hétfő, október 03, 2022

Kudarcba fulladt a Monarchia 1915. őszi hadművelete: a „fekete-sárga offenzíva”

Száz évvel ezelőtt, 1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadműveletek „fekete–sárga offenzíva” néven vonultak be a világháború hadtörténelmébe.

Hogy jobban megérthessük az offenzíva történetét, röviden érdemes összegezni annak előzményeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusa óta összesen hat nagyobb támadó hadműveletet indított a keleti fronton, amelyek a szerb fronton végrehajtott három támadással, valamint a védekező harcokkal együtt döbbenetes emberveszteséget eredményeztek. Mindez két és fél millió katonát tett ki: a harcok hevességét mutatja, hogy minden nyolcadik tiszt és minden tizedik katona elesett. Ennek ellenére a rendszeres behívások mellett még mindig több mint 5,6 millió férfi állt fegyverben: 1915 júliusában már a XIII. menetzászlóaljakat és -századokat hozták létre.

Két tábornok, két stratégia

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A cári Oroszország, amely 1914–15 folyamán számos kudarc mellett jelentős győzelmeket is aratott, most defenzívába szorult. A had­- járat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot.

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével elérték a stratégiai célt, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. Az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, miközben keleten a különbéke a legfontosabb cél, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy hódító háború győztes véghezvitelét.

A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, a Török Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szer­bián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében szeptember elején a semleges Bulgá­riával szövetségre léptek a központi hatalmak, valamint kölcsönösen elkötelezték magukat a Szerbia elleni közös, októberi hadjáratra.

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett irányítani Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A vezérkari főnök nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül az olaszok ellen elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló k. u. k. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet.

A hadművelettel az osztrák vezérkar el kívánta foglalni a még cári kézen lévő kelet-galíciai területeket, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig a kijevi bevonulás is lebegett.

A fekete-sárga offenzíva 1915. augusztus végén indult: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: fekete-sárga lobogó került Luck, Rovnó erődjeire, és különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra- és újra meghiúsult, valamint nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem.

„Még ezt is elbaltáztuk!”

A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy k. u. k. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Az osztrák–magyar vezérkart azonban sokkolta több tábornok teljesítménye, akik addig jó hadvezetőnek bizonyultak: különösen a limanowai hős, Roth tábornok bizonytalankodása volt szembetűnő. A támadás napok alatt kifulladt: az addig folyamatosan hátráló oroszok megvetették lábukat, és szilárd védővonalakat foglaltak el.

Az igazi katasztrófa azonban csak most következett: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörést megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított összeomlásához lehetett hasonlítani. A X. hadtest parancsnoka, Martiny altábornagy a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Miben áll ennek oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet az AOK folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet.”

A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” Ahelyett, hogy az offenzíva növelte volna a csapatok morálját, most épp ellenkezőleg, gyorsan megcsappant a harci szellem. A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen k. u. k. hadsereg képét.
Német utánpótlás érkezik a keleti frontra.
Jóllehet a támadást már szeptember 12-én le kellett állítani, a fekete-sárga offenzíva kifulladása után a harcok csak novemberre csillapodtak el. A bajban lévő Monarchia ismét német segítséget kapott, és létrehozták a Linsingen-csoportot, amely a névadó német generális vezérletével abroncsként fogta össze a szétszóródott k. u. k. alakulatokat. A két hónapig tartó csata szabályos felőrlő küzdelemmé változott, a frontok megmerevedtek. A keleti front mozgóháborúja ismét véget ért, és állóháború kezdődött: a hadszíntér képe egyre jobban hasonlított a nyugati fronton kialakult hadműveleti helyzetre. A csapatok vesztesége miatt megingott a bizalom a vezetésben. A „kudarcos ősz”, ahogy azt a k. u. k. katonai szleng elnevezte, Ausztria-Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. Bár a szövetséges vesszőfutása természetesen Falkenhaynt is rosszul érintette, azt megelégedéssel nyugtázta, hogy a Monarchia vezetése belátta: német segítség nélkül nem érdemes komolyabb hadműveletbe fogni. Ennek a tényezőnek révén a dualista állam politikáját könnyebben lehetett irányítani, amely fontos volt a nyugati offenzíva elindítása előtt.

Tartós védekezésre szorulva

A Monarchia katonáinak harci szelleme gyorsan megcsappant: a legsúlyosabb veszteségeket szenvedett 4. hadseregnél csaknem 62 százalékos veszteség keletkezett, a legnagyobb részük hadifogoly volt. Miközben a német hadseregben 1915 végéig átlagosan 5,2 százalék volt a tisztek eltűnt és hadifogságba esett vesztesége, a k. u. k. hadsereg rovnói hadjáratában ez az ráta több mint harminc százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan emelkedett a dezertőrök száma is: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Az oroszok ellentámadásuk során a k. u. k. csapatoktól olyan sok kézi lőfegyvert zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. Az orosz lőszergyárak 1916 kezdetéig 37 millió osztrák kaliberű lőszert gyártottak, és ezzel elég lőszerutánpótlást tudtak biztosítani a zsákmányolt fegyverekhez. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári hadsereg helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.

A k. u. k. csapatok elhúzódó kudarca közvetlen hatással bírt, és ahhoz vezetett, hogy Ausztria–Magyarország függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: ennek érdekében, a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.

A fekete-sárga offenzíva bebizonyította, hogy a Monarchia saját erejére támaszkodva képtelen további támadásokat vezetni keleten, így a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így ezen a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. A szemben álló felek beásták magukat, és bonyolult védelmi rendszert építettek ki, vagyis a katonai zsargon szerint megépítették a „Kínai Nagy Falat”. Ám e nyugalom ellenére 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; ahogy azt az egyik vezérkari tiszt feljegyezte: „Teljesen ki lettünk szolgáltatva a németeknek, és minden Balkánra szánt erőnket az északi hadszíntéren kellett bevetnünk. Így nem tudtuk betartani a Bulgáriával kötött egyezményünket és ezért ott – valamint az egész Balkánon – elveszítettük hitelünket.” A háború folytatódott.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/Kudarcba_fulladt_a_Monarchia_1915_oszi_hadmuvelete_a_feketesarga_offenziva


Read more...

hétfő, augusztus 15, 2022

Az 1919. augusztus 3-ai román vérengzés Monoron

1919. augusztus 3-án, a Magyarországra bevonuló román haderő 53 főt végzett ki, minden hadijogot felrúgva Monoron, az agyagbánya gödrében. De kik voltak ezek az emberek, és miért kellett meghalniuk?

1919. július 31-én, a Magyar Vörös Hadsereg Tiszántúli - hadjárata nemcsak, hogy megakad, hanem mindenhol visszavonulásra kényszerült az ekkor még hivatalos hazai haderő, azaz a hivatalos állam hadereje. A Felvidéken, alig néhány hete még, feltartóztathatatlanul előrenyomuló hadsereg - amely a Miskolc alá önkényesen húzott cseh megszállási vonalat megállíthatatlanul tolta vissza Eperjesig - a francia felszólítás hatására kiürítette az addigra visszavett északi területeket. Ez, akkor, a hadvezetésben, és a harcoló állományban is hatalmas visszatetszést keltett, s megingott a bizalom az amúgy sem népszerű Tanácskormányban. A vezérkar több tisztje, maga Stromfeld Aurél is lemondott, s kilépett a seregből. A Magyar Vörös Hadsereg züllése a nyár folyamán megállíthatatlannak tűnt.

A hadijelentések szerint a morális válságban lévő seregtesteknél megjelenik a fosztogatás, illetve a tömeges dezertálás. Csak az utódállamok területéről származó alakulatok tartják még magukat, őket lehet még fegyelmezett seregtesteknek tekinteni. Ezt a helyzetet megelégelve, a politikai vezetés utasítja a hadvezetést, hogy a Magyar Vörös Hadsereg kezdje meg a Tiszáig előrenyomult román haderő kiszorítását kelet felé. Ez a támadás omlik össze július 31-én, s "kontrában" tódul be a román hadsereg a Duna-Tisza közére. (Ez az előrenyomulás a Dunáig, illetve északon egészen Győrig tart!)

Augusztus 1-én a Tanácskormány lemond, s "utánunk a vízözön" viselkedéssel hagyja magára a hatalmát korábban biztosító fegyveres erőit, így magát a Magyar Vörös Hadsereget is. Míg a politikai vezetés nagy része nyugatra menekül, a hadsereg szervezetlenül vonul vissza a főváros irányába, és esik nagyrészt hadifogságba.

A "hivatalos" Peidl-kormány ugyan utasította a seregtesteket, hogy ellenállást ne tanúsítsanak, sőt, a fegyverzetet is adják át a megszálló román haderőnek, de ezt messze nem tartotta be mindenki. Vagy azért, mert nem ismerte el a kormányt, vagy mert esélye sem volt a hivatalos utasításokat egyáltalán megkapni. (A Peidl-kormány egyébként az európai hatalmak sem ismerték el, ereje nem volt, s így augusztus 6-án már le is mond.)

Augusztus 2-án, a szervezetlenül hátráló hadsereg maradványai eltérő módon, s utakon igyekeztek elérni a fővárost, vagy az ekkor még békés Dunántúlt (ahol egy részük azonnal beáll az ekkor még Siófokon állomásozó Horthy-féle Nemzeti Hadseregbe). Akik eszközökkel rendelkeztek (pl. páncélvonattal) azok számára ez viszonylag gyorsan sikerült, de a gyalogmenetben hátráló seregtestek jórészt ismeretlen terepen haladtak, kitéve a megszálló román haderő kénye-kedvének. Jól példázza ezt a román erők bevonulása mentén elkövetett gyilkosságok sora.

Augusztus 2-án, a román haderő már megszállja Ceglédet is, és előörseik elérik Monor térségét is, ahol megkezdik a település megszállásának előbiztosítását. Ebben a helyzetben érkezik a Budapest felé vonuló 5. számú páncélvonat Monorra, ahonnan a vasútállomás kezelői már nem engedik tovább, hanem felszólítják a parancsnokot, hogy a kormány utasítása szerint köteles eljárni, azaz át kell adnia a fegyverzetet a román haderőnek. A parancsnok az utasítást megtagadja.
A Magyar Vörös Hadsereg XII. számú páncélvonata.
Hogy ki lőtt először, a román előörs, vagy a páncélvonat legénysége, erre már mindenki másként emlékszik. Mindenesetre tűzharc alakul ki, amely a páncélvonat kitörésével ér véget, amely így az vissza tud vonulni Budapestre. A román katonák közül egy (más források szerint kettő) halott, s több súlyos sebesült a vesztéség. A román haderő csak este tudja megszállni Monort, s kezdi meg átvonulását a főváros irányába.

Augusztus 3-án reggel jelentős létszámú seregtest maradványokat észlelnek, ezért megkezdik Monor teljes átfésülését. A razzia során a településről, az állomás, illetve a sínek mellől, valamint az országútról összesen 53 főt gyűjtenek össze, akik vélhetően, vagy valóban tagjai voltak a Magyar Vörös Hadseregnek, és vélhetően más-más útvonalon, illetve módon érkeztek Monor térségébe, sok esetben egymást sem ismerve.

A kavarodásban a seregtest maradványok egy része el tud menekülni, vagy rejtőzni, bár nehezíti helyzetüket a lakosság irányukba megnyilvánuló elutasítása. Nem felejtették el Monor lakói, hogy a vörös túlkapások idején a területek lezárását az akkori Vörös Hadsereg biztosította. Monoron, a Deák Ferenc utca egyik házába beszállásolt Mardarescu tábornok - tehát a megszállás főparancsnoka - elé vezették az elfogott férfiakat, több, kisebb - nagyobb csoportban. Talán kihallgatás, vagy egyszerű adatgyűjtés történt. Ez már nem derül ki, hacsak egy román forrás nem kerül elő. Innen pedig a csoportokat egymás után a mai Bajcsy-Zsilinszky utca végén található agyagbánya gödréhez kísérték, ahol - miután megásatták velük a sírjukat - kivégezték őket. (Egy ember viszont túlélte a sortüzet, s kimászott az agyagbányából, s a lakosság megmentette! Így a ténylegesen kivégzettek száma 52 fő.)

A csoportos kivégzés oka egyszerű: megtorlás, az előző napi veszteségek miatt. Már augusztus 2-án is végeztek ki vöröskatonákat a közelben, Gombán 4 főt, néhány nappal korábban pedig Irsán néhány főt, tehát nem számított ez rendkívüli intézkedésnek, ha csak a román megszállás menetét figyeljük.

A megtorlás viszont igazságtalan volt, egyrészt azért, mert a tűzharcban részt vett vörös egység elhagyta Monort, így semmiképpen nem azokat büntette meg a megszálló román haderő, aki a veszteségeit okozta.
A megtorlás szembemegy minden hadijoggal. Célja nem volt más, mint a példastatuálás. Az üzenet pedig az, hogy bármit megtehetünk! A megszállás során a román haderő által megszállt területeken elkövetett túlkapások - beleértve a gyilkosságokat is, soha nem lettek kivizsgálva. Betudták ezt a háború utáni - valóban létező - zavaros időszak veszteségeinek.

Az áldozatok egy részének hozzátartozói néhány hónappal később már kérik a holttestek exhumálását, de ekkor még elutasítják e kérést, csak 1920 júniusában kerül rá sor, főszolgabírói felhívásokat követően. Az azonosítás rendkívül nehéz volt. A kivégzetteket a román haderő kifosztotta, irataikat, személyes tárgyaikat elszedte, sőt egy forrás szerint, még aranyfogakat is szereztek. A beazonosítást egykori fegyvertársak végezték, vagy olyan családtagok, akik hírét vették, hogy Monoron kivégezték szerettüket. Volt olyan, aki nem ismerte fel hozzátartozóját egy holttestben sem, és volt jópár holttest, akit senki sem ismert fel. Még 1930-ban is keresték olyan személyt Szegeden (Szőregen), akiről az utolsó hír az volt, hogy Monoron kivégezték a románok!

1920 júniusában összesen 16 főt tudtak - többé - kevésbé beazonosítani az 52-ből. Egy további áldozatot a család elszállított, s maga temette el. A többieket egy tömegsírba temették, a katolikus temető szélében. Később még néhány név előkerült, illetve van, aki nagy valószínűséggel itt nyugszik. De több, mint 30 fő mai napig ismeretlen.

Az 1920-ban felismert 16 fő a következő:
 - Farkas János, +23. rk., Baracs (Fejér megye)
 - Ferenczi Gyula, +kb 30.,  Pankota (Arad megye)
 - Fodor József, +18, Arad (Arad megye)
 - Götz András, +25, ág.ev. , Mezőberény (Békés megye)
 - Kocsis Lajos, +19 . rk., Polgárdi, (Fejér megye)
 - Kovács Antal Béla, +20. rk, Budapest
 - Kovács József, +25., rk. Törökkanizsa (Torontál megye)
 - Kutyik Károly /tévesen András/. +55-57(?), Battonya (Békés megye)
 - Kutyik István, +40-45(?), Battonya (Békés megye)
 - Polgár István, +19., K. Moravicza (Temes megye)
 - Regula Béla, +18. rk. , Budapest
 - Sirankó Pál, +22. rk, Zohora (Felvidék, Pozsony megye)
 - Steiner Jenő, +22. izr. Erzsébetfalva (Bp)
 - Szarka György, nincs adat (valószínű) Monor
 - Valentin Béla, +38. izr. Budapest
 - Werner István, +21. rk., Budapest

Megjegyzés:

Regula Béla névét írták Ragula, sőt, Kagula(!) Bélának is.

Klang István neve nem szerepel a listában, őt a család temette el, sírja ma is látható a monori izraelita temetőben.
Klang István sírja a monori izraelita temetőben.
Az áldozatok emlékére a tömegsíron valamilyen emlékjelet valószínűsítünk, mely a kommunista hatalomátvételig volt ott. Erről iratot, feljegyzést egyenlőre nem találtunk. Az áldozatok emlékére egy feszületet is emelt a Hoffman család 1936-ban, a kivégzés helyszínétől nem messze, a mai Bacchus tér sarkán. Ezt a fakeresztet újra felszentelték 2017-ben.

A tömegsírra előbb az 1940-es évek végén, 50-es évek elején állított emlékművet a MDP, azaz a Magyar Dolgozók Pártja (jópár helyesírási hibával!), majd ezt cserélték ki a 70-as években a ma is álló, MSzMP által készített nagy méretű munkásmozgalmi / tanácsköztársasági emlékműre. Ezen már 18 név olvasható. (Klang István továbbra sem.) Az áldozatok egy része továbbra is ismeretlen. Hogy ki lehet még a tömegsírban, arról több forrás állít többfélét, vannak nagyon érdekes információk is, amelyek alapjaiban írnák át a történetet, s a berögzült legendákat.
Az MDP által állított emlékkő, a restaurálása után.
Mert az áldozatok igazi tragédiája az, hogy ideológiai okok miatt nem mélyült bele kutatásukba senki sem az elmúlt 100 évben! A szocializmusban ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen, ezért nem nagyon akarták, hogy kiderüljön róluk vagy az, hogy csak azért kellett meghalniuk, mert rossz időben, rossz helyen volt a fejükön apjuk katonasapkája, vagy mert nem tudtak felkapaszkodni az utolsó vonatra, vagy éppen az, hogy az I. világháborúban vitézül szolgáltak a Hazáért!
A '70-es években állított emlékmű.
Ha kiderült volna mindez, nem lettek volna jó szocialista példák, s borult volna minden legenda, pl a monori Rideg Sándor Tűzpróba, illetve Sámson című kisregénye is. A rendszerváltás után meg azért nem kutatták őket, mert ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen. A szakmaiságot néha feláldozták az ideológia oltárán. 

"Ki tudja, talán nem marad ez így örökké, és egyszer, majd az igazságnak megfelelően a feliratot is lecserélik "Tanácsköztársaság" helyett Hazát írva! Gheorge Mardarescu tábornok, ez a katonabecsületet megcsúfoló alávaló gyilkos, ágyban, párnák közt halt meg 72 éves korában, anélkül, hogy valaha is felelősségre vonták volna a monori vérengzésért." (Csere Péter: Parancs nélkül is című könyve)


A cikket Szőnyi Attila írta.

Ajánlott olvasmány Monor város történetéről: 

Rónaföldi Zoltán könyvei a páncélvonatokról:

Read more...

vasárnap, július 24, 2022

Cápafogás - A Nagy Háború anekdotái - LXVI.

Nagy ellensége a tengerészeknek a cápa, ezért üldözik is, ahol csak tehetik. Rendkívüli eseménynek számít a hajón, ha sikerül egyet elcsípni.

Utazásaim alatt többször sikerült nekünk cápát fogni és ha ilyen bestiát a hajófedélzetre hoztunk, volt akkor mészárlás, verés és ütés. A legénység mindenféle szerszámmal nekitámadt és addig verték és ütötték a vergődőt, míg az ki nem adta a páráját. Ezután megkezdődött a boncolás, mindenki akart valami emléket a cápából. Kiverték a fogait, bőréből darabokat hasítottak, gerinccsigolyáit pedig egy kb. 5 mm átmérőjű sodronyra húzták, megszárították, lereszelték, kifényesítették és meg volt a szép sétabot. 

A “Fasana” korvettel a csendes-óceáni Salamon szigetcsoport egy szigetének öblében horgonyoztunk. Egy reggelen észrevettük, hogy hatalmas cápa kerülgeti a hajónkat. Hamar elővettük a cápahorgot, arra egy jó nagy falat sós húst tettünk és a horgot egy megfelelő erős kötélen a tatról a vízbe eresztettük. A cápa rögtön észrevette a csalétket, de nem harapott bele. Bizonyára gyanúsnak tartotta és csak kerülgette azt. Mi pedig nem értünk rá, hogy tovább figyeljük. 
Az SMS Fasana korvett.
Délben éppen ebédeltünk a szakaszvezető-altiszti étkezdében, amikor beront hozzánk a kormányos küldönc és lihegve jelenti nekem, a kormányos mesternek, hogy a cápa a horgon lóg. Ebédünket abbahagyva felrohantunk a tatra. Már húzták fel az erősen csapkodó cápát és az éppen a tat alatt levő parancsnoki szalonnak ablakáig jutott, midőn az ügyeletes hadapród golyós fegyverével oda érkezett. 

Jól kihajolva ráfogta a fegyverét a cápára és éppen abban a pillanatban sütötte el, amikor a parancsnok az ablakból kinézett. Kis híja volt, hogy a golyó a fejét nem találta, de szerencsére a cápa fejét érte a lövés, úgyhogy azonnal életét vesztette. Azonban kiakadt a horog is a szájából és a cápa ismét a tengerbe esett. 

A parancsnok kiront a szalonjából, ordítva, hogy az embernek már az élete sem biztos a hajón. A szegény hadapród pedig ott áll mint a halálraítélt, de nem sokáig, mert a parancsnok már kimondja rá a szentenciát: “azonnal leváltani!” Azután utasítja a lármára odasiető elsőtisztet, fogalmazzon meg rögtön egy hajóparancsot, hogy a szolgálati szabályzat értelmében hadihajón lövést leadni csak a parancsnok engedélyével szabad. 

A cápa pedig még napokon át ott feküdt a korállok közé ágyazva, 10 m mély vízben, fehér hasát mutatva. Valahányszor megpillantottuk, eszünkbe jutott a parancsnokunk, akit még sohasem láttunk annyira felbőszülve, mint ennél a cápafogásnál. 

(Forrás: A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei)

Read more...

vasárnap, július 10, 2022

A szétvert kocsma - A Nagy Háború anekdotái - LXV.

Hajnali két órakor ráztak fel egyszer legmélyebb álmomból. A hajó első tisztje állt ágyam mellett s azt kérdezte, hogy nem akarom-e őt elkísérni. Ő ugyanis Galata (Konstantinápoly) negyedbe készült, hol a matrózkocsmák vannak, hol mint neki éppen jelentették a mi matrózaink izzé-porrá zúztak egy helyiséget. Persze, hogy vele tartottam. Csónakunk hamarosan partra tett s máris ott kocogtunk Galata éjjel teljesen kihalt, sötét utcáin az ugató kutyák százai között. Megtaláltuk a pusztulás színhelyét is, hol a szó szoros értelmében kő kövön nem maradt. Egyetlen ablaktábla maradt csak épen, amelyikre a mi hadilobogónk volt egészen frissen ráfestve. Az angol, a francia, az orosz és még más nemzetek lobogói cserepekre törve ott hevertek a járdán. De odabent tárult még csak szörnyűséges látvány szemeink elé. A polcokon fekvő összes boros, likőrös meg pezsgősüvegek az utolsó szálig le voltak fejezve, tartalmuk ott folydogált a padlón. A kis asztalkák márványlapjai pozdorjává aprítva hevertek szanaszét. Hát még milyen állapotban volt az uralkodók arcképcsarnoka. Miklós cárnak mindkét szeme kiszúrva, a német császárnak az álla volt lehasítva, az angol királynak csupán a fél füle maradt meg a képen. Egyedül a mi uralkodónk képe volt csak sértetlen, sőt még fel is volt virágozva. A fali ingaóra tokját a székekkel egyetemben valóságos gyújtóvá aprították fel. Egy szegény kitekert nyakú kanárinak is ez volt az utolsó estélye. No ezek igazán egész munkát végeztek.
Osztrák-magyar tengerészek Kínában.
Előzmény. Néhány matrózunk az este arrafelé sétálva észrevette, hogy az utcára néző ablakokra festett hadilobogók közül pont a miénk hiányzik, pedig néhány nap előtt még ott volt. Nyomban kérdőre vonták a Galíciából odaszármazott tulajdonosnőt, hogy hová lett a mi lobogónk, mire az gúnyos megjegyzések kíséretében egy olyan helyet nevezett meg, ami vérig sértette a fiúk önérzetét s erre indult meg a szörnyű pusztítás. Nem vittek el ők onnét egyetlen fillér értékben sem semmit, csak elégtételt szereztek a hadilobogónk megsértéséért. Mind a hat matrózt hamarosan Pólába vitték. Ügyük tárgyalása a pólai katonai bíróságnál mind a hatnak teljes fölmentésével végződött. A korcsmárosnőt Konstatntinápolyban a hatóságok lecsukták, súlyos pénzbírságot is kellett fizetnie, de ő, szétrombolt üzletéért semmiféle kárpótlást nem kapott.

(Forrás: "Egy tengerészorvos emlékeiből" – A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei.)

A cs. és kir. haditengerészet által használt lobogók.

Read more...

csütörtök, július 07, 2022

A hajótörött cigány - A Nagy Háború anekdotái - LXIV.

A legnagyobb zivatar sötét felhői közt is néha átsüt – egy kis felhőnyíláson a nap arany kévéje. 

A legkomorabb katasztrófa eseményei között is egyszer csak találkozunk egy jelenettel, mely mosolyt csal arcunkra a szomorúság komor, felhős hangulatai közepette.

Egy ilyen keresztül bukkanó napsugár hangulatnak a csuromvizes hőse egy magyar cigánybaka volt 1918. augusztus 12-ének hajnalán, a kék Adria egy kis zátonyszigetén Pago közelében. 

Először nem itt találkoztunk, hanem alig egy félnappal előbb a magyar tengerpart gyöngyszemében, Fiuméban.

Ott, ahol mi magyarok a régi béke boldog idejében meg nem untuk bámulni a tovasikló, karcsú, fehér gőzhajókat, a zsibongó kikötőéletet, a halászgató naplopókat, az árvalányhaj-csákós derék magyar csendőr hazánkfiát a “piazzá“-n – ott a “Molo Adamich” mellett álltunk kikötve hárman: a “64”-es, az “55”-ös torpedónaszád és a “Magnet” torpedójármű.

Bezzeg csendes volt a fiumei kikötő akkor, a háború utolsó esztendejében! Alig egy-egy karcsú szalongőzös hasította a kikötő elcsendesedett vizét, inkább csak üres teherhajók álldogáltak szanaszét és várták, hogy alkalomadtán csapatszállítmányokkal vágjanak neki a bizony veszélyekkel terhes, napokig tartó hosszú tengeri úrnak, le Albániába.

Ezeken az utakon mi kísértük a lassan cammogó gőzöseinket, ide-oda cikázva előttük, hogy az ellenséges tengeralattjárók támadásait meghiúsítsuk.

Derék kereskedelmi tengerészkapitányaink nem igen szerettek bennünket, mert mi könyörtelenül, a dalmát szigetek által képezett védett úton vezettük őket, ahová az ellenség nehezen tudott tengeralattjáróival beférkőzni. Az út így lényegesen biztosabb volt, de hosszadalmasabb és bizony egész éjszaka éber szemmel kellett figyelni a zegzugos útvonal kanyarodóira, szirtjeire, pislogó világítótornyaira. 

Persze sokkal kényelmesebb volt a szigeteken kívül, a nyílt tengeren nekivágni dél felé, de ott lépten-nyomon fenyegetett az éjszaka sötét vízszínén egyszer csak felénk rohanó torpedónak fehér csíkja, és akkor a nehezen botorkáló tehergőzös nem kerülte el sorsát. Csupán a gyorsabb járatú személygőzösöknek engedték meg néha, kivételesen, hogy a mi biztosító kíséretünk nélkül elindulhassanak csapatszállítmányaikkal, de akkor is a hajóskapitánynak lelkére kötötték, hogy dacára a nagyobb sebességnek, a szigetek közti biztos úton vezesse hajóját. Fogadkoztak is a derék “Capitano”-k, ámde alig tűnt el a fiumei világítótorony fénye a hátuk mögött, át-át surrantak a rövidebb nyílt tengeri útvonalra, hátha ezúttal a “digó” elalussza tengeralattjáróján az éjszakai találkát!

Néha el is aludta, néha nem. Sajnos a fürge és karcsú “Euterpe”-nél sem.

Az “Euterpe” gyorsjáratú személygőzös volt, békeidőben vidám kirándulókat vitt, hosszú pompás, napsütötte tengeri utakra. Ezúttal azonban sokszáz baka lépése alatt dübörgött a hajóra vezető híd: csapatszállítmány készülődött Albániába.

Szép napsugaras délelőtt volt, amikor felmentem érdeklődni a fiumei tengerész körlet parancsnoksághoz, megtudni a várható hajókíséretünk időpontját. Meglepő választ kaptam: az “Euterpe” gyorsgőzös ma este egyedül indul, hadijármű-kíséret nélkül. Nem volt éppen kellemetlen meglepetés, legalább nem reánk hárult egész éjszakán keresztül biztos révbe kísérni a derék “Euterpé”-t. 

Azzal éppen lefelé haladtam a régi haditengerész akadémia márványlépcsőin, amikor valami magyar-nóta cincogás ütötte meg a fülemet. A nótaszó a gazdasági hivatal felől hallatszott, ahol egy tekintélyes pocakos, de fölöttébb jókedélyű bécsi barátom rótta a számsorokat és fizette a szívderítő előlegeket a megszorultaknak. 

Valóban! – a gazdasági hivatal pocakos főnöke ezúttal zeneszó mellett fizetgette a csekélyszámú koronákat és hatosokat a folyosón szorongó népfelkelő bakáknak. A zeneszót pedig egy szál cigánybaka szolgáltatta, aki az ajtófélfához támaszkodva éppen a “rácsos kapu” töredékét nyaggatta, amikor beléptem. 

“Mi az cimbora? – kérdeztem az izzadó “főnök urat” – te zeneszó mellett tartod a hivatalos órát?”

“Igen – felelte az előlegek mindenható ura – ez a társaság ma este megy az “Euterpé”-vel, ez a füstös is előleget kért, hát legalább lemuzsikáltatom vele az a pár fillért, többet úgy sem ér a cincogása.”

Füstös barátunk pedig húzta keservesen, hogy “nagypénteken mossa holló a fiát” – ami vele, apai részről valószínűleg ugyancsak akkor történhetett utoljára, lévén a fáraók e késői ivadéka nemcsak születésénél fogva sötét színű, hanem az út porától is.

“Na füstös – mondtam neki – jártál-e már valaha tengeren?”

Annyira megörült a magyar szónak, hogy egyszerre abbahagyta a nyirettyűzést: “Bizony nem jártam én nagyságos tengeréstist úr” – felelte szívvel-lélekkel. 

“Hát akkor kapaszkodj meg, fiam jól – oktattam ki barna honfitársamat –, mert a víznek nincs gerendája.”

Sajnos, tovább nem tanítgathattam ezt a, valahonnan a magyar rónák közepéből tengerre szállni készülő prímásjelöltet, mert a “főnök úr” reklamálta az abbamaradt muzsikát, már pedig az igazi cigányrajkó nem tud istenigazában beszélgetni már, ha a kezei mással vannak elfoglalva.

Így hát a “csak egy kislány” dallama kíséretében távoztam, de lehet, hogy nem az volt, ki ért volna rá akkor ilyesmit ellenőrizni: a “főnök úr” nem értett hozzá, a füstös barátom nyilván szintén, én pedig kötelességemnek eleget téve azzal, hogy a tengeri út veszélyére cincogó védencemet kioktattam, nem akartam tovább zavarni a lelke egyensúlyát. 

Az “Euterpe” azután alkonyatkor fürgén kisiklott a fiumei kikötőből, sok száz baka egymás mellé szorulva integetett búcsút felénk, köztük volt valahol az én füstös barátom is.

Az este leszállt, tíz óra is elmúlt már, amikor futva hozta a kötelékparancsnokság küldönce a távirati parancsot: “Euterpe” gőzöst megtorpedózták, elsüllyedt. “Magnet”, “55” és “64”-es torpedónaszádok azonnal erőltetett ütemben befűteni, rögtön kifutni úgy, hogy hajnalhasadáskor a katasztrófa színhelyén: Punta Loni-Novaglia magasságába beérkezzenek, hajótörötteket menteni. Tengerészkörlet parancsnokság.”

Huj! – csak úgy remegett a hajótest a fűtők keze alatt hajszolt kazánjaikban egyre növekvő gőznyomás alatt és még éjfélt se ütött az óra, amikor sötét árnyakként suhantunk kifelé, a fiumei világítótorony alatti kikötőbejáratot elzáró “barrikádok” között, a koromfekete éjszakába. Elől a “Magnet”, mögötte mi ketten, szorosan egymás nyomában.

Éppen pirkadt, amikor a szerencsétlenség színhelyére érkeztünk, ahol szétváltunk, és mind a hárman más-más irányban száguldoztunk be a kilométerekre deszkákkal, tutaj–, de főleg hajótest-töredékekkel borított tenger felszínét. 

A torpedólövés éjjel kilenc óra után robbantotta fel a szerencsétlen “Euterpé”-t, az embereket álmukban érte a katasztrófa. Ez meg is látszott a kimentett élőkön és a vízbefúltakon egyaránt. Alig volt ruha szegényeken, legfeljebb csak egy fehérnemű-töredék, olyik bizony anyaszült meztelenen, a vízben való öt-hat órás úszás, vagy töredékbe kapaszkodás után, szilvakék szájjal, végleg kimerülve hányódott a hullámokon.
A megtorpedózott Euterpé gőzös.
Egy nagy kondérban forró feketekávét főzött a hajószakácsunk, minden kihalászott hajótöröttünkbe először is egy csajka forró feketekávét diktáltunk bele, azután becsavartuk a naszádunkon összeszedett pokrócokba, s amikor kis hajónk megtelt velük, odasiklottunk a “Magnet” torpedójáróműhöz, átadtuk a didergő csoportot és újra nekivágtunk újabbakat keresni, szedni fel.

A nap feljött, sugarai lassankint melegíteni kezdtek – hiszen augusztus 12-ét írtunk – a mentés folyt szakadatlanul tovább. A vízbefúltakat is kihalásztuk, és bizony sok szegény öreg népfelkelő alussza örök álmát valahol ott a kis dalmát falu mellett, ahová később eltemették őket. 

Az egyik kis szigetzátonyon mintha integetnének! Valóban – hajótöröttek kis csoportja szorongott egy zátonypadon és integettek. Valami fehér zászlófélével – egy vizes inggel, hogy figyelmünket magukra vonják. 

Szomorú, kékre fázott, félmeztelen kis csoport volt, lehettek vagy tízen is, mind hajótöröttek, kik úszva, vagy deszkákba kapaszkodva valahogyan eljutottak a kis zátonyra és fogvacogva várták a csónakunkat, amit értük küldtünk. 

Ott álltam a hajólépcsőnél, amikor egyenként felmásztak, sokat közülük úgy kellett felhúznunk, annyira ki voltak merülve, de mindegyik fenékig ürítette a gőzölgő feketekávés csajkát, Úgy festettek szegények a pokrócokba burkolva, mint megannyi cigányvajda. 

Az ám, cigány! Utolsónak a csónakból egy teljesen pucér Ádám kászálódott fel, nem volt az istenadtán még egy gomb se, de a jobb kezében görcsösen szorongatta: a hegedűjét!

Rögtön ráismertem az én füstös barátomra, a gazdasági hivatal tegnap délelőtti prímására. Vacogott a foga, nyelte a feketekávét, de a pokróc minduntalan leesett róla, nem volt mivel tartsa magán, mert a hegedűt – a hegedűt – azt nem adta volna ki a világ kincséért sem a másik kezéből!

Mint a napsugár, mely a sötét viharfelhők közötti kis nyíláson áttör, s egy pillanatra fényével bearanyozza azt az apró földterületet, ahová rásüt – úgy csalt mosolyt az ajkamra, ebben a lesújtó, szomorú katasztrófában az én füstös, pucér védencem, egyetlen görcsösen őrzött tulajdonával: a hegedűjével. 

Talán ma valahol egy kisebb-nagyobb bandában fűrészelget háborút megjárt hegedűjén, melyet a legnagyobb veszély pillanatában sem hagyott el. 

Meg is érdemli, hogy ezzel a kis történettel megemlékezzünk róla.

(In: A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei II. Évfolyam, 2. szám. 2-3. oldal. Írta Seléndy Andor)

Read more...

vasárnap, április 17, 2022

A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred 1916-os húsvétja a keleti fronton

A magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred 1916-os húsvétja a keleti fronton - Topor István írása.

A harcok szüneteiben a frontharcos otthoni környezetére emlékezett, szeretteire, családjára gondolt. Az elhúzódó, rengeteg vérrel és szenvedéssel járó háború egyre erősítette a „valódi béke” iránti vágyat. A lövészárkokban egymással farkasszemet néző katonák körében már a háború kezdetétől jelentkezett a másik féllel való barátkozás szándéka. Erre teremtettek lehetőséget az ünnepek, hiszen ezeket hallgatólagosan fegyverszüneti időszaknak tekintették. Az első fronton eltöltött karácsony idején például brit és német katonák még futballmérkőzést is játszottak. A katonabarátkozások 1917-től tömegessé váltak.  
 
A 11. lovashadosztály kötelékébe tartozó magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred katonáira Galuziánál köszöntött be 1916 tavasza. Az április nyugodtan indult. A tiszteknek és a legénységnek is alkalma volt pihenni. Ezt ki is használták. A tisztek és a katonák felváltva hol az állásokban, hol pedig a vezetéklovaknál teljesítettek szolgálatot. Miután a számukra érkezett hadianyagot beépítették az állásokba, hozzákezdtek azok csinosításához. A szórakozási lehetőségekről is gondoskodtak, például kuglipályát készítettek. Az egész hadosztálynál egyedül álló módon még gőz- és kádfürdőt is építettek. Veteményeskerteket létesítettek, szántottak, vetettek.

Így virradt rájuk 1916. április 23-án húsvét reggele, amely éppen egybeesett a pravoszlávok húsvétjával.
 
Galuziánál azokkal az orosz csapatokkal kerültek ismét szembe, akikkel 1915 januárjában Smerekowiecnél és Gladysownál harcoltak. 

Az ünnep csendben, a legnagyobb barátkozás jegyében zajlott. Alighanem nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a Nagy Háború történetének legbékésebb húsvétját a debreceni 2. honvéd huszárezred katonái élhették át. Erről a páratlanul érdekes húsvétról Pintér István huszár főhadnagy így számolt be:

„Teljes a csend az egész fronton, puskalövést nem hallani, mintha fegyverszünet lenne.

Húsvét napján kora reggel az előre tolt állásból telefonálnak, hogy a muszka őrszem egy kőre kötött levelet dobott hozzánk. Egy küldönc elhozta hozzám. Francia levél, (sajnos nincs a birtokomban ez a levél, mert Abonyi Andor ezredes, főcsoport-parancsnokom magához vette s nem tudtam tőle többé visszakapni) ahogy emlékszem kb. a következő tartalma volt «A legnagyobb ünnep, Krisztus Urunk megdicsőülésének és feltámadásának ünnepe az oroszokéval összeesik. Jó ünneplést kívánunk a lovagias, vitéz, bátor magyar huszároknak! Engedjék meg ezúttal, hogy megbecsülésünk külső kifejezéseként parlamenterünkkel 12 és 13 óra között átküldhessünk a forráshoz egy kis csomagot. Egészségükre kívánjuk! Ha csekély figyelmünket viszonozni akarják, 15 és 16 óra között várjuk a magyar huszárok parlamenterjét a forrásnál.»

Átadtam ezt a levelet Abonyi ezredesnek. Elolvasta. Először pár percig mereven maga elé nézett, aztán zsebre tette a levelet s a következőket mondta: „Kedves Pista barátom, te elég furfangos ember vagy. A megoldást rád bízom. Csinálj, amit akarsz, de ha ebből a locsolgatásból baj lesz, megnyúzlak!” Hát én, Bauer Gyula főhadnagy alantas-barátommal el is intéztem a dolgot.

Egy töltényládát virággal stb. szépen kidíszítve megpakoltunk minden jóval, pezsgő, konyak, Kugler, sonka, kalács, cigaretta, szivar stb., a tetején egy igen szépen megfogalmazott francia levél. Bauer főhadnagy és a csoportom tipikus, daliás marcona két altisztje, végig kitüntetéssel, kifogástalanul felöltözve várták az előretolt állásban a 12 órát, hogy az oroszoktól átvegyék a csomagot s a 15 órát, hogy a mi csomagunkat átadják. 

12 órára magam is az előretolt állásban voltam. Pár percre rá jött az orosz parlamenter. Elől egy tökéletes úr, egy don-kozák főhadnagy és két altiszt egy gyönyörűen feldíszített kosárral. Bauer és a két altiszt elibük ment azt átvenni, szívélyes kézfogás, pár üdvözlő szó franciául. Bauer jelezte, hogy 15 órakor mi hozzuk a húsvéti csomagot. Kérte, hogy az átvételre újból megjelenjenek. A „viszont látásra” s mi a kosárral nyargalunk hátra Abonyi ezredeshez. A kosárban minden jó volt, kb. hasonló tartalommal, mint amivel mi a ládánkat megpakoltuk.

Pont 15 órakor indult el Bauer és a két altiszt a ládánkkal a forráshoz. Hasonlóan kedves, megható jelenet játszódott le. A kozák főhadnagy átvette a ládát és Bauernek a következőket mondta: „Bajtársaimtól azt a megbízást kaptam, kérjem meg a főhadnagy urat, szóljon parancsnokának, az alacsony kapitánynak, jöjjenek át ketten, két altisztjükkel a mi fedezékünkbe, látogassanak meg, tiszteljenek meg bennünket. Szeretettel várjuk. Ha ők átjönnek hozzánk, akkor két tiszt barátom két altiszttel az urakhoz menne át, tennénk önöknél tiszteletünket.” – Hallom az egészet. Hozzájuk megyek, megállapodunk, hogy a cserelátogatás megtörténik, megtelefonálom Abonyi ezredesnek és kérem, hogy várja a vendégeket. Kitűzzük a visszatérés pontos idejét. A forráshoz 18 órára. Innen mindenikünk visszatér övéihez.

Szemünket bekötik, engem egy óriás orosz nyakába kap, mint a pelyhet. Megindul velem, utánam a többi. Az orosz tiszteket és altiszteket (természetesen bekötött szemmel) az ezred másodtisztje vezeti az ezredtörzs fedezékébe. Kb. 20 pernyi út után – mindent láttam útközben és tudtam, hogy merre megyünk – az én nagy orosz barátom letesz egy igen szép tágas, mintaszerűen felterített asztal mellé, egy fedezékben. Egy don-kozák alezredes fogad. Tökéletesen beszél németül, a legszívélyesebb szavakkal üdvözöl. Mellette nyolc don-kozák tiszt, négy tüzértiszt, egy nagy hajú és szakállas, apostol-külsejű pap, két orvos. Asztalhoz ülünk, elsőrendű étel és ital, fesztelen beszélgetés mindenről, csak a háborúról egy szó sem. – Egyszerre, egy momentum, teljes csend! Az alezredes mosolyogva szól hozzám: „úgye az urak is haza gondolnak, lélekben otthon vannak, na, de talán majd csak egyszer hazakerülünk, ha Isten is úgy akarja, vagy ki tudja?”

A pompás étkezés befejezése után általános dolgokról folyik a szó. Kintről művészi harmonikajáték hallatszik. Megemlítem, hogy milyen szépen játszanak ezen az elég primitív hangszeren. Szó jön a nemzeti dalokról és táncokról. Az egyik tüzérszázados elbeszéli, hogy járt Magyarországon, látta a mi temperamentumos, szép nemzeti táncunkat, a csárdást. Hallott szép bánatos nótákat, könnyed víg népies énekeket s kérdi, hogy láttam-e én az ő nemzeti táncukat, hallottam-e az ő szép, szép bús nótáikat? Ráfelelem: igen. Na, ha szépet akar látni és hallani a kapitány úr, majd megmutatom én a mi kozákjainkkal mindkettőt” s az alezredes intézkedésére pár perc múlva a fedezék előtti nagy téren 50 donkozák pár egy félórán keresztül oly bámulatos táncot lejtett, amilyenről, annak, aki nem látta, fogalma sem lehetett. Volt abban férfias erő, lágyság, báj, az atléta ruganyossága, szebbnél-szebb igen nehéz és változatos figurák – s mindez a legtökéletesebb összhangban. Elől egy cserkesz altiszt, sudár, vékony nádszáltermetű férfi, csupa ideg, tele érzéssel, hol a fájdalom, hol a tobzódás teljes kifejezésével. Az egész tánc olyan hatással volt reánk, hogy a kezünk hol ökölbe szorult, hol a könny csillogott a szemünkben. A tánc vége, elibünk szalad egy pöttöm, teljesen szabályszerűen felöltözött 12 év körüli kis donkozák feszes állásban szalutálva ránk kiáltja: „Iljenek a magyar Uszarok!”. Karjaimba kapom a gyereket, jobbról-balról megcsókolom, megölelem, magamhoz szorítom szeretettel, szívvel, lélekkel. Van nálam egy jóképű óra, a zsebibe nyomom s meghatottan visszakiáltom: „Éljenek a Don-kozákok!” – Megrohamoznak az orosz óriások, feldobnak vagy tízszer magasan a levegőbe, szabad utat enged a szívek érzése, éljeneznek, hurráznak tomboló, szűnni nem akaró lelkesedéssel, szeretettel. Később kórusban énekelnek gyönyörűen, meghatóan, akár csak egy művészi dalárdát hallana az ember, majd egy pár kiváló, erős lovat is elővezetnek, hoznak egy pár akadályt is, elég becsületes méretűek is voltak köztük, én is lóra pattanok, ugratok, azt hiszem nem hozva szégyent a magyar huszár névre.

Az idő múlik, indulni kell a forráshoz. Búcsúzunk. Nem akarok érzelegni, sokat irkálni. De mondhatom, két szerető testvér nem búcsúzik el egymástól különben, férfiasabban, szebben, mint ahogy mi búcsúztunk egymástól.

Az én kis kozákom, a tőlem kapott órával a kezében, nagyban magyarázza, hogy ne menjünk még, van idő, sok híja a 18 órának.

Felejthetetlen húsvét! Felejthetetlen délután!

Már mi régen a forrásnál vagyunk, a 18 óra régen elmúlt, 19 felé igyekszik az idő. Mondja is a don-kozák főhadnagy, a kísérő tisztünk, úgy látszik, hogy az ő bajtársai igen-igen jól mulathatnak odaát, végre megérkezik a két orosz tiszt és altiszt.

Hangulatuk nem cáfolja meg a minket kísérő bajtársuk előbbi szavait. Dicshimnuszokat zengenek a nálunk eltöltött időről s beszédüket azzal fejezik be, hogy „nincs a világon több olyan lovas nemzet, mint a magyar és olyan katona, mint a magyar huszár!”. Az orosz altisztek nem szólnak semmit, talán a meghatottságtól, lehet, hogy mástól is, mert folyton csak csókolózni akarnak!

Hazaérkezünk. Abonyi ezredes vár, jelentkezem, elmondok mindent. Ő is elmondja, hogy milyen nagyszerűen találták magukat nálunk az orosz vendégek. De egyet elhallgat. Bajtársaimtól tudom meg, hogy felköszöntötte az orosz tiszteket és az orosz nemzetet, mégpedig olyan szép beszéddel, hogy az egyik kozáktiszt erővel kezet akart neki csókolni a mi európai hírnevű, kiváló lovas, bátor, daliás, parancsnokunknak, megboldogult Abonyi Antal királyi kamarás, ezredes úrnak.
[…] 

Méltán kérdezheti bárki is, hát ellenség volt ez?!”

Köszönjük Topor Istvánnak, hogy felajánlotta közlésre írását.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP