Járőr kaland - A Nagy Háború anekdotái - L.
A háború elején, amikor még nem alakultak ki az álló harcok, sokat portyáztunk, patrulloztunk, több érdekes kalandos esetünk volt. Az még huszár élet volt és nem olyan bujkálós, unalmas, mint később a fedezékben. Ha egy ily járőrlovaglásból visszajöttünk, volt mit mesélni, volt mit nevetni, s alig vártuk, hogy újra mehessünk. Nincs is ennél érdekesebb, izgalmasabb dolog, szereti is a huszár, ha jó lova van. Mert ez a fő egy járőrlovasnál. Ha jól idomított, fürge, engedelmes lova van, még a poklon is keresztül vágja magát a huszár, de a lova csökönyös, akkor baj van. A magam bőrén tanultam meg ezt. Derék lovam a nagy hajtások folytán lesántult és én egy oly lovon voltam kénytelen járőrbe menni, amely még nem volt beidomítva s majdnem nyersen küldték fel a kádertől pótlásként. Sokszor kinevettek a bakák, hogy mennyit reitschulozunk békében, de hát meg is volt az eredménye, mert még az ellenség is megcsodálta fürge és engedelmes lovainkat. Ez az egy, amelyről szó lesz, bizony épp az ellenkezője volt.
A második offenzívánk alatt századom, az 5-ik század hírszerző különítményeként volt előre küldve. Egész éjjel lovagoltunk, míg végre reggelre Lowiskoba érkezve jelentik az éllovasok, hogy Wolka-Letowská-n a szomszéd faluban ellenséges lovasság van. Nagyon szerettem volna már járőrbe menni s egypár kozákot fogni, annyival is inkább, mivel oroszul tökéletesen beszélek s reméltem, hogy valamit megtudok tőlük, ami a hasznunkra válhatik. Kapitányom készséggel elengedett s így kiválasztottam egy jó erős lovat s nekivágtunk Wolka-Letowskának.
A faluba érve láttuk, hogy a szélső háznál a kozákok éppen az istállókból húzzák elő lovaikat, hogy felüljenek. Egy-kettőre köztük voltunk s elfogtunk vagy négyet. Rögtön hátra is küldtem őket két huszárral, magam meg a többivel tovább lovagoltam. Négyen voltunk, majd később Szemes gyógykovács is utánunk jött és hozzánk csatlakozott. Beljebb érve a faluba, ismét egy pár kozákot pillantottunk meg, akik egy udvaron álltak. A legrövidebb utat választva, a kerítésen át ugrattunk be. "Prodajsze!" Add meg magadat! kiáltok rájok! De egy kozák lerántja fegyverét és hirtelen reám lő. A lövésre a házak közül előbukkan egy csapat kozák és nekem jön. Élükön egy tiszt. Ezek elől már ki kellett térnünk, mert túlerőben voltak s így mindenki ment, amerre látott, hogy a falun kívül, amint azt előre megbeszéltük volt, ismét gyülekezzünk. Én is mentem volna, ha lehetett volna. Lovam, mintha gyökeret vert volna a lába, megállt s akárhogy ütöttem, sarkantyúztam, meg sem moccant, csak rúgott. Egy-kettőre be voltam kerítve, de szerencsére nem tudott senkisem közeledni, mert lovam ágaskodott, rúgott, kapálódzott. Már-már azt hittem, hogy megszabadulok, de ebben a pillanatban ütés érte a fejemet, úgy hogy majdnem leszédültem, a másik pillanatban már lovam kantárszárát fogra a kozák tiszt. Kardomat elvették az oroszok s még egy pár ütést mértek rám a nagajkájukkal (kis ostor), úgy hogy nadrágom s alatta a bőröm is kirepedt. "Hányan vagytok?" ordít rám a kozák tiszt! "Sokan, nagyon sokan", felelém neki. Erre megindult a társaság, engem magokkal vonszolva Lentownia felé. Pisztolyom ott lógott a csuklómon és erre alapítottam szabadulási reményeimet. Lentowniára érve megálltunk, a kozákok szétmentek, hogy a házakból csirkéket és egyéb ennivalót rekviráljanak. Mellettem csak a tiszt maradt, aki lovam kantárszárát fogva kedvteléssel nézte, mit művel a legénysége. A síránkozó parasztok szemeláttára húzták ki a ketrecekből a tyúkokat s libákat és gyengi! daj gyengi! (adj pénzt!) kiablálással kotoráztak szegény parasztok zsebeiben.
Rám senki sem ügyelt. Most vagy soha! gondolom és észrevétlenül felhúzom pisztolyomat, melyben még volt egy lövés. Célozni és lőni egy pillanat műve volt s csak annyit láttam még, hogy a kozák tiszt elereszti a kantárszárat és meginog nyergében, aztán már vágtattam visszafelé. Lovam hál' Istennek ezúttal engedett a felszólításnak és vitt, mint a szélvész. Mögöttem kiabáltak s utánam lőttek, fütyültek is körülöttem a golyók, de én csak mentem, vágtattam, nem törődve semmivel. Meg voltam mentve! Egy órára rá ismét Lentownián voltunk a századdal. E közben a kozákok visszavonultak. A parasztok előfutottak és mesélték, hogy a kozák tiszt ott, ahol rálőttem, leesett s meghalt. Jól céloztam! Kardját meg is találtam a földön, ma is nálam van a kaland emlékére. Este, miután beszállásoltunk, tanakodtam, mit csináljak? Megverjem lovamat, mert cserbenhagyott, vagy megjutalmazzam, mert végeredményben mégis csak megmentett. Végre győzött bennem a huszár lószeretete és egy nagy adag zabot tettem estére a jászolába, de járőrbe többet nem mentem rajta.
Fischer Adolf tiszthelyettes
***
Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése