Tengerész portré: Muray-Printz Othmar (Othmar Printz)

Othmar Franz Josef Alexander Printz 1891. szeptember 30-án született Sopronban. Édesapja Franz Printz ügyvéd és polgármester-helyettes volt. Édesanyja, Muhr Hermina, Muhr Ottmárnak, a 9. sz. Nádasdy huszárezred parancsnokának volt a húga. Othmar 1910. július 1-jén végzett a fiumei tengerészeti akadémián, mint tengerészkadét. Ezután az SMS Ferdinand Max és SMS Sankt Georg hadihajókon szolgált. 1911. szeptember 15. és 1912. június 30-a között elvégezte a tengerészkadéti kurzust, és 1912. július 1-jén zászlóssá léptették elő. Ezután az SMS Erzherzog Karl és az SMS Vesta hadihajókon teljesített szolgálatot. 1913. május 1-jén fregatthadnaggyá léptették elő. 1913. június 17-től október 7-ig az SMS Uskoke rombolón szolgált, majd november elsejéig az SMS Najade vízszállítón. 1913. november 15-e és 1914. február 14-e között elvégezte a torpedótiszti tanfolyamot az SMS Alpha fedélzetén, majd 1914. július 1-jéig az SMS Leopard torpedócirkálón szolgált. 1914 augusztusában, amiért megmentett egy embert a vízbefúlástól, írásbeli dicséretben részesült.

1914. július 1-jén az SMS 73F torpedónaszádra helyezték át, ahol mint második tiszt szolgált, és a hajó összes bevetésében részt vett. Ezek közül a fontosabbak: A Potenza folyó vasúti hídjának bombázása 1915. május 24-én, támadás Pelagosa ellen augusztus 16-án és szeptember 9-én. 1916. március 13-án megkapta a Bronz Katonai Érdemérmet a kardokkal kitüntetést.

Muray-Printz Otmár (jobbról a második) az SMS T51 torpedónaszád fedélzetén.

1915. november 28-tól 1916. január 28-ig a tengeralattjáró állomáson szolgált, az SMU 5 második tisztje volt. 1916. július 2-án megkapta a harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. 1917. május 1-jén sorhajóhadnaggyá léptették elő. 1917. május 16-án az SMU 5 gyakorlatozás közben aknára futott a Fasana csatornában. Printz megmentette a fulladástól Popodi gépészt, aki akkor már a víz alatt volt. Ezért a tettéért 1917. augusztus 15-én megkapta az Ezüst Katonai Érdemérmet. Az esetre így emlékezett vissza:

„...Óriási robbanás rázta meg a hajót. Hátulról víz ömlött a naszádba. A levegőállomásra rohantam, hogy a sűrített levegővel kifúvassam a vízballasztot. 72 légpalackunk volt, kezemet felsebezte a sok, erősen becsavart szelep. Ezek a tartalék légpalackok arra az esetre voltak, ha az elektromos berendezés felmondaná a szolgálatot, ami a jelen esetben be is következett. A hajó lassan emelkedni kezdett. A parancsnok már a toronyban volt és elrendelte, hogy tömítsük a léket. Nemsokára láttuk, hogy ez lehetetlen. Visszakiáltottam, hogy nem megy a dolog. A parancsnok nem hallotta meg, ezért felkúsztam hozzá és majd megállt a szívverésem, mert a naszád már megint süllyedt, a torony csapóajtaja már megint csak öt centiméternyire állt ki a vízből. És lent a hajóban még tizenkét ember tartózkodott. A többiek már kiugráltak a torony csapóajtaján át. És egymás után jöttek a fiúk és vetették magukat a vízbe. Sorra segítettem nekik, mialatt a hajó fara egyre mélyebbre süllyedt. Már a vízben álltam, bekiáltottam a toronyléken, van-e még odalent valaki? Nem kaptam választ. A hajó egészen megdőlt, a víz átcsapott a torony tetején. Lábam alól kisiklott a hajó, úszni kezdtem, és éreztem, hogy valaki mozog alattam. Lebuktam, megkerestem a fuldoklót, felhoztam és beemeltük egy mentőcsónakba. Csak később vettük észre, hogy egy zászlósunk és öt emberünk hiányzott...”

A további eseményekről Dr. Csonkaréti Károly így írt:

A búvárok nyomban a süllyedés helyére siettek és kopogtatással kapcsolatot teremtettek a bent rekedtekkel. A naszádot azonban nem tudták rögtön kiemelni, mert még nem szerelték föl rá azokat a füleket, amelyekbe az emelőcsigát bele lehet kapcsolni: a próbajáratoknál kerülni akartak minden súlytöbbletet.

Muray-Printz Otmár fregatthadnagy (jobb szélen) és tiszttársai.

Az U 5-öt végül is csak június 23-án emelték ki, mert olyan mélyen süllyedt bele az iszapba, hogy a búvárok csak június 19-én voltak képesek a naszád alatt csatornát ásni az emelőlánc számára. Amikor kiemelték, a naszád orrában hat halottat találtak. Ezen a helyen az elsüllyedéskor levegőbuborék képződött. Oda menekültek, ott érte őket utol a halál. A nyomokból látszott, hogy a torpedóvető csövön keresztül akarták elhagyni a tengeralattjárót. Haláltusájukban teljesen elgörbítették a fedőlemez vastag acélkarját, mégsem sikerült kinyitniuk. Heinrich Münzendorfer tengerészzászlóst és a legénység öt tagját, — Benczúr István torpedómestert, Brandies László torpedóoktatót, Dangl János elektromestert, Josef Callasch negyedmestert, Ouczikus Iván torpedóoktatót — a polai tengerésztemetőben helyezték örök nyugalomra.

1917. július 15-én Othmar Printzt áthelyezték az SMU 43-ra. Az egyik útja ezzel a naszáddal is kis híján tragédiába torkollt. Erről így írt Dr. Csonkaréti Károly “Gyorsmerülés” című könyvében:

Az U43 néhány adriai bevetés után, az U5-ről ide vezényelt Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, 1917. november 20-án Brindisi előtt 18 méteres mélységben járt. Déli 12 óra 05 órakor hatalmas robbanás rázta meg, közvetlenül a váltás után s Muray-Printz Othmar, akkor már sorhajóhadnagy, második tiszt éppen elfoglalta helyét a periszkóp mögött. Nagyobb mélységbe akarta vezényelni a naszádot, s megkopogtatta ujjával a mélységmérő üveglapját, mert a gyanús mozdulatlanságban a 17 méteren állt. A merülésre kiadandó vezényszóra már nem került sor, helyette más parancsszavak csattantak. Már Schlosser is talpon volt es a harmadik tiszt, Márton Kálmán fregatthadnagy is munkához látott, hogy a naszádot mielőbb a felszínre irányítsák. A villanymotorokat a legnagyobb erőre kapcsolták, s megkezdték a merülőtartályokból kifúvatni a vizet, a parancsnok a mélységmérőkhöz sietett, mindkettő mozdulatlanul állt a 17 méteren; a harmadik, a toronyban levő, már 60 métert mutatott es többé nem mozdult el onnan. Pedig az U43 még továbbra is farral lefelé csúszott olyan szögben, hogy az emberek már képtelenek voltak megállni a lábukon. Négykézláb, mindenbe kapaszkodva, káromkodva próbálták elzárni a vízbetörést. 

Wilhelm Bouska gépmester ezekre a percekre így emlékezik vissza: „A merülőtartály teljes hosszában felszakadt. Első ijedtségemben a kezemmel akartam visszatartani a beömlő vizet, amely azonban csaknem letépte az ujjaimat. A következő pillanatban megpróbáltam elzárni a Kingston-szelepet... Közben a beömlő víz kezdte ellepni a villanymotorokat, azokat gyorsan le kellett állítani. A naszád már legalább 45°-os szögben süllyedt tovább. Hátul rövidzárlat keletkezett, csak a vezénylőteremben és a torpedótérben működött még a világítás. Teljes sötétségben dolgoztam. A szelepet nem bírtam elzárni. Mellőlem már eltűntek a fiúk, mindannyian a vezérlőteremben és elől voltak. Egy pillantást vetettem feléjük, és láttam, hogy a legváltozatosabb helyzetekben igyekeznek megtartani magukat, nehogy visszazuhanjanak a motorok es a víz közé, amely már majdnem ellepett mindent. Végre sikerült elzárni a szelepet. És ekkor hangzott el a parancsnok kiáltása: »Hátsó sűrített levegő tartályokat kinyitni!« Ezt a parancsot még normális körülmények között is nehéz teljesíteni, mert olyan rossz helyen van. De ösztönösen megismételtem a parancsot. Lebuktam a víz alá, es óriási szerencsémre, a sok egyéb csap és kerék között elsőre megragadtam a szelepnyitó kereket es kinyitottam. Hazudnék, ha azt mondanám, azt tudatosan cselekedtem. Véletlenül ragadtam meg a helyes kereket. Vagy az Isten vezette a kezemet. Ha elsőre nem sikerül, másodszorra már nem kísérletezhettem volna, nem lett volna rá erőm. Visszafelé kúszva bevertem a fejemet néhány tárgyba, amelyek nem voltak rögzítve és hátracsúsztak, de aztán sikerült feljönnöm az olajos víz alól. Úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, szememet égette az olaj, hajam ragadt az olajos mocsoktól, de mit számított most mindez? Volt már sűrített levegőnk a másik tartályhoz, volt már reményünk a megmenekülésre, az életre."  

A tengerészek az U43 belsejében mindössze két percen át viaskodtak a naszád megmentéséért, az életükért. De ez a rövid idő ott, a hajó gyomrában végtelennek tűnt. Két perc után a tartaléktartályba préselt sűrített levegő segítségével kezdtek felemelkedni, s másodperceken belül a felszínen voltak. Kézi erővel azonnal megkezdték az összegyűlt víz kiszivattyúzását, mert a telepek rövidzárlatot kaptak. A villanymotorokat sem lehetett használni, így csak a felszínen indulhattak hazafelé. Ekkor éppen 12 óra múlt 15 perccel.

Már közel jártak a saját partokhoz, amikor 21 óra 5 perckor, ragyogó teliholdnál az őrszem elkiáltotta magát: — Torpedó 25 méterrel az orr előtt! A fedélzeten állók mind látták a feléjük közeledő, ezüstösen csillogó nyomvonalát, amely azonban éppen hogy elcsúszott a naszád orra előtt. Már december 1-je volt, amikor 1 óra 30 perckor megérkeztek a Bocchéba.

Muray-Printz Othmar (jobbra) és Otto Bielobradek fregatthadnagyok.

1918. március 28-án kinevezték az SMU 1 tengeralattjáró parancsnokának, ami akkoriban már iskolahajóként funkcionált. 1918. április 30-án Sopronban feleségül vette Muhr Olgát. A háború végéig oktatóként szolgált a tengeralattjáró parancsnoki kurzuson.

Othmar Printz 1919. február 28-án a Magyar Királyi Folyamőrség szolgálatába állt, mint első osztályú törzskaptány. 1938-ban vitézi címet kapott, és nevét vitéz Muray-Printz Othmarra magyarosította. 1940. május 1-jén főkapitányi rangban szolgált a Magyar Királyi Folyamőrségnél. 1947-ben feleségével Argentínába emigrált, ahol szerény körülmények között élt, jobbára kétkezi munkából tartotta el magát és családját. 1975. január 3-án hunyt el Pueblo Ledesma (ma Libertador General San Martín városának kerülete, Jujuy tartományban) városkában.

Források: 

- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012)

- Heinz Strauss: K.u.k Linienschiffsleutnant Otto Bielobradek-Bernau (Wien, 2017)

Read more...

Az isonzói pokol tizenegyedik bugyra

Tizenegyedik alkalommal indítottak támadást az olaszok 1917. augusztus 19-én az Isonzó mentén. A 11. isonzói csata minden korábbi harcnál véresebb összecsapást eredményezett az olasz, valamint az osztrák–magyar haderő között. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a korábbi tapasztalatokból okulva a lehető legnagyobb katona- és hadianyag-koncentrációt kívánta létrehozni az isonzói frontszakaszon, hogy felőrölje a cs. és kir. csapatok erejét. A fő cél továbbra is Trieszt elfoglalása volt, amelyhez a Karsztnak nevezett sziklás és nehezen járható terepen kellett áttörniük a támadóknak.

Cadornának mindenképpen ki kellett csikarnia a döntést, miután a hátország egyre nehezebben tolerálta a súlyos veszteségeket, és a minimális nyereségeket. A politikusok minél előbb be kívánták fejezni a háborút – győztesen. „Hagyjuk el a lövészárkokat még tél előtt!” – érvelt egy szocialista képviselő 1917 júliusában.

A csata előkészítése

A megelőző tíz csata során az olaszoknak nem termett sok babér, és az olasz hadba lépést követően (1915. május 23.) kialakult frontvonalat alig 10–15 kilométert előrehaladva sikerült kelet felé eltolniuk. Legnagyobb sikerüket a 6. isonzói csatában (1916. augusztus 4–16.) aratták, amikor elfoglalták a Karszt centrumában fekvő Görz városát, kialakítva egy hídfőt, továbbá elfoglalták a Doberdó-plató legnagyobb részét, közte a Monte San Michele hegycsúcsot is.

A kilátástalan karszti háborúban az olasz vezérkar azokat a hadászati elveket kezdte el követni, amelyeket a németek 1916-ban Verdunnél alkalmaztak, vagyis az ellenség kivéreztetése vált az elsődleges céllá. 1917 májusában a 10. isonzói csata során már ennek megfelelően támadtak, és összveszteségük a 160 ezer főt is elérte, miközben a Monarchia 125 ezer katonát vesztett.

Az olaszok június végén megkezdték az előkészületeket az újabb offenzíva megindításához, és az Isonzó mentén 50 hadosztályt vontak össze. Ez azt jelentette, hogy az első isonzói csatához képest négyszer annyi katonát vezényeltek a harctérre. Még masszívabb előnyt és fölényt jelentett az olaszok számára, hogy összesen 5200 löveget tudtak az offenzívára előkészíteni. A siker érdekében az angolok és franciák is kölcsönadtak az olasz hadsereg részére néhány tüzérüteget. Az olasz 2. hadsereg fő célja északon a Bainsizza-, majd a Ternova-fennsík elfoglalása volt, míg a 3. hadsereg a comeni fennsík bevételére kapott parancsot.

Az osztrák–magyar délnyugati front Isonzó-hadserege több mint kétszeres hátrányban volt létszám terén, miután alig 20 divízióval tudott védekezni, és tüzérség terén az olaszok közel négyszeres fölényt élveztek. Cadorna, eltérően a korábbi csatáktól, nem pusztán az isonzói arcvonal egy szakaszán indított offenzívát, hanem Tolmeintől egészen az Adriáig, vagyis egy mintegy 50 kilométer hosszú szektorban. Az olasz csapatösszevonások volumenét jól mutatja, hogy két évvel korábban a központi hatalmak sikeres gorlicei áttörésük idején – hasonló nagyságrendű támadási szakasz alkalmazása során – csak mintegy feleekkora erőt összpontosítottak.

A csata

A 11. isonzói csata nyitányaként az olaszok aktív repülőgépes felderítést hajtottak végre augusztus 11. és 16. között, amely súlyos légi harcokat eredményezett. Augusztus 17-én az olasz lövegek egy egész napon keresztül bömböltek, és az osztrák–magyar állásokat néhány órán belül rohaméretté lőtték. Cadorna másnap elrendelte az általános támadást, amelynek súlypontját kezdetben az arcvonal déli szakaszára helyezte. A támadás során a császári és királyi 39. és 46. gyalogezred (békebeli székhelyük Debrecen, illetve Szeged) szinte az utolsó emberig elvérzett, de végül sikerült megállítani az olaszokat.

A leginkább veszélyeztetett déli szektor védelmének megerősítésére az Isonzó-hadsereg parancsnoka, Svetozar Boroević cs. és kir. vezérezredes az Isonzó front északi részéről küldött erősítést. Ezt kihasználva Cadorna a meggyengített szektorban támadt, és váratlan eredményt ért el: a 2. hadsereg sikerrel kelt át az Isonzón, és szilárdan megvetette lábát a folyó bal partján. Augusztus 19-én az olaszok áttörték a frontot, és az Isonzó-hadsereget visszavonulásra kényszerítették. Cadorna erői a bainsizzai fennsík védőit legázolva az arcvonalat Tolmein és Görz között 20 kilométer szélességben, 6–7 kilométer mélységben hátranyomták, miközben a hadszíntér délebbi szakaszain elakadtak. A fennsíkon az osztrák–magyar haderő rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, csak a hadifoglyok száma 30 ezer főt tett ki. A Bainsizza-fennsík elvesztése után az olasz területnyereség nagysága a 6. isonzói csatával volt összevethető, még ha Trieszt nem is forgott közvetlen veszélyben, mint 1916 nyarán.

Harcok a Monte San Gabriele csúcsán

A támadás megállításában emellett kiemelkedő szerepet játszott a Monte San Gabriele-ért folytatott eredményes védekező harc. Szeptember 4. óta ugyanis e hegycsúcs volt a harcok fókuszában. A stratégiai fontosságú hegy ormát tizenhárom olasz dandár ostromolta, de a védők – akik között a Monarchia valamennyi nemzetisége megtalálható volt – kitartottak a rendkívül heves harcokban. „A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet” – írta a harcok egyik olasz szemtanúja. A 11. isonzói csata leghevesebb küzdelmeire ezen a hegycsúcson került sor, és a sikeres védekezésben ismét oroszlánrészt vállaltak a magyarországi kiegészítésű alakulatok: a 20. honvédhadosztály alárendeltségében küzdő székesfehérvári 17. és a budapesti 1. honvédgyalogezred katonái. A székesfehérvári regiment egyik tisztje így foglalta össze az ekkori borzalmakat: „A növényzetet a tüzérségi tűz teljesen letarolta, csak a déli lejtőn állt még néhol egy-egy csonka gesztenyefatörzs. […] Az ellenséges védővonal teljesen szét volt rombolva, annak helyére csak a hullák nagyobb számából és a tömegesen szétszórt hadianyagból lehetett következtetni. Ellenséges és saját hullák, ép és széttört puskák, lőszer, kézigránát hevertek szanaszét. A kavernák az erős sziklába vésve biztosak voltak ugyan, de legnagyobb részük tele volt már oszlásnak indult holttestekkel és a felszerelés, fegyverzet elhagyott tömegeivel”. Mindennek fényében nem meglepő, hogy az olaszok a Halál hegyének (Monte del Morte) keresztelték el a Monte San Gabriele ormát.

A Monte San Gabriele avagy a Halál hegye.

IV. Károly király személyes tapasztalatokat is szerzett a 11. isonzói csatáról, amikor augusztus 23-án látogatást tett a vezérkar főnökével, Arz tábornokkal az arcvonal déli szakaszán, a csata után pedig a Monte San Gabrielét is meglátogatta. A hegycsúcs egyik pontján, ahol egyszerre harminc embert aprított miszlikbe az ellenség telitalálata, a király egy rövid ima után a következő – sajnos ma is igen aktuális – megállapítást tette: „Ezért tovább senki nem viselheti a felelősséget, befejezem a háborút. […] A világ elég nagy hozzá, hogy a népek képesek legyenek egymást elviselni.”

Az uralkodó álláspontját a 11. isonzói csata veszteségei visszaigazolták. Az olaszok mintegy 170 ezer katonát vesztettek, és a csatában résztvevő zászlóaljaik átlagosan 50–65 százalékos veszteséget könyveltek el. Mindennek ellenére az olaszok területnyeresége a 11 isonzói csata során végül mindössze 30 négyzetkilométert tett ki. Megrendítő volt a Monarchia vesztesége is, amely 100 ezer katonára rúgott, ugyanakkor a hősies védekezést bizonyította, hogy a hírhedten szigorú eljárás után elnyerhető Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjében öten részesültek, míg a parancsnoki keresztet egy tábornok kapta meg.

Számvetés

A csatát követően a Monarchia vezetése felismerte: ellentámadás nélkül az isonzói front összeomlik. Erről értesülve a németek is felajánlották támogatásukat. 1917 kora őszén megkezdődtek azok az előkészületek, amely lehetővé tették az október végi caporettói áttörést a 12. isonzói csatában. A hadszíntérre érkezett jelentős német és osztrák–magyar erősítés mellett ennek a fényes győzelemnek alapjait a korábbi sikeres védekezés – különösen pedig a Monte San Gabriele megvédése biztosította. Az olasz morál az isonzói pokol tizenegyedik „bugyrában” alaposan megcsappant, amely jelentősen hozzájárult a központi hatalmak néhány héttel későbbi diadalához. Utólag visszatekintve tehát a 11. isonzói csata a Karszton dúló anyagháború utolsó, legvéresebb fejezetének bizonyult.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20220902-az-isonzoi-pokol-tizenegyedik-bugyra

Read more...

Tengerész portré: Hermann Rigele

Hermann Leopold Johann Rigele 1891. szeptember 16-án született Szarajevóban. Apja, Rudolf Rigele (1856-1899) a hadmérnöki törzskar tisztje volt őrnagyi rangban. Az elemi iskoláit Bécsben végezte, majd apja halála után a hirtenbergi tiszti árvaházba került. 1901 és 1905 között a bécsújhelyi Fischau katonai alreáliskolába járt. Ezután a fiumei tengerészeti akadémia növendéke volt, ahol 1909. június 17-én végzett, mint tengerészkadét. 

Első hajója a Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló volt, parancsnoka pedig Kászon-Jakabfalvi László Elemér fregattkapitány, és azonnal egy hosszú, dél-amerikai missziós útra indultak. A hajó a Habsburg Monarchiát képviselte Argentína függetlenségének századik évfordulóján. 

Hermann Rigele kiváló eredménnyel végezte el a tengerésztiszti vizsgát és 1911. július 1-jén tengerész zászlósnak nevezték ki. Ezután az SMS Tegetthoff (régi kazamatahajó, ekkor már kikötői őrhajó Pólában) majd az SMS Babenberg hadihajókon szolgált. 1911 szeptemberétől 1913 júniusáig figyelő- és navigációs tisztként szolgált az SMS Hercules mentőhajón. Felettese így méltatta őt: “Ez a tengerésztiszt rövid szolgálati ideje alatt nem csak kiváló képességeiről tett bizonyságot, hanem a munkája iránt is rendkívül elhivatott, és a legmagasabb elvárásoknak is megfelel.” 1912. május 1-jén fregatthadnaggyá léptették elő.

1913-ban elvégezte a tiszti torpedó tanfolyamot, majd az SMS Tátra rombolón teljesített szolgálatot. 1913 júniusában áthelyezték az SMS Streiter rombolóra. A romboló parancsnoka, Ernst Edler von Racic korvettkapitány, így jellemezte: “Kiváló, tehetséges tengerésztiszt, helyén van a szíve és az esze.”

Johann Krsnjavi, Ludwig Müller, egy ismeretlen nő, és Hermann Rigele az SMU 14 fedélzetén.

1914. július 28-án Rigele az SMS Lika rombolóra osztották be, majd augusztus 19-én áthelyezték az SMS Réka rombolóra. Számtalanan felderítési feladatban vett részt, amiért 1915. június 21-én megkapta a Harmadosztályú Katonai Érdemkeresztet a Hadiékítményekkel és Kardokkal kitüntetést.

1915. május 26-án a tengeralattjáró állomásra vezényelték és a német UB 15 (Heino von Heimburg sorhajóhadnagy) második tisztjének neveztek ki. A tengeralattjáró június 4-én állt szolgálatba, és már az első gyakorló útja az Adria északi részén sikerrel járt. 1915. június 10-én torpedóval elsüllyesztették az olasz Medusa tengeralattjárót. Június 18-án a tengeralattjárót átvette az osztrák-magyar haditengerészet és SMU 11 néven szolgálatba állította Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. 1915. december 11-én Hermann Rigele megkapta a másodosztályú Vaskeresztet a németektől. 1916. január 20-án elfogták és Cattaróba kísérték az olasz König Albert kórházhajót, de két nappal később elengedték. 1916. február 25-én megkapta a bronz Katonai Érdemkereszt a kardokkal kitüntetést.

Hermann Rigele fregatthadnagy.

1916. december 10-én átvette az SMU 10 parancsnokságát Otto Molitor sorhajóhadnagytól. Ezt a tengeralattjárót leginkább kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. Az egyik gyakorló út során, 1916. május 13-án, a brit H 4 (Smyth hadnagy) tengeralattjáró két torpedót indított az SMU 10-re, de azok szerencsére nem találtak. A pólai tengeralattjáró állomás parancsnoka, Emerich Graf von Thun-Hohenstein korvettkapitány, így jellemezte: “népszerű a felettesei, a bajtársai és a beosztottjai közt; tehetséges tengerésztiszt, aki mindig az emberei mellett áll, még a legnehezebb helyzetekben is.”

1917. június 11-én Rigele átvette az SMU 17 tengeralattjáró parancsnoki posztját. Egy négy napig tartó út során az Otrantói-szorosban egy torpedóval megtámadta a brit Loch Lomond gőzhajót (2619 BRT), de a torpedó nem robbant fel, és a kísérő trawler kihalászta azt. A következő út során a szorosban egy torpedóval megrongálta a brit Bulgaria segédcirkálót (2503 BRT). A gőzöst kísérő olasz Airone torpedónaszádra is kilőtt egy torpedót, de az nem talált. Egy többnapos cirkálás során az albán partok előtt, 1917. október 30-án, a brit H 2 tengeralattjáró két torpedót lőtt ki rá, de szerencsére egyik sem talált. 1917. október 19-én megkapta az ezüst Katonai Érdemérem a kardokkal kitüntetést.

Hermann Rigele az SMU 11 fedélzetén.

1917. november 24-én az SMU 20 tengeralattjáró parancsnokának nevezték ki. A hajó, miután kidokkolták és megjavították, Triesztben állomásozott. Rigele átadta a parancsnoki pozíciót évfolyamtársának, Ludwig Müller sorhajóhadnagynak, és 1918. március 11-én az SMU 31 parancsnoka lett. Április 30-án elhagyta Pólát és Cattaróba hajózott. Az első cirkálóútra május 20-án futott volna ki, de az utat szivárgás miatt el kellett halasztani. 1918. június 9-én az SMU 31, valamint az SMU 27 és 29 tengeralattjárók is kifutottak az otrantói zár elleni nagy támadás részeként, de nem találkoztak ellenséges hajókkal és az SMS Szent István csatahajó elsüllyedése miatt a támadást is lefújták. Technikai problémák miatt az 1918. június 16-ára tervezett kifutást is el kellett halasztani, végül június 18-án indulhattak el egy több hetes cirkálóútra a mediterráneumba. Már másnap megpillantottak egy konvojt, de az túl messze volt ahhoz, hogy megtámadják. Ugyanígy, a június 22-én észlelt konvoj is túl messze volt. 1918. július 7-én elsüllyesztették a 67 BRT-s olasz Giuseppino Padre nevű szkúnert, majd július 10-én visszatértek Gjenovic állomásra. Ezután még két kisebb őrjáratot tett meg, majd szeptember 29-én kifutott Durazzó elé. Másnap érkezett meg az albán kikötőhöz, és átvette az őrszolgálatot az SMU 47-től (Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy). Október 2-án Rigele kifutott az SMU 31-el és a kikötőtől délre foglalt el figyelőállást. A szintén őrszolgálaton lévő SMU 29 (Robert Dürrigl sorhajóhadnagy) a kikötőtől északra volt lesállásban. Nem sokkal később egy óriási erejű olasz-angol-ausztrál-amerikai hajóraj támadta meg Durazzó kikötőjét. Hermann Rigelének sikerült az SMU 31-el megközelítenie az ellenséges köteléket, és 11:35-kor két torpedót indított a brit HMS Weymouth cirkálóra. Az első a hajó orra előtt haladt át, de a második a tatnál eltalálta. A cirkáló fara leszakadt, és négy tengerész elesett. A támadást vezető Palladini ellentengernagy ezután lefújta a támadást, és az antant hajóraj visszavonult. Az HMS Weymouth cirkálót sikerült a felszínen tartani, majd Brindisibe vontatták és néhány hónap alatt kijavították. Az antant erők ezután nem kíséreltek meg több támadást Durazzó kikötője ellen, így az osztrák-magyar hadvezetés vissza tudta vonni az itt felhalmozott hadianyagot és a csapatokat. Az amerikai tengeralattjáró-vadász hajók a támadás után számos vízibombát vetettek az SMU 31-re, de sikerült komolyabb sérülés nélkül elmenekülnie. Rigele október 3-án, délután 3:45-kor vetett horgonyt Durazzó kikötőjében. Innen visszatért Gjenovic állomásra, ahová október 6-án, délelőtt 9 órakor érkezett meg. Ezért a sikeres küldetésért 1919. október 22-én megkapta a Lipót Rend Lovagkeresztjét a Hadiékítményekkel és a Kardokkal kitüntetést. Ezután még két őrjáratot tett Durazzó és Antivari kikötője előtt, de ellenséges hajóegységekkel már nem találkozott. Október 26-án visszatért Gjenovic állomásra, és a fegyverszünet is itt érte.

A fegyverszünet aláírása után a Gjenovic tengeralattjáró állomás legénységét a Habsburg nevű Loyd gőzös vitte Pólába, ami ekkor már olasz megszállás alatt volt, és a vasúti összeköttetés is megszakadt vele. A megszállt városban az olasz Gagni admirális parancsnokolt, aki azt ígérete az SMU 31 legénységének, hogy Olaszországon keresztül haza szállítják őket, de ez nem volt igaz. November 2-án az osztrák-magyar tengerészeket internálták, majd velencei és milánói hadifogolytáborokba vitték. Hermann Rigele csak 1919. február 28-án szabadult.

Rigele a háború után Bécsbe költözött és először a “Kühne & Ulbing” cégnél dolgozott mint kereskedelmi és műszaki alkalmazott. A tenger iránti szenvedélye azonban nem eresztette. 1920 márciusában a hamburgi “Atlantic-Reederei” hajózási vállalatnál kezdett dolgozni, mint matróz és kormányos. Ezt a hajózási vállalatot volt német tengerésztisztek alapították. Az ötlet a volt osztrák tengerésztiszteknek is megtetszett, így 1921-ben, Bécsben, megalakult a “Vega-Reederei” hajózási társaság. A vállalat tulajdonosai közt ott volt Hermann Rigele sorhajóhadnagy, Georg Ritter von Trapp korvettkapitány és más volt cs. és kir, tengerésztisztek is. Rigele nem csak a vállalat vezérigazgatója volt, hanem hajóskapitányként is dolgozott a cégnél. A cég azonban nem lett sikeres, így Rigele ismét munkahelyet váltott. 

1924 szeptemberétől amerikai hajókon szolgált kormányosként és matrózként, és több utat is tett a Hamburg-New York vonalon. Az egyik út során ismerte meg a feleségét, Brunhilde Thalmannt. 

1924 októberében Rigele az amerikai Mount Clay gőzösön szolgált, ami épp Hamburgból New Yorkba tartott. Október 23-án, miután elült a vihar, egy apró kanadai szkúnert pillantottak meg, amely segítséget kért. A gőzös megállt, és leengedett egy csónakot, ami 25 embert vett fel a süllyedő szkúnerről, köztük nőket és gyerekeket. Az elhagyott szkúnert ezután felgyújtották és sorsára hagyták. 1928-ban ezért a tettéért megkapta a Bronz Életmentő Érmet az Amerikai Életmentő Egyesülettől.

1925 júniusától New York Brooklyn nevű városrészében élt, ahol 1925. június 29-én feleségül vette Brunhilde Thalmannt (1904. április 5., Hamburg - 1982. szeptember 23., Bécs). Rigele számtalan szakmában tevékenykedett, leginkább kétkezi munkákat végzett. 1928 júliusában a hatóságok illegális bevándorlással vádolták meg, ezért nem hosszabbították meg a munkavállalási engedélyét és kiutasították az országból. Rigele jelentkezett egy német hajóra matróznak, és visszatért a feleségével Hamburgba. 

Egy tengerésztiszt bajtársa talált neki munkát, így 1928 augusztusától a Reichard-Werke csokoládégyárban dolgozott. Mivel nagyon elégedettek voltak a munkájával, részlegvezetőnek nevezték ki. A gyárat nem sokkal később megvette a “Georg Schicht AG”, és egy évvel később már Berlinben dolgozott, mint részlegvezető. A felettesei felfigyeltek kiváló vezetői és szervezői képességeire, ezért 1930 szeptemberében a “Schicht csoport” titkára lett a csehszlovákiai Ústí Nad Labem (Aussig an der Elbe) városában. Mivel ebben a pozícióban is kiválóan megállta a helyét, 1933 elején a varsói “Schicht-Lever AG” vezetését bízták rá, és Varsóban telepedett le. 

1933. szeptember 21-én megszületett Rainer nevű fia. A varsói munkája mellé még rábízták a danzigi érdekeltségek felügyeletét is. Barbara nevű lánya 1936. november 16-án, szintén Varsóban született. Rigele az igazgatói állásának köszönhetően gondtalan életet tudott biztosítani a családjának, úgy tűnt, a bizonytalan időknek vége.

Hermann Rigele és családja. (1939)

De valami egészen más történt. Hermann Rigele szinte mindenét elvesztette a háború kirobbanása és Varsó megszállása után, és ismét egyenruhát kellett öltenie. 1939. október 7-én a német haditengerészet nyugállományú korvettkapitányi címet adományozott neki, majd 1940. augusztus 2-án besorozták a haditengerészethez. A 21. tengeralattjáró-flottillához került, majd három hónapos kiképzés után, 1940. november 21-én, a Hollandiától zsákmányolt O 8 tengeralattjáró parancsnoka lett, ami az UD 1 jelet kapta. Az idős tengeralattjárót (1914-ben épült) csak kiképzési és gyakorlatozási célokra használták. 1941. április 1-jén sorhajóhadnaggyá léptették elő. Április 20-án átadta a hajó parancsnokságát Friedrich Schafer sorhajóhadnagynak és két hét szabadságra ment, mielőtt május 4-én átvette volna a 3. tengeralattjáró-flottilla parancsnokságát. Egy újabb kiképzés után, június 8-án, az UD 3 (volt holland O 25) tengeralattjáró parancsnoka lett. 1942. október 3-án elhagyta Kielt, és október 22-én futott be Lorient kikötőjébe. Ettől kezdve az UD 3 is részt vett az ellenséges kereskedelmi hajók elleni harcban, és torpedókkal látta el a cirkáló tengeralattjárókat. Ez egy rendkívül veszélyes és körülményes megbízatás volt az ekkor már 51(!) éves parancsnoknak, aki az egyik legidősebb aktív tengeralattjáró parancsnok volt. (A német tengeralattjáró parancsnokok átlagos életkora 23 és 26 év között volt.)

A holland O 25 tengeralattjáró vízrebocsátása 1940. május 1-jén, 9 nappal a német támadás előtt.

1942. szeptember 1-jén fregattkapitánnyá léptették elő. 1942. november 3-án egy kilenc hetes cirkálásra futott ki az Atlanti Óceán Brazília és Afrika közötti részére. November 26-án elsüllyesztette a norvég INDRA (5450 BRT) gőzöst. A két világháború hozzávetőlegesen 3000 tengeralattjáró parancsnoka közül Hermann Rigele fregattkapitány volt az egyetlen, aki mindkét világháborúban elsüllyesztett egy hajót. 1943. január 7-én futott be Lorient kikötőjébe, majd február 10-én kifutott Bergen irányába, amit február 26-án ért el. A következő nap tovább indult Gotenhafen felé, ahová március 3-án érkezett meg. 

Hermann Rigele fregattkapitány immár a német Kriegsmarine szolgálatában.

Tengeralattjáró parancsnoki tevékenységéért 1942-ben megkapta a másodosztályú Vaskeresztet, majd 1943-ban az első osztályú Vaskeresztet. 1944. április 1-jén átvette a kieli tengeralattjáró bázis parancsnokságát, de 1945. február 11-ig a königsbergi/hamburgi 32. tengeralattjáró flottilla parancsnoka is volt. Ezután Trieszt kikötőparancsnoka lett, egészen a város kapitulációjáig. Brit fogságba esett, és egy dél-olasz fogolytáborba vitték, ahol maláriát és mellhártyagyulladást kapott.

1946. február 16-án engedték szabadon és az ausztriai Villach-ba vitték. Hermann Rigele, immár 55 évesen, ismét nincstelen volt. A stájerországi Altaussee falucskájában helyezkedett el, mint házicseléd. Itt találkozott újra a családjával, akik túlélték a háborút. Mindeközben a “Schicht AG” komoly változásokon ment át. Először a tulajdonosi szerkezetet kellett tisztázni. Az orosz megszálló erők lefoglalták a gyárakat, mint német tulajdont. 1946. március 8-án a céget átnevezték “Österreichischen Unilever AG”-re. Elsőként a bombázások okozta károkat javították ki, melynek során Hermann Rigele kiváló szervezőkészsége ismét megmutatkozott, és fokozatosan újra tudták indítani a termelést. Amikor 1956-ban, 65 évesen, nyugdíjba ment, egy sikeres vállalatot hagyhatott maga mögött.

Hermann Rigele 1982. október 18-án hunyt el Bécsben, néhány héttel a felesége halála után. Október 28-án temették el a hietzingi temetőben. A temetésén az utolsó élő katonai Mária Terézia-renddel kitűntetett, Gottfried Freiherr von Banfield sorhajóhadnagy mondott beszédet.  

Hermann Riegle sírja a hietzingi temetőben.

Miközben Rigele New York-ban dolgozott, az Osztrák Flottaegyesület felkérte, hogy nyújtson be kérelmet a katonai Mária Terézia-rend elnyerésére. Rigele eleget tett a felkérésnek, és 1926 februárjában benyújtotta a kérelmet. A Flottaegyesület, de leginkább Bruno Dittrich elnök, maximálisan támogatta őt. A Monarchia összeomlása miatt Rigele bajtársai szétszóródtak a világban. Rigele New Yorkban élt, második tisztje, Rudolf Schwenk fregattkapitány Stockholmban, a harmadik tisztje, Gustav Oplustil fregatthadnagy pedig Brünnben. Georg Ritter von Trapp korvettkapitány, aki maga is a rend kitüntetettje volt, szintén Rigele mellett tanúskodott. Mivel a rendtanács 1927 októberében nem tudott dönteni a kérelem ügyében, ezért Trapp fregattkapitányt kérték fel véleményezésre. Végül a rend 1929. december 21-ei ülésén Hermann Rigele megkapta a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Kilenc rendtag szavazott mellette, míg öt ellene, azzal a kitétellel, hogy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet adják meg neki. Franz Freudenseher a következőt írta:

“Amikor erről a kérdésről dönteni kell, nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a tengeralattjárók célja és feladata mindig is az ellenséges hajók elsüllyesztése. Ha, ebben a tekintetben, egy tengeralattjáró parancsnok nem ragadja meg minden esetben a lehetőséget, hogy lanszírozzon, ez a fegyver teljesen értelmét veszti. Csak és kizárólag a különleges körülmények lehetnek azok, amik okot adhatnak arra, hogy oda ítéljük a Mária Terézia-rendet. De ilyen körülmények ebben az esetben nem állnak fenn…”

***

Források: 

- Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

- https://uboat.net

Ha tetszett a cikk, ide kattintva támogathatod a blogot.

Read more...

Kudarcba fulladt a Monarchia 1915. őszi hadművelete: a „fekete-sárga offenzíva”

Száz évvel ezelőtt, 1915. szeptember–október folyamán az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai elkeseredett harcokat folytattak a mai Ukrajna nyugati részén, hogy döntő győzelmet csikarjanak ki a keleti fronton a cári Oroszország ellenében. A hadműveletek „fekete–sárga offenzíva” néven vonultak be a világháború hadtörténelmébe.

Hogy jobban megérthessük az offenzíva történetét, röviden érdemes összegezni annak előzményeit. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914 augusztusa óta összesen hat nagyobb támadó hadműveletet indított a keleti fronton, amelyek a szerb fronton végrehajtott három támadással, valamint a védekező harcokkal együtt döbbenetes emberveszteséget eredményeztek. Mindez két és fél millió katonát tett ki: a harcok hevességét mutatja, hogy minden nyolcadik tiszt és minden tizedik katona elesett. Ennek ellenére a rendszeres behívások mellett még mindig több mint 5,6 millió férfi állt fegyverben: 1915 júliusában már a XIII. menetzászlóaljakat és -századokat hozták létre.

Két tábornok, két stratégia

A központi hatalmak csapatai 1915. május 2-án áttörték a frontot Tarnów-Gorlice közelében. Ezt követően a világháború egyik leggyorsabb hadművelete keretében mintegy ötszáz kilométerrel keletre vetették vissza az oroszokat, elfoglalva a mai Lengyelország és Litvánia területét, valamint Galícia zömét. A cári Oroszország, amely 1914–15 folyamán számos kudarc mellett jelentős győzelmeket is aratott, most defenzívába szorult. A had­- járat augusztus 26-án zárult, amikor a német és osztrák–magyar csapatok elfoglalták Breszt-Litovszkot.

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn ezzel egyelőre lezártnak tekintette a háborút keleten: úgy vélte, hogy a Monarchia tehermentesítésével elérték a stratégiai célt, így más hadszínterekre kezdett koncentrálni. Az osztrák vezérkari főnök, Franz Conrad von Hötzendorf vezérezredes azonban tovább kívánta folytatni a keleti fronton a hadműveleteket, mert úgy vélte, esély kínálkozik további orosz területek elfoglalására, sőt a cári birodalom háborúból való kiütésére is. A két tábornok közötti vita, amely szinte az egész 1915-ös esztendőt uralta, most újra fellángolt: Falkenhayn szerint a háborút ugyanis nyugaton kellett és lehetett megnyerni, miközben keleten a különbéke a legfontosabb cél, mivel Oroszország kontinensnyi mérete lehetetlenné teszi egy hódító háború győztes véghezvitelét.

A Német Birodalom 1915 augusztusának végén már Szerbia elfoglalását tűzte ki célul, ezért jelentős erőket vont ki a keleti hadszíntérről. A mellékhadszíntérnek számító Balkán azért értékelődött fel Berlin számára, mert a központi hatalmak harmadik tagját, a Török Birodalmat utánpótlással kellett ellátni, amelyhez nélkülözhetetlenné vált a Szer­bián is átvezető Berlin–Isztambul vasútvonal biztosítása. Ennek érdekében szeptember elején a semleges Bulgá­riával szövetségre léptek a központi hatalmak, valamint kölcsönösen elkötelezték magukat a Szerbia elleni közös, októberi hadjáratra.

A Monarchia számára három út kínálkozott a továbbiakat illetően: a délnyugati fronton tehermentesítő ellentámadást lehetett irányítani Olaszország ellen, hogy csökkentsék az Isonzónál védekező csapatokon lévő nyomást, lehetőség kínálkozott jelentős csapatokkal részt venni a Szerbia elleni hadjáratban, végül folytatni lehetett a támadást keleten. Conrad végül ez utóbbi mellett döntött: az egyik legfőbb érv a csapatok elhelyezkedéséből adódott, mivel így jelentős átcsoportosításokat nem kellett végrehajtani. A vezérkari főnök nem értett egyet a Szerbia elleni hadjárattal, mivel abban a Monarchia pozícióinak gyengülését látta, végül az olaszok ellen elegendőnek ítélte a defenzívát. Conrad abban bízott, hogy egy jelentős diadal jótékony hatással lesz a csapatok moráljára, így a Monarchia belső állapotára is. Az önálló k. u. k. hadművelet ezért is kapta a birodalom lobogója után a „fekete-sárga” nevet.

A hadművelettel az osztrák vezérkar el kívánta foglalni a még cári kézen lévő kelet-galíciai területeket, valamint a két birodalom határán fekvő orosz várháromszöget, amelyet Luck, Dubnó és Rovnó erődjei képeztek. Itt haladt át az orosz észak–déli vasútvonal is, amelynek birtokában el lehetett vágni az ellenség utánpótlását. Conrad lelki szemei előtt pedig a kijevi bevonulás is lebegett.

A fekete-sárga offenzíva 1915. augusztus végén indult: kivételes módon ekkor a Monarchia némi erőfölény birtokában támadhatott. Csaknem negyven gyalog- és kilenc lovas hadosztály állt szemben harmincegy orosz gyalog- és tizenkét lovas divízióval. Az offenzíva kezdetben győzelmet hozott: fekete-sárga lobogó került Luck, Rovnó erődjeire, és különösen a 2. hadsereg előrenyomulása volt biztató. Conrad jelentős orosz erőket akart bekeríteni, azonban szándéka újra- és újra meghiúsult, valamint nem csökkent a cári csapatok ellenállása sem.

„Még ezt is elbaltáztuk!”

A Monarchia szénája különösen a front északi részén, Volhíniában állt rosszul, ahol tizennégy k. u. k. hadosztálynak kellett volna áttörnie az ellenség hat divízióval védett frontját. Az osztrák–magyar vezérkart azonban sokkolta több tábornok teljesítménye, akik addig jó hadvezetőnek bizonyultak: különösen a limanowai hős, Roth tábornok bizonytalankodása volt szembetűnő. A támadás napok alatt kifulladt: az addig folyamatosan hátráló oroszok megvetették lábukat, és szilárd védővonalakat foglaltak el.

Az igazi katasztrófa azonban csak most következett: az oroszok ugyanis ellentámadásokat is indítottak. Az 1916. évi nagy áttörést megelőlegezve, Bruszilov tábornok ellentámadása áttörte a 4. hadsereg által védelmezett osztrák–magyar frontot. A hadseregnél jelentkező depressziót csak a balkáni erők 1914. decemberi kudarca során tanúsított összeomlásához lehetett hasonlítani. A X. hadtest parancsnoka, Martiny altábornagy a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindannyiunkat megverték. Miben áll ennek oka? Ott, abban a fejetlen és alaptalan erőlködésben, amelyet az AOK folyton követel tőlünk, egészen addig, amíg a túlerőben lévő ellenség és a csapatok kimerülése katasztrófához nem vezet.”

A Monarchia hadvezetésében eluralkodott a kétségbeesés: Conrad egyik adjutánsa keserűen vetette papírra: „Olyan egyszerű és olyan biztos dolog, mint ez a hadművelet, az egész háborúban nem akadt, de még ezt is elbaltáztuk!” Ahelyett, hogy az offenzíva növelte volna a csapatok morálját, most épp ellenkezőleg, gyorsan megcsappant a harci szellem. A balsikerű hadművelet a Monarchiával kapcsolatos legrosszabb sztereotípiákat igazolta, vagyis a kaotikus összevisszaságban céltalanul menetelő, ügyetlen k. u. k. hadsereg képét.

Német utánpótlás érkezik a keleti frontra.

Jóllehet a támadást már szeptember 12-én le kellett állítani, a fekete-sárga offenzíva kifulladása után a harcok csak novemberre csillapodtak el. A bajban lévő Monarchia ismét német segítséget kapott, és létrehozták a Linsingen-csoportot, amely a névadó német generális vezérletével abroncsként fogta össze a szétszóródott k. u. k. alakulatokat. A két hónapig tartó csata szabályos felőrlő küzdelemmé változott, a frontok megmerevedtek. A keleti front mozgóháborúja ismét véget ért, és állóháború kezdődött: a hadszíntér képe egyre jobban hasonlított a nyugati fronton kialakult hadműveleti helyzetre. A csapatok vesztesége miatt megingott a bizalom a vezetésben. A „kudarcos ősz”, ahogy azt a k. u. k. katonai szleng elnevezte, Ausztria-Magyarországnak kétszázharmincezer katonájába került, ebből százezren hadifogságba estek. Bár a szövetséges vesszőfutása természetesen Falkenhaynt is rosszul érintette, azt megelégedéssel nyugtázta, hogy a Monarchia vezetése belátta: német segítség nélkül nem érdemes komolyabb hadműveletbe fogni. Ennek a tényezőnek révén a dualista állam politikáját könnyebben lehetett irányítani, amely fontos volt a nyugati offenzíva elindítása előtt.

Tartós védekezésre szorulva

A Monarchia katonáinak harci szelleme gyorsan megcsappant: a legsúlyosabb veszteségeket szenvedett 4. hadseregnél csaknem 62 százalékos veszteség keletkezett, a legnagyobb részük hadifogoly volt. Miközben a német hadseregben 1915 végéig átlagosan 5,2 százalék volt a tisztek eltűnt és hadifogságba esett vesztesége, a k. u. k. hadsereg rovnói hadjáratában ez az ráta több mint harminc százalékot tett ki. Ezzel párhuzamosan emelkedett a dezertőrök száma is: ez a jelenség elsősorban a szláv nemzetiségekből besorozott alakulatoknál vált tömegessé. Az oroszok tekintélyes mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak: így szűkös készleteiket pótolni tudták a gyalogsági fegyverek és lőszer terén. Az oroszok ellentámadásuk során a k. u. k. csapatoktól olyan sok kézi lőfegyvert zsákmányoltak, hogy azokkal két hadtestet tudtak felszerelni. Az orosz lőszergyárak 1916 kezdetéig 37 millió osztrák kaliberű lőszert gyártottak, és ezzel elég lőszerutánpótlást tudtak biztosítani a zsákmányolt fegyverekhez. A zsákmány – kiegészülve az antant, valamint a papíron semleges Egyesült Államok egyre intenzívebb hadianyag-szállítmányaival – megerősítette a cári hadsereg helyzetét, amely így túlélte a Gorlicét követő katasztrófasorozatot.

A k. u. k. csapatok elhúzódó kudarca közvetlen hatással bírt, és ahhoz vezetett, hogy Ausztria–Magyarország függő helyzete a Német Birodalommal szemben ismét erősödött. Conrad ezért úgy döntött, legalább azon területi nyereséget megtartja, amit az offenzíva elején vívott ki: ennek érdekében, a Monarchia a tervezettnél kevesebb katonával vett részt az 1915. őszi – jelentős győzelmet hozó – balkáni hadjáratban.

A fekete-sárga offenzíva bebizonyította, hogy a Monarchia saját erejére támaszkodva képtelen további támadásokat vezetni keleten, így a dualista állam védekezésre rendezkedett be. A pihenő az oroszoknak is kapóra jött, így ezen a hadszíntéren egészen 1916 nyaráig relatív nyugalom uralkodott. A szemben álló felek beásták magukat, és bonyolult védelmi rendszert építettek ki, vagyis a katonai zsargon szerint megépítették a „Kínai Nagy Falat”. Ám e nyugalom ellenére 1915 balsikerű ősze több szempontból is jelentősen negatívan befolyásolta a dunai monarchia sorsát; ahogy azt az egyik vezérkari tiszt feljegyezte: „Teljesen ki lettünk szolgáltatva a németeknek, és minden Balkánra szánt erőnket az északi hadszíntéren kellett bevetnünk. Így nem tudtuk betartani a Bulgáriával kötött egyezményünket és ezért ott – valamint az egész Balkánon – elveszítettük hitelünket.” A háború folytatódott.

***

A szerző, Dr. Ligeti Dávid, PhD, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa. A cikket a szerző engedélyével közöljük. Eredeti megjelenési helye:

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/Kudarcba_fulladt_a_Monarchia_1915_oszi_hadmuvelete_a_feketesarga_offenziva

Read more...

Az 1919. augusztus 3-ai román vérengzés Monoron

1919. augusztus 3-án, a Magyarországra bevonuló román haderő 53 főt végzett ki, minden hadijogot felrúgva Monoron, az agyagbánya gödrében. De kik voltak ezek az emberek, és miért kellett meghalniuk?

1919. július 31-én, a Magyar Vörös Hadsereg Tiszántúli - hadjárata nemcsak, hogy megakad, hanem mindenhol visszavonulásra kényszerült az ekkor még hivatalos hazai haderő, azaz a hivatalos állam hadereje. A Felvidéken, alig néhány hete még, feltartóztathatatlanul előrenyomuló hadsereg - amely a Miskolc alá önkényesen húzott cseh megszállási vonalat megállíthatatlanul tolta vissza Eperjesig - a francia felszólítás hatására kiürítette az addigra visszavett északi területeket. Ez, akkor, a hadvezetésben, és a harcoló állományban is hatalmas visszatetszést keltett, s megingott a bizalom az amúgy sem népszerű Tanácskormányban. A vezérkar több tisztje, maga Stromfeld Aurél is lemondott, s kilépett a seregből. A Magyar Vörös Hadsereg züllése a nyár folyamán megállíthatatlannak tűnt.

A hadijelentések szerint a morális válságban lévő seregtesteknél megjelenik a fosztogatás, illetve a tömeges dezertálás. Csak az utódállamok területéről származó alakulatok tartják még magukat, őket lehet még fegyelmezett seregtesteknek tekinteni. Ezt a helyzetet megelégelve, a politikai vezetés utasítja a hadvezetést, hogy a Magyar Vörös Hadsereg kezdje meg a Tiszáig előrenyomult román haderő kiszorítását kelet felé. Ez a támadás omlik össze július 31-én, s "kontrában" tódul be a román hadsereg a Duna-Tisza közére. (Ez az előrenyomulás a Dunáig, illetve északon egészen Győrig tart!)

Augusztus 1-én a Tanácskormány lemond, s "utánunk a vízözön" viselkedéssel hagyja magára a hatalmát korábban biztosító fegyveres erőit, így magát a Magyar Vörös Hadsereget is. Míg a politikai vezetés nagy része nyugatra menekül, a hadsereg szervezetlenül vonul vissza a főváros irányába, és esik nagyrészt hadifogságba.

A "hivatalos" Peidl-kormány ugyan utasította a seregtesteket, hogy ellenállást ne tanúsítsanak, sőt, a fegyverzetet is adják át a megszálló román haderőnek, de ezt messze nem tartotta be mindenki. Vagy azért, mert nem ismerte el a kormányt, vagy mert esélye sem volt a hivatalos utasításokat egyáltalán megkapni. (A Peidl-kormány egyébként az európai hatalmak sem ismerték el, ereje nem volt, s így augusztus 6-án már le is mond.)

Augusztus 2-án, a szervezetlenül hátráló hadsereg maradványai eltérő módon, s utakon igyekeztek elérni a fővárost, vagy az ekkor még békés Dunántúlt (ahol egy részük azonnal beáll az ekkor még Siófokon állomásozó Horthy-féle Nemzeti Hadseregbe). Akik eszközökkel rendelkeztek (pl. páncélvonattal) azok számára ez viszonylag gyorsan sikerült, de a gyalogmenetben hátráló seregtestek jórészt ismeretlen terepen haladtak, kitéve a megszálló román haderő kénye-kedvének. Jól példázza ezt a román erők bevonulása mentén elkövetett gyilkosságok sora.

Augusztus 2-án, a román haderő már megszállja Ceglédet is, és előörseik elérik Monor térségét is, ahol megkezdik a település megszállásának előbiztosítását. Ebben a helyzetben érkezik a Budapest felé vonuló 5. számú páncélvonat Monorra, ahonnan a vasútállomás kezelői már nem engedik tovább, hanem felszólítják a parancsnokot, hogy a kormány utasítása szerint köteles eljárni, azaz át kell adnia a fegyverzetet a román haderőnek. A parancsnok az utasítást megtagadja.

A Magyar Vörös Hadsereg XII. számú páncélvonata.

Hogy ki lőtt először, a román előörs, vagy a páncélvonat legénysége, erre már mindenki másként emlékszik. Mindenesetre tűzharc alakul ki, amely a páncélvonat kitörésével ér véget, amely így az vissza tud vonulni Budapestre. A román katonák közül egy (más források szerint kettő) halott, s több súlyos sebesült a vesztéség. A román haderő csak este tudja megszállni Monort, s kezdi meg átvonulását a főváros irányába.

Augusztus 3-án reggel jelentős létszámú seregtest maradványokat észlelnek, ezért megkezdik Monor teljes átfésülését. A razzia során a településről, az állomás, illetve a sínek mellől, valamint az országútról összesen 53 főt gyűjtenek össze, akik vélhetően, vagy valóban tagjai voltak a Magyar Vörös Hadseregnek, és vélhetően más-más útvonalon, illetve módon érkeztek Monor térségébe, sok esetben egymást sem ismerve.

A kavarodásban a seregtest maradványok egy része el tud menekülni, vagy rejtőzni, bár nehezíti helyzetüket a lakosság irányukba megnyilvánuló elutasítása. Nem felejtették el Monor lakói, hogy a vörös túlkapások idején a területek lezárását az akkori Vörös Hadsereg biztosította. Monoron, a Deák Ferenc utca egyik házába beszállásolt Mardarescu tábornok - tehát a megszállás főparancsnoka - elé vezették az elfogott férfiakat, több, kisebb - nagyobb csoportban. Talán kihallgatás, vagy egyszerű adatgyűjtés történt. Ez már nem derül ki, hacsak egy román forrás nem kerül elő. Innen pedig a csoportokat egymás után a mai Bajcsy-Zsilinszky utca végén található agyagbánya gödréhez kísérték, ahol - miután megásatták velük a sírjukat - kivégezték őket. (Egy ember viszont túlélte a sortüzet, s kimászott az agyagbányából, s a lakosság megmentette! Így a ténylegesen kivégzettek száma 52 fő.)

A csoportos kivégzés oka egyszerű: megtorlás, az előző napi veszteségek miatt. Már augusztus 2-án is végeztek ki vöröskatonákat a közelben, Gombán 4 főt, néhány nappal korábban pedig Irsán néhány főt, tehát nem számított ez rendkívüli intézkedésnek, ha csak a román megszállás menetét figyeljük.

A megtorlás viszont igazságtalan volt, egyrészt azért, mert a tűzharcban részt vett vörös egység elhagyta Monort, így semmiképpen nem azokat büntette meg a megszálló román haderő, aki a veszteségeit okozta. A megtorlás szembemegy minden hadijoggal. Célja nem volt más, mint a példastatuálás. Az üzenet pedig az, hogy bármit megtehetünk! A megszállás során a román haderő által megszállt területeken elkövetett túlkapások - beleértve a gyilkosságokat is, soha nem lettek kivizsgálva. Betudták ezt a háború utáni - valóban létező - zavaros időszak veszteségeinek.

Az áldozatok egy részének hozzátartozói néhány hónappal később már kérik a holttestek exhumálását, de ekkor még elutasítják e kérést, csak 1920 júniusában kerül rá sor, főszolgabírói felhívásokat követően. Az azonosítás rendkívül nehéz volt. A kivégzetteket a román haderő kifosztotta, irataikat, személyes tárgyaikat elszedte, sőt egy forrás szerint, még aranyfogakat is szereztek. A beazonosítást egykori fegyvertársak végezték, vagy olyan családtagok, akik hírét vették, hogy Monoron kivégezték szerettüket. Volt olyan, aki nem ismerte fel hozzátartozóját egy holttestben sem, és volt jópár holttest, akit senki sem ismert fel. Még 1930-ban is keresték olyan személyt Szegeden (Szőregen), akiről az utolsó hír az volt, hogy Monoron kivégezték a románok!

1920 júniusában összesen 16 főt tudtak - többé - kevésbé beazonosítani az 52-ből. Egy további áldozatot a család elszállított, s maga temette el. A többieket egy tömegsírba temették, a katolikus temető szélében. Később még néhány név előkerült, illetve van, aki nagy valószínűséggel itt nyugszik. De több, mint 30 fő mai napig ismeretlen.

Az 1920-ban felismert 16 fő a következő:

 - Farkas János, +23. rk., Baracs (Fejér megye)

 - Ferenczi Gyula, +kb 30.,  Pankota (Arad megye)

 - Fodor József, +18, Arad (Arad megye)

 - Götz András, +25, ág.ev. , Mezőberény (Békés megye)

 - Kocsis Lajos, +19 . rk., Polgárdi, (Fejér megye)

 - Kovács Antal Béla, +20. rk, Budapest

 - Kovács József, +25., rk. Törökkanizsa (Torontál megye)

 - Kutyik Károly /tévesen András/. +55-57(?), Battonya (Békés megye)

 - Kutyik István, +40-45(?), Battonya (Békés megye)

 - Polgár István, +19., K. Moravicza (Temes megye)

 - Regula Béla, +18. rk. , Budapest

 - Sirankó Pál, +22. rk, Zohora (Felvidék, Pozsony megye)

 - Steiner Jenő, +22. izr. Erzsébetfalva (Bp)

 - Szarka György, nincs adat (valószínű) Monor

 - Valentin Béla, +38. izr. Budapest

 - Werner István, +21. rk., Budapest

Megjegyzés:

Regula Béla névét írták Ragula, sőt, Kagula(!) Bélának is.

Klang István neve nem szerepel a listában, őt a család temette el, sírja ma is látható a monori izraelita temetőben.

Klang István sírja a monori izraelita temetőben.

Az áldozatok emlékére a tömegsíron valamilyen emlékjelet valószínűsítünk, mely a kommunista hatalomátvételig volt ott. Erről iratot, feljegyzést egyenlőre nem találtunk. Az áldozatok emlékére egy feszületet is emelt a Hoffman család 1936-ban, a kivégzés helyszínétől nem messze, a mai Bacchus tér sarkán. Ezt a fakeresztet újra felszentelték 2017-ben.

A tömegsírra előbb az 1940-es évek végén, 50-es évek elején állított emlékművet a MDP, azaz a Magyar Dolgozók Pártja (jópár helyesírási hibával!), majd ezt cserélték ki a 70-as években a ma is álló, MSzMP által készített nagy méretű munkásmozgalmi / tanácsköztársasági emlékműre. Ezen már 18 név olvasható. (Klang István továbbra sem.) Az áldozatok egy része továbbra is ismeretlen. Hogy ki lehet még a tömegsírban, arról több forrás állít többfélét, vannak nagyon érdekes információk is, amelyek alapjaiban írnák át a történetet, s a berögzült legendákat.

Az MDP által állított emlékkő, a restaurálása után.

Mert az áldozatok igazi tragédiája az, hogy ideológiai okok miatt nem mélyült bele kutatásukba senki sem az elmúlt 100 évben! A szocializmusban ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen, ezért nem nagyon akarták, hogy kiderüljön róluk vagy az, hogy csak azért kellett meghalniuk, mert rossz időben, rossz helyen volt a fejükön apjuk katonasapkája, vagy mert nem tudtak felkapaszkodni az utolsó vonatra, vagy éppen az, hogy az I. világháborúban vitézül szolgáltak a Hazáért!

A '70-es években állított emlékmű.

Ha kiderült volna mindez, nem lettek volna jó szocialista példák, s borult volna minden legenda, pl a monori Rideg Sándor Tűzpróba, illetve Sámson című kisregénye is. A rendszerváltás után meg azért nem kutatták őket, mert ők kommunista mártírok voltak, akik öntudatos osztályharcukat vívták a gaz imperialisták ellen. A szakmaiságot néha feláldozták az ideológia oltárán. 

"Ki tudja, talán nem marad ez így örökké, és egyszer, majd az igazságnak megfelelően a feliratot is lecserélik "Tanácsköztársaság" helyett Hazát írva! Gheorge Mardarescu tábornok, ez a katonabecsületet megcsúfoló alávaló gyilkos, ágyban, párnák közt halt meg 72 éves korában, anélkül, hogy valaha is felelősségre vonták volna a monori vérengzésért." (Csere Péter: Parancs nélkül is című könyve)

A cikket Szőnyi Attila írta.

Ajánlott olvasmány Monor város történetéről: 

http://www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu/2019/06/gorog-almos-monor-tortenete-1918-1920-kozott-avagy-az-elso-vilaghaboru-es-az-ellenforradalmak-hatasai-a-telepules-eletere-10-02-05/

Rónaföldi Zoltán könyvei a páncélvonatokról:

https://mek.oszk.hu/16400/16458/16458.pdf

http://mek.oszk.hu/16400/16461/16461.pdf

Read more...