A kanadai bennszülöttek és a világháború

A kanadai őslakosság körében a katonai szolgálat több évszázados múltra tekint vissza. Noha hivatalosan nem voltak hadkötelesek, a háborúban mégis körülbelül 4000 indián, és ismeretlen számú Métis és Inuit is bevonult önkéntes szolgálatra a Kanadai Hadtestbe, a Kanadai Felderítők kötelékébe.

Majdnem az összes fiatal férfi jelentkezett szolgálatra a rezervátumokból. Például New Brunswickben és Nova Scotiában élő Mi’kmag és Maliseet törzsek arra alkalmas tagjainak a fele csatlakozott önkéntesként tengeren túli szolgálatra. Más tartományokban ez a szám még magasabb volt, a kisebb File Hills-i Saskatchewan közösségben szinte az összes férfi jelenkezett, hogy részt kíván venni a háborúban.

A legtöbb besorozott őslakos a hadseregben főleg felderítő, vagy mesterlővész feladatokat kapott. Az egyik leghíresebb mesterlövész, Henry Norwes közlegény volt, aki a Fort Saskatchewani Albertából származó Métis törzs tagja volt. Szintén nagyon híres mesterlővész volt Francis Pegahmagabow tizedes, aki Ojibwa volt és az Ontarióhoz közeli Parry szigetcsoportról származott. A Brit Katonai Érdemrenddel háromszorosan is kitüntetett Pegahmagabow tizedes volt a legsikeresebb őslakos katona az első világháborúban. Cameron D. Brant hadnagy a Six Nations of the Grand Riveri rezervátumból három nappal azután jelentkezett katonának, hogy 1914 augusztus 4-én a németek hadat üzentek. Katonaként szolgált szintén a Six Nations of the Grand Riverből származó olimpiai futó, Tom Longboat is. 

Thomas Longboat

Az őslakos nők is kivették a részüket a háborúból, nagy áldozatokat hozva. A Six Nations of the Grand Riveri mohikán Edith Anderson ápolónő csatlakozott az Amerikai Felderítőkhöz és egy francia kórházban dolgozott Vittelben. Ő ápolta a tűzharcokban és gáztámadásokban sérülteket.  

Nem tudjuk a pontos számát azoknak az őslakosoknak, akik elhunytak az első világháborúban, de nagyjából 300-500 közé tehető az ütközetben elesettek, és a különféle betegségekben, pl. tuberkolózisban, meghaltak száma.

A háború a kanadai őslakosok szemszögéből

A folyamatos elnyomás és szociális kirekesztettség ellenére, számos őslakos férfi döntött úgy, hogy csatlakozik a Kanadai Felderítőkhöz. Az akkori törvények alapján az őslakosok nem rendelkeztek állampolgári jogokkal, így hivatalosan nem vehettek részt a tengeren túli ütközetekben. A rasszista hadügyminiszter Sam Hughes igyekezett minél inkább eltántorítani az őslakosokat a katonai szolgálattól. Nyilatkozata szerint: “A brit katonák minden bizonnyal büszkén harcolnának vállvetve velük, de a németek már valószínűleg megtagadnák tőlük a hadviselőket megillető jogokat.” A legtöbb tiszt figyelmen kívül hagyta a miniszter aggodalmát, és engedélyezte az őslakosok besorozását. 

Az őslakosoknak igazából semmi okuk nem volt, hogy harcoljanak Kanadáért. 1914 előtt hosszú évtizedekig a kormány, és a helyi tisztek is rengeteg törvényt és szabályozást iktattak be, melyeknek célja az őslakos emberek elnyomása volt. Az európaiakkal való együttélést, akárcsak az ausztrál bennszülöttek, az amerikai őslakosok is rettenetesen megszenvedték. 

A Saskatchewan törzs öt önkéntese.

Az egykoron büszke harcosokat, akik bölényekre vadásztak a nagy síkságokon, vagy keresztülhajózták a nagy tavakat, gyakorlatilag a kihalás szélére sodorták a háborúk, a betegségek, és az európaiknak kedvező törvények. Az őslakos embereket rezervátumokba kényszerítették, melyek legtöbbször olyan területeken voltak, ahol képtelenek voltak megélni. A gyermekeiket megpróbálták elszakítani a szüleiktől, hogy helyi iskolákba járassák, ahol verték, és nem egy esetben szexuálisan bántalmazták őket egyes papok, hogy kiűzzék belőlük az “indiánt”. 

Források:

http://www.winnipegsun.com/2014/08/01/aboriginal-soldiers-from-wwi-deserve-recognition

https://thediscoverblog.com/2013/11/07/contributions-of-aboriginal-peoples-in-the-first-world-war-1914-1918/

http://www.cmp-cpm.forces.gc.ca/dhh-dhp/pub/boo-bro/abo-aut/chapter-chapitre-05-eng.asp

http://ptbowwi.blogspot.co.uk/2013/01/first-nations-participation-in-great.html

Read more...

Nivelle leváltja Pétaint - 1916. április 14.

Beérkezik a francia 50. Gyalog Hadosztály, hogy megerősítse a Vaux erőd 5. Tartalékos Hadtestét. Április végére már minden előkészülettel végeztek, hogy folytathassák a csatát. Von Mudra tábornokot Von Łochow tábornok váltotta, mint az Angriffsgruppe Ost (keleti harci egység) vezetője. Ezidáig ő volt a parancsnoka a 3. (Brandenburgi) Hadtestnek, ami bevette Douaumont erődöt. Von Mudra figyelmeztette, hogy óvakodjon az elhamarkodott lépésektől, amelyek csak még több felesleges áldozatot követelhetnek. A következő nagyobb hadmozdulat időpontját a koronaherceg születésnapjára, május 7-re, vasárnapra tűzik ki. Az akció kódneve "Maibowle". 

A német és a francia utánpótlás rendszere 

A német hadsereg vezetői komolyan aggódni kezdtek a frontvonalon harcoló katonák romló teljesítménye miatt. A német hadvezetés a katonákat egyenesen a frontra küldte, majd hónapokra ott is hagyta őket, az elesetteket pedig újoncokkal, nemritkán 18 év alatti fiatalokkal pótolták, akik legtöbbször semmilyen harci tapasztalattal nem rendelkeztek. A gyalogsági egységek tisztjeinek jóformán könyörögnie kellett a felsőbb vezetésnek, hogy tapasztaltabb katonákat küldjenek. A megfelelő kiképzés hiányában a besorozott gyerekeknek esélyük sem volt.

Francia katonák egy lövészárok erősítése közben.

A Pétain által vezetett franciák teljesen más rendszert használtak: a fronton állomásozó csapataikat bizonyos időközönként teljesen lecserélték. Ez az úgynevezett Noria-rendszer biztosította, hogy a francia egységek sokkal kevésbé legyenek leterhelve, mint a hosszú időre a fronton hagyott német katonák. Ennek következtében a francia seregek jóval nagyobb arányban vettek részt a verduni csatában, mint a németek. Körülbelül a francia katonák 70%-a harcolt a verduni "vérszivattyúban". 

Nivelle leváltja Pétaint 

A francia oldalon krízishelyzet alakult ki a katonai vezetésben. Joffre Pétaint hibáztatta a túl óvatos, és védekező stratégiája miatt. Mikor Pétain hosszabb időre szerette volna pihentetni a csapatait, Joffre arra az álláspontra jutott, hogy ez veszélyezteti a tervezett somme-i csata kimenetelét. Pétaint leváltotta, majd áthelyezte a központi hadsereg élére, amihez a verduni hadtest is tartozott. A helyére Robert Nivelle tábornok érkezett május elsején, hírhedten keménykezű katona, aki leginkább a frontális támadás híve volt [l’ attaque a outrance]. Az egyik beosztottja Charles Mangin tábornok, szintén harcedzett veterán, eddig a verduni 5. hadtest parancsnoka volt, és a könyörtelen akció miatt kiérdemelte a "mészáros" becenevet. Mangin célja az volt, hogy visszafoglalja a Douaumont erődöt.

Read more...

Újabb csatározások a Halott ember dombért - 1916. április 12.

“Borzalmas küzdelem Verdunnél!” Ilyen címmel jelent meg a New York Times 1916. áprilisában. “A németek folyékony tüzet használnak a Halott ember dombért folytatott kegyetlen ütközet során.” A harcok egyik leghevesebb szakasza április 9-én kezdődött a nyugati parton, mikor a németek elsöprő erejű támadást indítottak a Halott ember domb ellen. Az ütközetet Falkenhayn öccse vezette, és a tüzérségi előkészítés során 17 tehervonatnyi gránátot használtak fel. Ennek ellenére a támadás során mégsem tudták bevenni a dombtetőt, melyet a franciák végig szilárdan kézben tartottak. “Néhány métert előre rohannak, majd a géppuskáink zakatolása közben összerogynak. Egyetlen német sem jutott vissza a lövészárokba.” - jelentette egy francia hadnagy, aki azt is hozzátette, hogy sokuk halottnak próbálta tettetni magát, de előbb vagy utóbb elvesztették a türelmüket, és megpróbáltak visszakúszni a saját vonalaikhoz. A franciák egyenként vadászták le őket, amit remekül élveztek.

Fogságba esett német katonák.

A Halott ember dombért a következő héten is tovább folytatódott az öldöklés, a szemben álló felek pedig gyakran váltották egymást ugyanazon állásokban. A beérkező erősítések azonnal az első vonalba kerültek, majd napokkal később, alaposan megfogyatkozva, fáradtan, sárral és vérrel borítva hagyták el a csatamezőt. Petain marsall napi parancsában kitartásra buzdította katonáit, és egy Jeanne D’Arc idézettel zárta sorait: ‘Courage, on les aura! (Bátorság, elbánunk velük!)

Sebesült francia katonák a kötözőhelyen. 

Read more...

A két Salamon - A Nagy Háború anekdotái IX.

1916 februárius havában kéthetes szabadságunkról voltunk visszatérőben a volhíniai frontra néhányan, ifjú tisztjelöltek. Velünk utazott alapi Sálamon Gyuszi pajtás, népfelkelő zászlós cimboránk is. Híres, régi fehérmegyei család az alapi Salamon-nemzetség, amely nemesi családfáját egészen az Árpádok koráig tudja visszavinni.

Este érkeztünk Brodyba, ahol meg kellett hálnunk. Mert vonatunk csak másnap reggel indult Radzivillovba s tudtuk, hogy onnan majd valami trénkocsin fogunk kijutni az Ikvához. A térparancsnokságtól kapott szálláslappal elmentünk tehát kiutalványozott szállásunkra, egy gidres-gödrös mellékutcába.

A kapu fölött ez a fölírás ékeskedett: „ Feder - handlung”, azaz „tollkereskedés”. Elég jó helynek ígérkezik - állapítottuk meg magunkban.

Többszöri kopogtatás után pájeszos atyafi nyitott ajtót, mély haj bókolással. Gyuszi pajtásunkat taszigáltuk előre, mint a társaság széniorát, ámbár ő a legkegyetlenebb hadilábon állt a német nyelvvel.

- Alapi Salamon Gyula zászlós vagyok - mutatkozott be magyarul, keményen megrázván az ijedt öreg kezét.

- Ach, Salomon, Salomon? - lelkendezett az öreg ember. - Ich bin auch Salomon: Schapira Salomon... Kümmense nur! - invitált bennünket befelé, széles mosollyal.

Gyuszi pajtás csak tátogott a nem várt névrokoni célzásra, majd kifakadt:

- Mondjátok meg a tatának, hogy én nem olyan Salamon vagyok mint ő, avagy azonnal itthagyom az egész vircsaftot!

Amikor tapintatosan kimagyarázkodtunk volna a két Salamon közt, a tollkereskedő Salamon megjegyezte tisztelettel bár, de azért nem minden önérzet nélkül, hogy ő is van valaki! Mert ha nagyon akarja, egész Ábrahámig viszi föl a családfáját.

Ezzel aztán szent lett a béke. 

Miután pedig kellő mennyiségű borokat és szivarokat hozatott be a vendéglátó Salamon s Brache nevű leányát is közénk telepítette, Gyuszi barátunk megbékélten jegyezte meg lefekvéskor, hogy nem is olyan ócska ember az a másik Salamon, mint amilyennek látszik.

(Udvary János közlése, Budapest. in: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái.)

Read more...

Ancona bombázása - 1916. április 3.

Pólából 1916. április 3-án indult az L 66-os (Dragan Babics fregatthadnagy, Grabovsky Antal repülőmester), az L 70-es (Molnár János repülőmester, Hoffmann ?), az L 104-es (Friedrich Marchesani, Ottokar Jereb hadnagy a tábori repülőktől), az L 71-es (lovag Karl Dursky von Trzasko fregatthadnagy, Kuster Ágoston sorhajóhadnagy), az L 69-es (Heribert Strobl von Ravelsburg fregatthadnagy, Hovora egyéves önkéntes), az L 65-ös (Stenta Hugo sorhajóhadnagy, Karé Koch von Kocher fregatthadnagy), az L 76-os (Metzler György tengerészkadét, Johann Carini repülőmester pilóta), az L 94-es (Vámos János tengerész zászlós, Sewera Miksa fregatthadnagy), az L 74-es (Prebenda, Dolezsál Oszkár sorhajóhadnagy) és az L 90-es (Drakulics, Lettner). 

Két hullámban indultak, az első öt gépet 15 perc után követte a többi. Ancona vasútállomását és kaszárnyáját bombázták. Három légvédelmi üteg és négy repülőgép lőtte őket. Az L 71-es találatot kapott, amely átütötte a benzintartályát, így elfolyt az üzemanyaga. Leszállt a vízre, de előtte siklórepüléssel elszállt a város felett és ledobta "csomagjait". Az erős hullámverés beszakította a testet, Durskyék ezért szétzúzták a kurblival a motort, mert a gépet benzin híján nem tudták felgyújtani, majd a vízben hánykolódva várták a bajtársak segítségét, ami nem is késett sokáig. 

A gép előtt Molnár János, mögötte Vámos és Stenta

Az L 70-es, miután ledobta bombáit, melléjük ereszkedett és felvette őket. A vízre éréskor azonban az L 70-es egyik úszója megsérült, s a nagy hullámzásban Molnár repülőmester nem tudta elszakítani gépét a víztől. Az L 70-es tehát a hullámok hátán bukdácsolva igyekezett keletnek, mert az olasz parttól alig 2 és fél mérföldre voltak, s már elindult feléjük egy olasz romboló és egy tengeralattjáró. Látván reménytelen helyzetüket, az L 65-ös is melléjük ereszkedett, ám mivel az L 70-es még valahogyan továbbvonszolta magát, ismét felszállt, s a többi géppel együtt megpróbálták elűzni a közeledő olaszokat. Két gép hazaindult segítségért, az L 90-es és az L 94-es pedig leereszkedett az L 70-es mellé, mert az másfél mérföldnyi menet után megállt. 

Az L 94-es pilótája, Vámos Lajos felvette Durskyt és Kustert, majd elindult haza. Molnárért és Hoffmannért az L 65-ös ment, s miután Stenta sorhajóhadnagy felgyújtotta az L 70-est, továbbrepült velük. Mindez a parti ütegek, hajólövegek és repülők lövöldözése közepette folyt le. Ám a visszaút sem volt zökkenőmentes. Még csak 25 mérföldre távolodtak el Anconától, amikor az L 76-osnak motorhavaria miatt le kellett szállnia, az L 104-esnek pedig elfolyt a hűtővize, így az sem tudta folytatni az utat. De jött a segítség, mindkettőjüket bevontatta egy torpedónaszád. A repülők e sikeres akciójáról, de mindenekfelett a pilóták önfeláldozó bajtársiasságáról nagy elismeréssel szólt a magyar sajtó, kiemelve hogy a vállalkozás résztvevői zömmel magyarok voltak.

(Dr. Csonkaréti Károly: A császári és királyi légierő. Hajja és Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2008.)

Read more...