Tengerész portré: Friedrich Fähndrich sorhajóhadnagy

Friedrich Fähndrich 1887. január 8-án született Budapesten. A fiumei tengerészeti akadémiát 1905. június 18-án végezte el, majd kinevezték másodosztályú tengerészkadéttá és a Habsburg és az Erzherzog Karl csatahajókon szolgált. 1908-ban megkapta a Katonai Emlékkeresztet. 1909. május 1-én fregatthadnaggyá léptették elő. Ezután a Babenberg csatahajón és az Anaconda torpedónaszádon teljesített szolgálatot.

1912. augusztus 11-én Fähndrichet áthelyezték a pólai tengeralattjáró támaszpontra. 1912. november 26-tól az SMU 4 fedélzetén szolgált. 1913. május 1-én sorhajóhadnaggyá léptették elő. 1915. szeptember 9-én megkapta a bronz Katonai Érdemérem a kardokkal kitüntetést.

1915. november 18-án átvette az SMU 15 tengeralattjáró parancsnokságát. Az első portyára 1915. december 17-én futott ki Porto Rose-ból (a Cattarói-öbölben található tengeralattjáró támaszpont), majd másnap elsüllyesztette a 25 BRT-s albán Erzen vitorlást. Több alaklommal is próbált ellenséges teherhajókat támadni, de nem került kilövési pozícióba. December 21-én megállította és felrobbantotta a 80 BRT-s albán Figlio Pregligiona szkúnert. Miközben a vitorlással foglalkoztak, a partról lövéseket adtak le a tengeralattjáróra, és Menčik torpedómester elesett. A kikötőbe december 22-én értek vissza. December 28-án 16:50-kor Fähndrich ismét kifutott, majd másnap, 12:55-kor találkoztak a Helgoland gyorscirkálóval, ami jelezte, hogy a Triglav romboló aknára futott és a Csepel vontatja. A Helgoland parancsnoka kérte, hogy fedezzék a rombolókat, majd 13:45-kor angol és francia cirkálók és rombolók közelítették meg az SMU 15-öt. Fähndrich 14:36-kor megtámadta a francia Commandant Lucas rombolót, de elvétette a célt. Ezután az SMU 15 visszafordult, majd december 31-én, 13:30-kor vetett horgonyt Porto Rose előtt. Fähndrich 1916. január 14-én megkapta a harmadosztályú Katonai Érdemkereszt a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést.

Friedrich Fähndrich az SMU 30 fedélzetén.

A következő cirkálásra 1916. január 21-én futott ki majd két nappal később San Giovanni di Medua előtt megpillantották a brit Devanha kórházhajót. Fähndrich át akarta vizsgáltatni a hajót, ezért két figyelmeztető lövést adott le az orra elé, de a Devanha parancsnoka figyelmen kívül hagyta azokat. Ezután a parancsnoki hidat lőtték, de az is hatástalan maradt, a tengeralattjáró pedig túl lassú volt ahhoz, hogy üldözzék a hajót. Január 24-én megtámadta az olasz Animoso rombolót, de a torpedó célt tévesztett. Fähndrich másnap visszatért hazai kikötőbe. A következő, 1916. február 26. és március 2. között végrehajtott cirkálás eredménytelen maradt. Február 28-án, miközben a Durazzo-fok magasságában megállt az akkumulátorait tölteni, a brit H1 tengeralattjáró egy torpedót lőtt ki rá. A torpedó, a hajógerincet súrolva, a torony magasságában haladt át az SMU 15 alatt, majd tovább futott. A következő utat az iránytű meghibásodása miatt törölni kellett. Fähndrich 1916. március 25-én Franz von Rzemenowsky sorhajóhadnagynak adta át a hajó parancsnokságát, amit május 10-én vett át ismét. A következő cirkálás során, ami május 14-től 18-ig tartott, május 17-én elsüllyesztette a 2238 BRT-s olasz Stura gőzöst. 1916. június 8-án Fähndrich megkapta az ezüst Katonai Érdemérem a kardokkal kitüntetést.

Fähndrich a legnagyobb sikerét a június 21. és június 24. közötti cirkálóútja során érte el. 1916. június 23-án, 8:38-kor egy torpedóval elsüllyesztette a 3495 BRT-s olasz Citta di Messina segédcirkálót. Az olasz veszteség 30 fő volt, 470 hajótöröttet a Schiaffino romboló sikeresen kimentett. 10 órakor a maradék torpedójával elsüllyesztette a helyszínre siető francia Fourche rombolót. Fähndrich ezután felemelkedett az SMU 15-el és a hajótörötteket mentőeszközökkel látta el. Kisvártatva egy ellenséges romboló közeledett feléje, ezért kénytelen volt lemerülni, majd visszaindult Cattaróba. Ezért a haditettéért Fähndrich 1916. július 10-én megkapta a harmadosztályú Vaskorona Rend a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. A kitüntetési javaslatban ez állt: "... ezt a kettős sikert bonyolult körülmények közt, [az ellenség által] őrzött vizeken érte el, ami azt mutatja, hogy tengeralattjáróját bátran, higgadtan és ügyesen vezette." 1917. február 3-án megkapta a német II. osztályú Vaskeresztet.

Franz Nejebsy és Friedrich Fähndrich az SMU 30 fedélzetén.

A következő három kifutás nem vezetett eredményre. Október 9-én átadta a parancsnokságot Franz Rzemenowsky sorhajóhadnagynak, de már október 29-én vissza is vette. Ezután három rövid és eredménytelen cirkálás következett. 1916. december 11-én átadta a parancsnokságot Otto Molitor sorhajóhadnagynak, és ezzel végleg elbúcsúzott az SMU 15-től, mivel Friedrich Fähndrichet kinevezték a vadonatúj SMU 30 tengeralattjáró parancsnokának, amit 1916. december 27-én bocsátott vízre a Ganz és Tsa. Danubius hajógyár Fiuméban. Ezután próbajáratok következtek a dízel- és elektromotorok valamint a löveg tesztelésére. Az SMU 30 végül 1917. február 17-én állt szolgálatba, és első útjára február 26-án futott ki. Fähndrich a Jón-tengeren majd a Tarantói-öbölben cirkált, de egyetlen ellenséges hajóval sem találkoztak. 1917. március 16-án hajóztak be Gjenovic állomásra.

1917. március 31-én Fähndrich ismét kifutott az SMU 30-al, ezúttal a Kréta-Málta útvonal irányába. Erről az útról azonban soha nem tért vissza. Friedrich Fähndrich posztumusz megkapta a III. osztályú Katonai Érdemkereszt a hadiékítményekkel és kardokkal kitüntetést. A hajó elvesztéséről mai napig sincs megbízható információ. Egyes feltételezések szerint az otrantói tengerzáron pusztult el aknarobbanás következtében.

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

"Navigare necesse est..." konferencia – 2025. május 8.

 Az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék,

az Az első világháború napról napra portál, 

valamint az ELTE BTK Hadtörténeti Műhely meghívja Önt a 

"Navigare necesse est..." 

című hajózástörténeti konferenciára. 

– 80 éve ért véget a második világháború –

Facebook esemény: 

https://www.facebook.com/events/548413918364891

Részletes program:
https://www.elsovilaghaboru.net/p/navigare-necesse-est-hajozastorteneti.html

Kedves érdeklődők!

 

A konferencia ismét ingyenes, de arra kérnénk mindenkit, aki teheti, hogy lehetőségeihez mérten támogassa a megvalósítását. Idei költségünk kb. 250 000 Ft lesz, amit elsősorban a videósra és a büfére költünk. A helyszínen ismét lehetőség lesz hajózástörténeti könyvek és Cobi márkájú harcjármű modellek vásárlására. Az ezekből származó bevételt visszaforgatjuk a konferenciák (ősszel ismét repüléstörténeti konferencia!) és a "Hajózástörténeti délutánok" szervezésébe. 

Adományokat a PayPal rendszeren keresztül lehet küldeni:

https://www.paypal.com/donate

Köszönjük!

A konferencia plakátja:

Read more...

Votum separatum

2025. április 4-én az NKE Tiszteletbeli Polgára címben részesült Benjamin Netanjahu, Izrael Állam miniszterelnöke. Bizonyára sokan örülnek ennek, és helyeslik is, bár én ilyen emberrel még nem találkoztam az egyetemen, inkább csak olyanokkal, akik hozzám hasonlóan mélységes szégyent éreznek. (A többség minden bizonnyal közönyös.) 

Az indoklás szerint Netanjahunak "a világpolitika kiemelkedő alakjának, akinek figyelemre méltó vezetői tevékenysége, hazája biztonsága és jóléte iránti rendíthetetlen elkötelezettsége, valamint a nemzetközi diplomácia fejlődéséhez, továbbá a több százezer magyar-izraeli állampolgár védelméhez és ellátásához, illetve a Magyarország és Izrael közötti kétoldalú kapcsolatok erősítéséhez való hozzájárulása elismeréseként tisztelgünk több évtizedes szolgálata előtt".

A fent idézett felsorolás egyes pontjai más vezető politikusokra is jellemzőek, így akár Kim Dzsongunnak vagy Vlagyimir Putyinnak is tiszteletbeli polgári címet lehetne adományozni, de a bolygó bármely olyan lakosának is, aki megfelelő politikai nézetekkel rendelkezik és kellő mennyiségű vér tapad a kezéhez. De ne legyünk ennyire szigorúak és kirekesztők! Adjon az egyetem a Föld minden egyes lakójának (élőknek, holtaknak és a még meg nem születetteknek is) tiszteletbeli polgári címet. Így elkerülhető, hogy bárki is zúgolódjon valakinek a kinevezése miatt.

2025. április 13.

Bánsági Andor

NKE HDI doktorandusz

Read more...

SMU 32 – Találkozunk öt év múlva!

Otto Kasseroller sorhajóhadnagy 1918. szeptember 13-án futott be a pólai kikötőbe nagyjavításra az SMU 32 tengeralattjáróval, ám ekkor még nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó útja hajójával. Az osztrák-magyar haditengerészet felbomlását Kasseroller és a legénység Pólában élte át. 1918. november 1-jén megígérték egymásnak, hogy öt év múlva Bécsben találkoznak, és ezt írásban is megerősítették. 

Otto Kasseroller sorhajóhadnagy (1886. 12. 28. Salzburg – 1950. 03. 13. Bécs)

1918. november 1.

Póla

Elhatározás!

Alulírottak megegyeztek abban, hogy 1923. november 1-jén ünnepélyes találkozót tartanak a bécsi "Rathauskeller"-ben.

Haditengerészetünk megszűnéséig az U 32 tengeralattjárón szolgáltunk és együtt néztünk szembe a veszélyekkel, valamint számtalan mód osztoztunk örömön és bánaton. Mindezek összekovácsoltak minket, ezért ma, elválásunk napján, telve vagyunk a vággyal, hogy újra lássuk egymást.

A fent nevezett napon Bécsben leszünk.

Amennyiben a személyes részvételnek leküzdhetetlen akadálya adódna, mindenki vállalja, hogy az alábbi címre pontos leírást küld jelenlegi helyzetéről és az elmúlt öt évben történt legfontosabb, a szakmáját érintő eseményekről: Otto Soukup, Linz a/D.

A legénység által aláírt elhatározás.

Ezután húsz aláírás következik.

Öt évvel később valóban találkoztak Bécsben. Azoknak a bajtársaknak, akik személyesen nem tudtak résztvenni az összejövetelen, egy rövid beszámolót küldtek.

Az alábbiakban a beszámoló egy részlete olvasható:

"Az 1918 novemberi összeomlás alatt kötött megállapodás szerint a parancsnok előzetesen írásban megkért minden bajtársat, aki jön a találkozóra, hogy november 1-jén jöjjön a bécsi Paterstrasse 50/2. alatt található lakásába. 

Otto Kasseroller sorhajóhadnagy és felesége mellett a következők voltak jelen: Rudolf Hofinger hadnagy, Karl Göschl, Wilhelm Hitzler a feleségével és a húgával, Theodor Huber és az apja, Rudolf Kellner, Gustav Maresch, Marx Närz, Josef Wolf, Wilhelm Sigl, Franz Schreiber, Rudolf Jakisch, Franz Pointner, Lepold Rinke, Alois Schaumberger, Otto Soukup, Hans Thomis.

A következő bajtársak meleg üdvözletüket küldték és elnézést kértek, amiért hivatalos teendőik miatt nem tudnak jelen lenni: Eduard Lutz, Wenzel Nowak, Franz Markovics, Geog Buchhacher és Magyar Árpád.

Az SMU 32 a Cattarói-öbölben.

Az Alois Jacka torpedómesternek írt lap és a posta által készített feljegyzés szerint valószínűleg ő volt az első bajtárs, aki meghalt. További részleteket nem sikerült megtudni. Robert Fischer hadnagy táviratilag minden bajtársnak jókívánságait küldte.

A parancsnok lakásán lezajlott első találkozó után a bécsi Rathauskeller étterembe mentünk át vacsorázni, ahol zárásig maradtunk. Az említett bajtársak és hölgyek színes sorokban ültek a közös asztalnál és beszélgettek. A parancsnok pohárköszöntőjében röviden kihangsúlyozta a bajtársiasság forró lelkületét, amit egy még örömtelibb koccintás és háromszoros hurrá követett az elhangzott kedves szavak megerősítésére. 10 óra 30 perckor az egész társaság átvonult egy kávézóba és hajnali háromig folytatták a beszélgetést. A következő este a találkozó a Bratwurstglöckle és Café Kriegsministerium helyeken folytatódott.

Az összejövetel egyetlen hiányossága az idő rövidsége volt, illetve az, hogy nem tudott mindenki mindenkivel beszélni, de ezt a következő alkalommal egy azonnali döntéssel orvosolni fogjuk."

A Robert Fischer sorhajóhadnagy által küldött lemondó telegram.

Úgy döntöttek, hogy a találkozót két éven belül, 1925. május 31-én, pünkösdvasárnap megismétlik. A bajtársak egy része ismét eljött a parancsnok lakására, de ez már egy másik történet...

Forrás: Oliver Trulei: U 32 - Wiedersehen nach 5 Jahren. Österreich Maritim 26. 21-22. oldal.

https://www.fhsaustria.at/_files/ugd/aa1238_743d3f9d79bf46d38446df9b22411940.pdf

Read more...

Dr. Ligeti Dávid: Téli pokol a Kárpátokban – 110 éve zajlott a kárpáti téli csata

1915. január 23-án az osztrák–magyar haderő általános támadást indított az oroszok ellen az Északkeleti-Kárpátokban. A küzdelem rövidesen az első világháború egyik legvéresebb és legkegyetlenebb csatájába torkollott, amely utóbb a kárpáti téli csata néven került be a háború történelmébe.

Előzmények

A világháború első hónapjaiban a Monarchia összesen hat nagyobb offenzívát indított. Ám mind Szerbia, mind az Orosz Birodalom szívós ellenségnek bizonyult, így jelentősebb sikereket nem sikerült elérni, miközben a haderő több mint 1 millió katonát veszített. Az akkor még inkább északinak nevezett keleti fronton igen kritikus helyzet alakult ki, miután a cár csapatai elfoglalták Galícia döntő részét, valamint Bukovinát is. 1914 decemberében a limanowai csatában sikerült megállítani az oroszok Krakkó felé előretörő támadását, de mind az Uzsoki-, mint a Vereckei-hágónál rendkívül súlyos küzdelmek zajlottak, miközben a tét az volt: ki tudnak-e törni az oroszok az Alföldre?

Szemben a nyugati fronttal, keleten ekkor még mozgóháború folyt. A cs. és kir. csapatok csak decemberben kezdtek kiépíteni szögesdróttal és más műszaki akadályokkal megerősített frontvonalat. Újév környékén sem csitultak a harcok, ekkor főleg az oroszok kezdeményeztek támadásokat, amire válaszul a Monarchia erői ellencsapásokat hajtottak végre, így a harc felőrlő jellegűvé vált. Mégis, a hadviselő felek kimerültsége, a téli időjárás és a terepviszonyok miatt a küzdelem során első alkalommal merevedett meg a keleti front déli szakasza. A harcok közben a cári erők is elkezdték megerősíteni állásaikat, de a harccselekmények utaltak rá, hogy egyik fél sem akart defenzívába vonulni; a kérdés csak az volt: melyik haderő kezd újabb támadásba?

Roham a Kárpátokban

Az osztrák–magyar Vezérkar főnöke, Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok ugyanis továbbra is elvetette a defenzív stratégia elvét, és ebben a kritikus szituációban is a támadás mellett döntött. Conrad elhatározásának hátterében az állt, hogy a központi hatalmak hosszas egyeztetések után grandiózus támadást készítettek elő. A terv szerint északon, a Mazuri-tavak mentén a németek kezdenek rohamba, addig délen – fő csapásként – a teljes keleti fronton lévő cs. és kir. haderő lendül akcióba, hogy az ellenséget visszaszorítva harapófogószerűen bekerítse a kongresszusi Lengyelország területén állomásozó orosz egységeket. A terv előkészítésében fontos szerepe volt a németek keleti fronti főparancsnokságának, amely meggyőzte a még mindig nyugaton támadni akaró Erich von Falkenhayn vezérkari főnököt a hadjárat szükségességéről. Az osztrák–magyar főparancsnokság az offenzíva során a támadás fő ékének a 3. hadsereget tette meg, amelynek feladata az volt, hogy áttörjön az Uzsoki- és Vereckei-hágón, miközben a többi hadsereg a szárnyakon indít erőlekötő akciókat. A centrum számára komoly erősítést jelentett a német Déli Hadsereg (Südarmee), amelyet éppen az ellentámadás támogatására állítottak fel. 

1915 első hónapjaiban további kínszenvedés várt a katonákra. Mint korábban láttuk, az előző hónapok küzdelmei eredményeként a front a Kárpátok gerincére húzódott, és az orosz fél állandó presszió alatt tartotta az itteni vonalat, hogy áttörve kijusson az Alföldre. Az állomány azonban siralmas állapotban volt: kora ősz óta gyakorlatilag folyamatosan harcoltak a katonák, ruházatuk teljesen szétázott, és a lábbelik állapota is siralmas volt. Bár égetően szükség lett volna pihenőre, Conrad ismét támadásra vezényelte katonáit.

Osztrák-magyar katonák a Kárpátokban.

A kárpáti téli offenzíva 1915. január 23-án kezdődött. A csapatok számára itt a legnagyobb veszélyt nem az ellenség fegyverei jelentették, hanem az embert próbáló téli időjárás. Bár a kitűzött célt a 3. hadsereg egységei hamar elérték, miután visszafoglalták az Uzsoki-hágót, január 25-én vissza kellett vonulniuk a farkasordító hideg és a hegygerincen tomboló hóvihar miatt. A hőmérő higanyszála nem egy esetben –25 °C alá süllyedt, a katonák konzervjei megfagytak és fogyaszthatatlanná váltak. A fronton kínlódó egységek közül több a szó legszorosabb értelmében megfagyott. Néhány nappal később olvadni kezdett a hó, eső zúdult a tájra, amely az újra hidegebbé váló időjárás miatt csontkeményre fagyott az átázott uniformisokon. A hegyi terepen a trének sem tudtak a katonákhoz eljutni, így azok meleg étel nélkül maradtak a téli viharban. Ezt követően újabb lehűlés és hóviharok következtek. Az osztrák–magyar haderő a fronton olyan súlyos veszteségeket könyvelhetett el, hogy statisztikailag tekintve egy az arcvonalra érkező katona öt-hat hétnyi frontszolgálat után vagy meghalt, eltűnt illetve hadifogságba esett, vagy sebesültként, betegként látta viszont a hátországot.

Küzdelem Przemyśl felmentéséért

E vészterhes körülmények ellenére az AOK folytatta a támadást, amelyet Conrad maga is görcsösen erőltetett, mert mindenképpen fel akarta menteni az immár négy hónapos ostromgyűrűben szenvedő és éhező przemyśli védőket. A gyalogsági tábornok számára egyébként az erődrendszer megmentése egy sajátos, keserű dilemmát is jelentett, hiszen a háború előtt hevesen ostorozta a hasonló fortifikációk fejlesztését, mert elavultnak tekintette őket, és támadó hadműveletei végrehajtásához kevés segítséget nyújtottak. Most azonban egy teljes hadsereg volt körbezárva a San partján, így Przemyśl felmentése a Monarchia számára presztízskérdéssé is vált. A helyzet kritikus voltát az is jellemezte, hogy az antant sajtója 1915 januárjában még néhány hetet-hónapot prognosztizált a cs. és kir. haderőnek, és úgy jósolt, hogy júniusra az orosz hadsereg Budapestet is elfoglalja. Az ellenséges propaganda wishful thinking attitűdje mellett is megalapozottan alakította ki ezt a becslést.

A vérontás azonban kölcsönös volt, és az orosz csapatok is súlyos veszteségeket szenvedtek. A cári birodalom a szinte kimeríthetetlen tartalékokból a legénységi állományt gond nélkül pótolni tudta ugyan, a tisztek és altisztek – és különösen a fegyverzet – pótlása terén azonban igen nagy problémák adódtak. Így e felőrlő küzdelmek a későbbi gorlicei áttörés sikerét is megalapozták.

Míg a Kárpátokban embertelen küzdelem folyt az ellenséggel és a természeti elemekkel, a német hadsereg északon ismét jelentős győzelmet aratott. Miután az orosz 10. hadsereg januárban betört Kelet-Poroszországba, a német 8. és 10. hadsereg parancsot kapott az invázió elhárítására. A február 8-a és 22-e között lezajlott mazuri téli csatában a németek kiszorították az ellenséget a tartományból. Bár a hadizsákmány jelentős volt (92 000 ezer fogoly, 295 löveg és 170 géppuska került német kézre), az ellenség bekerítése nem sikerült, emellett kudarcot vallott a déli irányú offenzíva, vagyis a tervezett harapófogó északi végének bezárása. Így a kárpáti hadszíntértől 600 km-re északra aratott győzelemnek nem volt érdemi hatása a délen folyó küzdelemre.

Miután az osztrák–magyar offenzíva elakadt, az oroszok ellentámadásba kezdtek, ez pedig rövid idő alatt kritikus helyzetbe hozta a 3. hadsereget. A cári csapatok ismét magyar területre jutottak, és elfoglalták Mezőlaborcot. A pszichikai hatáson túl a falu megszállásával teljesen elvágták az osztrák–magyar hadsereg vasúti összeköttetését. E többszörös csapás közepette egyedül a bukovinai fronton kísérte szerencse a k. u. k. haderőt: itt Karl Pflanzer-Baltin lovassági tábornok eredményesen támadott, visszafoglalta Czernowitzot, és Kolomeát, gyakorlatilag felszabadította a tartományt. A bukovinai siker a limanowai győzelemhez hasonlóan nem kis részben a magyar miniszterelnök – Tisza István gróf – erőfeszítéseinek volt köszönhető: a politikus elérte a vezérkarnál, hogy bocsássák Pflanzer rendelkezésére a XIII. (zágrábi) hadtestet, így az végre minőségi erősítést jelentett a zömében népfelkelő alakulatokkal küzdő tábornok számára. Bár Bukovina visszafoglalása komoly siker volt, Pflanzer-Baltin sem tudott érdemi segítséget nyújtani a Kárpátokban küzdő erőknek, mert északnyugati irányú offenzíváját Stanislaunál megállították.

Miután a felmentő támadás végérvényesen kifulladt és a przemyśl-i védők kitörési kísérletei is kudarccal végződtek, az erődrendszert védő több mint 120 ezer katona számára nem maradt más lehetőség, mint a megadás. Erre március 22-én került sor, majd az oroszok az itt felszabaduló csapataikat szintén a magyar határra tudták küldeni. Ennek ellenére az áttörés most sem sikerült.

Számvetés

A kárpáti harcok igen súlyos, gyakorlatilag pótolhatatlan veszteséggel jártak. A csatában a Monarchia összesen 800 ezer embert veszített, amelyből 350 ezer fő ún. abszolút veszteség volt: ennyien haltak meg, illetve tűntek el a hegyvidéki infernóban. A hadifoglyok száma kb. 250 ezer főre tehető: ennek felét a przemyśl-i kapituláció jelentette. Az oroszok is nagyságrendileg ennyi – 800 ezer – embert vesztettek. Nem véletlen, hogy egy emberöltővel később, 1944-ben a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg tábornoki kara szabályszerűen rettegett egy Kárpátokat áttörni kívánó hadjárattól, hiszen többségük – egykori altisztként vagy közkatonaként – sohase feledhette az 1915. évi itteni harcokat. Gondjaikat végül Románia hírhedt átállása oldotta meg, hiszen ennek révén délről meg lehetett kerülni a hegységet.

Bár a köztudatban nincs e tény benne, kijelenthető, hogy az 1915. évi, itteni harcok volumene nem tért el a jóval ismertebb, 1916. évi verduni, vagy Somme-menti veszteségektől. Hazánk e harcokban jóval súlyosabb veszteséget könyvelhetett el, mint 1943 elején a Donnál: becslések alapján a veszteség meghaladta a 360 ezer főt, vagyis nagyságrendileg közel háromszoros volt ez az érték, mint Voronyezsnél. Ellentétben azonban a m. kir. 2. honvéd hadsereg pokoljárásával, a kárpáti téli csata nem került be a hazai közemlékezetbe. Történt ez annak ellenére, hogy hazánk területe közvetlen veszélyben forgott és honvédjeinek áldozata nélkül teljesen reális volt az orosz megszállás lehetősége. A Monarchia súlyos krízisét látva a németek további erősítéseket küldtek, amely végül megteremtette az 1915. május 2-i gorlicei áttörés alapjait.

(Dr. Ligeti Dávid cikke.)

Read more...