péntek, február 14, 2025

Ricsóváry Sándor fregatthadnagy: Az U. 30. első útja.

Az SMU 30 a császári és királyi haditengerészet egyik BII-es típusú naszádja volt, és a fiumei Danubius hajógyár építette 1916-ban. A tengeralattjáró 1917. április elején nyom nélkül eltűnt, roncsát azóta sem találták meg. Ricsóváry Sándor fregatthadnagy a naszád második tisztje volt.


Az U. 30. első útja. 
I. rész

Jó néha megemlékezni arról, hogy a magyar fiúk, nem is olyan régen még büszkén járták a tengert, amelynek egy parányi csücske mégis csak magyar volt. Ez okból, közöljük Ricsováry Sándor fregatt hadnagy levelét, amelyben a monarchia egyik legmodernebb tengeralattjáró hajójának az U. 30-nak első útját írja le. Az U. 30 és teljes személyzete, közöttük a levélíró, 1917 aug. 21. óta az otrantói szorosban alussza a hősök álmát. Belékeveredtek egy tengeralattjárót fogó hálóba s a tehetetlenül vergődő hajót az ellenség elsüllyesztette. A levelet a címzett szeretettel őrizte. S az U. 30, valamint Ricsováry fregatt hadnagy dicsőséges emlékének s az uj magyar tengernek vél szolgálatot tenni közrebocsájtásával. 

A fiumei hajógyár, a magas házak, emelők és egyéb gyári épületeitől körülzárt medencéjében, csendesen ringatnak a szelíd hullámok egy, még a mólóhoz kötött szép és új tengeralattjáró hajót. A közeli gyárban szünetel a már hónapok óta tartó lázas munka, mert az U. Boot—30. elkészült és most adják át hivatásának. 

Tisztek, mérnökök, iparosok, munkások és tengerészek csoportokba állva, várják a hajó indulására szóló parancsot és meleg kézszorításokkal, szívélyes szerencsekivánatokkal vesznek búcsút a beosztásukba siető hajószemélyzettől. Egy rövid jel, elvonják a kis deszkahidat, elbocsátják a hajó köteleit. Felszabadul a mi szép búvárhajónk és csendesen úszik a medence kijárata felé.

Mélázó, komoly tekintettel néznek utánunk a mólón visszamaradottak és szinte olvasni lehet arcukról a kérdést, hogy vajjon e hajónkat szerencse fogja e utain kísérni és dicsőséggel és eredménnyel visszahozza e a személyzetét.  

Mégegyszer búcsút intenek felénk, amit katonás tisztelgéssel viszonzunk és nemsokára már a nyílt tengeren van a mi kis búvárhajónk.

A parttól már elég messze és mély vízben voltunk, mikor parancsnokunk személyesen is meg akart győződni a hajó megbízhatóságáról, ami végből is azt kb. 60 méterre a víz alá süllyesztette. Ezen kísérlet sikeres befejezte után, de most már motorral hajtatva a csavarokat, a vízszinén úsztunk a Pola felé, hol is az utolsó beható próbák után, a haditengerészeti bizottság a gyár vezetőségétől hivatalosan is átvette a hajót.

Hozzáláttunk a katonai felszereléshez. 

Torpedók, lőszer, nafta, ruházat, olaj, térképek, kronométerek, távcsövek, élelmiszer és ezernyi egyéb került berakásra, amelyek vállalatunk sikerének előmozdításához okvetlenül szükségesek voltak. Reggeltől estig különféle dolgokkal gyakorlatoznunk. Sebesség mérését, az akkumulátorok kapacitásának megállapítását, torpedók és ágyúinak gyors kezelését stb., minél előbb és tökéletesen el kellett sajátítanunk, mely munkálatokat mi hévvel és szorgalommal végeztük.

Ricsóváry Sándor fregatthadnagy az SMU 30 fedélzetén. A kép a Cattarói-öbölben készült 1917. március 16. és 31. között.

Gyönyörű szép verőfényes kora tavaszi nap reggelén, miután a visszamaradt bajtársainktól itt is búcsút vettünk és gondolatban az otthon levőknek is „Istenhozzádot“ mondtunk, szép csendesen kifutottunk a hadikikötőből a nyilt tengerre, hol most már minden figyelmünket egyedül csak a hajó vezetésének és kiszolgálásának szenteltük. Az első napok eléggé kellemesen teltek el. Az idő kedvező volt, szárazföldet és kis szigeteket is láttunk néha. Amint az ellenséges torpedónaszádok, halászgőzösök, páncélos motorok által elzárt vonalokon áttörtünk, bizony rosszra fordult minden. 

A nagy és hosszú hullámokon kezdetben elég nyugodtan haladtunk, de ahogy a szél a tengert mindig erősebben-erősebben felkorbácsolta, már oly magas hullámhegyek keletkeztek, hogy azok kis hajónkat tornyostól együtt sokszor egészen elborították. Ez a szűnni nem akaró zuhanyozás nem volt kellemes mulatság, egy pár napig mégis megbirkóztunk valahogy vele. A vihar mind erősebben tombolt, már veszélyesnek tartottuk a vízszinen való haladást s a tenger alá merültünk, azonban odalent sem találtuk meg a vélt menedéket, mert a tenger még 35-40 méter mélységben is épugy hullámzott, mint fent. Miért is utunk hátralévő részét a tenger felszínén folytattuk, végre rendeltetési helyünkre érkeztünk, de kissé kipihentük az út fáradalmait. Sajnos, ezen idő alatt a navigatio feljegyzésének igen fárasztó és hosszadalmas munkálatait kellett elvégeznem, miért is pihenésről szó sem lehetett.

Épen éjjeli őrségen voltam, midőn láttam, hogy a sötétségből egy nagy gőzös kezd kibontakozni és hogy ez lassan közeledik felénk. Erről mindjárt jelentést tettem parancsnokomnak, ki azonnal elrendelte a hajó alámerülését és támadásra való készenlétbe helyezését. Az ellenséges gőzös, melyet torpedózuzó is kisért, tőlünk több mint 2000 méter távolságban haladt, nem tudtunk sehogysem közelébe férkőzni.

Még a következő napokon is csak ezen a vizeken cirkáltunk. Láttunk még két ellenséges kórházhajót, több kisebb cirkálót és járőrnaszádot, de olyan messze távol haladtak el tőlünk, hogy nem lehetett őket megtámadni. A nap már lemenőben volt, midőn a legalkalmasabb fekvésben a nap és hajónk között egyszere két nagy ellenséges személyszállító hajó tűnik fel. A torpedó kilövéséhez az U 30-on már minden elkészült. A parancsnok a toronyból adja a fokokat, amely alatt ő az ellenséges hajót látta. Én megálapitottam a távolságot, — 800 métert — amennyire a hajó tőlünk van és már el is hangzott az utolsó parancs „Torpedó fertig,“ amelyre most már csak a parancsnok által egy villanyos gombnak a nyomása következhetett (amely nyomással a parancsnok a torpedó kilövését rendeli el), amidőn ebben a végzetteljes pillanatban mintegy varázsütésre kigyulladtak az ellenséges hajó vörös és zöldszínű lámpái. Tehát ezek is kórházhajók voltak és így megmenekültek. Mintha egy őrzőangyal lebegett volna a két, ellenséges sebesültekkel és betegekkel színig megtelt hajó felett.

A lemenő vakító napfénytől kápráztatva ugyanis mi nem láttuk a hajók jelzését és csak igy történhetett, hogy mi azokat személyszállító hajóknak néztük. Még három gőzöst láttunk, de szintén úgy kb. 10—15 tengeri mérföldre mellettünk elhaladni, mely után most már irányt vettünk arrafelé, ahol egy legutóbbi alkalommal ellenséges szállításokat észleltünk és amely helyre egy napi utazás után szerencsésen meg is érkeztünk.

Kecskeméti Közlöny. 1923. október 24. (1-2. oldal)



Az U. 30. első útja. 
II. rész

Árbócerdők, füstfelhők már messziről jelezték azt, hogy jó helyen járunk, láttunk is már távol tőlünk kibontakozni és nagy sebességgel továbbhaladni két ellenséges gőzöst és két torpedózúzót, az igen erős hullámverés azonban hátráltatott bennünket abben, hogy azokat megtámadjuk. Csak harmadnap úgy két óra tájban reggel, midőn ismét én voltam őrségen férkőzhettünk lőtávolságra egy ellenséges gőzöshöz, melyet a viz alá merülve meg is akartunk támadni. A periskópon keresztül azonban a nagy sötétségben nem lehetett látni a hajót, miért is felmerültünk, hogy azt a vízszinén ágyúval támadjuk meg. A parancsnok már ki is szállt a toronyból, hogy helyet adjon az utána jövő tüzérnek, midőn rémülve látom,hogy visszalöki a tüzért, beugrik a toronyba és hallom, hogy gyorsan becsapja maga után a torony ajtaját és "Verdammt" kiáltás után rögtön parancsot ad a hajónak gyors alámerülésre. A tenger alatt aztán elmondja nekünk,hogy a megtámadott gőzös egy nagy szállítmánynak csak az első gőzöse volt, mely mögött még két más gőzös és egy torpedózúzó is haladt. A nagy sötétségben és a magas hullámok miatt a hátul levő egységeket mi nem láthattuk. Szerencsénkre ők se vettek minket észre és igy történhetett, hogy midőn kis idő mulva újból felmerültünk, az utolsó gőzösre kb. 500 méterről egy torpedót lőhettünk. A magas hullámok azonban kivetették és megrongálták a nagy sebességű lövedéket, így az nem ért céljához, de elég volt arra, hogy az ellenség észrevegyen bennünket. A leghátul haladó torpedózúzó gyorsan megfordult és teljes gőzzel felénk jött. Amidőn azon helyre ért, ahol bennünket a víz alatt sejtett, bombákat dobott le a tengerbe 30 méter mélységben. Nem értek el bennünket és csak a robbanásokat hallottuk. De a robbanások oly erősek voltak, mintegy közelünkben elsütött 10cm. ágyú dördülése és igen különösen hatottak ránk

Én ugyan még nem ültem üllő alatt, amelyre hatalmas gőzkalapács csapkod, de olyannak képzelem azt a megrázkódtatást és azt a hangot, melyet egy ilyen, közvetlenül az ember feje felett lecsapó pöröly létrehoz, mint ezen bombák robbanása volt. Tisztán lehetett hallani, midőn az ellenséges hajófedélzetről az aknákat gurítják, a loccsanást midőn ezek a vízre értek. Kis szünet után,(mely idő alatt az akna a beállított és szükséges mélységbe süllyedt) egy rövid, igen éles ütés és egy erős robbanás következett. Megrázkódtatott mindent, ami nem volt kis hajó(n)kon eléggé odaerősítve, vagy forrasztva. Erre aztán egy egészen különös zörej volt hallható, mintha a magasból sok-sok ezer kavicsot öntenének le a hajó fedélzetére,vagy mikor sürű, tojás nagyságú jégeső esik reá. Ezt a zörejt a bombák által a tengerben felvetett és hajónkra ismét visszaeső vízoszlopok okozták. A víz igen jó hangvezető és az esőt pld. 10—15 méter mélységben a tenger alatt még egészen jól lehet hallani.

Mikor a robbanások vége elhangzottak, lassan felemelkedtünk a tenger színére, hol azonban legnagyobb sajnálatunkra már nem láttunk egyebet, mint a messze távolban tovahaladó ellenséges hajók füstjét.

Ezen a vidéken alaposan el voltunk árulva, elhatároztuk tehát, hogy jelenlétünkkel most már más tájékot fogunk szerencséltetni és irányt vettünk északkelet felé. A rossz idő és a magas hullámok azonban ide is követtek bennünket, melynek jó hajónk egy ideig remekül ellentállhat, és az elemekkel való küzdelemben, végül mégis neki kellett a rövidebbet húzni. Egy napon, legnagyobb sajnálatunkra, bal gépünk tengelye eltörött. Igen nagy baj volt, mert most már csak egy gép végezte a még legalább is egy hétig tartó állandó és igen megerőltető munkát.

Elszomorodott szívvel megfordultunk tehát és irányt vettünk hazafelé.

Azok az élmények, amelyek ezután következtek, bizony nem tartoztak a kellemesek közé. Egy sánta géppel küzdöttünk, szűnni nem akaró óriási hullámok ellen. A torony csapóajtaja mindig be volt téve, nyílásain valahogy mégis behatolt a víz. A védekezés igen sok fáradságba és megerőltetésbe került. Ötödik nap végre mégis lecsendesedett a tenger, kitisztult az ég. Az ellenséges partok közelében mégis reászántuk magunkat arra, hogy egy-két napig ott maradunk, meglessük a hajók forgalmát és amennyire lehet, rendbe hoztuk szegény kis hajónkat. Azalatt kitűnő és kitartó gépészeink éjjeli és nappali munkával, dacára az igen kedvezőtlen viszonyoknak, rövid idő alatt némileg valahogy rendbehozták a hajót és a balcsavart. A szolgálatban lévő tisztek és legénység gondosan vigyáztak arra, hogy ellenséges hajók, repülők és tengeralattjárók váratlanul meg se lephessenek bennünket. A szolgálatmentes tisztek és legények pedig rendbehozták saját holmijaikat, elvégezték írásaikat és dolgozataikat és ha jutott nekik egy kis idő a nyugalomra is, megszólaltatták a gramofont és a fedélzeten nagy mosakodást is vittek véghez. A búvárhajón minden ember hetenként csak 2—3 liter vizet kap a mosakodásra. A pihenés óráiban aztán a legénység ezt a vizet felhozza a fedélzetre és ott olyan játszadozást és pocskolódást visznek véghez, mint ahogyan azt a kisgyerekek a fürdőzés közben szokták tenni.

Egy éjjel fél 12 óra körül, az utolsó negyedében levő feljövő hold még csak homályosan világította meg a tengert, amidőn egy közeledő nagy ellenséges torpedózúzót pillantottam meg. Azonnal alámerültünk és megtámadtuk. Várakozásteljes percek következtek. Most azonban nagy szomoruságunkra az eddigi eseteknek igen az ellenkezője adta elő magát t. i. az, hogy túl közel voltunk a nagy sebességgel épen fölöttünk elhaladó segédcirkálóhoz és mire parancsnokunk támadásra fordithatta hajónkat és a torpedó kilövéséhez mi előkészültünk, az ellenséges hajó már elhaladt felettünk.

Másnap délelőtt az ellenséges védővonal egységei (kb. nyolc gőzös, vitorlás és úgynevezett halászgőzös), melyek között még hosszú és mély hálók is voltak, zárták el utunkat. Hogy kikerüljük a reánk leselkedő veszedelmeket alámerültünk és mélyen a víz alatt folytattuk utunkat. Midőn végre a víz színe fölé merészkedtünk, már messze és lőtávolon kívül voltunk az ellenséges védővonaltól. Igen kellemetlenek ezek a védővonalak, mert nem csak az egyes hajók szórhatnak ezer veszedelmet a közelükbe jövő tengeralattjárókra, de még a közöttük levő, sokszor a hajóktól 4—500 méterre elhelyezett, igen erős dróthálók is. A buvárhajó ugyanis, hogyha, egy ilyen hálóba belekeveredik, csak sok időveszteséggel tud belőle kimenekülni, mely alatt a közelben leselkedő halászgőzös bombáival könnyűszerrel tönkreteheti a víz alatt vergődő búvárhajót. A védővonal sikeres áttörése után még egy napig meneteltünk a rossz idő miatt nagyobbrészt a víz alatt, mikor végre virradatkor megpillantotuk a saját jól ismert partvidékünket. A viharos északi szél még kissé megnehezítette az öbölbe való befutást, de a délelőtt folyamán mégis sikerült kikötni és partra szállani. Mindjárt lakosztályainkba siettünk, hol ismét emberi alakot öltöttünk magunkra.

Így végződőtt az én első utam az U. 30-as tengeralattjáró hajón. Adja Isten, hogy a többiekről is ilyen jókedvvel és ilyen egészségben a mostaninál azonban sokkal több eredménnyel és dicsőséggel térhessek vissza.

Vége.


Kecskeméti Közlöny. 1923. október 25. (1-2. oldal)

Read more...

vasárnap, január 05, 2025

Az osztrák-magyar SMS Prinz Eugen csatahajó lövegeinek kiszerelése a franciaországi Toulonban 1921 folyamán

Az SMS Prinz Eugen csatahajó az osztrák-magyar haditengerészet lobogója alatt 1918. október 22-én futott ki utoljára a pólai hadikikötőből a Fasana-csatornába, hogy gépészeti berendezéseit és a torpedóvető-készülékeit teszteljék. 1918. október 31-én Károly császár és király utasítására az osztrák-magyar haditengerészetet átadták a délszláv nemzeti tanácsnak, és a piros-fehér-piros hadilobogót örökre bevonták. A következő nap hajnalán olasz búvárok egy időzített aknát szereltek az SMS Viribus Unitis csatahajó fenekére, miközben az SMS Prinz Eugen teljesen kivilágítva lebegett a kikötő vizén.

Az olaszok, miután megszállták a pólai hadikikötőt, november 5-én felvonták lobogójukat az SMS Prinz Eugen fedélzetén. (November 10-én a britek is, de csak egyetlen napra.) A csatahajó árbocán 1918. december 1-ig lengett az olasz trikolor, majd a hajót átvontatták a kikötőből az Arzenálba.

A békeszerződés értelmében az SMS Prinz Eugen francia zsákmány lett, majd 1920. szeptember 5-én a Goliat, a Samson, a Milan és a Rhinoceros vontatók Toulonba vitték. Megérkezése után a francia haditengerészet mérnökei alaposan átvizsgálták. Elsősorban a háromágyús lövegtornyainak működésére voltak kíváncsiak. 1921 első három hónapja során a teljes fegyverzetét kiszerelték és letárolták, valamint az összes használható anyagot is eltávolítottak belőle, így az SMS Prinz Eugen már csak egy üres hajótest volt.

A bal oldali ágyúcső kiemelése az elülső lövegtoronyból.

A 12 darab 30,5 cm-es lövegéből 11-et a tarbesi Arzenálba vittek, majd a francia fegyverletétel után (1940. június 22.) egy évvel a németek elszállították azokat a Birodalomba. A 39-es számú ágyúcsövet a francia haditengerészet gavrei lőterére szállították tesztelési céllal.

Az elülső lövegtorony szétszerelés közben.

1921 május végén a csatahajó megfeneklett az Alicastre-öbölben, majd a francia haditengerészeti légierő kísérleti céllal bombázta. Ennek hatása azonban nem felelt meg a várakozásoknak, a csatahajó jórészt sértetlen maradt. Később az AT9 tengerészeti léghajó is vetett rá egy 400 kg-os bombát. Ezután a Ciens-öbölbe vontatták, ahol 1921. január 27-én egy torpedó robbanófejét detonálták a hajótest mellett. Egy rekeszt elárasztott a léken át betörő víz, majd a nyílásokon keresztül a csatahajó elülső része is vízzel telt meg, és az SMS Prinz Eugen 12 méter mélyre süllyedt. Egy hónap alatt sikerült ismét vízmentessé tenni, majd Toulonba vontatták.

A csatahajó elsüllyesztését végül a mediterrán hajóraj hajtotta végre Toulontól délre. Az övpáncélt két ponton ütötték át a becsapódó gránátok, valamint az egyik lövegtornyot és a harcálláspontot is sikerült kilőniük, továbbá egy kémény is ledőlt. A már süllyedő hajóra végül a Jean Bart és a Paris csatahajók gyakorlógránátokat lőttek ki. A France első sortüze alatt az SMS Prinz Eugen csatahajó farral előre a Cepet-foknál a tenger fenekére süllyedt.

A lövegcsövek kiszerelése. A csatahajó mögött az SMS Novara cirkáló áll, kéményei kék vonallal jelezve.




A lövegcsövek kiszerelése után a tornyokat újra összeállították.

A franciák által megvizsgált 39-es számú löveg rajza. 1926. március 5-én készült.

Forrás: Nikolaus A. Schifferlinger: Ausbau des Geschütze des Schlachtschiffes Prinz Eugen in Toulon 1921. (Österreich Maritim. 2019. december. 77. szám.)

Read more...

hétfő, december 30, 2024

Comandante - A parancsnok (filmismertető)

Bevallom őszintén, nem sűrűn járok moziba, aminek az egyik oka az, hogy az elmúlt évtizedben a filmek színvonala elképesztő mértékben leromlott, másrészt semmi sem áll tőlem távolabb, mint a woke ideológia, és az erőltetett diverzitás. Így amikor beültem a Kino Art Café vetítőtermébe, hogy megnézzem a  "Comandante - A parancsnok" című második világháborús olasz filmet, tartottam tőle, hogy ismét csalódni fogok, és ideológiai maszlagokat próbálnak majd lenyomni a torkomon. A film nagyjából egyharmadánál azonban kezdtem feloldódni, és végül kellemesen csalódtam, de ne szaladjunk ennyire előre.

A film plakátja is sugallja, hogy nem egy szokványos tengeralattjárós filmről van szó. (Kép: Port.hu)

A filmet Edoardo De Angelis rendezte, a forgatás 2022 őszén zajlott, nagyrészt Tarantóban. A munkálatok során az alkotók végig együttműködtek az olasz haditengerészet illetékeseivel, De Angelis hozzáállását pedig jól példázza a következő kijelentése: "A mozi gyakran készít dehonesztáló vagy túlidealizált történeteket [...] tiszta szándékkal dolgoztunk együtt." A film valóban rendben van ilyen szempontból. Nincsenek túlzottan pátoszos jelenetek, vagy ideológiai kiszólások, és a főbb karakterek sem fekete-fehérek. A tengeralattjáró legénysége egy igazi vegyes felvágott, eltérő lelkivilággal és kulturális háttérrel rendelkező matrózok színes összessége, akik mégis képesek együtt harcolni parancsnokuk irányítása alatt. 

A történet főhőse, Salvatore Todaro, létező személy volt. 1908. szeptember 16-án született a szicíliai Messina-ban és 1927-ben végzett a livornoi Tengerészeti Akadémián. 1933-ban feleségül vette Riva Anichinit, akitől két gyermeke született: Gian Luigi 1939-ben és Graziella Marina 1943-ban. 1933. április 27-én Todaro megfigyelőként szolgált egy Savoia-Marchetti S.55 csónakrepülőgépen, ami torpedóvetési gyakorlat során lezuhant. A baleset következtében eltört a gerince, és élete végéig fűzőt kellett hordania. 1936-ban helyezték át a tengeralattjáró fegyvernemhez, első parancsnoki beosztását 1937. május 22-én kapta meg. Részt vett a spanyol polgárháborúban, feladata a köztársasági szállítóhajók elleni harc volt. 1940. július 1.-én korvettkapitánnyá léptették elő, majd szeptember 26-án kinevezték a frissen elkészült Comandante Cappellini tengeralattjáró parancsnokának.

Pierfrancesco Favino mint Salvatore Todaro parancsnok. (Kép: Port.hu)

A film cselekménye több portya eseményeiből van összegyúrva, és keverednek benne a valós és fiktív elemek. Ezek azonban egyszer sem mennek a történet rovására, csak egy-két esetben éreztem azt, hogy az adott eseményt az alkotók találhatták ki, ezt viszont nem tudtam ellenőrizni, így akár meg is történhettek. Azonban pátoszosságuk ellenére is inkább a tengeralattjáró-háború embert próbáló nehézségeit igyekeznek bemutatni, és egyiket sem éreztem öncélúnak. Todaro igazi hős, tettei példásak, és az őt megformáló színész is jól játssza szerepét. 

Azonban szeretném hangsúlyozni, hogy nem egy átlagos tengeralattjárós filmről van szó. Ugyan ízelítőt kapunk a tengeralattjárós életből, az Atlanti-csata brutalitásából, átérezhetjük a tengerészek embert próbáló kiszolgáltatottságát és a mélység nyomasztó súlyát, ahol a halál folyamatosan ott leselkedik, a cél egészen más volt. De Angelis egy olyan karaktert kívánt bemutatni, aki a háború poklában is meg tudta őrizni emberségét és tartását, és képes volt rá, hogy szembe menjen a háborús logikával, és azt tegye, amit a tengerész becsülete és a tenger íratlan törvénye diktált neki. 


Salvatore Todaro élete igazi XX. századi történet. Kimagaslott kortársai közül, de nem adatott meg neki a békés öregkor. Sem a háború végét, sem második gyermeke születését nem érhette meg. 1941 novemberében saját kérésére áthelyezték a 4. MAS Flottillához, és Szevasztopol ostrománál is kitüntette magát. Később az X MAS flottillához került, és a szövetségesek által uralt észak-afrikai kikötők elleni támadásokban vett részt. 1942. december 13-án esett el. A Galite-szigetek közelében egy RAF kötelék támadta meg az olasz Cefalo felfegyverzett trawlert, és az egyik Spitfire vadászgép sorozata álmában megölte.

A film után bennem egy kérdés kavargott: Vajon képes lenne a magyar filmipar egy hasonlóan színvonalas tengeralattjárós film legyártására? Az osztrák-magyar tengeralattjárók első világháborús harcai alapján össze lehetne állítani egy izgalmas történetet, és vannak jó színészeink, valamint első rangú filmes infrastruktúránk. A "Comandante" jelen árfolyam szerint 6 milliárd forintba került, ami megegyezik a "Most vagy soha!" című idén bemutatott magyar film költségvetésével. A válasz szerintem igen, csak az nem volna mindegy, hogy kire bíznánk a megvalósítását.

Read more...

szerda, december 18, 2024

Az SMU 27 titkos megfigyelőállomása az Égei-tengeren

Az SMU 27 egy BII-es típusú tengeralattjáró volt, amit a Cantiere Navale Triestino hajógyár épített. Mivel Trieszt a front közelében helyezkedett el, a hajógyár a tengeralattjárót a budapesti Duna Gőzhajózási Társaság óbudai telephelyén építette meg, majd részegységekben Pólába szállították és az Arzenálban szerelték össze. Ez az egység volt a Császári és Királyi Haditengerészet legsikeresebb tengeralattjárója, ami az elsüllyesztett ellenséges hajók számát illeti. Pályafutása során 33 kereskedelmi hajót és egy hadihajót semmisített meg, továbbá megrongált egy hadihajót, egy kereskedelmi hajót pedig elfogott.

Az SMU 27 legénysége Zelenika előtt 1917/1918. 

A hajó parancsnoka 1917. december 29-től Josef Holub sorhajóhadnagy volt, akinek az egyik kedvenc vadászterülete az Égei-tenger volt. Itt számos kisebb-nagyobb görög hajót süllyesztettek el, de az antant egyik utánpótlás vonala is a közelben húzódott. Egy laktalan szigeten megfigyelő állást is létesítettek, amiről Déry Ernő fregatthadnagy, a tengeralattjáró második tisztje így írt: 

Az SMU 27 tisztjei a fedélzeti löveggel.

„...Kedvenc vadászterületünk az Égei-tenger volt. A Kréta északi partján fekvő Candia várostól északra néhány mérföldnyire kicsiny sziklasziget emelkedik ki a vízből, úgy 60 méter magasságban. A sziget neve Ovo. Rajta a vízimadarakon kívül más élet nem volt. A sziklák védelmet nyújtó takarásában húzódtunk meg. A legmagasabb szirtre megfigyelőt állítottunk mert tudtuk, hogy Krétától északra halad a Málta – Matapan-fok – Szaloniki, valamint az Alexandria – Szaloniki útvonal. Ezért leshelyünk közelében sűrű hajóforgalomra számítottunk. Feltevésünkben nem is csalódtunk, de egyúttal kellemetlen érzéssel kellett megállapítanunk, hogy búvóhelyünk szomszédságában, egy másik szigeten, francia hidroplánok és brit torpedórombolók állomásoznak, hogy a nekik oly fontos víziutat biztosítsák. Valahányszor éber őrszemünk hajó közeledését jelentette, kifutottunk..." 

A megfigyelőálláson végzett munka azonban közel sem volt könnyű és veszélytelen. Anton Tschernutter torpedóinstruktor negyedmester így emlékezett vissza az egyik kis híján tragédiába torkollott megbízatásra:

„...abban az időben Holub hadnagy, egy nagyon megfontolt és bátor tiszt, az Ovo szigetet, egy apró, sziklás, víz és növényzet nélküli szigetet választott ki megfigyelő- és jelzőállomásnak. A parancsnok azt az utasítást adta nekem, hogy alakítsak ki megfigyelőpontot a sziget legmagasabb pontján, nagyjából 50 méter magasságban.


Behensky gépészsegéd jelentkezett velem szolgálatra a szigetre. Napkeltekor, nagyjából 5 órakor tettek ki minket, távcsövekkel, egy vörös jelzőzászlóval, némi kenyérrel és sajttal, és egy üveg borral felszerelve.

Amint a sziget tetejére értünk három nyugati irányba haladó hajót tudtunk jelenteni a tengeralattjárónak. A jelentésünk után a kapitány a hangosbeszélővel üzent nekünk: "Elmegyünk és addig maradjanak ott fenn, amíg vissza nem jövünk." A tengeralattjáró üldözőbe vette a hajókat és elsüllyesztette azokat. Ezután az U 27-et ellenséges egységek vették üldözőbe, vízibombákat szórtak rá és messze eltérítették az útjáról. Egészen az ötödik napig - május 6. és május 10. között voltunk a szigeten - nem tudott visszatérni a hajó és a fedélzetére venni minket, félig halálra éhezett és poros lelkeket.

A kopár Ovo sziget.

Fedél nélkül kellett ellátnunk a szolgálatunkat ezen a szigeten, nappal a legnagyobb melegben, míg éjszaka érezhető hidegben. Mivel már szenvedtünk az éhségtől és a szomjúságtól, és kételkedtünk benne, hogy visszajön a hajó, azzal az elkeseredett ötlettel álltunk elő, hogy elúszunk Kréta szigetére, ami nagyjából 25 kilométerre délre volt tőlünk.

Május 10-én kora reggel felkészültünk az útra, a vörös jelzőzászlót a sziget legmagasabb pontján egy sziklahasadékba tűztük, és a következő szavakat véstük egy éles kővel a binokulár bőrtartójába: "Péntek reggel 9-kor Krétára úszunk, nincs víz, nincs élelem."

Pontosan azután, hogy elvégeztük ezeket az előkészületeket, 8 órakor megláttuk az értünk érkező tengeralattjárót, ami csak délután 1-kor érkezett meg hozzánk. A parancsnok és az egész legénység is kitörő örömmel fogadott minket. Ezután három napra felmentést kaptunk a feladataink alól, hogy pihenjünk és felépüljünk..."

Anton Tschernutter, a salzburgi Tengerész Bajtársi Közösség tagja (Marinekameradschaft Salzburg), 1980. június 11-én (80. születésnapján!) rövid önéletírásában így emlékezett vissza életére:

1900. június 11-én születtem Kreuzenben, Villach/Karntenben. Apám kérésére – anyám már 4 éves koromban meghalt – erdésznek készültem. De mint sok minden az életben, a dolgok másképp alakultak. 11 éves koromban Klagenfurtban bemutattak egy filmet "Egy haditengerészeti diák tapasztalatai" címmel, ami felhívta a figyelmem a haditengerészetre.

Ennek a filmnek a hatására megkértem apámat, engedje meg, hogy beadjam a jelentkezésem a bécsi Tengerészeti Szekcióhoz, hogy vegyenek fel a tengerészkadét iskolába. 12 éves koromban elbíráltak majd 1915. február 12-én behívtak a trieszti cs. és kir. tengerésziskolába. Miután 1915 májusában kitört az Olaszország elleni háború, és Trieszt környékét háborús övezetnek nyilvánították, az összes tengerészeti iskolát Ausztria-Magyarország belsejébe helyezték át.

Kezdetben a balatoni Keszthelyre (Magyarország) kötöztünk, majd néhány nap múlva a régi Duna menti Jedlesee-be (Bécs), ahol az előkészítő és az első évfolyam a háború végéig megmaradt. A másodéves vizsgám elvégzése után a Fasana-csatornában (Póla mellett) állomásozó SMS Marsra kerültem, ahol végeztem, majd 1917-ben, miután elvégeztem az egyéves oktatói tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén és részt vettem a tengeralattjáró tanfolyamon Brioni Grande-n (Póla mellett), Cattaróban behajóztam az SMU 27-re mint első oktató. Én voltam a legfiatalabb torpedóoktató a cs. és kir. haditengerészetnél.

Az U 27 fedélzetén, Teufl von Fernland und Holub sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917 őszétől a háború 1918-as végéig az összes harci bevetésen részt vettem a Földközi-tenger minden vizén. A számtalan sikeres földközi-tengeri járőrözés során rövid látogatást tettünk a török Szmirna és Bejrút kikötőiben is, melynek vizeit a francia torpedónaszádok folyamatosan ellenőrzésük alatt tartották.

Egy 97 napos őrjárat után a Földközi-tengeren 1918 nyarán végre át tudtunk haladni az Otrantói-szoroson. Aztán eljött a háború vége. Ezt követően a salzburgi rendőrség (bűnügyi osztály) szolgálatában álltam egészen nyugdíjazásomig.

Anton Tschernutter életének 89. évében, 1989. január 20-án hunyt el Salzburgban.

Kitüntetései:

Bronz Vitézségi Érem – 1918. április 5.
Károly Csapatkereszt – 1918. április 14.
II. osztályú Ezüst Vitézségi Érem – 1918. július 23.
I. osztályú Ezüst Vitézségi Érem – 1918. október 1.
Török Félhold Rend – 1918. október 5.
Hadsereg-főparancsnokság tengeralattjárós jelvénye
Frontharcos emlékkereszt – 1934. július 13.
Rendőrszolgálati kitüntetés – 1941. december 30.
II. osztályú Háborús Szolgálati Kereszt – 1943. szeptember 1.
II. osztályú Háborús Szolgálati Kereszt a kardokkal – 1945. április 20.
Arany Tengerészeti Emlékérem – 1971. február 5.
Karintiai Testvérközösség Emlékérem – 1977. március 5.
Karintiai Nagy Emlékérem a hazáért végzett különleges szolgálatért – 1985.
Osztrák Tengerészszövetség Tegetthoff Emlékérme – 1981.

***

Felhasznált irodalom:

Aichelburg, Wladimir. Die Unterseeboote Österreich-Ungarns. Akademische Druck-u. Verlagsanstalt. Graz, 1981.

Das Bullauge. Rundschrift der Marinekameradschaft Salzburg. 2011/6-8. 
http://www.marineverband.at/regional/mk_salzburg/bullauge/bullauge_574.pdf

Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének hadműveletei az első világháborúban 1917-1918. (Hadtörténelmi Közlemények 104/4. 1991. december)
https://epa.oszk.hu/00000/00018/00128/pdf/EPA00018_hadtortenelmi_1991_04_053-099.pdf

Read more...

csütörtök, november 28, 2024

Az Óbudán épült SMS UNA felfegyverzett lapátkerekes gőzös a Száva egyik kikötőjében vár feltámadására

Az UNA oldalkerekes gőzhajó 1913-ban épült a Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyárában. (Főbb adatai: hossz a függélyek között: 54,00 m, legnagyobb szélesség: 15,36 m, szélesség a főbordán: 7,50 m, oldalmagasság: 2,50 m, főgép teljesítmény: 400 LE) Testvérhajói az azonos paraméterekkel rendelkező VÁG és MARCH egységek voltak. 
Az SMS UNA a háború alatt.
A háború kitörése után az UNA-t a Dunaflottilla bevonultatta, majd felfegyverezték és átnevezték SMS UNA-ra. Az 1915-ös Mackensen-offenzíva során Belgrádot bombázta. A Tanácskormány hatalomra kerülése után a vörös dunai hajóraj része lett és átnevezték MUNKA-ra. Részt vett a monitorlázadásban, de 1919. június 26-án Paks magasságában felhúzta a vörös lobogót és tűzpárbajba keveredett a lázadó hajókkal. A POZSONY őrnaszád több találatot is elért rajta és elsüllyedt. 1921-ben kiemelték, majd megjavították és eladták Romániába, ahol COZIA néven szolgált tovább.
Román lobogó alatt.
1945 után Jugoszláviába került, ahol ŽUPA névre keresztelték át, és csak 1971-ben vonták ki a szolgálatból. Állóhajó lett Belgrádban, de állapota folyamatosan romlott. 2005-ben a belgrádi Tudomány és Technika Múzeuma védettség alá helyeztette, de a kikötőben állva elsüllyedt. Később kiemelték, és részleges javításokat végeztek rajta. 
Jugoszláv tulajdonban. 
2013-ben a Hamburgi Egyetem néhány önkéntes diákja illetve helyi aktivisták négy hónapig dolgoztak rajta és közösségi tereket alakítottak ki benne. 2015-ben az Ivan Milutinović vállalat a belgrádi Tudomány és Technika Múzeumának ajándékozta. Az SMS UNA (jelenleg ŽUPA) Belgrád Makiš városrészében, a Száva egyik kikötőjében várja a feltámadást. 
2013-ban, önkéntesekkel a fedélzetén.
Forrás:
https://muzejnt.rs/eng/portfolio-item/cetvrta-plovidba/
https://urbanincubator.rs/portfolio-item/steamboat-zupa-2/
https://www.hajoregiszter.hu/hajoadatlap/zupa_excozia_exmunka_exsms_una_exuna/2699

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP