A kis kadét, Ő felsége U. 105-ös naszádjának legfiatalabb tisztje volt. Csinos, barna, kissé elkényeztetett katonagyerek. Apja a magyar bakák élén a Doberdón verekedett, édesanyja otthon, az alföldi faluban aggódott a régi udvarház elszállt madaraiért és várta a postát. Még fél esztendő se múlt el azóta, hogy írt neki egy «Commando». Ceruzával, rózsaszínű lapon írták meg neki, hogy a nagyobbikat, az ő hős fiát, eltemették Galiciában. Egyebet nem írtak. Azóta gyászolt és várt. Várta az urát és a kisebbiket, aki még megmaradt.
A kadét az U. 105-ösön komoly dologgal foglalatoskodott. Az olaj- és a vízfelvételt ellenőrizte, azután a hajómester segítségével megszámolta a gummicsizmákat és a konzerveket. Közben kurtaszárú angol pipából szítta az erős magyar szűzdohányt. A pipa ugyan ritkán égett, de ennek csak örült a gazdája, mert alapjában véve a csokoládét sokkal jobban szerette. A whisky és a pipa csupán szükségszerű kiegészítői voltak marcona tengerész voltának. Valami csendes, de annál erősebb bajtársi terror erőszakolta rá ezeket a kellemetlen dolgokat.
A hajómester elejtett egy konzerves dobozt. A kadét felrezzent. Fontos munkája közben két gondolat nyugtalanította. Az egyik, hogy vajjon jól végzi-e pensumát és a másik ... az édesanyja. Nem, ez rendben van, ő most nyugodt lesz, hiszen tegnap írt neki : «Ne félts engem, öt hétig nem írhatok, de tudod, jó, csendes, biztos helyen leszek és majd vigyázok is magamra. . .»
A kis kadét kivételesen került tengeralattjáróra. Kevés volt a tiszt. Neki pedig már vitézségi érme volt. Valamelyik olasz csatornában, torpedóhajóról lelőtt revolverével egy bersaglierit, aki célbavette parancsnokát. Az alapjában szelíd fiúban volt valami az ükapjából. Ha szólt az ágyú, meg a puska, felébredt benne a régi kurucgenerális vére. És ilyenkor az édesanyja is mindig az eszébe jutott. Búcsúzáskor bátorítón ott csókolta meg a kuruc ős képe alatt a falusi ebédlőben, az apja pedig akkor mondta neki : te katonagyerek vagy, félned nem szabad!
A tisztek visszatértek a kikötőből és beszálltak. A kadét beszámolt nekik munkájáról. Gondosan végignézték a szivar alakú vaskoporsónak minden csavarát, a gépeket, torpedókat. Aztán megoldódtak a hajókötelek és az U. 105-ös próbaútra indult az öbölbe. A kikötőhídon szomorúan vonított a kadét juhászkutyája. — Szamos, Szamos . . . mormogta a nevét és valamilyen furcsa kis fájdalmat érezett. Egyszerű gyakorlatok után Szamos vitte partra szájában a dobókötelet, indulásnál ideges örvendezéssel mindig ott ugrándozott a kötelekkel bajlódó matrózok körül. Most olyan szomorú volt, mint a gazdája és mérgesen mozdult a két lussini hajósra, mikor visszaparancsolták. Aztán hirtelen felkapta az orrát és megugatta a távolodó hajót, mint a teliholdat. . .
Az úton minden rendben ment. Parancsok ritkán hangzottak el. Egy néma intés, vagy kemény fejmozdulat többet mondott minden lármás kommandónál. És a jól begyakorolt legénységnek e szótlan fegyelmében benne volt tisztjei tudásának feltétlen elismerése. Ettől függött a hajó sorsa, mindnyájuk élete, a siker, a diadal...
A kadét parancsnoka mellett állott. Visszafojtott lélegzettel leste minden mozdulatát, figyelte a legénységet s egyszerre olyan valószínűtlennek rémlett előtte, hogy otthon szabadságon olykor ártatlan, nagyhangú füllentéseket is hallott e néma vasemberektől. Mint ő, ezek is önként jelentkeztek a búvárkodásra és most, az életet fitymálva, nyugodtan néznek szembe a halállal, akár a betyár vagy a kalóz.
— Gyorsmerülés, harminc méter ! . . .
A vasszivar hirtelen elnyeli az ő hajósait. Lezárulnak a fedélzet kerek csapóajtói. A kis hajó eleje már lefelé billen, vízbe fúrt orra mind mélyebben szánt. Már csak a zúgó elektromos gépek zaja hallatszik, teljes erővel tolják le a hajót a tenger mélységeibe.
Odafenn, túl messze a parton, hiába árnyékolják be a halászok a szemüket. Már nem ér el oda a tekintetük. A víz színén keskeny fodros vonal húzódik egy ideig, aztán csak egy-két felszálló buborék pattan el. Lassan ez is eloszlik és elsimul a tenger.
Lent a vizek alatt a búvárhajóban újabb parancs hangzik :
— Gyorsan felszínre ! Ágyúhoz, gyorstüzelés !
Fél perc se múlt el és mint a gummilabda ugrik ki U. 105. a vízből. Két ember sebesen mászik a fedélzetre, futnak az ágyúhoz és máris jelentik :
— Ágyú kész a tüzelésre !
A parancsnok keze rövid, kemény mozdulatot tesz. A próbaútnak vége. És a búvárhajó még egyszer baráti partok felé tart. Este búcsúvacsora. A kis kadét és a többiek zeneszó, pezsgő mellett búcsúznak el a tiszttársaktól.
— Éjfélkor indulás ! . . .
Gyönyörű, sötét, de csillagos ég borul a búvárhajóra. U. 105. délnek tart, ott kezdődik majd el a vadászat. Ott lenn, messze . . . Közben múlnak a napok és az éjtszakák. Ötödnapra merülnek fel a tengerből az afrikai partok. A régi Carthago magasságában áll őrségen a kis kadét. A part néhány kőhajításnyira feketéllik előtte. Még nem pitymallik és mégis valamilyen csodálatos világosság dereng. Egyszerre vörös korong bukkan elő a fekete ködből: a hold tele ábrázata emelkedik ki a tengerből és az öregember csodálkozó pillantásával méri végig az ismeretlen úszó csodát. Szél kerekedik. Carthago pálmafái ide-oda inognak a parton. A kadét összeborzad. Olyanok ezek a fák, mintha kusza emberfejek csóválódnának rosszalóan : el innen, ez nem a ti világotok. Erre nem jár hajó ... És a kadét hiába jártatja végig szemét a fehér tarajú kék vizeken :
Semmi, semmi . . .
A kelő nap első sugaraira elsápad a hold véres arca. Lassan-lassan a köd is oszladozik. A fekete sötétséget ibolyaszínűre festi át a nap és lágyan betakarja fehéren átlátszó párafátyollal. Néha meg-meglebben a fátyol. Ilyenkor kápráztató fény gyúl az ég alján, hol vörös, hol sárga, hol zöld, hol narancsszínű. A kadét a szeméhez kap. Vibrál a horizont, mint egyetlen óriás lidércfény. A szél is beleszól ebbe a színjátékba. Finom rózsaszínű homokfelhőt sodor a tűnő pára helyébe. Mintha csipkével akarná beszegni a szivárványos legyezőt, amelyet az emelkedő nap mind szélesebbre nyit sugaraival az égen. Később elhalványulnak a színek. A szél egyre erősödik. Megvirrad. És nevető, boldogan szétáradó világosság kezdi meg uralmát Afrika sötétségén.
A hullámok mind magasabban járnak, a víz át meg átvágtat a hajó testén és az őrtornyon. A kis kadétnak oda kell magát kötöznie.
Harmadnapra a görög szigetek között járt az U. 105. Hátha a szmirnai vonal jobb az alexandriai vonalnál. De megint csak meddő várakozásban múltak a napok. Aztán, végre . . . Június tizenegyedikén történt. A nap delején állt. Északkeletről nagy sebességgel halvány füstoszlopok közeledtek. Az emberek hirtelen összefutottak a fedélzeten és mind arra felé néztek :
— Lehet vagy nyolc-tíz hajó. Talán több is . . .
— Lemerülni!
A kis kadét gyerek tekintete egy pillanatra megkapaszkodik az élő napsugarakban, mintha mindentől búcsúznék, azután lezuhan feje felett a csapóajtó és ő elfoglalja őrhelyét a torpedócsövek mellett. Rettentő hosszúnak tetszik az idő, pedig félóra sem telt el.
Odafentről, a torony belsejéből kurta, kemény csengéssel esik le a parancsnok szava :
— Jobbra fordulj ! Kész a torpedó?
Kis csattanás hallatszik. A kadét összeszorítja a fogát. Most. . . A torpedó elhagyta hüvelyét, már rohan . . . nyolcvan kilométeres sebességgel, szalad az entente-flotta egy büszke hadihajója felé . . . Huszonnégy másodperc . . . Újabb csattanás. Tompán szól, mint mikor két hatalmas kesztyűs férfi kéz tapsra verődik.
A parancsnok még a periscopnál áll és lent a mélyben már mindenünnen visszhangzik : Megvan ! A lövés derékban érte a hajót!. . . Mint rövid, hirtelen ütések megint hullanak a parancsok :
— Gyors merülés! Ötven méter! Kormányt egészen balra!
Az U. 105. még lent sincs az ötven méteres mélyben, már köröskörül kísérteties robbanások hallatszanak. A hajó fölött gyors hajócsavarok zaja kelepel. A megtámadottak keresik a támadót, kis aknákat és bombákat robbantanak körülötte.
— Hatvanöt méter! Kézi géppel kormányozz! Csak egy motor járjon!
A búvárhajóban minden lélegzet fennakad. Még a kézigép is csak fojtottan dohog. A villanyfényes sárga félhomályban idegenszerűen megmerevülnek az arcok.
A kadét szíve összeszorul. Az édesanyjára gondol. Tegnap írta neki : «Jó, csendes, biztos helyen leszek . . . kedves kismama, aztán vigyázok is magamra . . .»
 |
| Hardy Kálmán (1892 - 1980) az első világháború alatt tengeralattjárókon szolgált. |
Olyan most, mint a gyerek, aki estében megütötte magát, de csak jóval később sír fel, ha valaki figyelmezteti a fájdalmára. Eddig feszült idegekkel, fegyelmezetten teljesítette kötelességét. De most, ezek az óvatos kommandók és rendszabályok, a halálosan komoly arcok, teljes valóságában jelenítik meg előtte a veszélyt. Sebaj, a remélt diadal mindent megért. Vajjon mi lesz az ára? Bár kissé szégyelte magát, mégis érezte, milyen vad erővel ragaszkodik fiatal életéhez. A tikkadt, forró levegő reszketett a szeme előtt. Szerette volna izmos vállával szétverni az acélfalakat. Azután ki ebből a vizes pokolból.
Hanem azért csak állt, állt mozdulatlanul, mint a többi mind. És a nagy mozdulatlanságban lassanként csodálatos nyugalom szállta meg, valamilyen megfoghatatlan bizonyosság, hogy őt nem érheti baj, ő rá vigyáznak ...
Az idő mértéke elveszett. U. 105. ide-oda fordult, irányt változtatva, mint a nyúl, amelyet agár kerget.
És közben a nagy mélységben, a vizek súlya alatt, meglazultak a csapóajtók és tömítések gummikarikái. A búvárhajó belsejébe víz kezdett szivárogni, kövér cseppekbe gyűlt a fehérre festett vasfalon s egyszerre megeredt, mint az eső. A kadét és őrségen lévő társai, gummikabátjuk kámzsáját a fejükre vetették. A leszaladó víz pedig mind magasabbra emelkedett a hajó fenekén.
Ha néha elült az üldözők zaja, kissé feljebb merészkedtek, kiszivattyúzták a becsurgott vizet. Azután vissza a mélységbe, egyre mélyebbre . . .
A kis kadét nehezen lélegzett, a levegőtlen melegben valami befelé nyomta a dobhártyáját, fejében pattanásig feszültek az erek. A vaskoporsó a tengerfenéket súrolta. Mennyi ideig tartott? Egyszerre belecsapott az időbe a parancsnok hangja. Megint lihegve zakatoltak a gépek. Most már felfelé szállt a búvárhajó. Az üldözők elvesztették prédájukat.
... Közel ötheti út után zeneszóval várták a hadikikötőben az argonautákat. Az aranygyapjú : egy hadihajó, két szenes gőzös, egy nagy vitorlás, a tenger fenekén. A kadét levelet olvasott: «Kedves, jó, kicsi fiam! Hiába titkolózol, az anyád szíve mindent megérez, tud, sőt lát is! Jól megjegyeztem a napot. Június tizenegyedikén délben azt hittem, tovább nem bírom, megreped a szívem. Átmentem a templomba a Boldogasszony oltárához. Jóformán önkívületben térdepeltem ott. Nem tudom hogyan történt, hirtelen egy szelíd, halavány arcú férfi fogta a kezemet. És én felkiáltottam : A fiam, nem engedem a fiamat, Uram, mentsd meg őt! . . . — Megmentette őt a Te hited! — szólt ő csendes mosollyal—jer, kövess!—Lebegve szálltunk az űrben, messze, messze a tengerig. És ekkor megismétlődött a bibliai csoda. Az Úr Fia biztosan járt a vizen és megszűnt az én szívemnek háborgása. A szabad kezemmel erősen fogtam a Te kezedet, kicsi fiam. Megmenekültél! Késő este tértem eszméletre ott az oltár előtt. A sekrestyésünk nem mert háborgatni. Nem először látott így, amióta elmentetek . . . Egészen sötét volt, mire hazaértem. Apa várt. Megjött. Mikor érkezel? Irj ! . . .»
A kis kadét szabadságot kapott. Mehet, mihelyt megírta a hivatalos jelentést. Nekiült, mint az iskolásfiú a feladványnak és szörnyen igyekezett: hajózás, útvonalak, legénység, élelmezés, térképek . . . már a technikai résznél tartott... «A hajótest és felszerelése nagyszerűen megfelelt várakozásunknak. A víz alatt csaknem mindig ötven, hatvan méter mélységben megtett közel százhúsz tengeri mérföldet és az összesen ezerháromszáz mérföldes utat jól állta. A próbatorpedók a legsikerültebb alkotásnak bizonyultak a tengeralattjárókon való alkalmazásra . . .»
A hajógyár egyik mérnöke ment el mellette. Brutális örömmel köszöntötte a kadét háta mögött álló parancsnokot. Mint aki büszke a munkájára és biztos a dolgában, úgy kérdezősködött a technikai részletekről.
— Igen, igen — mormogta a parancsnok — ma már csak egy csoda van a világon: a modern technika!
— Az ám — mondotta a mérnök fölényesen — és ennek a csodának köszönik az életüket.
A kis kadét abbahagyta az írást, ő más csodára gondolt. . . .
«Az Úr Fia biztosan jár a vizen». . .
Captain.
(Forrás: Napkelet folyóirat. 1927. évi 8. szám. 712-716. oldal.)
Read more...
