felderítőfotókat készített, ráadásul a géppuskák üzemeltetése terén szerzett első osztályú tapasztalata sem jött rosszul az egységnek. 
Gräser Ferenc (1892 - 1918)
1917. február 10-én a Stefan Wenczel tizedes által vezetett, 29.58 lajstromjelű Hansa-Brandenburg C.I fedélzetén repülve aratta első légi győzelmét. Ellenfelüket, egy olasz kétüléses Farmant Tolmeintől nyugatra, Jeza közelében sikerült a földre kényszeríteniük, ám mivel a heves tűzpárbajban az ő gépük is megsérült, muszáj volt kényszerleszállást végrehajtaniuk, amelynek során az osztrák-magyar Brandenburg is összetört.

Miután május 20-án Franz Wognar őrmester társaságában második igazolt légi győzelmét is elkönyvelhette, a hónap végén áthelyezték az Isonzó-front egy másik egységéhez, a 32. repülőszázadhoz, amely Richard Hubner százados parancsnoksága alatt állt.

Gräser ennél az egységnél kezdte meg hivatalos pilótaleckéit, amelyek zömmel Franz Fraueneder őrmester irányítása mellett zajlottak. Villámgyorsan beigazolódott, hogy a vérében van a repülés. A század bevetési naplói szerint 1917 szeptemberében – habár állítólag hivatalos pilótaigazolványt soha nem kapott – zömmel repülőgép-vezetőként indult bevetésre.

Tehetségét mások is felismerték, így október 1-jén újabb áthelyezés várt rá. Ezúttal az Osztrák-Magyar Monarchia egyik vadászrepülő-egysége, a FliK 42J volt a célállomás. A Háry László százados irányítása alatt álló század Prosecco repülőterén, Trieszttől északra állomásozott és minden szempontból ütőképes technikának bizonyuló Albatros D.III (Oef) repülőgépekkel volt felszerelve. 

Nem sokkal azt követően, hogy Gräser megérkezett új alakulatához, október 24-én megkezdődött a tizenkettedik isonzói csata, amely a caporettói áttörés révén a Monarchia egyik legnagyobb katonai sikerével ért véget december 2-án. Az újdonsült vadászpilóta az első három nap alatt nem kevesebb, mint négy légi győzelmet könyvelhetett el magának. Talán ne túlzás azt állítani, hogy egyik pillanatról a másikra vált ásszá.
Gräser Ferenc Albatros D.III gépe. (Dalibor Feuereisl rajza)

A diadalmenet ezt követően is folytatódott. A csata bő egy hónapos időszaka során Gräser nyolc igazolt győzelmet ért el. Győzelmeit két vadászrepülőgép, egy megfigyelőballon, két kétüléses felderítő- és három vízi repülőgép ellen érte el.

1918 januárjában került az újonnan felállított 61. vadászrepülő-századhoz (FliK 61J), amely a szintén tíz légi győzelemmel büszkélkedő, majd haláláig tizenöt igazolt győzelemig jutó Ernst Strohschneider tartalékos főhadnagy parancsnoksága alatt állt. Az egység Motta di Livenza repülőterén állomásozott, Velencétől 44 kilométerre északnyugatra.

Gräser Ferenc 1918. január 26-án nyitotta meg itt elért légi győzelmei sorát, amit 30-án egy századparancsnokával közösen elért siker követett. Február 24-én egy Macchi M.5 repülőcsónak, március 8-án egy kötött megfigyelőballon esett áldozatául. 12-én két Ansaldo S.V.A. 5 felderítő-repülőgép következett a sorban, ám balszerencsés módon a rossz látási viszonyok között csupán az elsőt igazolták vissza. Március 16-án megint csak egy Ansaldo járt szerencsétlenül. 

Utolsó, 18. légi győzelmét Noventa di Piave közelében aratta, egy olasz kétüléses SAML S.2 lelövésével, amely osztrák-magyar területen lángolva csapódott a földbe.

Gräser Ferenc gépének roncsa.

Gräser, aki Strohschneider halála után átvette a század parancsnokságát, 1918. május 17-én halt hősi halált. A végzetes bevetés során a FliK 12P egyik, az ellenséges vonalak mögé mélyen berepülő felderítőgépe számára biztosított vadászfedezetet. Alighogy elhagyták Treviso légterét, egy három vadászrepülőgépből álló ellenséges kötelékbe ütköztek. A kialakuló légi harcban az olasz 78. repülőszázad  pilótájának, Antonio Chiri őrmesternek jutott a dicsőség, hogy Melna közelében halálos csapást mérjen az osztrák-magyar Albatros D.III-ra, amely lángolva zuhant a mélybe. 

Gräser Ferenc halálával nem csupán egy kiváló vadászpilótát, de egy szeretetre méltó, vidám természetű, nagy népszerűségnek örvendő embert veszített el a császári és királyi Légjárócsapatok állománya.

Kitüntetései:
Lipót Rend lovagkeresztje hadidíszítménnyel, kardokkal (posztumusz)
Vaskorona Rend III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal 
Katonai Érdemkereszt III. osztálya hadidíszítménnyel, kardokkal
Bronz Katonai Érdemérem hadiszalagon, kardokkal
Ezüst Vitézségi Érem II. osztálya


Forrás: Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.

Read more...

2021. január 31., vasárnap

Tengerész portré: csicseri Csicsery László

Csicseri Csicsery László 1883 szeptember 3-án született Munkácson. Csicseri Csicsery Zsigmond (később) vezérőrnagy legidősebb fia volt. László az elemi iskolát 1889 és 1903 között Munkácson járta ki, a katonai alsó reáliskolát pedig 1903 és 1907 között Kismartonban. 1907-ben felvételt nyert a fiumei tengerészeti akadémiára, ahol 1911 június 15-én másodosztályú tengerészkadétként végzett. 

1913 június elsején tengerész zászlós, majd 1915 május elsejétől fregatthadnagy. 1915 augusztus 20-án a 78 T torpedónaszád második tisztje. Számos bevetésen vett részt: Pelagosa bombázása 1915 szeptember 8-9-én, 1915 december 30-án a Novara gyorscirkáló társaságában futott ki a 74 T, 77 T, 80 T és 81 T torpedónaszádokkal az otrantói szorosba. 1915 február 7-én, 3 óra 15 perckor a Helgoland gyorscirkáló és a 61 T, 83 F, 87 F, 88 F, 74 T és 80 T torpedónaszádok társaságában futottak ki Gjenovic állomásról, hogy felmentsék a Liverpool és Bronzetti  nevű ellenséges egységek által üldözött Wildfang rombolót. 3 óra 45 perckor tértek vissza Cattaróba, de 5 óra 40 perckor ismét kifutottak, mivel ellenséges egységeket jelentettek. Tűzpárbajt vívtak az olasz Abba, Ardente Airone és Ardea rombolókkal. 1915 augusztus 6-án Csicsery saját kezűleg deaktivált és semmisített meg egy hibás aknát. 1916 november 8-án megkapta a bronz katonai érdemérem (Signum Laudis) a kardokkal kitüntetést.
csicseri Csicsery László (1883 - 1919)
Ezután átvezényelték a tengeralattjáró állomásra és az SMU 15 tengeralattjáró második tisztje lett Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, akivel számtalan bevetésen vett részt. Gjenovic állomásról kiindulva számos bevetést teljesítettek az Albánia és Brindizi előtti vizeken. 1917 júliusában a németek átadták az UB 47 tengeralattjárót, és 1917 június 30-án az SMU 47 Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt az osztrák-magyar flotta szolgálatába állt. Az első bevetésen Csicsery is részt vett, de nem jártak sikerrel. 1917 október 17-én a brit H4 tengeralattjáró két torpedót is indított az SMU 47-re, de egyik sem talált. 1917 december 5-én Csicsery László megkapta az ezüst katonai érdemérem a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. Az 1918 január 3 és 24 közötti cirkálás során elsüllyesztették a francia 1435 BRT-s Mica gőzöst. Ezután a hajó Pólában dokkba állt és kijavították. 1918 január 29-én Molitor felterjesztette kitüntetésre Csicseryt, amit azzal a megjegyzéssel utasítottak el, hogy „nem felel meg a 7500 tonna konvojból” követelménynek. 1918 április 4-én Hugo Freiherr von Seyffertitz sorhajóhadnagy vette át az SMU 47 parancsnokságát. Az 1918 május 2-től 25-ig tartó cirkálás során elsüllyesztették a brit 5251 BRT-s Itinda gőzöst. 1918 májusában Csicsery megkapta a harmadosztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítményekkel és a kardokkal. 1918 július 25-én parancsot kaptak, hogy hajózzanak a Laghi-fokhoz, mivel egy lehallgatott olasz üzenet szerint az olaszok partra akarnak szállni. Másnap, 13 óra magasságában, észlelték a francia Le Verrier tengeralattjárót és megtámadták. A torpedó azonban célt tévesztett. A parancsnok rosszul becsülte meg az ellenséges tengeralattjáró távolságát és a periszkóp bele ütközött. A periszkóp elhajlott, a torony burkolata benyomódott, és a toronynyílást nem lehetett kinyitni. A támadást ezért félbe kellett szakítani.
Cicsery László az SMU 17 fedélzetén.
Csicsery László elvégezte a tengeralattjáró parancsnok kézpzést, és 1918 augusztus 28-án az SMU 21 parancsnokának nevezték ki. A tengeralattjáró azonban Pólában volt javításon, és szeptember elején kellett újra szolgálatba állnia. Ennek ellenére a háború végéig sem került bevethető állapotba. 

A háború után hazatért Magyarországra, és Böhm Cosimus korvettkapitány, a magyar Dunaflottilla parancsnokának vezérkari főnöke lett. A Dunaflottillát először a csehszlovák megszálló erők ellen vetették be. Csicsery 1919 júniusában a monitorlázadás egyik vezetője és szervezője lett.

A felkelésben a Maros monitor valamint a Pozsony és Fogas őrnaszádok vettek részt. Később a Lajta monitor és a Komárom őrnaszád is csatlakozott hozzájuk. A felkelés azonban sikertelen maradt, és a hajók visszavonultak Baja irányába. 1919 június 26-án, Paks magasságában, a Munka gőzös felvonta a vörös lobogót és tüzet nyitott a Komárom és Pozsony őrnaszádokra. A Komárom őrnaszád tornyát egy találat érte. Máhr Jenő sorhajóhadnagy, a hajó parancsnoka azonnal elesett, míg Csicserynek mindkét lábát leszakították a repeszek. A sebesülteket a Lajta monitorra vitték, mivel azon a hajón tartózkodott a flottilla egyetlen orvosa, Dr. Tima János. De minden igyekezet ellenére, 17 óra magasságában, Csicsery László belehalt sérüléseibe.
Máhr Jenő és Csicsery László sorhajóhadnagyok újratemetése.
Máhr és Csicsery sorhajóhadnagyok holttestét 1919 június 28-án a szerb megszállás alatt álló Bajára vitték, ahol katonai tiszteletadással temették el. A tengerésztiszteket szeptemberben exhumálták, majd a budapesti Kerepesi temetőben két szomszédos sírba temették. 1958-ban a temető vezetősége úgy döntött, a sírokat felszámolja. Újsághirdetések útján hívták fel a leszármazottak figyelmét, hogy határidőre exhumálják a halottaikat. A Csicsery család eleget tett a felhívásnak és Lászlót másodjára is kihantolták, majd szüleivel együtt elhamvasztották és a Farkasréti temető kolumbáriumában helyezték végső nyugalomra. Mivel Máhr Jenőnek nem jelentkeztek a rokonai, sírja még mai is áll, a mellette levő hely, ahol Csicsery sírja volt, pedig továbbra is üres! Csicsery László nevét 1920 és 1945 között egy utca viselte Angyalföldön. A kommunista hatalomátvétel után az utca nevét Gergely Győző utcára változtatták. 

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

2021. január 23., szombat

Tard története a háború kitörésétől a békekötésig

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel kezdetét vette a minden korábbinál nagyobb pusztítást hozó, 1918-ig tartó világégés. Az I. világháborúban 362 helyi lakos vett részt, akik közül Csíkvári monográfiája szerint 78-an haltak hősi halált, míg 31-en lettek hadirokkantak. A volt katonák közül 3 személyt avattak vitézzé. A helyi adatok szerint 48 ember életét követelte a háború. Az áldozatok és a hősök neve a Hősi emlékművön olvasható a II. világháborúban elesettek és az 1950-es években mártírhalált szenvedtek nevével együtt.

A lakosok nehezen élték meg az I. világháború éveit. Egymást követték a nehéz gazdasági évek, a rossz terméseredmények. Az üzletekben egyre több terméket csak jegyre lehetett megvenni, majd egyes cikkek teljesen eltűntek a polcokról. Nem volt hús, zsír, liszt, petróleum, gyufa és cukor. A terményrekvirálás azonban ekkor sem szünetelt. A háború miatt előírt beszolgáltatási kötelezettségeket teljesíteni kellett, amiről szuronyos katonák és csendőrök gondoskodtak.

A földeken mutatkozó munkaerőhiányt a nõk és a gyerekek fokozottabb munkába állításával, illetve hadifoglyokkal próbálták pótolni. A dolgozó hadifoglyokat a gazdának kellett kosztoltatni, akik fizetést nem nagyon kaptak. A nagy mezei munkák idején több mint száz hadifogoly dolgozott Tardon.

A településre nehezedõ terheket növelte a faluban elszállásolt menekültek ellátása. 1917-ben például Erdélyből 132 etédi menekült tartózkodott Tardon, akik visszatelepítését a helyi elöljáróság folyamatosan szorgalmazta. A gyimes középlaki menekültek 1917-ben bepanaszolták a tardi jegyzőt, mivel az nem fizette ki a törvény szerint nekik járó 1–1 korona napidíjat. A jegyző tettét azzal indokolta, hogy a menekültek keresetet találnak a tardi bérgazdaságban. A segélyt kezdetben élelmiszerben kapták, de a menekültek rájöttek, hogy ahhoz a falu és a környezõ települések lakóitól adomány révén is hozzájuthatnak, ezért azt pénzben kérték. Az élelmiszert ezt követõen koldulással szerezték be, majd az adakozás után elõálltak jogaikkal. A jegyző szerint minden menekültnek volt megtakarított pénze, s az uradalomban a 12 éves gyerek is napi 2 koronát kereshetett. Levelében a következőket írta az alispánnak: „Amíg egy hadban lévő asszony 3–4 gyerekével napi 2 koronából kénytelen magát fenntartani, addig a menekült 4–5 korona segélyt kapva lopja a napot” Az alispán a panaszt kivizsgálva elismerte, hogy Pigecky Béla tardi jegyző a törvénynek megfelelõen járt el – amely kimondta, hogy a menekülteknek munkaalkalmat kell adni, s aki a munkát megtagadja, segélyre nem jogosult –, de a menekültek ügye országosan kivételes elbánást igényelt. A téli hónapokban a megélhetés drága és nehéz volt, tehát a jegyzőnek nem volt joga a napi megélhetést biztosító segély leszállítására. Az alispán a tardi jegyzőt a törvények betartására utasította.
Tardi utcarészlet. (1906)
1918 őszére a Monarchia és Németország háborús veresége már nyilvánvaló volt. Október 17-én maga a volt miniszterelnök, Tisza István ismerte el a kép- viselõházban elmondott beszédében, hogy a háborút elvesztettük. Az ország politikai életében felgyorsultak az események. 1918. október 24-én Nemzeti Tanács alakult Károlyi Mihály vezetésével. Október 30–31-én a lezajlott Őszirózsás forradalom eredményeként Károlyi Mihály alakított kormányt. November 3-án a már nem létezõ Osztrák-Magyar Monarchia letette a fegyvert. November 13-án IV. Károly gyakorlatilag lemondott uralkodói jogainak gyakorlásáról. November 16-án összeült a Nagy Nemzeti Tanács, és a törvényhozó hatalom kompetenciájába tartozó döntéseket hozott. Az I. számú néphatározat többek között kimondta, hogy Magyarország minden más országtól független és önálló Népköztársaság. A bel- és külpolitikai nehézségek közepette a Károlyi-kormány hozzá- látott, hogy lerakja a demokratikus Magyarország közjogi alapjait.

Az események hatására helyi Nemzeti Tanács alakult a faluban, melynek elnöke Komáromi Ferenc lett. A tardi Nemzeti Tanács működésérõl keveset tudunk. Az 1918. december 14-ei ülésükre meghívták az iskolaszék néhány tagját, hogy a hat éve közmegelégedésnek örvendõ Kopper Erzsébet tanítónõt állásából felmentsék. Közölték vele, ha nyolc nap alatt hivataláról nem köszön le, akkor õt bútoraival együtt a falu végére ki fogják zavarni. A december 15-ei iskolaszéki ülés kiállt a tanítónõ mellett, s elítélte a Nemzeti Bizottság illetéktelen döntését. A katolikus pap ugyancsak a Nemzeti Bizottság ellen emelt szót a vármegyénél, védve a közmegbecsülésnek örvendõ tanítónõt. A plébános szerint a bizottság tagjai a falu legrenitensebb tagjaiból állt, akik ittasan hozták meg határozatukat, és olyan ügybe avatkoztak, ami nem volt az õ dolguk.

Az orosz frontról hazatérõ katonák között voltak, akik a kommunista eszmékkel megismerkedve, azok itthoni terjesztésébe kezdtek. Béres Lajos, Daragó Miklós és Hegedüs Balázs a hagyomány szerint a vörösök oldalán harcolt az orosz polgárháborúban. Hazatértük után megfenyegették a községi jegyzőt, aki azonban keményen fellépett ellenük. A templomban a pap is nyugalomra intette az embereket, és az uradalom vezetõi is csitították az elégedetlenkedőket. A faluban tömegmegmozdulást, összejövetelt nem engedélyeztek. A nyugalmat végül sikerült fenntartani.

A kül- és belpolitikai változások következményeként 1919. március 21-én Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Március 26-án Tardon is megalakult a direktórium, melynek elnöke Spisák János, egy 3 holdas paraszt ember lett. A direktórium tagja lett a jegyző és a volt községi elöljáróság is. Megalakulásukat követõen gyűlést tartottak az iskolában, ahol a lakosok földosztást követeltek. A fő szószóló Rubicsek uradalmi tiszttartó volt. Kihirdették a föld közös tulajdonát, és a gazdaság irányítását a volt uradalmi szakemberekre bízták, amit a lakosok nagy része nem kis elégedetlenséggel vett tudomásul.

A község szegény és nincstelen lakossága kezdetben rokonszenvezett a tanácskormánnyal. A helyi igazgatási szervek is gyorsan felálltak. A Földműves Tanács tagja volt Kleszó József, Szolnoki József, Pap András, Szemán Dezső, Molnár József és ifj. Ádámi András. A Munkástanács tagja volt Juhász Kálmán, Orosz András, Csábrándi András, Ináncsi János, Molnár András, Ónodi László, Csulik József Ágoston és Tóth Kálmán. A Katonatanács tagja volt Molnár József, Pap Ferenc, Böcskei János, Dusza János, Szepesi Dezső és Ádámy Béla. A Birtokrendezõ Bizottság tagja volt Csupor Lajos, Gáti Máté és Ádám Béla. A helyi Direktórium tagja volt Matusek Pál, Szendrei Bálint és ifj. Spisák János.

1919 áprilisában a faluban megalakult a Magyarországi Szocialista Párt helyi csoportja, melynek titkára Jászberényi Dezső tanító lett. A földmunkásoknak és a kisgazdáknak is volt tardi szervezete. A szocialista párt titkára fegyverviselés engedélyezése ügyében benyújtott kérelmében április 14-én arról írt, hogy a pártnak 384 tagja volt Tardon, ami tekintélyes létszámot jelez.

Sokan voltak azonban, akik ellenezték az új elveket. A helyi Vörös Őrség közülük egyre-másra tartóztatta le a szerintük izgató elemeket, elsőként Kis András gazdát.

A községből a Vörös Hadsereg szervezésekor 7 tardi lakos állt katonának: Béres Lajos, Béres József, Jászberényi János, Hegedüs Balázs, Fehér László, Daragó Miklós és Klein László. A toborzás Szomolyán történt, ahonnan április 5-én Horváth Károly segédjegyző, mint századparancsnok vezetésével vonultak előbb Emődre, majd Miskolcra a csehek elleni harcra.

A tanácskormány 1919. augusztus 1-jén lemondott. A faluba román megszállók érkeztek. Augusztus 5-én két román katona kidoboltatta, hogy ellenõrzés végett mindenki vigye a lovát Mezőkövesdre. Ezt a tardiak közül többen megtették, s így mintegy 15 pár lovat elvittek a községből.

Szeptember 6-án Egerből három román katona érkezett a faluba, s élelmet rekviráltak. A bírót nem találva – aki fáért ment az erdőbe – az õt helyettesítõ soros testületi tagtól, Kis Andrástól követelték az általuk igényelt malac átadását. Kis András Galambos Imre hitessel Glück Edének egy két éves borját jelölték ki a katonáknak átadandó állatnak.

A tardi egykori vöröskatonák a tél beálltáig a hegyekben bujdostak. A korábban, még augusztusban hazatérteket – Béres Lajost és Józsefet, Daragó Miklóst és Hegedûs Balázst – szeptember 2-án a románok elfogták, és a noszvaji gyűjtõtáborba vitték, ahonnan szeptember 8-án sikerült megszökniük. Egyesek hazatértek, míg mások külföldre távoztak.

Az 1919-es eseményekhez kapcsolódó adalék, hogy 1919. június 18-án a 3. vörös repülõszázadból Szebeny Miklós tábori megfigyelõ és Ezékiel András tábori pilóta Tard község határában lezuhant sérült repülőgépével. A zuhanásnál Szebeny meghalt, míg Ezékiel súlyosan megsebesült. Ez a UCI típusú gép egy korábbi, a Gyepdűlőnél kényszerleszállást végző repülõgép megsegítésére érkezett volna Tardra, melynek egy héten át csodájára jártak a tardiak és a szomszédos községek lakói, mivel repülõt azelőtt még sohasem láttak.

A román megszállók 1919 novemberében elvonultak, a régi rend ezzel helyreállt. Közrend elleni kihágások, hatósági sértések, kisebb-nagyobb lopások azonban sokáig napirenden voltak. Gál András 1920-ban a községházánál szította a kedélyeket, aminek a csendőrök vetettek véget. A főszolgabíró 1924. május 26-ai, Tardról szóló jelentésében a következőket jegyezte fel: „A község lakosságának ezen magatartására a forradalmak alatti nagyhangú szájhősök vannak még mindig befolyással, s ezek irányítják a hadjáratot minden hatósági intézkedés ellen, s ezek bénítják minden esetben az elöljáróság munkáját.”

A közrend teljes helyreállítása érdekében az elöljáróság csendőrõrs felállítását kezdeményezte a faluban, de azt a főszolgabíró véleményével ellentétben a minisztérium nem látta indokoltnak, és a kérést elutasította, ahogy tette azt 1920-ban és 1922-ben is. Tard továbbra is a Mezőkövesden vagy a Tibolddarócon székelõ csendőrörshöz tartozott
Tardi pár 1921-ben.
Az 1920. június 4-én megkötött trianoni béke a tardi lakosok körében is elkeseredettséget és mélységes ellenszenvet váltott ki. Nem volt szükség propagandára, hogy általánossá váljon a revízió igénylése. A község népe is évtizedekig élt abban a reményben, hogy sikerül változtatni az erővel kikényszerített igazságtalan határokon. A helyi képviselőtestület 1921-tõl az 1940-es évekig minden ülését azzal kezdte, hogy felhangon elmondta a magyar hiszekegyet. A falu végén, a Tatárdombon a leventék meszelt kővel rakták ki a Kárpát-medencét azzal a felírással, hogy „Nem, Nem, Soha”.

Read more...

2020. december 27., vasárnap

Repülő jön - A Nagy Háború anekdotái - LIV.

A galíciai síkokon úgy tűz a nap, mintha apró és forró aranynyilak zuhannának le garmadában. A lapos föld lomhán nyújtózik: bágyadtan szendergő, mint a jóllakott ember. Messze távolban előttünk a lembergi hegyek kéklenek, mögöttünk a Kárpátok húzódnak hosszan, szintén kékes párázatban. Balkézt síkba vesző keskeny vonal: a vasúti sin, túl rajta fehér sáv: a néptelen országút, melynek porát csak nagyritkán veri föl nagytestű autó, vagy apró szekér, esetleg verejtékes arcú lovas. Csatatérből — úgy, ahogy ezelőtt képzeltük — semmi. Dus lombú fák közül apró tanya villanik elő, távolabb falutornya, a síkon mindenütt aranysárga és zöld: lehet vetés, virág vagy az ugaron hagyott szántó kéretlen terméke: holmi zöld össze-vissza növényzet. A domboldalban, lekonyuló fák leveleit súrolva, szélesen elterült mederben folyik a víz, kikerülve és körülölelve apró, sivár kavicsszigeteket, amelyek világos sárgás színben fénylenek a nap sugárözönében. A legbékésebb és a legjelentéktelenebb táj, amelyet el lehet képzelni. A Béke-országból idecseppent utas talán végigsuhanna tekintetével a nagy lapályoson és zörgő szekeréről útszéli csárdát vagy falut kémlelne, ahol hűvös és homályos ivóban fapadon pihenhetné ki az út fáradalmait és savanyú bort méretne a bozontos fejű galíciai korcsmárossal. A szapora, tompa pukkanások és öblösebb dörrenések — mind veszítenek a hangjukból ezeken a forró és nyílt földeken — mondom, ezek a zajok sem zavarnák kánikulásan bágyadt szemlélődésében, mert fölcsigázatlan idegeivel holmi békés magyarázatot adna a hangjelenségeknek, bóbiskolván a gondolkozás erőltetése nélkül:

— Valahol a hegyekben sziklákat robbantanak!

Pedig ez a lapály csatatér, amelyen áll a harc ha nem is a forrójában, csak úgy: oldallengésben. Ellőttünk láthatatlan rajvonalak, a pagonyokban meglapuló tartalék, a fehér és békés tanyák tövében zömök ágyúk. Túlnan, a homokos földbe beásva, idegen, gyűlölködő ország fiai: az ellenség. A tartalékjai szintén a pagonyokban hasalnak, az ágyúi más, éppen olyan fehér és békés tanyák tövében ásítanak felénk, mint a mi ágyúink feléjük. Náluk is, nálunk is, mint a magányos madár az erdőben, láthatatlanul kuporodik egy lombos fán a tüzérségi megfigyelő és apró földhányásokból szürke telefondrót kígyózik előre és zümmögve duruzsolja a parancsokat, amelyek mozgatják a megbújó, láthatatlan ellenfeleket.

Nem nagyon félelmetes az egész. A puskagolyók apró szisszenéssel fúrják magukat a szikkadt rögbe, néha egy-egy shrapnell lehel apró, bodor füstgomolyagot a nyári égboltra, legfölebb, ha a kiskaliberű gránát ver föl nagyobb zajt, amint sötétes földoszlopot lendítve a magasba, meghal az esőért lihegő földben.

Hirtelen kis mozgás támad: a tartalék megelevenedik, a legények puskához nyúlnak és kifelé kúsznak az erdőcske szélére. Néhány tiszt messzelátó után kap és a tüzérségnél bizonyára zümmögve megszólal a telefon:

— Repülő jön!

A ragyogó égbolton semmi. Az ember hiába kémlel bele az azúrba: gyengén remegő kékes levegő, még csak a cikkázó fecske fekete teste se zavarja az egyszint. De elől meggyorsul a fegyvertüz. Egy-két shrapnell rohan föl és elpukkanva, hangtalanul ugat a bejelentett jövevény elé. Azután a sajgó, de kínzottan kitartó szem fölfedez egy apró pontot, amint sebesen közeledik és nő. A shrapnell tömör füstfelhőcskéje messze úszik a ponttól, de a repülőgépen ülők mégis észrevették, mert kevéssel az első lövések után újra eltűnik a pont. Most egy kis csöndesség következik. Jól tudjuk, hogy a repülőnek, ha látni akar, lejjebb kell ereszkednie. A rajvonal fölött már alább fog suhanni, mert bizonyos, hogy födött lövészárokból úgy sem tudnak ártani neki. Az ő számára az a veszélyes terület, amelyik a rajvonal és a tartalék, illetőleg az ütegek közé esik. De éppen ez érdekli, mert a rajvonalunkat túlról is meg tudják állapítani. Ezen a téren tehát alább kell szállnia.

Csakugyan jön. A kékségből kis feketés pont zuhant alá. Nő, nő, végre a motor kattogását is lehet hallani. A motor rendetlenül kattog, baj van, pedig egészen bizonyos, hogy eddig golyó nem érhette. De ez rendszerint így esik: ha valami hiba jelentkezik, az mindig a veszélyes területen történik.

Sortűz, utána megint csönd: lehallatszik a gép beteges zakatolása. A nagy vászonmadár nagy ívben hullámzik a levegőben, nem úszik keményen előre. Odafönt az orosz pilóta bizonyára a motorral vesződik, a megfigyelő ezzel nem törődve, kihajol a gépből és lefelé kémlel. Most már világosan lehet látni előrenyúlt felső testét. Újabb sortűz, két erősebb dörrenés, a kis fehér felhők itt gomolyognak a gép körül: a gép látszólag sérülés nélkül, de erősebben hullámozva mozog.

— Eltaláltuk, — vélik néhányan, de ezt semmiképpen sem lehet tudni, mert a repülőgép, ha golyó érte is, nem vet bukfencet a levegőben, mint a meglőtt nyúl. Az orosz gép is úszott tovább, csak mélyebbre ereszkedett.

Három sortűz gyors egymásutánban: három erőteljes sortűz. Újabb ágyúdörrenések. A repülő eléri a leghátrább eső vonalat. Most kész a munka java, most meg kellene fordulnia. Az ágyúk már nem tehetnek kárt benne, csak amikor majd visszafelé jön. A legénység újra tölt és hátrakémlel, tekintetével követi a vászonmadarat. És ekkor a vászonmadár hirtelen megnő, az orrával a föld felé fordul és kezd hihetetlen gyorsasággal közeledni a földhöz.

— Leszáll! — kiáltja mindenki és rendetlen csoportok iramodnak hátrafelé.

A gép ezalatt egészen lent jár már. Pontosan látható a pilóta is, a megfigyelő is. De pontosan látható az erőfeszítés is, amelyet a bátor orosz pilóta kifejt. Világos, hogy nem akar épségben leszállni: azon mesterkedik, hogy a gép valahogy a balszárnyáyal érjen földet. A katonák feléje futnak, nem lőnek. A pilóta buzgón hadonász, amint később kisült, az olajkészletet öntötte a szárnyakra. Azután nagy reccsenéssel a röghöz vágódik a gép: a balszárny, ahogy a repülő tervezte, teljesen ronccsá morzsolódik. A két tiszt kiugrik, mind a kettő egyszerre nyúl a tűziszerszámhoz és meggyújtja a gépet. A nap sugárözönében nem látni a tüzet, csak halvány füstcsík árulja el, hogy mi történt. Azután mind a két tiszt — bicegve — eliramodik a közeli erdőcske irányában. Néhány lövés, a két tiszt eléri az erdőt. Tőlünk nyomban patrullok rohannak a fák felé: a fiuk súlyban tartott fegyverrel törtetnek keresztül a napsütétes mezőn, hogy kézrekerítsék a zsákmányt. Eltűnnek a fák alatt. Többen elérik az égő repülőgépet és óvatos távolban, körülállják. Közeledni nem lehet, mert víz nincs és a motor robbanni fog. Mások a patrullok után néznek és izgatottan lesik a vadászat eredményét.

—Ott! — kiáltja hirtelen az egyik szemlélő és az erdő felé mutat, amelytől két ember körvonala válik el. Az orosz repülők jönnek a mieink felé. Lassan közelednek, az egyik támogatja a másikat. A mieink odaszaladnak és megállnak a két tiszt előtt.

—Megadjuk magunkat, — mondja németül az egyik és mind a ketten kimerülten leülnek a forró földre. Egy tiszt tábori kulacsából vízzel kínálja őket: isznak. A cigarettát visszautasítják.

—Kostelnicky Szergej a nevem, — mutatkozik be az idősebb, a megfigyelő tiszt. — Tüzérhadnagy a vladivosztoki parterődítéseknél.

Azután elhallgat, még azt sem mondja meg, hogy ki a parancsnoka és melyik sereghez tartozik. A pilótát Falz-Feinnek hívják, a neve szerint német származású. Fiatal zászlós, de elszánt pilóta. Ez a harminchetedik repülése. A Dnyeszter túlsó partjáról indult és kétezer méter magasságban defektus érte a motort. Egy shrapnellünk is talált és a két tiszt könnyen meg is sebesült. Kénytelenek voltak a leszállással, de úgy intézték, hogy a gép tönkremenjen. Amikor az erdőbe szöktek, a zászlóst szivgyöngeség lepte meg és ezért tértek vissza. A mi tisztjeink lefotografálták az orosz repülőgép romjait, hogy ezzel hódoljanak az orosz repülők kötelességtudásának és lélekjelenlétének. Később a két tisztet Tarnovba vitték, de tiszti becsületükhöz hiven ott is megtagadtak minden fölvilágosítást.

Mindez napokkal ezelőtt történt, most újra találkoztam a két bátor repülővel.

—Tudják az urak, hogy Lemberg újra a mienk? — kérdeztem.

— Az nem lehet, — mondja hevesen a zászlós és elnézett a hegyek felé.

Szegény bízó, rajongó, becsületes katonája a fehér cárnak, de kevesen vagytok ilyenek!


(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916,)

Read more...

2020. november 17., kedd

Bajtársak - A Nagy Háború anekdotái - LIII.

A fasor fáiról csöpög a víz; alacsonyan és gyorsan szállnak a felhők. Néhány legfiatalabb évjáratbeli katona jő velünk szemben. Vörös karszalagokat viselnek. 

– Le a vállrojtokkal! – kiáltja egyik, és nekiugrik Ludwignak.

– Fogd be a szád, te porosfülű – mondom én, és félretolom.

Többen is tolakodnak oda és körülfognak bennünket. Ludwig nyugodtan végignézi a legelsőt, s továbbmegy. Az kitér előle. De aztán megjelenik két matróz és rárohan.

– Disznók, hát nem látjátok, hogy sebesült? – ordítom, s ledobom a hátizsákomat, hogy szabadabb legyen a kezem. De Ludwig már a földön hever, hiszen jóformán védtelen a karján lévő seb miatt. A matrózok tépdesik az egyenruháját s taposnak rajta. 

– Hadnagy! – rikácsolja egy asszonyi hang –, üssétek agyon a vérebet.

Még mielőtt segíthetnénk neki, olyan ütést kapok az arcomba, hogy megtántorodom. 

– Bitang – lihegem, s teljes erőmből hasba rúgom a támadómat. Nyögve felfordul. Tüstént három másik támad rám. A kutya nyakába ugrik az egyiknek. A többiek azonban lerántanak a földre.

– Sötét van, elő a késsel! – kiáltja az asszony.

A dobogó lábak között látom, hogy Ludwig szabad bal kezével fojtogat egy matrózt, akit úgy tudott leverni a lábáról, hogy alulról beleütött a térdhajlásába. Nem engedi el, bár a többiek hatalmasan püfölik. Nekem valaki övszíjjal csap a koponyámra, egy másik a szájamra lép. Farkas ugyan tüstént belekap a térdébe, de nem tudunk felállni, újra meg újra leütnek s kásává akarnak tiporni. Dühtől őrjöngve próbálok a revolveremhez nyúlni. De ebben a pillanatban egyik támadóm hanyatt esik mellettem a kövezeten. Még egy puffanás – egy másik esik össze ájultan, tüstént utána egy harmadik –, itt csak Willy dolgozhat. 

Sebes vágtatva ért oda, hátizsákját már közben ledobta, s most tombolni kezd. Két embert egyszerre fog nyakon s egymáshoz veri a fejüket. Tüstént elájulnak, mert ha Willy megvadul, olyan, mint egy eleven kovácspöröly. Kiszabadulunk, felugrunk, de a többiek már meglépnek. Még sikerül egyiküknek keresztcsontjához vágnom a hátizsákomat, aztán csak Ludwiggal törődöm. 

Willy már üldözőbe vette őket. Látta, hogy a két matróz megütötte Ludwigot. Az egyik elkékülve, nyögve hever a csatornában – feje fölött a kurrogó kutya –, a másik után úgy száguld lobogó hajával Willy, mint egy vörös orkán. 

Ludwig karján szét van tiporva a kötelék. Vér folyik keresztül rajta. Arca összefenve, homlokát rúgás sebezte meg. Letörülközik s lassan föláll. 

– Sokat kaptál? – kérdezem. Holt haloványan rázza a fejét.

Willy eközben elcsípte a matrózt, s úgy vonszolja felénk, mint egy zsákot.

– Ebadta disznai – mondja fogát csikorgatva –, egész háború alatt ott nyaraltatok a hajókon s lövést sem hallottatok, most bezzeg kitátjátok a pofátokat s rátámadtok a frontkatonákra, no de majd adok én nektek! Térdelj le, te lapuló vitéz! Kérj bocsánatot! 

Odalöki az embert Ludwig elé, s oly félelmetes a külseje, hogy csakugyan meg lehet ijedni tőle.

– Összekaszabollak – sziszegi –, darabokra téplek, ha le nem térdelsz!

Az ember vinnyog.

– Ugyan hadd, Willy – mondja Ludwig és felszedi a holmiját. 

– Micsoda? – kérdi dühöngve Willy –, megbolondultál? Mikor széttiporták a karodat.

Ludwig már továbbmegy.

– Ugyan, hadd szaladjon.

Willy egy pillanatig értetlenül néz Ludwigra, aztán fejét rázva szabadon engedi a matrózt. 

– No nem bánom, szaladj!

De mégsem állhatja meg, hogy amikor a matróz nekiiramodik, olyat ne rúgjon belé, hogy az kettőt hengerbucskázik tőle.

Továbbmegyünk. Willy káromkodik, mert okvetlenül beszélnie kell, ha dühös. Ludwig hallgat.

Egyszerre csak látjuk, hogy a Bier-Strasse sarkán ismét felvonul a megszalasztott csapat. Erősítéseket szereztek. Willy lekapcsolja a puskáját.

– Tölts, célozz – mondja és összehúzza a szemét. Ludwig előveszi revolverét, és én is lövésre készen tartom a puskámat. Idáig csak csetepaté volt az egész, de most komolyra kezd fordulni a dolog. Másodszor nem engedjük megrohanni magunkat. 

Eloszlunk az utcán három-három lépésnyi távolságra egymástól, hogy zárt célpontot ne adjunk, s így megyünk előre. A kutya tüstént észreveszi, mi készül. Kurrogva húzódik le mellettünk a csatornába, mert a harctéren megtanulta, hogy fedezék alatt kell előrelopódzkodni.

– Ha húszméternyire leszünk tőlük, lövünk – kiáltja fenyegetően Willy. 

Az előttünk lévő csoport nyugtalankodni kezd. Továbbmegyünk. Puskák emelkednek ellenünk. Willy kicsattintja a biztonsági zárat s előhúz az övszíjából egy kézigránátot, amit végső tartalékul mostanáig megőrzött.

– Háromig számolok...

Ekkor kiválik a csoportból egy altiszti kabátot viselő idősebb férfi, rangjelző paszomány nélkül. Elénk lép s azt kiáltja:

– Bajtársak vagyunk-e, vagy sem?

Willy annyira elképed, hogy levegő után kapkod.

– A fenébe is azt mi kérdezzük tőletek, gyáva disznók – feleli felháborodva –, hát ki kezdett itt sebesülteket megtámadni?

A másik meghökken.

– Hát ezt tettétek? – szól hátra.

– Nem akarta levenni a vállrojtjait – mondja valaki a csoportból.

A férfi bosszús mozdulatot tesz. Aztán ismét felénk fordul.

– Ezt rosszul tettétek, bajtársak. De ti, úgy látszik, egyáltalán nem tudjátok, mi történik itt. Honnan jöttök tulajdonképpen?

– Hát honnan jönnénk, ha nem a frontról? – tüzeskedik Willy.

– És hova mentek?

– Oda, ahol ti egész háború alatt voltatok: haza.

– Bajtárs – mondja a férfi és felemeli üres kabátujját –, ezt nem odahaza vesztettem el. 

– Annál rosszabb – jelenti ki ridegen Willy –, akkor szégyellhetnéd magad, hogy ilyen katonautánzatokkal szűröd össze a levet!

Az altiszt közelebb jön.

– Forradalom van – mondja nyugodtan –, s aki nincs velünk, az ellenünk van.

– Szép kis forradalom – kacag fel Willy –, ezzel a vállrojtleszaggató egyesülettel! Ha egyebet nem akartok – és megvetően köp egyet.

– De igen – mondja a félkarú, s gyorsan odalép hozzá –, egyebet is akarunk! Legyen vége a háborúnak, vége a hajszának. Vége a gyilkolásnak! Megint emberek akarunk lenni és nem hadigépek.

Willy leengedi a kézigránátot.

– Hát ehhez szépen fogtatok hozzá – mondja és rámutat Ludwig széttaposott kötelékére. Aztán egy-két ugrással nekitámad a csoportnak. – Jó lesz hazamenni, ti szopóskölykök! – bömböli a hátrálók képébe. – Ti akartok emberek lenni? Hiszen még katonák sem vagytok! Ha a puskátokhoz nyúltok, megijed az ember, hogy kitöritek a kezecskéteket! 

A csoport szétszalad. Willy hátraarcot csinál s odaplántálja magát az altiszt elé.

– Így no, most aztán mondok neked valamit. Mi éppen úgy jóllaktunk ezzel a vacakkal, mint ti, s világos az is, hogy egyszer véget kell vetni neki. De nem így! Ha csinálunk valamit, azt magunktól tesszük, de parancsolni nem fog nekünk senki! Most pedig jól nyisd ki a szemed! – Két rántással letépi vállrojtjait. – Ezt azért teszem, mert én akarom s nem azért, mert ti akarjátok! Ez az én dolgom! Hanem ez itt – és Ludwigra mutat –, ez a hadnagyunk, ez megtartja, s jaj annak, aki egy szót szól miatta. 

A félkarú bólint. Arcán látszik, hogy sok minden jár a fejében. 

– Hiszen én is voltam odakinn – hökkenti ki végül –, tudom én, mi az! Idenézz – és izgatottan mutatja csonka karját. – Huszadik gyalogezred, Verdun. 

– Mi is jártunk ott – mondja lakonikusan Willy –, hát akkor – jó étvágyat.

Vállára veti hátizsákját és puskáját. Továbbmegyünk. Hanem amint Ludwig elhalad a vörös karszalagos altiszt mellett, az hirtelen sapkájához emeli kezét, s mi megértjük, hogy mit akar: nem az egyenruhának és nem a háborúnak tiszteleg, hanem az odakintről jövő bajtársnak.


(In: Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek.)

Read more...

2020. október 17., szombat

Breszt-Litovszk, a bevehetetlen - A Nagy Háború anekdotái - LII.

Hetekig tartotta izgalomban a világot és amikor kimúltan láttam, csalódásfélét éreztem: Breszt-Litovszk nem volt az az erős vár, aminek az oroszok elhíresztelték, legföljebb azzá lett volna, ha időt engedünk az ellenségnek.



Két nappal az oroszok távozása előtt egyik drótnélküli távírónk fölfogta az orosz parancsot:



– Breszt-Litovszk huszonötödikén, szerdán este tizenegy órakor kiürítendő.



Tudtuk tehát, hogy az oroszok nem védik tovább a várat, de komolyan még se hittünk ennek a fölfogott sürgönynek. Ravasz cselnek gondoltuk, amelyik arra jó, hogy vigyázatlan előnyomulásra csábítsa csapatainkat. Csütörtökön hajnalban fölverték a generálisunkat — egy híres bajor divízió parancsnokát — és jelentették:



– Az éjjel az ellenség hirtelen elhagyta Breszt-Litovszktól délkeletre lévő állásait és gyors tempóban visszavonul.

Ez már pozitívebb jel volt. Addig a muszkák nagyon keményen védték keleti oldalukat és ha így önszántukból közelebb engednek magukhoz: történt valami. Nyomban megkezdődött az üldözés, egyúttal a „gusztálás”. A kilométereket gusztáltuk, mert lehet, hogy csak hátrább vonult az ellenség, talán jobb állásba és minden percben eldördülhet újra az első ágyúlövés.

Tíz kilométer után már nem volt kétséges a helyzet. A távolból kezdett kibontakozni a vasút kemény vonala és az országút fehér sávja. Ilyen közel, – merő taktikából nem engednek az oroszok. Tíz perc múlva egy kis erdőből harsány hurrá szállt felénk és nagy sisaklengetéssel ünnepeltek valamit a katonák. A generális oda se küldött, hogy megtudakolja a hurrá okát, megfordult a nyeregben és úgy kiáltotta oda a mögötte lovagló törzsnek:



– Uraim, ismét a mienk egy vár!



Később mindenütt az út mentén fölhangzott a hurrá: az üldöző csapatok előtt kihirdették a nagy eseményt.



Nyomban elindultam, hogy megnézzem a litván Bresztet. Egy kicsit örültem is, hogy a Rokitno-mocsárból megint városba jutok, ahol lesz hotel, vendéglő, sok szép bolt és az egész hadosztálytörzs irigyelt ezért a kirándulásért. Egy kis szekér kivonszolt az erdőből, azután gyalog kellett folytatni az utat a még teljesen néptelen országúton. Sehol egy élő lény. A csapatok még nem vonultak be a városba – gondoltam. A lakosságnak nem szabad ki-be mászkálni és lelki szemeimmel továbbra is a nyüzsgést láttam a fölszabadított muszka készletekben bővelkedő városban. Áthaladtam a frontok előtt húzódó erődítési vonalon, amely meglepetésemre nem volt teljesen kiépítve. Némelyik helyen meg volt az árok, de nem volt kibélelve, tetővel ellátva, másik helyen a drótsövényből csak a karók álltak, a drót ott feküdt mellettük gomolyagban. Mindig jobban szembetűnt a befejezetlenség, az utolsó napok lázas munkája és a csüggedt abbahagyás. Nem bíztam laikus szemeimben, másnap megkérdeztem a vezérkari főnökünket, aki szintén benn volt Bresztben. A kezével legyintett:



– Nem is volt vár. A muszkák csaltak!



A régebbi városok tényleg nem sokat értek, csak a „Fort Graf Berg” volt modern és erős, de a vár helyzete volt nagyon előnyös és az erődítések, amelyeket most terveztek az oroszok, azok, igenis, véres munkát adtak volna csapatainknak.

A bajor király Breszt-Litovszkban.
A bajor király Breszt-Litovszkban.

Áthaladtam a tulajdonképpeni erődvonalon. A IV-es erőd betonfalazata apró törmelékekben hever száz lépésnyire tőlem, a föld megszaggatva, föltépve. Odébb egy másik erőd porrá zúzva. Azokon túl a város, előtte a Bug. Pompás fehér templomtorony integet és házak barna tömkelege. Süppedős, zsombékos réten vágok át, csakhogy minél hamarabb oda érjek. A Búgon átvezető híd romokban hever: ez természetes, ez még az erődítéshez tartozik és emiatt még odabenn finom lehet az élet – gondolom. A romokon palló vezet a kis szigetre, a szigetről másik palló a városba. Veszélyes út, de meg lehet kockáztatni, meg is kockáztatom. Talán az út közepén megállít a folyómenti házak kormos arculata: egész sor tetőtlen házfal mered rám üres szemekkel. Külváros, tovább! Stryjben, Lembergben, Cholmban is égett a külváros, a belváros mégis megvolt. A parton nincs ember, megyek beljebb. Odébb is égett házak. Egy telefonos katona jön:



– Merre van a város?



– Már semerre. Tisztára leégett.



– És az emberek?



– Nincs itt, uram, egyetlenegy se. A városparancsnok van itt száz emberrel és mi, telefonosok, öten.



A többit már bajos leírni, aki nem látta, alig bírja elképzelni. Egyedül álltam a halott Breszt-Litovszkban, körös-körül ijesztő csönd, amelyet az utolsó lángok kopogása tör meg, azután a csattanások, mikor leszakad valahol egy fal vagy egy erkély. Véges-végig a széles főutcán minden ház mocskos romhalmaz, csak a templom ép. A boltok redőnyei meggörbülve, megolvadva hevernek az utcán, a bolt fekete téglarakás. A főút közepén fasor volt, most megszenesedett csonkok füstölögnek. A lakások berendezése az utcán fekszik, ahogy az ablakon át kidobták a rabló orosz katonák. Mindez elviselhető, de a csönd borzasztó, az a csönd, amelyik ezt az elmúlást körüllengi. Rettenetes, hogy egy nagy város ilyen halott legyen és még rettenetesebb, hogy a saját fiai ölték meg ilyen kegyetlenül. Mi dúlhatott itt, milyen vad tülekedés, kapkodás, fosztogatás, miután az egész várost az utolsó szál emberig kiverték az országútra? Borzasztó rágondolni itt a közvetlen közelben. Oroszország nem kulturország és a legteljesebb megvetést érdemli, ha így tud bánni a fiaival. Hiszen Breszt nem lengyel város, Breszt már orosz és Oroszország csak ebben az egy városban hetvenezer embert tett tönkre egy egész életre, mert Nikolaj Nikolajevics azt hiszi, hogy ezzel az ostoba és céltalan módszerrel meg tudja állítani csapatainkat. A legcsodálatosabb, hogy ez a vérző, súlyosan adózó nép nem lázad föl válaszképpen ezekre a brutalitásokra.



Hosszas keresgélés után találtam egy utcát, amelyiken ép házak voltak. Egy csinos villába bementem és megnéztem egy orvos tízszobás lakását. Egyszerűen nem lehet leírni, hogy itt mit műveltek az orosz katonák. A legvadabb ellenség nem garázdálkodhatott volna vadabbul; kirabolva, összetörve minden. Voltam egy patikában: egyszerűen rémes. Egy színház vagy moziformájú épület teljesen fölismerhetetlen, a másik nagy egyesület lehetett, ebben csak egy olajfestmény ép. Lehet, hogy az elnök urat ábrázolja. A könyvek, írások, tagsági igazolványok szennyes halomban, a bútorok szétforgácsolva, a pénztár gondosan fölfeszítve.



Nesztelen léptekkel egy macska megy át az úton és csodálkozva néz szét. Most veszem csak észre: jobbról is, balról is macskák. Tétován járnak-kelnek: rémesek ezek a puha, nesztelen lények ebben a néma városban. Sok már befejezte földi létét és csukott szemekkel hever a küszöbön. Hirtelen magyar szó üti meg a fülemet:



– Jó ez, koma, fogjunk csak hozzá!



Egy bolt ablakában két baka álldogál és egy csuporból valami fehéret eszeget. Kínálja felém is, ahogy közelebb megyek, még biztat is:



– Dobro, pán, nagyon dobro...



Mikor magyarul szólok hozzájuk, majd elejtik a kanalat.



– Ezt a tejfelt találtuk, oszt meg azt gondoltuk, hogy az úr idevalósi.



Elmondják, hogy besztercebányai honvédek, előre jöttek szétnézni, egy óra múlva jön a többi is. De már jött is, nagy zeneszóval, énekelve, kurjongatva. Csuda rosszul hangzott a romok között. Jött a generális a törzskarral, utána húsz honvédhuszár vágtatott, jöttek a csapatok, a trén, jöttek hatalmas szarvú, szép fehér ökrök az Alföldről, mellettük bégető, szaporán lépegető birkák, magyar fiuk terelgetik a sok állatokat, kurjongatnak, ordítanak, erre az istenit, énekelnek: egyszerre megtelik a város magyar szóval, magyar lármával, egy kicsit fölocsudok, hazagondolok ebből a romhalmazból: be jó is, hogy mi más emberek vagyunk, más, szebb tájakon lakunk, be jó is nekünk!




(Urai Dezső: Mackensen katonáival. Budapest, 1916,)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP