2020. április 5., vasárnap

Skagerrák az Adrián. Flottánk sikere az Otrantó fölött. – Horthy Miklós és a háborús sajtó - II.

Sajtóhadiszállás, 1917 június.

Az olasz hadüzenet első, emlékezetes és sötét éjszakája óta, amikor az osztrák-magyar flotta kisebb egységei nagyszerű lendületű megosztott támadással kegyetlenül és váratlanul markoltak bele a római álmok rózsaszín felhőibe, derék tengerészetünk minden akciója csak újabb csalódást jelentett Olaszország számára, ahol uszító szónoklatok az Adria fölötti hegemónia megszerzését ugyanolyan könnyű feladatnak szavalták, mint Cadorna csapatainak Bécsbe való masírozását. Az utóbbi álom, jól tudjuk, hogyan foszlott szét az első Isonzó csatában már, mikor a Doberdó szürke szikláin halomszámra égette a karsztok forró napsütése az olasz hadsereg hullává tépett elite dandárait; arról pedig, hogy az Adria fölötti hegemónia helyett egyre nagyobb elkeseredéssel a keserű Adriát emlegessék Olaszországban, cirkálóink, torpedózúzóink, tengeralattjáróink és hydroplánjaink gondoskodtak kiadósan. Ahhoz persze, hogy teljesítményeik tengerészeti és katonai értékét már ma fölmérjük, lázas még és új történésektől ideges az idő. A történelmi távlat majd megmutatja, hányszor döntöttek meg rég kipróbált számításokat nem emberfeletti, de sokkal több: emberi bravúrral és lélekkel, ami sokszorozta a gépek erejét. — De azért a történelmi távlat kedvéért se mehetünk el szó nélkül tengerészetünknek amellett a győzelme mellett, amelynek hírét Otrantó alól kapták föl és vitték világgá a szelek. Nem tehetjük már azért se, mert tengerészetünk hírneve mellett magyar hősök neve is fényesedett az ütközet forróságában, hősöké és halottaké, akik az Adria hullámai fölött ugyanúgy állják a helyüket, mint Wolhynia mocsaraitól a Karszt napverte szikláiig mindenütt.

Mielőtt azonban a dacos Lovcsen alá mennénk a sziklák közé bújt Boche di Cattaróba, ahol május tizennegyedikén este csupa fény és arany volt a tenger, — mindjárt lebukik róla a nap vörös korongja s komoly hajóink lassú méltósággal futnak ki, mintha a végzet ülne kéményeik fölött, — előbb a térképet vegyük elő, hogy könnyen követhessük minden jelentősebb mozdulatukat. Láthatjuk itt, hogy az Adria legdélibb része a valonai öböl egyik sarka és az Otrantó fok között annyira összeszűkül, hogy a szemközti partok egész távolsága 74 kilométer, tehát csak negyven tengeri mérföld. Egymástól körülbelül ilyen távolságban húzódnak tovább délre a partok egész a Maria di Leuca fokot Fano szigettel összekötő vonalig s a partok között körülbelül harminc tengeri mérföld hosszúságban az úgynevezett Otrantó-úton hömpölyögnek az Adria szürke hullámai. A hullámoknak ezt a keskeny utcáját, amelyben földrajzi lehetőségek miatt a legkönnyebb elzárni az északi Adria forgalmát és útjait a Földközi-tengertől, még semlegessége, illetve szövetségessége idején próbálta biztosítani magának Olaszország, amely Valona megszállása után tényleg abba a kedvező helyzetbe került, hogy flottabázist teremthetett magának a valonai öböl belsejében harminc mérföldnyire az otrantói szoros északi bejáratától és alig ötven mértföldnyire szemközti bázisától, Brindisitöl. De nemcsak ez a két flottabázis adja szinte magától a szoros könnyű elzárásának lehetőségét, mert Tarento, a régi, megerősített hadikikötő is csak hetven mérföldnyire van a szoros déli, tehát százra északi kapujától. Mivel pedig Tarento az olasz flotta fő gyülekező helye, húsz mérföld sebességgel negyedfél illetve öt, huszonöt mértföld sebességgel pedig három, illetve négy óra alatt bármikor ott teremhetnek az olasz hadihajók a csatorna déli vagy északi kijáratában. Emellett természetes blokádvonalnak sincs alkalmasabb két pont az Adrián, mint az Otrantó szoros két szemközti hegyfoka s ha az északi Adria blokírozását olyan komolyan gondolta volna az entente, ahogy lapjaiban hirdette, tehát valóságosan el akarta volna zárni, akkor erre a vonalra kellett volna sorakoztatni csatahajóit, egész blokírozó flottáját. Az effektív blokád azonban csak kihirdetésekor szép, hangzatos és igen alkalmas például olcsó győzelmi mámor ébresztésére, a valóságban azonban különösen itt az Adrián se azt a költséget nem éri meg, amit szénben elfogyasztana a hosszú készenlét, se azt a kockázatot, hogy nagyszerű, szorgalmas és páratlanul vállalkozó szellemű tengeralattjáró hajóink egy-egy ügyesen kilőtt torpedóval drága cirkálók páncélos testén harapjanak halálos sebet.
A „Leon Gambetta" szomorú esete óta nem is blokíroznak cirkálókkal, a drága és komoly csatahajók helyére rokkant és jórészt már kimustrált gőzösöket és öreg halászbárkákat sorakoztattak, amelyeket, hogy komolyabb legyen a külsejük, fel is fegyvereztek, ágyúkat is raktak rájuk és kinevezték őrhajónak. Ezeket természetesen akár tízesével lehetett egymás mellé állítani az őrvonalra, ha elpusztulnak se nagy kár éri az entente hajóhadát s viszont, ha fegyvereikkel nem is, de a közéjük feszített aknákkal és a gőzösökkel vontatott nagy hálóikkal úgy ahogy megpróbálták elzárni tengeralattjáróink útját ki a Földközi-tengerre. Mivel pedig a nagyobbakon szikratáviró-állomás is volt, ha részünkről jelentékenyebb vállalkozás indult volna délfelé, rögtön értesíthették volna akármelyik olasz flottabázist, ahonnan a kedvező távolsági viszonyok miatt bármikor jelentékeny túlerő futhatott volna flottillánkkal szembe.

Ezeket mondja a térkép és így beszélnek a számok, amikre Otrantó körül az entente őrvonalai épültek. Föltevéseik és az adatok szerint tehát csaknem teljes volt az otrantói zár, a valóság azonban sokszor megcsúfolta ezt a számítást, hiszen búvárhajóink szorgalmasan és pontosan dolgoztak a Földközi tengeren is és munkájuk végeztével épségben tértek vissza kifutási helyükre, ami pedig mindig innen volt az otrantói őrvonalakon. Mindamellett, ha tengerészeink elszántsága és nagyszerű képességei elé nem is feszíthetett komoly akadályt ez az őrvonal, nem tagadható, hogy kényelmetlen volt és jelentéktelenségében kihívó is, mert fölsorakoztatott apró hajóinak nyugodt, zavartalan élete a barna vízen csak tovább táplálta az Adria uralmáról sokszor újra költött mesét, amivel vereségeik után annyira szerették magukat vigasztalgatni az olaszok.
Május tizennegyedikén este, mikor a cattarói öböl vad szépségei fölött a naplemente gyönyörű színei szikráznak, azért indult ki három cirkálóból és két torpedózúzóból álló hajórajunk, hogy ezek között a déli Adrián csöndesen pöfékelő őrhajók között keményen szétüssön s amennyit lehet, de minél többet a keserű Adria fenekére küldjön ágyúival. A vezérhajó, a sokat próbált Novara parancsnoki hídján egy nemes magyar tengerész áll, I. Ferenc József volt szárnysegéde, nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány, akinek a neve nemcsak flottánk annaleseiben, de a magyar vitézség szívekbe zárt aranykönyvében is jó elől van már. Hajója mellett még a „Helgoland" és a „Saida" cirkálók, továbbá torpedózúzóink a „Csepel" és a „Balaton" hasítják a hullámokat; irány az otrantói szoros!

Még mielőtt elindultak volna, a „Novara" födélzetén együtt van minden ember s a parancsnok elmagyarázza az egész hadművelet tervét, hogyan akarjuk áttörni és lehetőleg elpusztítani az entente őrvonalát. „Tudom — mondja a kapitány, miközben arcán a keményre edzett karakter vonások néhány árnyalattal leenyhülnek —, hogy a Novara minden embere megteszi kötelességét most is mint az eddigi ütközetekben és remélem, hogy holnap délben mindnyájan frissen és egészségesen itt leszünk életünk egyik legszebb emlékével...
Az estét, amiben kifutottak, lassankint éjszaka váltja fel, sötét fátyla ráhúll a vizekre, amikben tajtékos örvényutak futnak a hajók után. Fönt, nagyon magasan az ég apró csillaglámpái pislognak, lent nincs semmi, csak a gépek tompa zihálása, hallgató ágyuk a fedélzeten, őrt álló matrózok léptei és figyelők, akiknek a szeme távcsővel fúródik a sötétbe. A három cirkáló Otrantó hegyfoka felé kanyarodik, a két torpedózúzó meg Valonának vesz irányt, a díszpoziciók ugyanis úgy szólnak, hogy még a hajnali szürkület előtt ki kell terjeszkedni az egész Otrantó szoros szélességére s amint a kelő nap súgarai elkergetik az árnyékot, egyszerre, meglepetésszerűen előretörni öt ponton az egész őrvonal ellen s a föntebb vázolt föladat elvégzése után újra gyülekezni a hazafelé vezető útra. Nagy egységeink akcióját támogatandó, természetesen feladatot kaptak búvárhajóink és hydroplánjaink is, az előbbiek torpedói az ellenséges bázisok felé leselkedtek: hol lehetne eredményes munkát végezni, az utóbbiak pedig hajnalhasadtával azért szálltak a tenger fölé, hogy részletes és kimerítő jelentést hozzanak nemcsak az őrvonal, de az egész déli Adria földerített viszonyairól.

Mire a hajnal úszó aranyából az albán partok felől kiemelkedett a nap, hajóink már rég a szorosban úsztak, a Novara pláne már Korfu körül érte meg a reggelt, egész odáig cirkált nagyobb szállítmányok vagy jelentékenyebb őrhajók után. De mert a tenger tükre belátható körleten belül tiszta volt minden ellenséges hajótól, visszafordult újra a vizek szűk útjába, az Otrantó-szorosba, ahol északról a láthatár síkján nemsokára már megjelentek azok a szelid kis füstgomolyok, amiknek az anyja angol legénységi őrhajó, vagy szállítógőzös az őrvonal mentén. A Helgoland is lement egész a Maria di Leuca sziklafokig anélkül, hogy valamit talált volna, s csak mikor már visszafordult észak felé, akkor akadt össze egy csomó kisebb gőzössel. A Saida ezzel szemben, amelyik az akció terveinek megfelelőleg középen úszott, már hajnal előtt észrevette ágyúival szemben az őrvonal hajóit, de nem támadta meg őket, míg a parancs szerint a flottilla másik két cirkálója is meg nem nyitja a tüzet. Különben az egész csetepaté a mi programmunk szerint percek alatt fejlődött az első ágyúlövéstől a teljes sikerig. Elsőnek a Saida ágyúi szólaltak meg, födélzetéről fél ötkor nyitották meg a tűzet tüzéreink s pár perc múlva a hozzá legközelebb eső három őrhajóból egy elsüllyedt, kettő pedig súlyosan megrongálódott. A Helgoland ágyúi viszont csak pár perccel öt óra előtt láttak munkához és húsz perc alatt nyolc gőzöst küldtek a tenger fenekére, míg a Novara kényelmesen, mert biztosan csak öt után kezdett végezni az őrvonal rámaradt részével s fél óra alatt meg is semmisítette mind a tíz hajót, amelynek a füstjét Korfutól visszatérőben elsőnek pillantották meg figyelői. Az őrhajók eleinte kapálództak a rájuk váró végzet ellen, ami ágyúink acéltorkából röpült feléjük, sőt a formák szerint ütközetet is kezdtek, viszonozták, persze hatástalanul biztos csapású gránátjainkat, de azután jónak látták mégis, ha süllyedő sorsára hagyják hajóikat, maguk pedig csónakba szállva, próbálnak kimenekülni a halál árnyékából. Azok közül az angolok közül, mert az őrhajók legénysége angol volt, akik csónakba szálltak, a Novara 35, a Helgoland 18 és a Saida 19 foglyot kihalászott és födélzetére vitt, ahol az üres legénységi szobákba zárták őket. Az őrvonal tehát szét van zúzva, de több meg van semmisítve s a tegnap még csöndesen pipázó kémények helyén néhány úszó roncs és még gyűrűző örvény mutatja, hol volt bezárva az Adria, a mi tengerünk kapuja, — azután az örvény is elsímúl, a roncsokat is szétszórják a hullámok, nem marad semmi, csak a tenger, hátán az apró habtarajokkal, amik messziről egyetlen, végtelen simasággá úsznak össze...
Katonai nyelven nem történt más, csak a parancsot teljesítette a flottilla, cirkálóink már igyekeznek is vissza észak felé, ahol fél nyolc előtt még egy bizonyos ponton találkozniok kell. Ez alatt azonban nem voltak tétlenek torpedózúzóink sem, a Csepel és a Balaton, amelyek herceg Liechtenstein fregattkapitány vezénylete mellett tudvalevőleg Valona felé indultak még az éjszaka. Kora hajnalban, még a Saidánál is korábban, ütközetbe kerültek s nem messze a valonai partoktól a Csepel egy olasz torpedó zúzót semmisített meg, a Balaton pedig torpedólövéssel egy szállítógőzöst intézett el. Pár perccel később pedig ágyúik gránátkorbácsával közösen vertek halálra még két gőzöst, amelyek égő fedélzettel, találatoktól tépve a legutolsó pillanatban a Valona-öböl sziklái mögé menekültek. Az olasz flottának ebbe a bázisába torpodózúzóink természetesen nem követhették már-már süllyedő zsákmányukat, miért is feladatuk végeztével fölfelé nyomultak a közös találkozási pont irányában már akkor, amikor a Novara és a Helgoland még neki se láthatott eredményes munkájának. Míg azok elintézik az őrvonalat, a Csepel és a Balaton néhány földerítő cirkálást végez, de útjukba sehol semmi nem mutatkozik a hullámok hátán.

Mielőtt azonban cirkálóink is a találkozási pontra érnének, Valona magasságából, a reggel egyre erősödő fényével erősödnek azok a füstcsíkok is — négy keskeny szürke sáv a vizek fölött —, amelyek alatt négy ellenséges torpedózúzó jön kelet felől, valószínűleg, hogy az őrvonal sorsát földerítvén, a mi viszonyainkról tájékozódást szerezzen. Ahogy közelebb érnek, megszólaltatják ágyúikat is, de minden eredmény nélkül. Mindössze hét percig tart az acéltorkok vitája, azután a mieink elől szépen kitérnek és mennek vissza a barna valonai partok bazalt sziklái felé, ahol a parti ütegek tűzből és acélból szőtt védőszárnya veszi őket oltalmába.
Sikereik szép emlékeivel, egy fényesen megoldott nagyszerű feladattal maguk mögött futnak tovább hajóink az acélszürke vízen, programm szerint a találkozási pontra, amikor a húsz mérfölddel előbbre futott torpedózúzók északnyugati irányból is füstfelhőket, ellenséges egységek nyomait fedezik fel. A jelző árbocokra nyugtalan zászlócskák kezdenek föl alá futkosni, szikratávírók elektromos hullámai viszik hátra a hírt, értesítik a cirkálókat, ahol a Novara parancshídján már repülőink jelentéseiből is tudják, mekkora túlerő készül ellenünk. Uj, most már részletezett jelentések egyre komolyabbnak mondják a helyzetet, a Csepel típusok szerint is felismeri a közeledő ellenséget: egy Quarto, két Indomito és két olyan cirkáló tipus, amelyeket annak idején, még a háború előtt, Romániának építettek, de azután az olasz flottába sorozták be. Ezekhez csatlakozott még két Liverpool tipusú nagy angol cirkáló is. Két kis torpedózúzónk elenyésző erő ezzel a flottával szemben, nem is volna szabad velük fölvenni a harcot, csak ha helyreáll szoros összeköttetésük a mögöttük előretörtető három cirkálónkkal, de azért viszonozzák a flotta tüzét s az egyik vezető-hajón olyan eredményes találatot érnek el, hogy az kénytelen visszafordulni. Maga az ellenséges flotta is inkább nyugati irányba fordul, csak egyetlen „Rumanu" típusú cirkáló követi torpedózúzóinkat addig, míg Durazzó körül a parti ágyúk csövei ezt is gyors visszafordulásra nem késztetik nyugat felé a többi hajó nyomába.

Ebben a helyzetben lent a vizek gyomrában fürge acélhalak, tengeralattjárók készítik elő torpedófogaikat, fönt a felhők felett meg szürke hadimadarak búgó hangja, hydroplánberregés veszik el a messzeségbe, előre és a magasba küldött szemei mindkét flottának, hogy földerítsék és kísérjék a harcot. Hazafelé, a cattarói öbölbe igyekvő cirkálóinkat hamar fölfedezte az ellenség, feléjük irányítja egész flottáját s a mieink parancsnoka, ahelyett, hogy eredeti feladata megoldása után a jól végzett munka megnyugtató tudatával — mert ezzel tehetné — kitérne a túlerő elől, — diszpozíciókat ad a támadásra. Jelek szaladnak a zászlókra, zászlójelekből parancs lesz, amit ismételnek az összes egységek, a messzeható elektromos hullámok meg drótnélkül kopogják Cattarónak a helyzetjelentést, azután megindul a támadás a föntebb részletezett túlerő ellen, amelynek erőviszonyaiban csak annyi változás történik, hogy újabb, pontosabb jelentések az eddig „Liverpool" típusunak tartott cirkálókról megállapítják, hogy a sokkal erősebb „Dartmouth" klasszisba tartoznak. Hajólexikonok szerint tehát 15.200 ellenséges deplacement tonnával, 16 darab 15 cm. kaliberű, 7 darab 12 cm.-es és 8 darab 7-6 cm. kaliberű hajóágyuval, a mi részünkről 10 ezer tonna és 27 darab 10 cm.-res ágyú megy ütközetbe. Ellenséges részről előbb a Quarto áll a flotta élén, de még az ütközet megkezdése előtt helyére nyomul egy angol cirkáló, amelyről későbbi jelentések szerint mégis egy olasz admirális vezeti a csatát, melyben a támadó kezdeményezés épenúgy a miénk, mint ahogy a győzelem is kezünkben marad.

Az ütközet lefolyásáról, amelynek némely válságos percében a halál árnyéka kelt ki a habok közül, sok levél és tudósítás beszámolt már a közvéleménynek; tudjuk veszteségeinket is, köztük a Novara első tisztjének, a derék Szuborits Róbert korvettkapítánynak a halálát is, a flotta kiváló parancsnokának, Horthy Miklós sorhajókapitánynak sebesülését is és olvashattuk a napisajtóban mindazt a sok színt, amit íróművészet ráakaszthatott ennek a forró ütközetnek nagyszerű pillanataira. Én tehát csak arra szorítkozom, hogy az ütközet momentumaiból azokat és úgy adjam vissza, ahogy a Novara parancsnoka egy emlékezetes, szép bádeni délutánon maga mondta el nekem élete legszebb emlékeként az északi Adrián vívott ütközetét.

Akkor már több mint három héttel mögötte volt az izgalmas csatanap, nagy karosszékében nyitott ablaknál ült nem messze a Kúrpark virágágyaitól, egy szép, meleg és nemes családi élet közepén, mintha valami festményből vágták volna ki a diadalmas ütközetből sebesülten hazatért hőst. Előbb személyes impressziókról, meg az életről beszélgettünk, ami most szerényen és alázatosan húzódik meg az ütközetek árnyékában és riadtan figyeli, meddig tart még lobogása, azután sebesülése körülményeiről és csak azután térünk át az ütközetre.

— Bizony, sokkal erősebbek voltak — mondja Horthy, a nemes magyar kapitány — és ha csak egy kis vér lett volna bennük, most aligha ülnék itt, minden másként történhetett volna. így is szinte a csodával határos, hogy itt vagyok, hiszen a lábaimon kívül egy gránátrepesz a fejemről szakította le a sapkát, szövete ráégett a tenyérnyi, forró acélforgácsra, nem maradt meg más, csak az arany zsinór belőle. Azonkívül a ruhám is leégett, úgy tépték le nagy nehezen és úgy oltották le rólam. De most már minden jól van, csak örülni tudok az életnek . . .

— Az őrhajók sorsát ismeri, egymásután elsülyesztettük őket, s aki az őrvonalnak legénységéből csónakra nem szállt, ott pusztult a hajókkal együtt. A csónakokról felszedtük őket és bezártuk egy legénységi terembe. Hetvenketten voltak összesen, egy közülük súlyosan sebesült, aki később meg is halt a hajón. Vallomásukból csak egy momentum fontos, kiderült, hogy egyetlen tengeralattjárónk, amelyet 1917 folyamán elvesztettünk, ennek az őrvonalnak a hálójába keveredett, azért nem tért vissza. Tehát ezt se az olaszok pusztították el, akiknek a híreivel szemben csak pár napja állapítottuk meg hivatalosan, hogy nemcsak 14 tengeralattjárónkat nem tehették tönkre, de kettőt sem, mert 1917-ben mindössze egyetlen tengeralattjáró hajónk sorsa vált bizonytalanná. Most már ezt is ismerjük az elfogott angolok vallomásából. Annál nagyobb elégtétel nekünk, hogy éppen ezeket az őrhajókat sikerült a tenger fenekére küldeni.

— A foglyok különben elég tisztességesen viselkedtek, csak később, az ütközet alatt, akartak kitörni, dörömbölni kezdtek és csak töltött revolverekkel lehetett őket lecsendesíteni...

— Amint aztán jöttünk visszafelé Otrantó alól, egyszerre új őrhajókat jelentenek a megfigyelők. Kora délelőtt volt, 15.-én, de nem őrhajókról volt szó, vagy szállítógőzösökről, aminek a fiatal szem messziről nézte őket, hanem harci egységek, cirkálók és torpedózúzók közeledtek s a cirkálók között az olasz Quartó, amelyikkel már sokszor szerettem volna találkozni. Jövetelükről különben több értesítést is kaptam akkorra, kimerítő és pontos jelentéseket s bár kétségtelenül fölismerhető volt számbeli és erőbeli fölényük, bevártuk és megtámadtuk őket. A két angol és a három olasz cirkáló, amelyiket név szerint is fölismertünk, erősebb egység a miénknél, ágyúi is messzeb hordanak s amint megnyitották ránk a tűzet, igyekeztek mindig a mi tűzkörletünkről elmaradni. A Novarával, amely a tűzhatásnak legjobban ki volt téve, manövrirózni kellett, nekik-nekik rohanni, hogy eredményesen lőhessük. Ez annál nehezebb volt, mert másik két cirkálónk, a Saida és a Helgoland kisebb sebességű hajó, nem bírják ki az iramot és nehezebb velük mozogni...

— De így is sok találatot figyeltünk meg az ütközet folyamán, amelybe hydroplánjaink is beleavatkoztak és kiadósan bombázták az ellenséges egységeket. Mivel az olasz cirkálók, de különösen a Quarto, amelyik eredetileg a vezérhajó volt, de később hátra került és amelyikkel különösen kedvem lett volna összemérni az ágyúkat, mindig a lehető legnagyobb távolságban maradtak tőlünk, sokszor rövidet lőttek s gránátjaik csak a tajtékos tengerbe csapódtak, ahol nagy örvényes víztölcsér fakadt a nyomukban. Nem lehetett megállapítani, de valószínűleg ezek a rövidre lőtt gránátok pusztították el az olaszok egy saját tengeralattjáróját is, amelyik a Novarához akart férkőzni, bár egy hydroplán akkor már erősen zavarta magasból dobott bombáival. Lehet, hogy egy ilyen bomba ölte meg, de nagyobb valószínűség szól amellett, hogy maguk az olasz hajóágyúk, amelyek mindig csak messziről lőttek felénk.

— Az angol cirkálók, amelyek közül a Dartmouthot egy tengeralattjáró hajónk halálra sebezte, annál jobban vezették a tüzelést. A Novara kórházát még az őrhajókkal való esetünk alatt lerombolta egy angol gránát, a délelőtti ütközet közben pedig egymásután több találat is éri a hajót. Kemény ütközet volt, nehéz órák, de azért mi maradtunk fölül. Egy találat az előárboc zászlaját is letépi, rögtön újjal pótoljuk, tovább lobognak színeink a Novara ormán. Egy másik az ágyúk közé csap, meggyullad a lövegek mellett álló muníció, a sistergő, siketítő zajban rémült pillanatok ezek, de a muníció nem robbant fel, bőven van levegője, csak nagy sivítással elég, míg el nem oltják. Más találatok tüzet okoznak a fedélzeten, ahol mindenki a helyén van: szanitészek a sebesülteket kötözik, tartalékok a tüzet oltják.
— Szuborits, a derék korvettkapitány is a fedélzeten van, a tűzoltást inspiciálja, amikor egy gránát közelébe csap le. Sebesülése halálos, nem lehet rajta segíteni, egy szilánk a hátgerincét is éri, pár perc alatt kiszenved a nemes magyar katona. Kihajózásunk után holttestét hazaszállították Budapestre, a Novara koszorúját egy tiszt vezetésével 9 emberem vitte fel a sírjára...

— A száguldó tűz újabb károkat okoz, egyszerre csak észrevesszük, hogy vizet kezd veszíteni a kazán, a gépek is elromlanak. Egy gránát a fedélzet páncélját is beszakítja, azt hisszük, ez sértette meg a kazánt, de megállapítani nem lehet, mert ha valaki le akart menni, nemcsak forró vízbe, futó tűzbe és gőzfelhők gomolyába került, de a lövedékek robbanó gáza is halálba fojtotta volna. Megpróbáltuk gázmaszkkal is, de így sem lehetett lemenni a hajó égő gyomrába, ahová új veszedelemnek a víz is benyomult. A gépek megálltak, a Novara is megáll, de ágyúink tovább dolgoznak. Később derült csak ki, hogy egy gránát csak a kazán vízvezető csövét szakította be, a baj tehát jelentéktelen volt.
— De ekkor már a Saida jött segítségül, hogy elvontasson a diadalmas ütközet színhelyéről, ahol ágyúink még mindig nem hallgatnak el. Egyszerre azonban csak látjuk ám, hogy az ellenséges flotta, mely súlyos veszteségei dacára is, még mindig sokkal erősebb a mieinknél, a Quarto után szépen megfordul, feladja a harcot és menekül vissza Brindisi felé. Talán, ha angolok vezették volna, nem így történik, de olaszok voltak és olasz parancsnok a vezérhajón fönn is. Körülbelül 12 kilométerre voltak tőlünk déli irányban, mikor 12 óra táján feladták a küzdelmet. Nem sokkal később mi már észrevettük a St. Georg füstjét is, amelyik a cattarói öbölből támogatásunkra kifutott. De mire odaért volna, az ellenség már rohant visszafelé, Brindisinek.

— Persze több találat érte a parancsnoki hidat is és amelyik követlenül megsebesített, az ott is tüzet okozott. Egy szilánk arcomat is érte. Közvetlenül itt, a szemem alatt. Ez is csupa szerencse, már csak a nyoma látszik, pedig ha csak egy centiméterrel följebb ér, katasztrofális lett volna. Tele voltam én is égési sebbel. Első tisztem elesett, a hajót át kellett adnom, a hordágyról, ahová fektettek, csak az egész flotta fölötti kommandót tarthattam meg.

— Apróbb epizódok? Csupa csodálatos éposztöredék, mindenki hős volt, nem is igen lehet neveket kiemelni, legfeljebb egy-két markáns esetet, ahogyan a naplók és az emlékezet megőrizhette őket.

— Egy matrózom valami kisebb fegyelmi vétség miatt be volt csukva, az ütközet előtt. Ismételt kérésre megengedtem, hogy részt vegyen a harcban. Csodálatos, ahogyan viselkedett. Folyton az ágyúk között forog, mindenütt ott van, ahol baj történik, sebesülteket kötöz be még a robbanás füstjében és mikor már mind a két kezén megsebesül, akkor se megy félre a többi sebesültek közé. Egy repülőnk jelentést hoz számomra, ledobja, a doboz a tengerbe esik és ez a sebesült matróz parancs nélkül azonnal utána ugrik, kihalássza az örvényes habokból, fölhozza, jelentkezik vele, átadja, azután megy tovább az ágyúkhoz. Büntetését persze elengedtük, kitüntetésre is fölterjesztettem, ahogy mindenki méltónak mutatkozott arra, hogy Őfelsége legkegyelmesebb kitüntetésére fölterjesszem.

— Egy tisztem, akinek a bal karja már föl volt kötve, öngyilkossággal fenyegetődzött, ha nem vehet részt az ütközetben. Bal kezét már nem tudja használni, de mikor egy 15 centiméteres ellenséges gránát melléje csap, de befulladva esik a födélzetre, másik karjával addig erőlködik, míg fölveszi és cipeli nagy örömmel a korláthoz, ahonnan a tengerre dobja, úgy teszi ártalmatlanná.

— Egy másik tiszt, aki a kormányos megsebesülése után ennek a helyére lép, előbb leoltja rólam a meggyulladt ruhákat, azután, mikor egy percre erősen előrehajol, hogy a kompasszt megnézze, csodálatosan kerüli ki a halált. Egy gránát ugyanis abban a pillanatban dönti le háta mögött a kabint. Szinte biblikus csoda, hogy megmenekült...

— Magyarok? Hát persze, hogy vannak a hajón, sok magyar van, nagyszerűek, ahogy mindenki minden elismerést megérdemel közülök.

Így beszélt Horthy Miklós lelkesen és ragyogó szeretettel hőseiről és hajójáról, amelyiknek a födélzetén nem sok nappal az ütközet után Őfelsége is sapkájára tűzte a Novara emlékplakettjét, emlékezetül a napra, amely egyike a legszebbeknek flottánk történetében.

Magát az ütközet leírását ezzel be is fejezhetném, mert az entente flottája délben már slepbe vette rokkantjait s délnyugat felé úgy eltűnt, hogy nemsokára füstfelhőit is elnyelték az Adria igazi felhői, a mieink meg teljes gőzzel dolgoznak, hogy a nagy napok után minél hamarabb hazakerüljenek, megnyugtatására azoknak, akik a Boche di Cattaróba már a parton várják aggódó szorongással az élő valóságot, hogy övéik visszatértek. Ha sebesülten, vagy tán halottan is, lesárgult arccal véres hordágyakon, de valamennyien. Ahogyan hajóink, tengeralattjáró naszádjaink és repülőink is minden hiány nélkül.

Még egyet csak. A nagy nap hőseit szép napiparancsok, lelkesítő és elismerő szavak fogadták már hadikikötőnkben is, Őfelsége a király pedig nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitánynak a hadiékítményes II. osztályú katonai érdemkeresztet adományozta a kardokkal, Harisa Sándor ellentengernagyot a II. osztályú vaskoronarenddel tüntette ki a hadiékítménnyel és a kardokkal, lovag Purschka Ferdinánd sorhajókapitány, Heissler Erich sorhajókapitány és a hősi halált halt Szuborits Róbert korvettkapitány a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta a hadiékítménnyel és a kardokkal, herceg Liechtenstein János fregattkapitány a hadiékítményes III. osztályú vaskoronarendet a kardokkal, Morin Ferenc korvettkapitány pedig a III. osztályú katonai érdemkeresztet a hadiékítménnyel és a kardokkal.

Közülük Purschka a Saida parancsnoka, Heissler a Helgolandé, Liechtenstein herceg a Csepelé, míg Morin a Balatoné volt Otrantó történelmi napján, aminek jelentősége, áthozva az arányokat az Adria flottáira csak Skagerrakéval mérhető fel...


Dr. Szabó István

Közli: A Tenger (1917. június-július.)

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

2020. április 2., csütörtök

A jászkun cirkáló – Horthy Miklós és a háborús sajtó - I.

– A magyar Emden –

"...ezek a kunsági legények,
És Horthy Miklós, a kapitány..."

A magyar katona hire-neve, idestova esztendeje, világkörüli uton van. A világ, a mely a legutolsó másfél évtizedben a török, a japán és a bur katonát tanulta meg a legelsőnek ismerni, most a magyar katonának adja az elsőséget. És pedig nemcsak a semleges világ, hanem legfőként az, a melyik harcban áll velünk. A magyar katona dicsőségére nézvést pedig éppen ez a mértékadó, hiszen ellenfeleinek a véleménye állapította meg, hogy, a magyar a világ legelső katonája.

Érthető, hogy mi vagyunk a saját véreink között is disztingválunk, hiszen kinek-kinek leg-kedvesebb a saját vidékebelije, tehát hogyne dagadna a somogyi kebel, mikor a negyvennégyeseket dicsőíti a fővezér, vagy hogyne duzzadna az alföldi önérzet, mikor a róna fiairól azt irja haza a vezérkar, hogy még a tiroli hegyekben is az elsők. Mindenütt és mindig a magyar! És végsőeredményben mégis csak ez a legkedvesebb. Annyira az, hogy jómagam például, ámbátor egy darabka földet se tapostam az áldott Jászkunságon, egyenesen rajongok a jászkun katonákért. Jászkun baka, jászkun huszár egyaránt réme muszkának, rácnak s bárha számos magyar ezred dicsőségét zengték már a hivatalos jelentések és a harctéri tudósítások, meg a magánközlemények, mégis csak ugy van az, hogy a jászkun huszárokról és a jászkun bakákról a legtöbbször volt szó mindenütt.

Hát hogyne volna nagy az én örömem, a mikor most abban a helyzetben vagyok, hogy, egy előttem merőben ismeretlen vidék gyönvörü fiairól, a jászkun tengerészekről lehetek híradással.

A jászkun hajó: a Novara. A magyar és osztrák hadiflotta Spaun-tipusu cirkálója. A hajóhadban ez a leggyorsabb cirkáló. Gyorsasága 28—32 tengeri mérföld óránként. A parancsnoka nagybányai Horthy Miklós sorhajó-kapitány (ezredes), cs. és kir, kamarás, ő felsége egykori szárnysegédje és az orosz harctéren hősi halált halt Horthy Szabolcs jászkunsági főispán fivére.
Az SMS Novara Pólában.
Még a télen, kivált január hónapban, erősen vert a szó a felől, hogy a Novara kifut a pólai hadikikötőből. Legendák keringtek akkor afelől, hogy a Novara 18—20 milliónyi értékét a parancsnok deponálta, mert a hajóval önállóan akar operálni és a hajó összeválogatott magyar legénysége szívvel-lélekkel viszi a hajót, a merre a hős parancsnok akarja. A legendás hir természetesen csak pólai tengerész szóbeszéd volt, de az bizonyos, hogy a Novara a világháború kitörése óta legtöbbet cirkált az Adrián s nem egy legendás utat tett meg idegen vizeken is.

A magyar Emden, a magyar Hamidie szerepét viszi a Novara, a mely akkor is, mikor hadiflottánk az emlékezetes pünkösdi kirándulást végezte az olasz partokhoz, legtöbbet beszéltetett magáról. Leginkább azért, mert neki volt a legtöbb vesztesége — azaz, hogy csakis neki volt halottja — és mert a Novara végzett legtöbbet a támadásban, mint önálló hajóegység.

Pedig a Novara fölszerelése, mint jól tudja mindenki, tán a leggyöngébb a flottában. Éz azért van, hogy annál gyorsabb mozgású lehessen a hajó. A Novara nem sokkal kisebb, mint a legnagyobb hajónk, mégis a gőgös dreadnougth ugy elmarad mögötte, ha nyakába veszi a tengert, hogy mihamar lövőtávolságra vannak egymástól.

Nagyon érdekes ember lehet a Novara parancsnoka. Egy ur, a ki hosszabb ideig a király társaságában élt, egy kamarás, a ki az udvari levegőnek azt az elitebb részét szítta, a melyikből maga ő felsége lélekzik, — ma, a háboru viharában egy gyorsröptü, modern hadihajó összeválogatott jászkun legénységével szeli a tengerek árját, uralkodik a hajón és legénységén, ott van, a hova legközelebb a halál, holott sokáig ott élt, a hova nem jut el a hadihajók jellegzetes fekete füstjének a fojtó illata. Pszikológiai nézőpontból kétségen kivül nagyon érdekes egyéniség Horthy sorhajókapitány, a ki bizonyára nem kis energiával párosítja önmagában a kényesre fejlesztett ízlésű urat, és a bátor, a szilaj, a vésznek elébe néző hős, elszánt haditengerész tisztet.

A jászkun cirkáló a hires pünkösdi flottatámadáskor Horthy parancsnok vezetésével, mint ismeretes, Ravena mellett, Porto Korzini partján operált. A hajó személyzete teljes volt. Rajta volt a parancsnokon kjvül mind a hat tiszt, az orvos, a négy üzemvezető mérnök és a 326 főnyi legénység. A hajó fölszerlése: kilenc darab 10 centiméteres ágyú, két oldalt egy-egy torpedóvető és elől-hátul egy-egy gépfegyver.

A Novara a porto-korzini olajtartókat, a drótnélküli táviróállomást és a repülőtelepet szándékozott megsemmisíteni. A cirkálót a 79., 80,, 81. és 82. számú torpedónaszád vette körül, előtte pedig a Scharfschütze torpedóromboló halad. Ez, alighogy a parthoz értek, befaralt a csatornába. Azon mód akcióba is kezdett: tűzbe fogta a kanálisnál húzódó lövőárkot. Az egyik meglepett őr, a kinek sejtelme som volt árról, hogy ellenség sorakozik a part mentén, odakiáltott a Scharfschütze matrózaihoz:

— Mit akartok?

Azt hitte a jámbor, hogy egyik saját torpedórombolójuk kötött ki a lövőároknál.

— Piros pünkösdre jókívánságokat hoztunk, — felelték a rombolóról és folyvást tüzeltek.

A hatalmas fegyverropogásra a szomszédos kaszárnyából csakúgy özönlött ki a katonaság. Ezeket a szerencsétleneket a Scharfschütze két gépfegyvere halomra lőtte s csak alig kettő-három ért közülök a lövőárokba. A borzasztó gépfegvvertüz megakadályozta a kaszárnyából való kijövetelt. Erre a boldogtalan olaszok a kaszárnya ablakán ugráltak ki. A gépfegyverek tehát ott ritkították őket.

Közben egy közeli halászbárkáról fekete képű, fehér fezt viselő emberek lövöldöztek a Scharfschützére, mire a bárkát az egyik naszád szétlőtte.

Dolga végeztével a Scharfschütze sértetlenül kisiklott a csatornából. Ebben a pillanatban szabadult föl a Novara. Addig néma volt, mert az előtte lévő romboló meggátolta tevékenységét. Azután annál nagyszerűbben tevékenykedett. Néhány perc múlva szétlőtte a kaszárnyát, majd az igy láthatóvá vált olasz ütegeket fogta tűzbe s hamarosan végzett velük is.

A Porto Korzini, mint fontos olasz parti támasztópont, rövidesen megszűnt létezni. Igaz, hogy a Novara is szenvedett, hisz öt majdnem teli lövés érte. Egy gránát az öv-páncélt találta, kettő a hatos ágyút, egy a szellőztetőt és számos szilánk a kéményeket.

Súlyosabb volt a 80. számú torpedónaszád balesete. Ezen egy gránát óriás léket vágott. De betömték rögtön és a naszád minden nehézség nélkül futott be Pólába. Egy Bracco nevü matróz, a ki az erősen sérült naszádon kitüntette magát, első osztályú ezüst vitézségi érmet kapott.

Horthy Miklós hajóskapitány az egész idő alatt az ekszponált parancsnoki hídon tartózkodott a tisztjeivel. Onnan vezette a fényes sikerű támadást s ott szökött ki a köny a szeméből, mikor a fedélzeten Persich sorhajóhadnagy, torpedótiszt és öt matróz halálát lelte,

Alighogy véget ért az akció, a Novara fél-árbocra bocsátotta zászlóját és a fekete naszádoktól kisérve, némán haladt Póla felé. Vitte hat halottját és tizenkét sebesültjét. Ezek közül a kórházban még egy meghalt, kettő kivételével a többi már fölépült. Igen súlyosan sebesült meg Lipka Antal belcsőhálózat-mester, a ki elvesztette a balszemét és jobbkarja még most is béna. A hős altiszt első osztályú vitézségi érmet kapott. A legtöbb szerencsétlenséget a hajóágyú páncélernyőjén fölrobbant ellenséges gránát okozta. Ez vágta ki Lipka szemét is.

Odahaza — tudjuk itt — azt hitték, hogy a Novara Porto Korzini mellett megsemmisült és elsülyedt. A hivatalos jelentésben jelzett „több teli találat" okozta ezt a hitet. Nos, a Novara annak rendje és módja szerint befutott a pólai kikötőbe, a maga helyén kötött ki, sőt még aznap délelőtt kifutott, minthogy jelezve volt, hogy ellenséges búvárhajó bukdácsol a part közelében. Dolga azonban nem akadt a dicső cirkálónak.
Horthy az SMS Novara hídján.
Három nap se telt belé és minden rendben volt a Novarán. Csak a zászlója van még most is félárbócon. Junius első napjaiban, mikor a trónörökös megjelent Pólában, fent lobogott a Novara zászlója, de a félárbóc is zászlót lengetett a gyász jeléül.

Napszállatkor, mikor a generalmars hangjainál a hadihajók bevonják lobogóikát, a Novarán akárhányszor mozgalmas az élet. A tengerészek temploma előtt érdekes ilyenkor figyelni a hajót. Némán elköt, halkan megindul és csöndesen siklik tovább, tovább. Társai némán üdvözlik s a matrózok sejtelmesen súgnak össze:

— A jászkun cirkáló kifutott.

És a Novara az éjszaka leplében szeli a tengert. Hol jár, merre operál, mit végez: sohasem publikálják. Csak azt látják az emberek, hogy reggel a helyén van és legénysége feszesen állja a haptákot, mikor fölrepül a lobogója.

Ez a legénység nem mindig magyar sorokból került ki. Volt a Novarán vegyes nemzetiségű legénység is. Egyszer azonban a flotta-parancsnokság jónak, vélte, hogy a Novárán magyarok teljesítsenek szolgálatot. így jutott a Jászság abba a helyzetbe, hogy a mi hírt-nevet a jászkun bakák és huszárok a szárazföldön szereztek neki, azt most öregbiti a tengeren a jászkun cirkáló.

Eggyé olvadt ezen a dicső hadihajón minden: az akarat, a sziv, a gondolkozás. A parancsnok épp olyan fogalom a Novarán, mint a szent cél, a miért ez az elszánt csapat küzd. S a parancsnok szemében a legutolsó matróz épp oly becses, mint maga a hajó, mely ma félt és tisztelt réme a hitszegő szomszédnak.

Egy hajó nem nagy tábor, legkevésbbé a Novara, a mely nem is nagy hajó. De a hol az egyet akarás oly mértékben fejlődött ki, mint a jászkun cirkálón, ott mindenféle tengeri sztratégia csődöt mond, bárhonnan irányítják is. A Novara se különb egysége a flottának, mint a többi. De itt lelkesebb lelkek vannak, mint másutt. Lám, a januári legenda, hogy a Novara kifut a tengerekre, csak ott születhetik, a hol a legenda hősei legendás hősökké akarnak lenni. Horthy Miklós előbb a Habsburg parancsnoka volt s csak január tizedike óta gazdája a Novarának. S ime, a nagy tettek mezejére vágyó tevékeny tengerésztiszt puszta megjelenése legendákat sző a hajó köré.

Biztosan és nem is sokára eljön az ideje, hogy a magyar és osztrák hajóhad megállapítja majd, hogy milyen irányt vegyen az olaszokkal való háboru. Es ezret egy ellen, hogy a jászkun cirkálónak része lesz a döntő megállapításban.

A Novarán különben olyan az élét, mint a többi hadihajón. Szakasztott olyan, csak éppen azzal a különbséggel, hogy itt vidámabbak és elevenebbek a fiuk, mint másutt. Egy barnaképű matróz, a kinek a Nagykunság a hazája, arra a megjegyzésemre, hogy nem is barna a kepe, hanem szinte füstös, egészen egykedvűen igy felel:

— Instálom, a tiszaföldvári jegenyék nem vetik ide az árnyékukat.

Reéz Pál


Közli: Budapesti Hírlap (1915. július 22.)

***

A cikket eredeti helyesírással, változtatás nélkül tesszük közzé.

Read more...

2020. március 20., péntek

Káli tiszthelyettes fegyverténye - A Nagy Háború anekdotái - LI.

A 6. lovashadosztály 1914. szeptember első napjaiban Belz környékén tartalékban volt az Auffenberg sereg jobb szárnya mögött, midőn parancsot kapott Lemberg felé előrenyomulni, hogy az ott küzdő Brudermann hadseregnek segítséget nyújtson. Hogy ellenséges haderők, melyek gyülekezése Krystynopol-tól keletre volt jelezve, hátba ne támadhassák, egyes különítményekkel szállta meg a Bug és Rata folyók hídjait.

E különítmények egyike a fél 3. század a Bug hídjait őrizte Krystynopol keleti kijáratánál, felderítés céljából e különítmény, többek között Káli tiszthelyettest (akkor még szakaszvezető volt) küldte ki, hogy Parchacz-Horodyszcze községeket kikutassa és hozzon hírt az ellenségről. Az öt huszárból álló járőr akadálytalanul jutott Parchacz falun túl, midőn is az éllovasoknál levő parancsnokuk, a tőlük kb. 400 lépés távolságban elterülő erdőben kozákokat látott. A járőrt megállítva egyedül ment, gyors lovában bízva, az erdő felé, hogy a kozákokat kicsalja s ezáltal megállapítsa hányan vannak. Maga mögött hagyva a járőrt, előrevágtat, amidőn az erdő egy másik részéből kb. 10 kozák rohan ki, hogy az útját elállja.
Két tűz közé kerülve Káli át akart törni az őt már-már körülfogó gyűrűből és megfordíta lovát, gyors vágtában indult járőre felé. Ezek a kapott parancsot rosszul értelmezve Parchacz falu mögé vonultak vissza, teljesen egyedül hagyva parancsnokukat. A kozákok sűrűn lövöldözve ezalatt teljesen körülfogták Kálit, aki pisztolyát kirántva a legközelebb jövő kozákot egy jól irányzott lövéssel leterítette. E lövés után pisztolya megakadt és így hasznavehetetlenné vált. Az ellenség ezt észrevéve rögtön körülfogta és lándzsákkal tört ellene. Kardot rántatni és három kozákot levágni egy pillanat műve volt. – Igazi magyar huszárként, aki utolsó lehelletéig védi magát, harcolt Káli a túlerővel egyes egyedül. – Három lándzsadöfés érte, vér borította a derék szakaszvezetőt, aki sebeire ügyet sem vetve védte magát. Lovát az ellenség keresztülszúrta s ez összeesett. Káli gyalog folytatta a harcot, miközben négy szúrás érte. Már-már alig bírt lábán állani, ereje kezdte elhagyni, midőn hangos "hurrá"-val egy erősebb járőr jött a segítségére, melynek láttára a kozákok elmenekültek. 

Vértől borítva érkezett meg Káli századparancsnokánál és új lovat kért, hogy az ellenséget üldözhesse. Ájultan vitték a kötöző helyre. A nagy ezüst érem jutalmazta tettét, míg önfeláldozó hősiességét példa gyanánt emlegeti minden 11-es huszár!

Balog Aladár kapitány

***

Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.

Read more...

2020. március 18., szerda

Pilóta portré: vitéz saápi és mezőpeterdi Hefty Frigyes

Hefty Frigyes 1894. december 13-án született Pozsonyban. Apja, dr. Hefty Frigyes, a Gyapjú Központ vezérigazgatója, anyja, a tekintélyes nemesi származású saápi és mezőpeterdi Peterdy Mária (1869–1955) asszony volt. Anyai nagyszülei saápi és mezőpeterdi Peterdy Gábor (1817–1892) miniszteri tanácsos, Vas-Korona rend lovagja, és Horváth Paula voltak. Kora ifjúságától kezdve rajongott a repülésért. Az 1900-as évek elején Dedek–Egyed Ferenc asztalos mesterrel több planeurt (siklógépet) épített, amellyel 1907-ben a Sashegyről végeztek repülőkísérleteket. 1909-ben, 15 évesen megnézte Louis Blériot budapesti repülőbemutatóját és ezután ideje nagy részét a rákosmezei hangároknál töltötte Székely Mihály konstruktőr segédjeként. A repülésért még a középiskolát is félbehagyta és nem tett érettségi vizsgát.

A háború kitörésekor gondolkodás nélkül, önként jelentkezett katonai szolgálatra, majd az alapkiképzést követően szinte azonnal a léghajós osztály bécs-újhelyi pilótatanfolyamán találta magát. Innen 1915 májusában került az Isonzó-fronton található Sankt Veit (Ausztria) repülőterén állomásozó és Rudolph Köppl százados parancsnoksága alatt álló 12. repülőszázadhoz. Mivel megérkezése pillanatában szerencsétlen repülőbaleset érte, tényleges szolgálatát csak némi késéssel kezdhette meg. Ebből kifolyólag a tábori pilóta címet, amelyhez tizenkét sikeres ellenség feletti bevetésre volt szükség, csak 1915. október 16-án nyerte el. Az alegység ekkor már Gruber Árpád százados parancsnoksága alatt állt, és augusztus óta az Aisovizza (Ajsevica, Szlovénia) melletti repülőtér volt az otthona.

Hefty kiváló teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet és nem egy nehéznek ígérkező bevetést hajtott végre teljes sikerrel, sokszor döntő segítséget nyújtva ezzel az osztrák-magyar hadvezetésnek és csapatoknak. Ilyen volt az 1915. október 7-ei bevetés is, amikor Adam Sapieha-Kodenski herceg főhadnaggyal a háta mögött, az erős légvédelmi tűz ellenére olyan pontosan irányították saját ütegeik tüzét, hogy azok elpusztították a Zuino környékén létesített és sok kárt okozó olasz tüzérségi állásokat. Az akció során mind Hefty, mind Sapieha megsebesültek. Náluk csupán az a Knoller-Albatros B.I-es volt rosszabb állapotban, amellyel kénytelenek voltak a saját vonalaik mögött kényszerleszállást végrehajtani. Jelentős sikerrel járt a Cervignano ellen végrehajtott november 19-ei bombázás is.

1915 decemberében Heftyt tífuszos megbetegedéssel szállították kórházba, és három hétig tartott a gyógykezelése. 1916. március 27-én újabb sikeres bevetést hajtott végre, amelynek során eredményesen bombázták a Piave folyó stratégiailag fontos hídjait. Ősszel a Repülőarzenálhoz vezényelték, hogy az asperni repülőtéren tesztelje és értékelje a kipróbálásra küldött, legújabb fejlesztésű repülőgéptípusokat. Néhány hónap múlva visszatért a Flik 12 állományába.

1917 áprilisában áthelyezték a román fronton állomásozó és Korbuly László lovassági százados parancsnoksága alatt álló 44. távolfelderítő századhoz (Flik 44F), ahol július 10-én törzsörmesterré léptették elő. Első igazolt légi győzelmét is itt aratta, amikor augusztus 23-án, Aknavásár (ma Targu Ocna, Románia) légterében egy felderítőbevetés során lelőtt egy kétüléses Farmant.
Hefty Frigyes és Albatros D.III gépe.
1917 októberének elején átvezényelték a Háry László százados által irányított és az észak-olasz Prorecco repülőterén állomásozó 42. vadászrepülő-századhoz. A hamarosan meginduló tizenkettedik isonzói csata alatt (1917. október 24. - november 7.) Heftynek bőven volt lehetősége arra, hogy bebizonyítsa, vadászpilótaként sem hagyja cserben a tehetsége és a szerencséje. Október 27-én szerezte meg második, vadászpilótaként az első igazolt légi győzelmét, amikor Aviatik D.I gépével lelőtt egy azonosítatlan felségjelű és típusú repülőt Doberdó de Lago légterében.

Új alegységénél Risztics János törzsőrmester és Udvardy Ferdinánd szakaszvezető személyében két szívbéli jó barátra is sikerült szert tennie. Miután mindhárman kiérdemelték a saját Arany Vitézségi Érmüket, bajtársaik csak az "arany triumvirátus" néven emlegették őket.

Harmadik igazolt légi győzelmét hosszú szünet után, 1918. április 17-én érte el, amikor Montello környékén sikerült földre kényszerítenie egy ellenséges Sopwith Camelt.

A második piavei csata idején (1918. június 15-22.) az érintett frontszakaszon állomásozó repülőszázadok futószalagon teljesítették a bevetéseket, így nem csoda, hogy Heftynek is bőven akadt dolga. Június 16-án Montello fölött sikerült legyőznie egy Nieuport vadászgépet, ám a siker sajnálatos módon igazolatlanul maradt. Másnap egy Caproni vadászbombázó vált az áldozatává, ám a légi győzelem elismertetésénél, bosszantó módon, ezúttal is elpártolt tőle a szerencse.

Június 20-án azonban már semmi sem állhatott az útjába. Délelőtt háromnegyed tízkor Susegana légterében végzett egy ellenséges kétülésessel, majd bő egy órával később, 11 órakor Montello fölött intézett el egy olasz SAML repülőgépet. Ez utóbbi volt Hefty ötödik igazolt légi győzelme. Az örömbe azonban némi üröm is vegyült, ugyanis a Spresiano környékén lelőtt  Hanriot vadászgép feletti győzelmét ismét nem igazolták neki.

Augusztus 22-ei bevetésével beírta magát a történelemkönyvekbe. A délelőtt folyamán életében először szállt fel ejtőernyővel a hátán. A hat Albatros D.III gépből álló kötelék 3600 méteren bocsátkozott harcba az ellenséggel. Hefty gépét, amíg ő a rosszul rögzített ejtőernyővel bajlódott, telibe találta egy sorozat, és kigyulladt. Mivel nem maradt más választása, kiugrott az égő gépből. Erre maga később így emlékezett vissza:

"Gépem ég!... Nem, nincs hazug hősi póz, latolgatás, arszláni kiállás, csak a menekvés útjának keresése. És a tehetetlenség, elkeseredés, szabadulni vágyás egymást váltó érzelmi forgatagában borzasztó dühhel préselem ujjaimat a gépfegyverek billentyűjére.

Megrántom a magassági kormányt, az Albatros felágaskodik s mindkét géppuskája okádja tüzét az ellenséges gépekre. Csak találomra lövök, — célzásra az egyre élénkülő lángokba kellene hajolnom. De nem adom meg magam ellenállás nélkül s talán sikerül kivágnom magam a támadók gyűrűjéből. Mindez csak pillanat műve volt. A felrántott gép rohamosan veszti sebességét. Fejre kellene nyomnom, — a kormány nem hat. A vezetéket golyó találhatta. Oldalvást csúszok lefelé...

A többi már csak homályos emlék... A táncoló láng-koboldok elhanyatlanak s a lábaimnál lévő tartályból a benzin vörös, harsogó tüze csap arcomba. Tüzet nyelek. Még egy lélegzet benne s megfulladok... ki ebből a pokolból, mielőtt benne égek... a szörnyű mélység sem lehet rosszabb a tűzhalálnál. Megragadom a szárnyközbe vágott rést, hogy kivessem magam a gépből. Valami fogva tart... a looping öv. Mellemhez kapok, hogy megoldjam a zárókapcsot... a lángok elöntenek... és nincs meg a csap, — tapogatózó ujjaim nem találják a kioldó kis karikáját...

Le kellene tépnem szemüvegemet, hogy mellemre pillanthassak, de nincs, semmire nincs idő, s a lángok ellen már csak pilótaszemüvegem védi szemeimet. A tűz, az izzó vörös láng és fekete füst körülölel... még mindig nincs meg a karika... már egy örökkévalóság... Uram segíts, mert elveszek!...

Utolsó erőmet összeszedve feszülök neki, hogy felszakítsam övemet, mielőtt elhagy eszméletem. Az arcomat borító bőrmaszk légzőnyílásán becsapnak a lángok, érzem bajuszom pörkölt szagát, — szemüvegem lencséje a hőségtől elpattan... bőrruhám, mint a zselatin zsugorodik össze a lángokban... lehunyom szemeimet és... ujjam megakad a kioldóban. Egy rántás, — az életösztön utolsó nagy lendületével emelem ki magam a lángokból. Fejem már szabad!... Önuralmat parancsoló idegeim végső megfeszítésével felállok az ülésre. Rettenetes légnyomás ragad meg s lesodorni készül. Görcsösen kapaszkodom a szárnyakba... Döbbenetes erővel érzem, milyen szörnyű elhagyni a fenntartó szárnyakat, az egyetlen kézzelfogható, szilárd támpontot a levegő híg óceánjában. Az ülés peremén állok, a sodró lég nyomása egyre jobban nyom hátrafelé. Balra lerúgom a kormányrudat, a gép lassan balra dől...

— Ugorj — súgja egy hang, —- hiszen már minden mindegy!... Fejjel lefelé vetem ki magam 15.000 láb alant ásító feneketlenségbe. Elboruló tekintettel még látom ágaskodó gépemet, amint hosszú csóvás üstökösként húz el felettem... nyomában géphossznyi láng s kavargó fekete füst... Egyre távolodunk egymástól... el az élettől... két, elválaszthatatlannak hitt jóbarát szakad el örökre... és aztán… mindennek vége!

Álomban hangzó, tompa csattanás…szörnyű rántás... Mellemet szorító nyomás préseli össze — nem kapok levegőt. De az életnek egy halvány szikrája, az életösztön kapkodva keresi a visszatérést az öntudathoz. Valami felkap a magasba, aztán leejt. Ismét egy rántás… Levegőt! A sötétbe bántón vakít bele egy fényes sugár... Körbe forogva, mint ördög-motolla kering egy piszkos, szürke áradat... Mi ez? Mi ez?... Már látom: — tenger — hegyek... Levegőt !... Mellemhez kapok. Deréköveim szorítanak. Kétségbeesett erőlködéssel tépem, szaggatom a hevedereket, mert érzem, hogy nemsokára megfulladok.

— Hol vagyok? — Igen, értem már, — az ernyő kinyílt felettem. Ég és föld között lebegek, mint Mohamed koporsója. Látásomat elhomályosítja tönkrement, kormos szemüvegem, s a mellemen érzett szörnyű nyomást a derekamról a mellkasomra felcsúszott övezet szorítása okozza. Fejem felett tapogatózom. Vastag kötelet érintenek ujjaim. Megfognám, de kezem tehetetlenül csúszik le róla. Érzem, mint foszt meg erőmtől a mellemre nehezedő nyomás. Fokozatosan visszatérő értelemmel mégis mind tisztábbá válik a gondolkodás. Felhúzom lábaimat s térdem alá vonom a lazán csüngő lábhevedert, melynek súlyom nagy részét kellene viselnie. Akkor álló helyzetbe nyújtózom s az élnivágyás hihetetlen küzdő erejével feszítem le mellemről derekam felé a mellkasomat préselő hevedert. A nyomás fokozatosan csökken, — végre szabadon lihegek. Balkaromat a derékövbe szorítom, hogy újbóli felcsúszását megakadályozzam.

Gondolataim csak lassan tudnak megnyugodni s alant egyre forog minden… a tenger… a hegyek… Halkan dudorásznak a kötelek, — nagy erőlködéssel felnézek. Hatalmas fehéren, mint egy külön mennybolt terül szét felettem az ejtőernyő. Közepén nagy horpadás, — az egyik függesztő zsinór az ernyő hibás összerakása folytán ellenkező oldalra feszült, behúzva az ernyő közepét, úgy, hogy az egész burkolatot két egyenlőtlen félre osztotta. A nagy félgömb nyomatéka a kisebbik irányba forgatja az ernyőt s ezért váltakozik alattam a kép: a tenger… az Alpok…

A szünet nélküli forgás lassan elszédít. Émelyítő hányinger jelentkezik s a szörnyű mélység vigasztalanul váltogatja az alant forgó nagy rivalda színképeit… Az ernyő enyhén himbál, — alattam keskeny, ezüstös csík a Piave, távolodni kezd... a szél visz az olasz oldal felé. A megmenekülés boldog érzetébe keserűség vegyül. Lelki szemeimmel látom a rettegett valóság közeledtét — hadifogság!Átvillan agyamon egy gondolat — a revolverem. Kitapogatom. Zsebemben van, de a lábaimat körülölelő heveder nem enged hozzájutni. Egy kicsit még küzd bennem a fogságba jutás félelemérzete, még gondolkodom, hogy mindenáron előveszem fegyveremet, de egyszerre valami sugallat folytán átsuhan emlékemen, miként hívtam a Mindenhatót a lángok közt: — Uram segíts, mert elveszek!... Most megmenekülök s mégis kishitű legyek?...

Milyen fenséges érzés! Nincs köröttem semmi, senki, — lábaim alatt sok ezer láb tátongó mélység, s mégis felfog, fenntart valami láthatatlan erő, a végzet egy gyenge pillanatának kegyelme. Lebegek s gondolkodom. Mintha nem is süllyednék, hiszen egy magasságban ugrat szemem elé az Alpesek távolban húzódó láncolata. — Mi ez? — örökké itt fogok lebegni?

A Piave keskeny, szeszélyesen kanyargó csíkja ismét közelít. Ellentétes irányú légmozgás sodor lassan vissza saját oldalunk felé... Már megint a Piave felett lebegek... csak tovább... Nemsokára biztonságban vagyok. A szorongó érzet feloldódása után a rettenetes csend szinte félelmetesen hat. A motorzajtól eltompult hallásom a dobhártya éles csattanása után ismét működik. Tisztán hallom a léghullámok dudorászó hangját a sűrű zsinórzat között. Mintha aeolhárfa távolba vesző, susogó fuvolahangja ingerkednék felcsigázott idegeimmel. Hellyel-közzel valami megmagyarázhatatlan elfogódottság ül a lelkemre. A rettenetes egyedüllét, önmagámra utaltság érzete. Ilyen érzelmek kínozhatták Geo Chaw-et a Simplon hágó átrepülése során, kis Bleriot-jának nyergében, mikor borzongó lélekkel pillantott alá a vigasztalan hegyormokon csillogó hólepelre. Hangot szeretnék hallani... talán ha dúdolnék magam egy melódiát... Mit?... Gondolataim össze-vissza kalandoznak és nem jut eszembe semmi, — sok száz magyar népdalból semmi! Elkiáltom magam: — Hahó! — Mintha valaki nagyon messziről kiáltana felém. A hang nem ütközik semmibe, — elvész a végtelenben. De hirtelen megkap egy dal emléke, — utolsó szabadságomon hallott édes melódia, a híres bécsi Schubert-operett, a Hannerl muzsikája, amint a jó öreg, Tschöll papa énekli: — Istenem még egyszer lehetnék még ifjú legény, majd tudnám, hogy miként s hogyan… Mellettem énekel valaki? Hangok jutnak fülemhez... Óh, csak az én semmibe vesző, visszhangtalan hangom. Elhallgatok, — a nagy csendben csak a zsinórzat sír bánatos fuvolahangon.

A szédülés mindjobban erőt vesz rajtam. A tenger... a hegyek forognak vigasztalan egyformasággal. Mereven szegzem tekintetemet a földre, — mintha láttam volna valamit… Pillantásom elkap egy sajátos, feketén felmeredő füstoszlopot... Gépem pusztulásának mementója. Ott alant talán 4000 láb magasságban a föld felett felrobbanhatott a szárnyba épített segédtartály, a gép megsemmisült, — a néhány perccel előbb még büszkén szárnyaló gépmadár azóta füstölgő máglya csupán.

Gyorsuló iramban szűkül a látóhatár, — az Alpok vonala szemmel láthatóan emelkedik fölém. Már nem aggódom, hogy örökké fennmaradok, — most látom csak, mily gyorsan ereszkedem. Nem bánom. Jó lenne már a földön lenni. A derékövem alá szorított karomban bizsergő fájdalommal jelentkezik a megakadályozott vérkeringés okozta bénulás, — vállaim felé húzódó zsibbadás bágyaszt el.

— Tata… tatata… tatata… - .Gépfegyver kopogását hallom — őrület — már rémlátásaim vannak? — Tatata ...- ver fejbe tovább a kopogás... Hát mégis az? Kapkodom fejemet s pillantásom elfog egy repülőgépet, mely nagy körívben húz át fejem felett, míg az ernyő eltakarja.

— Mit akar ez? Egy pár másodpercre eltűnt, aztán kopog megint a gépfegyver. Füttyök harsognak fülem mellett, hol röviden: …piu… piu… majd meg tompán búgva, mint a pókhálóban fennakadt dongó zümmögése.

— Mindenhatóm! — Ez az őrült engem támad... a védtelen, magával tehetetlen, ázott madárként alácsüngő áldozatot. Mentőöv helyett golyót küld a hajótöröttnek a lovagiasság? A golyók pedig sikonganak tovább. Az ellenfél éles bedőléssel kering gyorsan ereszkedő ernyőm körül s időnként sorozatot lő rám. Ösztönösen megmerevítem tagjaimat, holtnak tetetem magamat. A lövések folytatódnak. Vak, elkeseredett düh fojtogatja torkomat. Szabadon lévő karommal intek tiltakozást, öklömet rázom s ordítok támadómra: — Gazember!

De csend lett egyszerre! — Köröttem minden elszürkül, — sűrű nehéz gőzgomoly ölel körül. Felhőbe jutottam. A zsinórzat hirtelen ismét felsír, az ernyő pehelyként megemel, — valami láthatatlan erő oldalt lendít, sodor, majd elejt. Megismétlődő heves rándulások, — tisztán érzem, hogy süllyedés helyett emelkedem,— óriási ívű, hintaszerű kilengések, — a boe-k, a déli órák felmelegedéséből származó, váltakozva emelkedő és süllyedő áramlatok munkába vettek. Időnként kitisztul pár másodpercre, aztán újabb felhővándorok botlanak elém, — a kötélzet úgy sír, mint verekedő macskák hangja az éjszakában.

Egyszerre ijesztő gyorsasággal ejt el az ernyő, mintha megszűnt volna fenntartó ereje. A föld rohanvást közeleg. A Piave vonala rézsutosan szalad fel hozzám. Aztán az esést láthatatlan erő fékezni kezdi s alulról irtózatos nyomás emel megint a magasba.

Oldalt lendülök hatalmas ívű félkörben egészen a vízszintes helyzetig, — aztán megáll az ernyő felfelé ívelésében s minden nyomás eltűnt. Egy pillantással elfogom a velem egymagasságba került ernyőt... a zsinórok petyhüdten lengenek a térben s az ernyő eddig duzzadt félgömbje összelapulva rángatózik a zsinegeken. Aztán zuhanok szabad eséssel, mintha mi sem tartana többé fel.

Ez a kemény idegjáték! Pillanatok alatt megismétlődik a kiugrás és az ejtőernyő kinyílásának minden mozzanata. Újra a csattanás, a rettenetes rántás, mely a derékövbe szorított karomat fájdalmasan préseli még jobban össze, — úgy hajigál a hosszú kötélzet, mint mikor a korcsolyázók összefogott láncának utolsóját hajítja ki a vezető megtorpanása adta lendület. Egyes pillanatokban megfogja a lélegzetet a hirtelen átesés, aztán a megint megfeszülő kötélzet rántása kólint fejbe, mintha emelet magasságból huppannék a földre. Aztán végre, mintha a boe-k őrjöngő táncában kitombolta volna magát, megenyhült, lassú hintázással süllyeszt ernyőm a föld felé.

A yardok ijesztőn fogynak, — a láthatár fejem fölé nő. Egyszerre nem érzek bágyadtságot — most… most jön a föld! Alant nyílegyenes, széles országút szalad fák zöldjétől övezetten... Kétoldalt tipikus olaszföldi kultúra, alacsony kőkerítéssel övezett kertek, szőlők váltakozva. Katonák futnak, hogy elérjék a gyorsan aláhulló ernyőt. Magas platánfa állja utamat. Integetek lefelé, hogy jelezzem leszállásom helyét, de szüntelen forgásom miatt rossz helyre sikerül az irányjelzés. Már mindegy.

Az utolsó méterek. Még mindig mindig hintázva lengek kötelékemen. Hanyatt-lendülés közben fut alám a nagy fa. Egy pillanat és ágai között vagyok… Kígyózó mozdulatra rántom derekamat, — már késő. Ágak reccsennek, levelek hullanak, — főbe kólintó felütközés foszt meg öntudatomtól.

— Káplár úr, káplár úr tessék mán, gyorsan, — ehun van-e, nem mozdul, de csak nem lesz hótt!... Vonat dübörgésével zakatol az agyam, — végigfutó fájdalom minden ízemben. — Gyújts lámpát... nem látom a fogaimat… letört az orrom…

— Félre beszil, — jó lenne a szanitéc. Mindent hallok, — gondolkodom, tehát élek. Mi van velem? — Próbálnám tagjaimat... bal karom nem mozdul, csak rettenetesen fáj, — jobb lábam… óh, hasító fájdalom nyilall belé, amint megmozdulok. Felnyitom szememet.”
Hefty lezuhant és összeégett gépének roncsa mellett.
A nap ezzel még nem ért véget számára! Délután újra gépbe szállt, és az esti órákban sikerült lelőnie egy Nieuport vadászt. A győzelem visszaigazolása azonban most is elmaradt!

A fegyverszünet után visszatért Magyarországra, majd a Vörös Légierő 8. repülőszázadában harcolt a cseh, a román és a szerb intervenciós csapatok ellen. Számtalan bevetést repült. 1919. június 1-én két másik géppel kötelékben a magyar csapatok átkelését támogatták a Hernádon. Az egyik rácsapás során Hefty 10-20 méter alacsonyan repült, amikor lábát átvitte egy golyó. Mezőcsát közelében már majdnem eszméletlenül landolt, átvágódott és fejre állt gépével.

A harcok lezárulta után egy ideig a szegedi légipostajáratok pilótájaként tevékenykedett, majd az egyre szűkülő lehetőségek miatt külföldön vállalt munkát. Először Svájcban, majd egy francia-román közös légitársaságnál, míg végül az Air France-nál dolgozott. 1922-ben a Feigl testvérek és Rotter Lajos repülőgép-tervező közösen alapított, FEIRO elnevezésű repülőgép-építő vállalatának prototípusait, többek közt a Dongót repülte be Mátyásföldön. Több repülőklub és -iskola alapító tagjának mondhatta magát szerte a világon. Ezek közül a legjelentősebb talán a Gödöllőn megszervezett Icarus volt, amit idősebb és ifjabb Csermely Károllyal hoztak létre. 1920-30-as évek fordulójától figyelme részben a vitorlázórepülés felé fordult, ahol egy ideig az országos időtartamrekord is az ő nevéhez fűződött.




1940 tavaszán jelent meg "Repülők, előre!" című könyve, melyet így méltatott a Nemzeti Újság 1940. május 22-én megjelent 107. száma:

"Háromszázötven oldalas, érdekesnél-érdekesebb fényképek sokaságával illusztrált szép könyv fekszik előttünk: vitéz Hefty Frigyes munkája: „Repülök, előre!" József főherceg irt előszót egykori vitézének könyve elé: „Hefty Frigyes mellén ott ragyog három arany vitézségi érem — Írja előszavában. Mind a hármat minden tekintetben jól ki érdemelte, szigorú birálat alapján ítéltük oda és mint hadvezére, kétszer személyesen tűztem tel a kitüntetések legszebbikét. Mikor elolvastam vallomásait és tetteinek színes leírását, lelkemben megelevenedtek a világháború viharos napjainak sok emléke, újra láttam az elkeseredett küzdelmeket a Piave fölött, ahol a nagy fölényben levő sok ellenséges repülő kétségbeesetten viaskodó csapataink fölött rajzott. Mint a sólymok csaptak közéjük a mieink, egyszerre több ellenféllel vették fel a harcot, köztük volt mindig a legjobbak sorában Hefty Frigyes. 

A kitűnő tábori repülő könyve az első magyar repülő-emlékirat, mert Hefty Frigyes — mint írja — 1904 nyarán már „sárkányozott“. Majd Bleriotról ír és a kisrákosi mező magyar hőseiről. Felvonulnak a magyar repülés hőskorának úttörői, akik ott kísérleteztek, fúrtak, faragtak és ha nagyon jól ment, — hát repültek is. Egy-két év és Rákos mezején nemzetközi repülő-meetinget rendeznek. Amikor kitört a világháború, Hefty önként jelentkezett. Székely Mihály az első oktatója a bécsi Arsenalban. Fischamend, az osztrák Mátyásföld, majd Laibach, azután az olasz front következik. Lapról-lapra egyre érdekesebb a memoire szinhelye és egymást váltják a repülőkalandok és hőstettek. Hefty hírneve hazaér a Rózsadombra, a szülői házba. 

Vitéz Hefty Frigyes igazi pilóta és igazi bajtárs. Az ellenfélnek is megadja az igazi tiszteletet. Vérbeli iró, lelke mélyéig átérzi a mondanivalóját. Halálugrás 4800 méterről, ...az ellenséges óriás léghajó leküzdése,... bombatámadások,... merész vadászrepülések... Csupa izgalom, ahogyan a „szárnyas-ember“ látja a háborút. . . 

A proletárdiktatúra ellenforradalmi megmozdulásai őt is magával ragadták. Bebörtönözték a parlament pincéjébe, s ott már a mátyásföldi repülők egész tisztikara várta. Aztán hazaengedik őket. Mint később kiderült, a feletteseikhez mindenkor hű altisztek megüzenték a direktóriumnak: hogy összebombázzák az egész kommunista vezérkart, ha egyetlen repülőbajtársnak a hajaszála görbül... Vitéz Hefty Frigyes vaskos művét pompás képanyag tarkitja. 108 szép fényképet tartalmaz a kötet. Hefty Frigyes működése és haditettei eseményei voltak a magyar aviatikának. Megállapíthatjuk, hogy kitűnő könyve eseményt jelent az irodalomban is." 

A háború kitörése után visszatért a légierő állományába. 1942. március 1-jén zászlóssá, majd július 1-jén hadnaggyá léptették elő. 1943. március 1-jétől a Honvédelmi Minisztérium 30. osztályának tisztviselőjeként dolgozott, majd október 1-jén átvezényelték a 32/a osztályra. 1944-ben már mint főhadnagy a szertár állományához tartozott, ahonnan a haditudósítókhoz került át. A második világháború végén amerikai fogságba esett, és látván a magyarországi eseményeket, 1950-ben úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba emigrál. Új hazájában is aktív maradt, a helyi magyar életben vett részt tevékenyen, és ismét írni kezdett. Háborús élményeiről írott cikkei angolul is megjelentek. 1961 nyarán a detroiti magyar szobrász, Varga Ferenc mellszobrot készített Heftyről, amit bensőséges ünnep keretében lepleztek le és adtak át. Hussars of the Sky címen kívánt kiadni egy könyvet a magyar repülés első ötven évéről, de erre már nem került sor. 1965. január 10-én hunyt el.

Hefty Frigyes mellszobra. (Szabad Magyarság folyóirat)

***

Források:
- Gondos-Nagy-Pap-Hatala-Bálint-Magó: Repülőászok 1914-1918. Az Osztrák-Magyar Monarchia legsikeresebb légjárói és felszerelésük. Zrínyi Kiadó. 2015, Budapest.
- Nagy Háború blog (https://nagyhaboru.blog.hu/2019/08/23/ujranyert_elet)
- Szabad Magyarság folyóirat (1960/16. szám, 1961/23. szám)
- Filmhíradók online (https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=9537)

Read more...

2020. február 23., vasárnap

Tengerész portré: Josef Holub sorhajóhadnagy

Josef Holub 1885. december 31-én született a galíciai Przemyślben. Apja, Josef Holub, az erődellátás intézője volt, anyja Josefa Soltova. 1904-ben osztályelsőként végezte el a fiumei tengerészeti akadémiát, majd június 18-án másodosztályú tengerészkadétként került a haditengerészet állományába. Ezután az SMS Habsburg, az SMS Tegetthoff és az SMS Kaiser Franz Joseph I. fedélzetén szolgált. 1908. május elsején fregatthadnaggyá léptették elő, majd 1912. november elsején sorhajóhadnaggyá nevezték ki. 1908-ban megkapta a katonai emlékkeresztet, majd 1912-ben az 1912/1913-as emlékkeresztet. 1913. szeptember 18-tól 1914. augusztus 2-áig a bécsi műszaki egyetem matematikai és asztrológiai fakultánsának hallgatója volt.
Josef Holub sorhajóhadnagy (1885 - 1964)
1914. augusztus 3-án Josef Holubot az 58T torpedónaszád parancsnokává nevezték ki, amit 1916. január 8-ig látott el. Ezért a 18 hónapos szolgálatért 1916. március 15-én megkapta a Katonai Érdemkereszt 3. osztálya hadidíszítménnyel és kardokkal kitüntetést. 

1916. február 9-én a pólai tengeralattjáró állomásra helyezték át, majd június 29-én az SMU 21 parancsnoka lett. Mivel egy újonnan szolgálatba állított egységről volt szó, a kinevezett parancsnok és a legénysége már hónapokkal az építés befejezése előtt a gyárban ismerkedett új hajójával. 1917. február 25-én Hugo Freiherr von Seyffertitz sorhajóhadnagynak adta át a tengeralattjáró parancsnokságát, és az SMU 21 testvérhajója, az SMU 22 parancsnoka lett, egészen 1917. november 23-ig. Több próba- és gyakorlóutat is tett naszádjával, de az SMU 22 és testvérhajói (Havmanden-típus) már elavultnak számítottak, és nem voltak alkalmasak háborús feladatokra. Holub 1917. december 29-én Friedrich Sterz sorhajóhadnagynak adta át a parancsnokságot, és az SMU 27 kapitánya lett. Első portyája során (1918. január 10-25.) január 22-én elsüllyesztette a 3991 BRT-s olasz ANDREA COSTA gőzöst (Boero-fok). Az utat félbe kellett szakítania, ugyanis a periszkóp egyik visszahúzása során Holub jobb sarka becsípődött és megsérült. Ezért az útért 1918. március 2-án megkapta a kardokkal ékesített Ezüst Katonai Érdemérmet. Az SMU 27 következő útja eredménytelen maradt. 
Az HMS Phoenix elsüllyesztése. A valóságban nem pontosan így történt.
Az 1918. április 22. és május 15. közötti portya már sikeresnek bizonyult: több kisebb vitorlás után május 14-én sikerült megtorpedóznia a brit HMS Phoenix rombolót, ami később elsüllyedt. Ezért a haditettéért 1918. június 17-én megkapta a 3. osztályú Vaskorona-rendet a hadiékítményekkel és kardokkal. 1918. június 9-én az SMU 29 és SMU 31 tengeralattjárók társaságában kifutott Gjenovic állomásról, hogy az előre kijelölt körzetekben várakozva részt vegyen az otrantói zár elleni nagy támadásban, de egyetlen ellenséges egységgel sem találkozott. 1918. június 29-én futott ki ismét. Ez az út a császári és királyi tengeralattjárók történetének leghosszabb portyájaként került be a történelemkönyvekbe, és csak 1918. szeptember 26-án tért vissza. Ezen út során számos kisebb vitorlást süllyesztett el. 1918. július 31-én kifogytak a kenőolajból, így kénytelenek voltak befutni Bejrút kikötőjébe. 1918. augusztus 13-án elsüllyesztette a 2209 BRT-s ANHUI gőzöst az Eedy-foknál. Az SMU 28 1918. szeptember 26-án délben futott be a Cattarói-öbölbe. Ezért az útért 1918. november 5-én megkapta a Nagyezüst Vitézségi Érmet. A felterjesztésben így méltatták: Helyes döntést hozott azzal, hogy Bejrútot választotta menedékül... jól használta fel a várakozási időt Bejrútban, amíg a szükséges kenőolajat beszerezték, és két sikeres portyát is tett a helyi vizeken. Hivatalos, hibátlan fellépés és kommunikáció a helyi hatóságokkal. A háború vége Pólában érte, 1919. február 28-án vonult nyugállományba.

Néhány héttel az összeomlás után a csehszlovák hadsereg 34. (Tengerészeti) Osztályához nevezték ki referensnek, mint hajóskapitányt. 1919. július elsején korvettkapitánnyá léptették elő. 1920 elején gépészeti felügyelőnek nevezték ki a japán SHUNKO MARU és LIVERPOOL MARU teherhajókra, melyek Vlagyivosztokból Trieszten át hazahozták a csehszlovák légiót. 1920 júliusában a Légióbank Kobéban megvásárolta a 8579 GRT-s TAIKAI MARU gőzöst az Uchida vállalattól. A gőzöst LEGIE névre keresztélték, és Josef Holub lett az első csehszlovák kereskedelmi gőzös parancsnoka. Később Wenzel Wosecek-nek adta át a parancsnokságot, és a Legiobank igazgatótanácsába került, ahol a hajózási részlegnél dolgozott. Idővel ő lett a bank egyik igazgatója. 1924-ben Holub feleségül vette a 28 éves Alexandra Matouskova-t, aki magával hoza a házasságba az előző házasságából született, akkor ötéves Éva nevű lányát is. 1926. június 2-án megszületett a saját lánya, Alexandra. Ennek ellenére a házasság nem volt sikeres, és 1934-ben elváltak. Holub még a második világháború alatt is a bankbank dolgozott, de 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után kényszernyugdíjjazták. 1950-ben mint osztályellenséget letartóztatták, és évekig kényszermunkatáborban tartották. Utolsó évei során lányával élt Prágában, és 1964. október 28-án hunyt el.

***

Forrás: Oliver Trulei: Die U-Boot-Kommandanten der k.u.k. Kriegsmarine (Wien, 2012.)

Read more...

2020. február 16., vasárnap

Járőr kaland - A Nagy Háború anekdotái - L.

A háború elején, amikor még nem alakultak ki az álló harcok, sokat portyáztunk, patrulloztunk, több érdekes kalandos esetünk volt. Az még huszár élet volt és nem olyan bujkálós, unalmas, mint később a fedezékben. Ha egy ily járőrlovaglásból visszajöttünk, volt mit mesélni, volt mit nevetni, s alig vártuk, hogy újra mehessünk. Nincs is ennél érdekesebb, izgalmasabb dolog, szereti is a huszár, ha jó lova van. Mert ez a fő egy járőrlovasnál. Ha jól idomított, fürge, engedelmes lova van, még a poklon is keresztül vágja magát a huszár, de a lova csökönyös, akkor baj van. A magam bőrén tanultam meg ezt. Derék lovam a nagy hajtások folytán lesántult és én egy oly lovon voltam kénytelen járőrbe menni, amely még nem volt beidomítva s majdnem nyersen küldték fel a kádertől pótlásként. Sokszor kinevettek a bakák, hogy mennyit reitschulozunk békében, de hát meg is volt az eredménye, mert még az ellenség is megcsodálta fürge és engedelmes lovainkat. Ez az egy, amelyről szó lesz, bizony épp az ellenkezője volt. 

A második offenzívánk alatt századom, az 5-ik század hírszerző különítményeként volt előre küldve. Egész éjjel lovagoltunk, míg végre reggelre Lowiskoba érkezve jelentik az éllovasok, hogy Wolka-Letowská-n a szomszéd faluban ellenséges lovasság van. Nagyon szerettem volna már járőrbe menni s egypár kozákot fogni, annyival is inkább, mivel oroszul tökéletesen beszélek s reméltem, hogy valamit megtudok tőlük, ami a hasznunkra válhatik. Kapitányom készséggel elengedett s így kiválasztottam egy jó erős lovat s nekivágtunk Wolka-Letowskának.

A faluba érve láttuk, hogy a szélső háznál a kozákok éppen az istállókból húzzák elő lovaikat, hogy felüljenek. Egy-kettőre köztük voltunk s elfogtunk vagy négyet. Rögtön hátra is küldtem őket két huszárral, magam meg a többivel tovább lovagoltam. Négyen voltunk, majd később Szemes gyógykovács is utánunk jött és hozzánk csatlakozott. Beljebb érve a faluba, ismét egy pár kozákot pillantottunk meg, akik egy udvaron álltak. A legrövidebb utat választva, a kerítésen át ugrattunk be. "Prodajsze!" Add meg magadat! kiáltok rájok! De egy kozák lerántja fegyverét és hirtelen reám lő. A lövésre a házak közül előbukkan egy csapat kozák és nekem jön. Élükön egy tiszt. Ezek elől már ki kellett térnünk, mert túlerőben voltak s így mindenki ment, amerre látott, hogy a falun kívül, amint azt előre megbeszéltük volt, ismét gyülekezzünk. Én is mentem volna, ha lehetett volna. Lovam, mintha gyökeret vert volna a lába, megállt s akárhogy ütöttem, sarkantyúztam, meg sem moccant, csak rúgott. Egy-kettőre be voltam kerítve, de szerencsére nem tudott senkisem közeledni, mert lovam ágaskodott, rúgott, kapálódzott. Már-már azt hittem, hogy megszabadulok, de ebben a pillanatban ütés érte a fejemet, úgy hogy majdnem leszédültem, a másik pillanatban már lovam kantárszárát fogra a kozák tiszt. Kardomat elvették az oroszok s még egy pár ütést mértek rám a nagajkájukkal (kis ostor), úgy hogy nadrágom s alatta a bőröm is kirepedt. "Hányan vagytok?" ordít rám a kozák tiszt! "Sokan, nagyon sokan", felelém neki. Erre megindult a társaság, engem magokkal vonszolva Lentownia felé. Pisztolyom ott lógott a csuklómon és erre alapítottam szabadulási reményeimet. Lentowniára érve megálltunk, a kozákok szétmentek, hogy a házakból csirkéket és egyéb ennivalót rekviráljanak. Mellettem csak  a tiszt maradt, aki lovam kantárszárát fogva kedvteléssel nézte, mit művel a legénysége. A síránkozó parasztok szemeláttára húzták ki a ketrecekből a tyúkokat s libákat és gyengi! daj gyengi! (adj pénzt!) kiablálással kotoráztak szegény parasztok zsebeiben. 

Rám senki sem ügyelt. Most vagy soha! gondolom és észrevétlenül felhúzom pisztolyomat, melyben még volt egy lövés. Célozni és lőni egy pillanat műve volt s csak annyit láttam még, hogy a kozák tiszt elereszti a kantárszárat és meginog nyergében, aztán már vágtattam visszafelé. Lovam hál' Istennek ezúttal engedett a felszólításnak és vitt, mint a szélvész. Mögöttem kiabáltak s utánam lőttek, fütyültek is körülöttem a golyók, de én csak mentem, vágtattam, nem törődve semmivel. Meg voltam mentve! Egy órára rá ismét Lentownián voltunk a századdal. E közben a kozákok visszavonultak. A parasztok előfutottak és mesélték, hogy a kozák tiszt ott, ahol rálőttem, leesett s meghalt. Jól céloztam! Kardját meg is találtam a földön, ma is nálam van a kaland emlékére. Este, miután beszállásoltunk, tanakodtam, mit csináljak? Megverjem lovamat, mert cserbenhagyott, vagy megjutalmazzam, mert végeredményben mégis csak megmentett. Végre győzött bennem a huszár lószeretete és egy nagy adag zabot tettem estére a jászolába, de járőrbe többet nem mentem rajta.

Fischer Adolf tiszthelyettes

***

Forrás: I. Ferdinánd bolgár király nevét viselő 11-es huszárezred háborus emlékkönyve. Reprint. 2017.

Read more...

2020. január 25., szombat

Tengerész portré: Dr. herényi Gothárd István

Dr. herényi Gothard István 1869. április 23-án született Herényben. Középiskoláit Szombathelyen végezte. Közvetlen érettségije után résztvett Konkolyi Thege Miklós által a  Keletporoszországban észlelhető napfogyatkozás megfigyelésére vezetett expedícióban, majd bevonult a császári és királyi 83. gyalogezredhez mint egyéves önkéntes. 1889-ben a majd fél éves katonaállományban eltöltött kötelező szoltálat után megkezdhette orvosi tanulmányait a Budapesti Királyi Magyar Tudomány Egyetem Orvosi Karán. 1893-ban, miután megkapta orvosi oklevelét, újabb féléves szolgálat következhetett, ekkor már tartalékos segédorvos-helyettesként. Ez alatt a fél év alatt kellett elsajátítania azokat az ismereteket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy képesített katonaorvossá váljon. Mivel a szükséges vizsgákat sikeresen letette, 1894. június 20-án tartalékos tengerész segédorvossá nevezték ki. Az önkéntesi év után az egyesült államokban töltött egy negyed évet. Beutazta a nagyobb városokat és Kaliforniában a Yosemite-völgyben végzett geológiai, botanikai és zoologiai megfigyeléseket. 

1895-ben Bécsbe ment és Schlesinger Hermann, továbbá Frankel v. Hochwart és báró Kaft Ebbing tanároknál behatóan bel- és ideggyógyászattal foglalkozott. 1897-ben Berlinbe költözött, hol Oppenheim tanár ideggyógyászati klinikáján töltött egy évet. 1898-ban Párisba ment és Raymond tanárnál, a hires Charcot utódjánál dolgozott. A College de France-on pedig D'Arsonval-nál az elektroterápia elméletét és kivitelét tanulmányozta. Majd dr. Huett elektroterápiai ambulatoriumában dolgozott. Raymond tanár laboratoriumából több dolgozata jelent meg a francia szaklapokban. Különösen az idegsejtek kóros elváltozásáról. Itt ismerkedett meg Richet-vel a művészeti anatómia tanárával. Ezen hatás folytán szabadidejében művészettel kezdett foglalkozni. Közben dr. Riche Andréval a Raymond klinika tanársegédével egy idegklinikát alapított. 

Szorgalmasan járt művészakadémiába. Huzamosabb ideig tanult Castellucho Clandio, Simon Lucien, Menard René akadémiajában. Végül négy szemeszteren át plasztikus anatomiát adott elő. Két amerikai klubnak volt orvosa. Ennek dacára a művészakadémiákban is folyton dolgozott. Kiállított Páriszban, Philadelphiában, Szombathelyen. Szünideje alatt Herényben nyáron két éven át Bosznay István tanárnál tanult. Beutazta Németországot, Svájcot, Svédországot, Olaszországot. Negyed évet töltött Sziciliában. Beutazta Algirt, Orant, Constantint. Egy más alkalommal Tuniszt. 1907-1908 között Egyiptomban élt és a tuberkolózissal foglalkozott. Ezalatt jelentős, mintegy 300 darabból álló gyűjteményt halmozott fel, melynek néhány darabja még ma is megtalálható a Savaria Múzeum gyűjteményraktárában. 
Dr. herényi Gothard István időskorában.
A nyarakat Herényben töltötte, ilyenkor ingyen kezelte a hozzá forduló szegény betegeket. Itthon érte az I. világháború kitörése, így hamarosan bevonult. A háború során végig a Dunaflottila állományában szolgált. Az SMS Körös fedélzetén tartózkodott, amikor a monitort magában foglaló hajócsoport 1914. július 29-ére virradó éjjel leadta az első lövéseket Belgrádra. 1914 decemberében Bronz Katonai Érdeméremmel tüntették ki a katonai érdemkereszt szalagján az ellenséggel szemben tanúsított vitéz és önfeláldozó magatartásáért, ekkor a Klupa nevű kórházhajó állományába tartozott. 1915. január 1-gyel fregattorvossá léptették elő 1-es rangszámmal tengervéd állományában. Ebben az évben az SMS Bodrog fedélzetén részt vett abban a vállalkozásban, amely során a Vaskapun áthaladva lőszert szállítottak a Dunán Törökországnak. 1915 októberében megkapta a szász királyi Albreht-rend 2. osztályú lovagkeresztjét a kardokkal. A Románia elleni harcokban az SMS Sava fedélzetén vett részt. 1917. május 1-ével sorhajóorvossá léptették elő a tengervéd állományában 1-es rangszámmal. 1917. január 20-án Ezüst Katonai Érdeméremmel tüntették ki a katonai érdemkereszt szalagján. 1918 januárjában újabb elismerés érte, ekkor a Ferenc József-rend lovagkeresztjét ítélték meg számára hadiékítménnyel és a kardokkal. 1918. május 15-től az SMS Bosna monitoron vett részt abban a vállalkozásban, amely során az Olaf Wulff korvettkapitány hajócsoportja felderítést végzett a Dnyeper folyón. 1918 őszén az SMS Enns fedélzetén szolgált.

Leszerelése után visszatért Herénybe, ahol rendelőt nyitott. Feleségül vette bárdossi Bárdossy Ilonát, házasságuk azonban gyermektelen maradt. Az ő elnökletével alakult meg 1937-ben a Magyar Haditengerész Egyesület szombathelyi, SMS Balaton csoportja. A csoport ülésein számos alkalommal tartott ismeretterjesztő előadásokat a haditengerészet I. világháborús működéséről. 1940-42 között Szombathelyen a Vakok dunántúli állami ipariskolája és foglalkoztató intézetének ovsosaként működött. 1948. október 21-én hunyt el Szombathelyen tüdőgyulladás következtében.

A mellett, hogy kiválóan képzett orvos volt, betegeihez igen emberségesen viszonyult, számos alkalommal ingyen látta el a hozzá forduló szegényeket. Igen széles műveltséggel rendelkezett a művészettörténet, a csillagászat és a festészet terén. E témákban írásai is jelentek meg, 1937-ben például ő dolgozta fel Sterio Károly festőművész pályafutását. Gothard István egyébként maga is szívesen vett a kezébe festőecsetet. 

***
Források:
- Bálint-Hideg-Isztin: Császári és királyi haditengerészet szolgálatában - Vas vármegye. IDEHAZA - A Magyar Vidékért Egyesület. 2019, Szombathely.
- Történetek a herényi Gothard család hétköznapjaiból - Horváth József előadása (link)
- Vasi Digitális Könyvtár adatbázisa (link)

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP