Az SMU 27 egy BII-es típusú tengeralattjáró volt, amit a Cantiere Navale Triestino hajógyár épített. Mivel Trieszt a front közelében helyezkedett el, a hajógyár a tengeralattjárót a budapesti Duna Gőzhajózási Társaság óbudai telephelyén építette meg, majd részegységekben Pólába szállították és az Arzenálban szerelték össze. Ez az egység volt a Császári és Királyi Haditengerészet legsikeresebb tengeralattjárója, ami az elsüllyesztett ellenséges hajók számát illeti. Pályafutása során 33 kereskedelmi hajót és egy hadihajót semmisített meg, továbbá megrongált egy hadihajót, egy kereskedelmi hajót pedig elfogott.
 |
| Az SMU 27 legénysége Zelenika előtt 1917/1918. |
A hajó parancsnoka 1917. december 29-től Josef Holub sorhajóhadnagy volt, akinek az egyik kedvenc vadászterülete az Égei-tenger volt. Itt számos kisebb-nagyobb görög hajót süllyesztettek el, de az antant egyik utánpótlás vonala is a közelben húzódott. Egy laktalan szigeten megfigyelő állást is létesítettek, amiről Déry Ernő fregatthadnagy, a tengeralattjáró második tisztje így írt:
 |
| Az SMU 27 tisztjei a fedélzeti löveggel. |
„...Kedvenc vadászterületünk az Égei-tenger volt. A Kréta északi partján fekvő Candia várostól északra néhány mérföldnyire kicsiny sziklasziget emelkedik ki a vízből, úgy 60 méter magasságban. A sziget neve Ovo. Rajta a vízimadarakon kívül más élet nem volt. A sziklák védelmet nyújtó takarásában húzódtunk meg. A legmagasabb szirtre megfigyelőt állítottunk mert tudtuk, hogy Krétától északra halad a Málta – Matapan-fok – Szaloniki, valamint az Alexandria – Szaloniki útvonal. Ezért leshelyünk közelében sűrű hajóforgalomra számítottunk. Feltevésünkben nem is csalódtunk, de egyúttal kellemetlen érzéssel kellett megállapítanunk, hogy búvóhelyünk szomszédságában, egy másik szigeten, francia hidroplánok és brit torpedórombolók állomásoznak, hogy a nekik oly fontos víziutat biztosítsák. Valahányszor éber őrszemünk hajó közeledését jelentette, kifutottunk..."
A megfigyelőálláson végzett munka azonban közel sem volt könnyű és veszélytelen. Anton Tschernutter torpedóinstruktor negyedmester így emlékezett vissza az egyik kis híján tragédiába torkollott megbízatásra:
„...abban az időben Holub hadnagy, egy nagyon megfontolt és bátor tiszt, az Ovo szigetet, egy apró, sziklás, víz és növényzet nélküli szigetet választott ki megfigyelő- és jelzőállomásnak. A parancsnok azt az utasítást adta nekem, hogy alakítsak ki megfigyelőpontot a sziget legmagasabb pontján, nagyjából 50 méter magasságban.
Behensky gépészsegéd jelentkezett velem szolgálatra a szigetre. Napkeltekor, nagyjából 5 órakor tettek ki minket, távcsövekkel, egy vörös jelzőzászlóval, némi kenyérrel és sajttal, és egy üveg borral felszerelve.
Amint a sziget tetejére értünk három nyugati irányba haladó hajót tudtunk jelenteni a tengeralattjárónak. A jelentésünk után a kapitány a hangosbeszélővel üzent nekünk: "Elmegyünk és addig maradjanak ott fenn, amíg vissza nem jövünk." A tengeralattjáró üldözőbe vette a hajókat és elsüllyesztette azokat. Ezután az U 27-et ellenséges egységek vették üldözőbe, vízibombákat szórtak rá és messze eltérítették az útjáról. Egészen az ötödik napig - május 6. és május 10. között voltunk a szigeten - nem tudott visszatérni a hajó és a fedélzetére venni minket, félig halálra éhezett és poros lelkeket.
 |
| A kopár Ovo sziget. |
Fedél nélkül kellett ellátnunk a szolgálatunkat ezen a szigeten, nappal a legnagyobb melegben, míg éjszaka érezhető hidegben. Mivel már szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól, és kételkedtünk benne, hogy visszajön a hajó, azzal az elkeseredett ötlettel álltunk elő, hogy elúszunk Kréta szigetére, ami nagyjából 25 kilométerre délre volt tőlünk.
Május 10-én kora reggel felkészültünk az útra, a vörös jelzőzászlót a sziget legmagasabb pontján egy sziklahasadékba tűztük, és a következő szavakat véstük egy éles kővel a binokulár bőrtartójába: "Péntek reggel 9-kor Krétára úszunk, nincs víz, nincs élelem."
Pontosan azután, hogy elvégeztük ezeket az előkészületeket, 8 órakor megláttuk az értünk érkező tengeralattjárót, ami csak délután 1-kor érkezett meg hozzánk. A parancsnok és az egész legénység is kitörő örömmel fogadott minket. Ezután három napra felmentést kaptunk a feladataink alól, hogy pihenjünk és felépüljünk..."
Anton Tschernutter, a salzburgi Tengerész Bajtársi Közösség tagja (Marinekameradschaft Salzburg), 1980. június 11-én (80. születésnapján!) rövid önéletírásában így emlékezett vissza életére:
1900. június 11-én születtem Kreuzenben, Villach/Karntenben. Apám kérésére – anyám már 4 éves koromban meghalt – erdésznek készültem. De mint sok minden az életben, a dolgok másképp alakultak. 11 éves koromban Klagenfurtban bemutattak egy filmet "Egy haditengerészeti diák tapasztalatai" címmel, ami felhívta a figyelmem a haditengerészetre.
Ennek a filmnek a hatására megkértem apámat, engedje meg, hogy beadjam a jelentkezésem a bécsi Tengerészeti Szekcióhoz, hogy vegyenek fel a tengerészkadét iskolába. 12 éves koromban elbíráltak majd 1915. február 12-én behívtak a trieszti cs. és kir. tengerésziskolába. Miután 1915 májusában kitört az Olaszország elleni háború, és Trieszt környékét háborús övezetnek nyilvánították, az összes tengerészeti iskolát Ausztria-Magyarország belsejébe helyezték át.
Kezdetben a balatoni Keszthelyre (Magyarország) kötöztünk, majd néhány nap múlva a régi Duna menti Jedlesee-be (Bécs), ahol az előkészítő és az első évfolyam a háború végéig megmaradt. A másodéves vizsgám elvégzése után a Fasana-csatornában (Póla mellett) állomásozó SMS Marsra kerültem, ahol végeztem, majd 1917-ben, miután elvégeztem az egyéves oktatói tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén és részt vettem a tengeralattjáró tanfolyamon Brioni Grande-n (Póla mellett), Cattaróban behajóztam az SMU 27-re mint első oktató. Én voltam a legfiatalabb torpedóoktató a cs. és kir. haditengerészetnél.
Az U 27 fedélzetén, Teufl von Fernland und Holub sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917 őszétől a háború 1918-as végéig az összes harci bevetésen részt vettem a Földközi-tenger minden vizén. A számtalan sikeres földközi-tengeri járőrözés során rövid látogatást tettünk a török Szmirna és Bejrút kikötőiben is, melynek vizeit a francia torpedónaszádok folyamatosan ellenőrzésük alatt tartották.
Egy 97 napos őrjárat után a Földközi-tengeren 1918 nyarán végre át tudtunk haladni az Otrantói-szoroson. Aztán eljött a háború vége. Ezt követően a salzburgi rendőrség (bűnügyi osztály) szolgálatában álltam egészen nyugdíjazásomig.
Anton Tschernutter életének 89. évében, 1989. január 20-án hunyt el Salzburgban.
Kitüntetései:
Bronz Vitézségi Érem – 1918. április 5.
Károly Csapatkereszt – 1918. április 14.
II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem – 1918. július 23.
I. osztályú Ezüst Vitézségi Érem – 1918. október 1.
Török Félhold Rend – 1918. október 5.
Hadsereg-főparancsnokság tengeralattjárós jelvénye
Frontharcos emlékkereszt – 1934. július 13.
Rendőrszolgálati kitüntetés – 1941. december 30.
II. osztályú Háborús Szolgálati Kereszt – 1943. szeptember 1.
II. osztályú Háborús Szolgálati Kereszt a kardokkal – 1945. április 20.
Arany Tengerészeti Emlékérem – 1971. február 5.
Karintiai Testvérközösség Emlékérem – 1977. március 5.
Karintiai Nagy Emlékérem a hazáért végzett különleges szolgálatért – 1985.
Osztrák Tengerészszövetség Tegetthoff Emlékérme – 1981.
***
Felhasznált irodalom:
Aichelburg, Wladimir. Die Unterseeboote Österreich-Ungarns. Akademische Druck-u. Verlagsanstalt. Graz, 1981.
Das Bullauge. Rundschrift der Marinekameradschaft Salzburg. 2011/6-8.
http://www.marineverband.at/regional/mk_salzburg/bullauge/bullauge_574.pdf
Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének hadműveletei az első világháborúban 1917-1918. (Hadtörténelmi Közlemények 104/4. 1991. december)
https://epa.oszk.hu/00000/00018/00128/pdf/EPA00018_hadtortenelmi_1991_04_053-099.pdf
Read more...
