Ali Murza karavánja - A Nagy Háború anekdotái VIII.
Orenburgból Kurgánba vittek bennünket az oroszok s ott a rendőrség szomszédságában lévő ,,női teaház” nevű hodályban helyeztek el. A rendőrségi börtönök ablakai a mi udvarunkra nyíltak, a kerítésen át a város piacára lehetett látni.
A frontra induló egyik zászlóaljat búcsúztatták s a tömegben egy hörcsögképű embert láttam. Azt mondtam a társaimnak:
– Fogadni mernék, hogy ez se muszka!
A hörcsögember suttyomban kacsintott felém egyet. Mert meghallotta a magyar szót. Apró makrapipa volt a szája szögletében... Hozzámlopózott óvatosan s annyit súgott a fülembe:
– Hamarosan itt lesünk...
Néhány nap múlva megtudtunk mindent: az ablakok vasrácsai mögül cigányos magyar beszédet hallottunk. Egyik társunk, Simonovics, kijátszva az őrt, oda is szólt nekik:
– Adjak-e reszelőt?
A rács mögül legyintett az egyik more;
– Minek ázs, amikor úgy sincs bizsonyíték?
Két nap múlva csakugyan el is eresztették őket. Hanem alig egy héttel reá ilyen hirdetések jelentek meg a helyi lapban: „Elveszett két ló. A becsületes megtalálót illő jutalomban részesítem” Ismét: „Nyoma tűnt egy tarka tehénnek” Kiszabadultak a cigányok, azért vesztek a lovak.
Néhány héttel reá levelet kaptunk. Ennyi volt mindössze:
„Megérkeztünk, a Tobol-parti füzesben vagyunk, látogassatok meg.”
A levelet egy purdé csempészte be. Hozzáfűzte még, hogy itt az egész karaván.
Előírás szerint napi kétórai sétát engedélyeztek számunkra, szuronyos őrizet alatt. Kísérőnket rávettük pár rubel árán: vigyen ki bennünket a füzesbe. Megtette! Hanem amikor megpillantotta a zsongó karavánt, nagyon megijedt. Valahogy csak lecsilapítottuk.
A legpompásabb népszínműben sem láthatni mozgalmasabb életet, mint itten volt. A Tobolparti füzesben legalább kétszázötven roma táborozott. Fogadtatásunkra megjelent egy pofaszakállas, kövér vajda, ezüstpitykés mellényben: Sárközi Mihály. Körötte vezérkara, mögötte válogatott szép legények, menyecskék, leányok. Aztán szekerek, lovak s azok közepén egy metszettüvegű, ezüstfogantyús hintó: a vajda kocsija. Dal, muzsika, tánc mindenfelé.
A cigányok körülözönlöttek mindenfelől s megindult az ismerkedés: ki hova való? A romák közös útlevéllel utazgattak: az útlevél Ali Murza herceg és kétszázötven kísérőjére szólt. A herceg természetesen Sárközi Mihály szekszárdi cigányvajda volt. Jöttek-mentek Európában és Ázsiában: sehol senki nem bántotta őket. Sas-szemük volt s nagyszerűen tudtak tájékozódni. Akár a vándormadarak.
A cigányok bajtársaknak tekintettek bennünket, hadifoglyokat s elmondták nyíltan, hogy lopásból, rablásból élnek. Annyit szereznek, hogy sok is nekik. Az aranypénzt beolvasztják...
Amikor megkérdeztem az egyik dádót, miért nem maradnak odahaza, Magyarországon, szinte megütődve nézett reám:
– Csák nem lopom meg á házsámát?!
Ugyan él-e még Sárközi vajda Szekszárdon?
(Toldy Elemér dr. közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése