2018. március 21., szerda

Magyar vitézek a világháborúban: Vitéz Pályi Lajos

Szegény földmíves volt. A tiszanagyrévi határ földjeiből, ahol a kenyerét napszámmal kereste, a telekkönyvekben nem volt a nevére írva egy hold föld sem. De az ő szívébe, oda be volt írva nemcsak Tiszanagyrév; oda be volt írva a hazaszeretet aranybetűivel az egész nagy, áldott, édes Magyarország.

Amikor a nehéz kapa-kaszanyelet letette kezéből, hogy fegyvert ragadjon, nem úgy gondolkozott, hogy neki semmije sincsen, amit védjen; hanem áhítatos nagy-nagy szeretettel véges-végig nézett faluja határán s a messze Kárpátok kékjéig szétáradt mélységes érzéssel lelkéhez ölelte a hegyet, a rónát, az egész országot s úgy suttogta egész halkan, mint az imádságot: Szeretlek, megvédlek!

S ez a szent fogadás a szegény napszámost vitézzé emelte, hőssé magasztalta.

A világháborút kezdetétől csaknem megszakítás nélkül harcolta végig. Bejárta a szerb, a montenegrói, az albán s az olasz harcteret. Rövid idő múlva tele volt a melle kitüntetésekkel s tartalékos tizedesből törzsőrmesterré lett. Hadiszereplése egész hősköltemény, melynek kivonata röviden így hangzik:

1914. szeptemberében a nagyváradi népfölkelő gyalogezreddel résztvett a cigányszigeti ütközetekben. Ez utóbbiban kétszer is megsebesült: Α bal lábán s a jobb kezén. A keze sebétől a gyűrűs- és a kisujja béna is maradt.

December elején már Szerbiában van s visszavonulásunk után a Loznica körüli Atimonbergwerknél ismételten behatolt a már kiürített zónába s több ottszorult csapatrészünket kisegítette a veszedelemből s igen sok hadiszer megmentésével is érdemeket szerzett.

December végével egy szerb sziget megszállásánál tüntette ki magát. Majd meg a megáradt Drinán ismételten átkelve, önkéntes felderítéseket végzett s veszedelmes vállalkozásaiból mindig igen értékes jelentésekkel tért vissza.

1915. október 6-án a drinai áttöréskor Radovinci mellett, Limanska Adánál merész hadicsínnyel némított el egy szerb üteget, amely csapatainkat rendkívül veszélyeztette.

Azután szokott vitézségével vette ki részét a Szerbia elleni őszi offenzívából s november végén a Mucau-hegy elfoglalásánál a kis ezüst vitézségi érmet érdemelte ki.

Montenegrón át Albániában került zászlóaljával, ahol kiváló partvédelmi szolgálataiért tiszthelyettessé léptették elő.

Alig birkózott meg a maláriával, már ismét ott küzdött az I. népfölkelő gyalogezreddel az olasz harctéren. A Tagliamentótól harcolva jutott el a Piave-partig s ragyogóan példás vitézségével vett részt a piavei áttörésben. Majd vízzel elzárva a csapatainktól, hét nap és hét éjtszaka harcolt hősiesen az olaszok ellen.

A legszebb hőstette mégis a Lovcsen-hegy elfoglalásához fűződik. Ennek a kiváló hőstettnek állítsunk itt külön emléket.

1916. január 8. és 11. között folyt le ez a merészen elgondolt s következményeiben messze kiható, remek hadművelet, amely a Balkán legerősebb várkapuját nyitotta meg nekünk s amelynek sikerében a 4. népfölkelő zászlóaljnak s nevezetesen Pályi Lajosnak és szakaszának dicséretesen jelentékeny része van.

A Lovcsen elleni támadás 8-án, reggel 2 órakor indult ki a Cattarói öbölből. A szívós cernagorcok rendkívül kemény ellenállást fejtettek ki. Nagy küzdelem árán sikerült csak lépésről-lépésre visszanyomni őket. Az első napon át tartó szakadatlan harcban alig három kilométernyire juthattak előbbre csapataink

A rettenetesen nehéz, sziklás-szakadékos és meredek terep estére már kimerítette páratlanul kitartó és edzett csapataink végső erejét is. A Golis és Vratnó csúcsok közötti nyeregből pedig olyan heves ágyú- és gépfegyvertüzet ontott alá a makacs ellenfél, hogy az előnyomulás lehetetlenné vált.

A támadás átmenetileg másutt is megakadt. A zászlóalj terepszakaszán pedig minden további kísérlet kilátástalannak mutatkozott.

Az ellenséget nemcsak a bevehetetlennek tartott hegyi állás előnyei segítették, hanem az időjárás szeszélye is ellenünk fordult. Estefelé hirtelen felhőszakadás jött. Bőrig ázott csapataink szabad ég alatt dideregve szenvedték át a januári éjszaka fagyos, szeles dühét. Másnap hajnalban méteres hó fedte az egész vidéket.

A Lovcsen-hegy hóval borított tetője zordul és mogorván, haragosan nézett rajvonalainkra, akárcsak egy óriási fehér jegesmedve nézne a lábára kúszó hangyarajra. Villogó szemének mérges szikrázása teljesen olyan volt, mint az ágyúcsőtűz vészes lobbanása. Ingerült morgása semmiben sem különbözött az ágyúdörgéstől. .. Valóban az is volt.

De a nyüzsgő rajból két dacos hős magyar farkasszemet nézett a fehér óriás tüzes haragjával. Az egyik Pályi volt, a másik pedig századparancsnoka.

A tiszanagyrévi magyarnak a szemében egyszerre csak elszánt gondolat fogant meg. És a gondolatból eltökélt szándék lett, akarat lett, erősebb, szilárdabb, mint a Lovcsen-hegynek kemény sziklatömbje. Erősebb, mert hiszen a dacos sziklát is akarta bírni.

A századparancsnok, akinek gondolata Pályi Lajoséval összetalálkozott, szívesen fogadta hős altisztje vitéz elhatározását s alkalmat nyújtott a hamar elkészült terv kiviteléhez. Pályit kivonta a rajvonalból szakaszával együtt s kiküldte a zászlóalj balszárnyának biztosítására. A többi már Pályi Lajos dolga volt.

Pályi megbeszélte tervét embereivel, akik — mindannyian jó magyar vitézek — szívesen és önként vállalkoztak a veszélyes feladatra. Most már csak az alkalmas időpontot kelett bevárniok.

Hajnali három órakor hozzá lehetett fogni a nehéz kivitelhez. A legnehezebb szerepet Pályi magának tartotta fenn. Szabó szakaszvezetőt megbízta, hogy a szakaszt a legnagyobb csendben olyan távolságra vezesse utána, hogy az éjhomályban éppen csak lássák még egymást; jómaga pedig Vékony szakaszvezetővel előrement, hogy a szakasz biztosítását önmaga lássa el s hogy személyesen tájékozódva mindenről, a pillanatnyi helyzet szerint intézkedni tudjon.

A töretlen hóban, a meredek lejtőn megkezdődött az előnyomulás. Ezernyi veszéllyel s emberfeletti fáradsággal járó munka volt ez. Itt az egyik ember bukott el a hóban, amott egy másik, alig jutott egy-két lépésnyit előre, újra visszacsúszott egy-két emeletnyit. Sokhelyütt négykézláb kellett a meredek lejtőn feljebb kúszni. S ilyen körülmények között észrevétlenül kellett átjutni az ellenséges őrszemek s a terepnek megfelelően szabálytalan szaggatottságban elhelyezett rajvonalak között. Ha csak egy cernagorc észreveszi őket, egymaga egyenkint valamennyiöket a halálba küldi a sziklák mögötti biztos leshelyéről.

Csakhogy Pályi Lajos hiúzszemmel és sasfüllel idejében meglátott és megneszelt mindent. Rendkívül ügyesen vezette szakaszát. És az emberei egy hangtalan jelre, ügyesebben, mint a havasi mormoták, egy pillanat alatt eltűntek a hóban, nehogy az ellenség észrevegye őket 

Nehéz akadály volt a magas hóréteg, de megvolt az előnye is: ha belefúródott, nem igen látszott ki belőle az ember.

Leírhatatlan fáradalmak után a szakasz közel ért céljához: a Kolozurn nyergéhez. Pályi már fenn is volt a nyereglaposban. A hóban elbujtatott szakasznak pihenőt rendelt, amíg ő odafenn töviről-hegyére kikémleli a cernagorcok erejét, állását.

Vakmerőségének és ügyességének hála sikerült is az ellenség közelébe férkőznie. Hűséges bajtársával, Vékony szakasz vezetővel, egészen az ellenséges ütegállásig hatolt. Három ágyút és vagy 50 montenegrói harcost vettek észre, akik a nyereghajlás mögött a tűz körül melegedtek. Nyilván lehetetlennek tartották a jó cernagorcok, hogy az ellenség őrszemeik között, s rajvonalaikon át észrevétlenül a tüzérségi állás közelébe férkőzhessen. Éjszaka idején, a csuszamlós lejtőn, a hegyszakadékok mély sírgödrei között, amiket csupán a süppedő hó fed be, mint odakészített halotti szemfedő vagy koporsófödél ... Nem! itt most feljönni, istenkísértés...
Míg ők a tűz körül ezen gondolatok megnyugtató csendjében nyugodtan melegedtek, Pályi visszament a szakaszához s hamar intézkedett. Sarlóalakú rajvonalba állította fel embereit. Aratásra készült. A sarló élét nekiigazította, azután nekilendítette az ellenségnek. A tűz körül melegedő cernagorcok elhűltek, de csakhamar túlontúl is kínos melegük lett... Pályi Lajos remek sarlója megvillant és szikrázni kezdett. A meglepő gyorstűz minden ellenállást lehetetlenné tett. Mind a három ágyú hatalmukba került anélkül, hogy az ellenség csak egy puskalövést leadhatott volna. Az ellenség részben megsemmisült, részben megfutott. A Kolozum-nyereg most már a miénk. Lovcsen kemény sziklakapuja ezen a ponton be volt már törve.

Egy-két ilyen csapás kellett csak még s győzedelmes seregünknek megnyílt az út Montenegró belsejébe.

... Aki az áldatlan Lovcsen szikláján is ennyi dicsőséget aratott a magyar katona hírének, az megérdemelte, hogy többé ne legyen részarató munkás, hanem saját földjén arassa az Isten bőséges áldását.

Tiszanagyrév határában a jó Isten ezt is megadta neki, mert ott van nevére bekebelezve a vitézi telek, melyet Sváb Gyula földbirtokos felajánlásából kapott.

Szinte látom őt most, aratás idején ... Mialatt villogó kaszáját megfeni, arrafelé néz el, ahol a távolban a hegyeket sejti. Homloka elborul, a szeme megvillan s aztán nagyot lendít a kifent szerszámon, mintha haragudnék.

Hogy miért haragszik? ... Isten látja lelkét, nagy oka van rá!

(Forrás: Berecz Ferenc: Magyar vitézek a világháborúban. )



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP