2018. október 14., vasárnap

Festősegédből admirális - A Nagy Háború anekdotái - XLV.

Életem legnagyobb élményei közé tartozik, ha régi barátommal, Erőss János dr. nyíregyházi ügyvéddel kerülök össze. János barátom feltűnéstkerülő ember, de ha sikerül rávennem egyszer, hogy beszéljen szibériai élményeiről, mély meghatottsággal tudnám elhallgatni három napig egyfolytában. Pedig Erőss János sohasem színez, mindig a könyörtelen valóságot beszéli el. . .

De van is miről beszélnie!

Őróla túlzás nélkül el lehet mondani, hogy az egykori monarchia legvitézebb katonája volt (négy hónap alatt lett egyévi önkéntes-káplárból hadnagy!), amikor szibériai fogságba jutott és hogy hat esztendőn keresztül miken ment át, attól számítva, az megcsúfol minden fantáziát. Egyízben huszonhét hónapig állt (és nem ült!) muszkavörösök börtönében, egy többméteres mély lyukban s nehéz vasgolyók voltak rákötözve a lábára. Ennek az lett aztán a tragikomikus következménye, hogy amikor szabadulhatott végül s leszedték róla a béklyókat, a lábait magasra kapkodva járt a táborban. Tudniillik túlságosan könnyűek lettek a lábai.

Esztendőkre nyúló fantasztikus kalandjai alatt, darab ideig az ellenforradalmi Szemenoff tábornoknak volt a páncélvonat-parancsnoka. Ebben a beosztásában elfogott magyar vörös katonákkal fűtögetett be a mozdonyba. Szörnyű kegyetlenségnek látszik ez, tudni kell azonban, hogy amikor — előbb még — ő volt a magyar vörös katonák fogságában, vele is be akartak fűteni. Ugyancsak a páncélvonat mozdonyába.

Teméntelen kalandja közül csak egyet!

Tizenhatszor szökött a fogságból, de csak tizenhetedszer sikerült hazakerülnie Magyarországra. Egy ilyen szökése alkalmával, amelynél egy magyar tanító volt bujdosótársa, valami szibériai kisváros utcáján ácsorogtak a Bajkál-tó mellett. A Bajkáltavon az ellenforradalmi flotta éppen akkor vette üldözőbe a bolsevisták hadihajóit s a vörös tengerészek — partnak szorítva — éppen ebben a városkában szállottak partra. Tegyük hozzá, hogy nem menekültek, de még csak nem is kapkodtak fejvesztetten: ahelyett katonai rendben, kimért lassú ütemben haladtak végig a városka főutcáján.

Az élen tengernagyuk haladt, kifogástalan díszben. A csillogó ruhájú, vállrojtos tengernagyot megbámulta mindenki, amint lassan, kemény lépésben ment legelői, nem nézve sem jobbra, sem balra. Erőss János, amikor velük egy vonalba ért a tengernagy, csillogó ruhájára célozva, így szólt vele menekült tanító barátjának félhangon és persze magyarul:

 — Az anyját ...!

Hanem csaknem hasravágódott. A vörös tengernagy ugyanis, anélkül, hogy feléje tekintett volna, odakiáltott, ugyancsak magyarul:

 — Ne pofázz!!

Csak délutánra sikerült megtudni Erőss Jánosnak, hogy a vörösök bajkáltavi flottájának legfőbb parancsnoka senki más, mint egy Friedmann nevű budapesti szobafestősegéd.

De alighogy megtudta ezt, már menekült is tovább. Esze nélkül

(Komáromi János közlése, Budapest. In: Komáromi János: A Nagy Háború anekdotái)

Read more...

2018. október 7., vasárnap

Pillantás a német SM UB-110 tengeralattjáró belsejébe

Az SM UB-110 1918 július 19-én Werner Fürbringer korvettkapitány parancsnoksága alatt hajózott, amikor az HMS Garry vizibombákkal megtámadta, majd legázolta. A tengeralattjáró elsüllyedését túlélő német tengerészekre a britek puska- és gépfegyver tüzet zúdítottak. Az öldöklést csak akkor hagyták abba, amikor az általuk kísért konvoj hajói a közelükbe értek. Csak ezután kezdtek hozzá a maradék túlélő kimentéséhez. Szeptember folyamán az UB-110 roncsát a britek kiemelték, majd elkezdték a javítását. Terveik szerint besorolták volna a flottájukba, de a háború befejeződése miatt erre végül nem került sor, így ócskavasként értékesítették. Az alábbi fotók a kiemelés után, a dokkban készültek.

Az UB-110 dokkban.
A tengerlattjáró javítását végül nem fejezték be.
Jól látszódnak a torpedóvető csövek.
A sérülések súlyosak voltak, de nem javíthatatlanok.
Az egyik elektromos vezérlő.
A bal hátsó elektromos vezérlő.
A legénység apró szekrényei.
Az elülső torpedó terem.
Háttal az elülső torpedóvető készülékeknek. Jól látszik a terem tetején lévő gerenda, mely a torpedók emelésére szolgált.
A legénységi szállás egy része.
Elektromos szoba a tat felé nézve (bal kép) és az egyik gépterem az orr felé nézve (jobb kép). 
Elektromos szoba az orr felé nézve (bal kép) és az elülső torpedó terem (jobb kép).
Hátsó torpedó terem (bal kép) és a bal oldali levegő és hőmérséklet szabályzók előre felé nézve (jobb kép). 
A központi vezérlő az orr felé nézve. 
A központi vezérlő a tat felé nézve. Jól látszik a periszkóp helyiségbe vezető búvónyílás.
A orrban levő négy torpedóvető cső.

Read more...

2018. október 2., kedd

Durazzo ostroma és a brit HMS Weymouth cirkáló megtorpedózása - 1918. október 2.

1918. június 8-án Franchet d'Espérey tábornokot nevezték ki a 350 000 fős balkáni antant haderők élére, mely francia, szerb, angol, olasz és görög katonákból állt. A döntő offenzívára való felkészülésről augusztus 3-án döntött a versailles-i katonai képviselet.

1918 nyarára Bulgária az összeomlás szélére jutott. Hogy megtarthassa hódításait és elkerülje a forradalmat, a németbarát Radoszlavov-kormányt 1918. június 18-án új kabinet váltotta fel, mely az antanthoz közeledett. A bolgár diplomaták egy különbékét szerettek volna előkészíteni.

1918. szeptember 14-én az antant haderő megkezdte egy átfogó támadás tüzérségi előkészítését. A Dojraní- és Preszpa-tavak közti kb. 150 kilométeres vonalon több mint 500 ágyú öntötte a tüzet. 15-én hajnalban a Vadar és a Cerna közt indult rohamra 6 szerb és 2 francia hadosztály.

A front védelmét kizárólag kimerült és rosszul felszerelt bolgár csapatok (kb. 350 000 fő) látták el, mert a német és osztrák-magyar csapatokat már korábban kivonták a nyugati offenzívák miatt. A bolgár hadosztályok alig mutattak ellenállást, majd szeptember 20-án Skopje irányába elvonultak. A gyorsan ideirányított német és osztrák-magyar csapatok már nem érkezhettek meg időben. Szeptember 25-én, szövetségesei hozzájárulásával mit sem törődve, Bulgária békét kért, majd szeptember 29-én Szalonikiben, Lukov tábornok aláírta a másnap érvénybe lépő fegyverszünetet.

Az AOK parancsot adott báró kövesházi Köves Hermann tábornagynak, a balkáni front főparancsnokának, Albánia kiürítésére, a csapatok visszavonására Szerbiába, majd a Monarchia határaira. Több mint 40 000 katonát és nagy mennyiségű hadianyagot vontak vissza Durazzóba. Innen, amit lehetett, tengeri úton szállítottak Cattaróba, de a csapatok nagy része az egyetlen szárazföldi útvonalon vonult vissza.

A katonák és a hadianyagok elszállítására 10-12 tehergőzöst tudtak összevonni, több nem volt. Kíséretükre négy rombolót és nyolc torpedónaszádot osztottak be, a többi hajónak valószínűleg már nem jutott üzemanyag. Durazzó előtt 2-3 tengeralattjáró váltotta egymást.

Thaon di Revel altengernagy, az olasz flotta főparancsnoka, elhatározta, hogy csapást mér Durazzóra, megsemmisíti az ott állomásozó osztrák-magyar hajókat, megakadályozva így a visszavonulást, és megkaparintja a felhalmozott, nagy mennyiségű hadianyagot is. A támadást eredetileg október 1-jére tűzte ki, de az utolsó pillanatban 24 órával elhalasztotta, mert úgy döntött, hogy a támadó erők védelmére beveti a DANTHE ALIGHIERI dreadnought-ot is.

1918. október 2-án három szállítógőzös rakodott be Durazzó kikötőjében: a GRAZ, a STAMBUL és a HERCEGOVINA, fedezetükre a DINARA és a SCHARFSCHÜTZE rombolók és a 87 F torpedónaszád tartózkodott a kikötőben. A kikötő védelmére csak néhány kisebb parti üteg állt rendelkezésre, melyek a 10 000 méteres lőtávolságot sem érték el. A kikötő bejárata előtt az U 29 és U 31 naszádok voltak védőállásban. Nappal őrködtek, este pedig befutottak a kikötőbe, hogy az üzemanyaggal takarékoskodhassanak.

A támadás október 2-án reggel kezdődött. Erről így ír jelentésében a DINARA parancsnoka, H. Bauer korvettkapitány:

"A Mali Durcit jelzőállomás közli: 42 ellenséges hajó tart Durazzó felé. Minden ember a fedélzetre, csónakot visszahívni, tűzkészültség. A szárazföldi erők vezérkara javasolta, hogy haladjunk É-i irányban az öbölben, s azt elhagyva kíséreljük meg az áttörést Bocche di Cattaróba. Nem tesszük, a szállítóhajókat nem lehet védelem nélkül hagyni.

Az ellenség rövidesen megnyitja a tüzet. A páncélos cirkálók nehézágyúi a várost, a kikötőt lövik, a cirkálók a szállítóhajóinkat a repülők az elhárítást kutatják. A saját hajóinkon csak 7 cm-es lövegek vannak, ezekkel az ellenséget nem lehet elérni. Az angolok belövik magukat, a város, illetve az egyik szállítóhajónk ég.

Rombolóink a védő aknazár és a sekély víz között manővereznek, az ellenség nagy rombolói közelednek, s torpedótámadást kezdenek, fedezetükben MAS naszádok törnek előre.

Tüzet nyitnak. Egy minden kaliberű lövedékből álló záporban hajóznak, közben az angol hidroplánok bombáznak. Az élen haladó MAS naszád telitalálatot kap, egy robbanás után oldalra dől és nyomban elmerül. A második naszádot (MAS-98) is eltaláljuk, a lövedék hosszában átfúrja az egész hajót, de az tovább futott.

Brit rombolók próbálnak benyomulni az öbölbe, torpedótámadás indul, 12 torpedót lőnek ki a 3 hajónkra. Ezeket kikerüljük, a 87 F naszádnak szerencséje van. Három torpedót lőnek rá, kettőt kikerül, a harmadik hegyes szögben eltalálja, de nem robban, a gyújtófej nem működött.

Rombolóink az öbölben délre futva Sassótól Ny-ra fordultak, majd ellenmenetben visszafelé a brit egységekkel szemben. Közben ki kellett kerülni az úszó, célt tévesztett torpedókat, amelyekből a csata után számos darabot kifogtunk és mentesítettünk.

A kevés szárazföldi ütegünk nem tudta megakadályozni az ellenség közeledését. Egyre fokozódott a tüzelés és csak vártak, hogy a fölényes túlerő elnyom bennünket. Az egyenlőtlen harcnak az U 31 tengeralattjárónk vetett véget, amely az erős védelem ellenére is megtorpedózta az egyik angol cirkálót."
Az SMU 31 a Cattarói-öbölben.
A WEYMOUTH megtorpedózásának részleteit H. Rigele sorhajóhadnagy, az U 31 parancsnokának jelentése tartalmazza:

„1918. szeptember 29., kifutás Bocche-ból, Albánia felé. Szeptember 30-án, 06,30-kor az őrködés Durazzo előtt átvéve, 12,15-kor befutás Durazzóba. Október 1-jén 0,00 kifutás 17,00-kor befutás Durazzóba.

Október 2. 0,45-kor kifutás Durazzóból. 10,55-kor visszatérőben a Samona-foknál kijelölt várakozási pozíció felé, 190°-os irányban észleltem egyes ellenséges flottakötelékeket 80°-os irányon haladva, a Durazzói-öböl közepe felé tartva. Ezek a következőkből álltak: az élen három biztosító vagy aknakereső motorosnaszád, egy kötelék biztosító romboló különböző típusokból és három nagy hadihajó nyomdokvonalban. Az 1. számú pozícióban valószínűleg JULES MICHELET oszt. cirkáló, a 2. számú pozícióban REGINA ELENA (zászló felismerhető), a 3. sz. pozícióban, mint az 1. számú.

Támadásra határozom el magam, de több mint 3500 m a legkisebb távolság, és az ellenség közel párhuzamosan halad velem. 11,20-kor az ellenség DK-re fordul és tüzet nyit Durazzóra. 11,27-kor 330°-on bemérve megpillantok három könnyűcirkálót 160°-os irányon haladva sokkal alkalmasabb támadási pozícióban, ezek ellen fordulok és támadok. Ekkor hirtelen a csatahajók támadása felől robbanásokat, bombákat és lövedékek vízbecsapódását hallom. Felismerem a könnyűcirkálókon a brit zászlót, s BIRMINGHAM osztályúnak azonosítom. A cirkálókat fedező egységek nem láthatók.

11,35-kor az ellenség 20-30°-os fordulatot tesz, amiatt az első egységet már nem tudom megfelelően közelíteni. Így 11,40-kor az utolsó cirkálóra fordulás után kettős torpedólövést adok le. Az időkülönbség a két torpedó között minimális volt. Lövés előtt láttam, hogy a cirkáló tüzel a szárazföldi célokra, 35 sec. múlva hallom a torpedók robbanását. A naszád az uralkodó tengerjárás és a lassú menet miatt a kettős lövés után 6 m-t ugrott felfelé, ezután nyomban 40 m mélységbe merültem és DNy-i irányt vettem fel. 11,44-kor robbant az első (vízi) bomba, elég közel, kb. két perc múlva, jobb oldalról a fedélzeten kívülről egy reccsenő, roppanó hangot hallok, oka nem ismeretes, nem követte detonáció, és nincs trimm vagy menet tank sérülés, a torony oldalvilágítása nem látható.

11,55-kor próbálok periszkóp mélységbe menni, 30 m-en hajócsavarok zaját hallom, közelünkben három bomba robban, ekkor ismét 50 m mélyre merülök. A folytatást kerülendő, változó irányban haladok ÉK felé, és 12,20-kor kapom az utolsó jól ülő bombát, majd a hajócsavarzaj elmarad.

13,10-kor felmerülök, periszkópon DNy-ra saját BARON CALL kórházhajónkat látom öt ellenséges romboló kíséretében, majd DNy-ra szem elől vesztem. Mari Durcit felé haladva víz alatt, betöltöm a tartaléktorpedókat és 15,45-kor befutok Durazzóba.

Az SMS DINARA közli velem, hogy az angol cirkálón a torpedótalálataim után az árboc kétszeres magasságáig csapott fel a vízoszlop. A durazzói tengerészeti üteg egyik matrózának jelentése szerint az ütegtől megfigyelték a cirkáló süllyedését. ...A nap folyamán a Durazzóba való befutáskor, a Mali Durcittól É-ra úszó roncsdarabokat észleltek, a származásuk nem volt megállapítható.”

Az olasz cirkáló-erők parancsnoka, Palladini ellentengernagy, amikor értesült a WEYMOUTH megtorpedózásáról, és hogy a repülőgépek egy újabb tengeralattjárót fedeztek fel (az U 29-et), azonnal befejezte a város lövetését és a nyílt tenger felé fordulva visszatért Brindisibe.

A WEYMOUTH cirkálót a farrészen érte a találat, és a jelentés szerint „...a teljes hajófar, a kormánylapáttal együtt, a 210-es rekesztől hátra leszakadt. A kormányrekeszt elárasztotta a víz, és a 200-as rekesztől hátra szabadon áramlott be a víz. A 200-as válaszfal megsérült, a fedélzetmester raktárai és az édesvíz tartályok víz alá kerültek. A 190-es válaszfal sértetlen, de valószínűleg deformálódott, mert minimális szivárgás figyelhető meg a 186 - 190-es rekeszekben, és az élelmiszerraktárakban. A javítások során a 190-es válaszfaltól újjá kell építeni a hajót, valamint új fartőkét, páncélfedélzetet, lemezelést, stb. kell kapnia.  Manőver- és kormányképtelen állapotban, farral a vízbe süllyedve, a TITANO tengeri vontató vontatta be Brindisibe, a fél flotta fedezete alatt. Javítását hat hónapra valószínűsítették, majd újjáépítése után egészen még 1928-ig szolgált.
A sérült HMS Weymouth cirkáló.
Durazzóban a bombázás hat polgári áldozatot követelt. Több épület is romba dőlt, köztük Wied herceg, a volt uralkodó palotája is.

A kikötőben is számottevő kár keletkezett. A faépületek leégtek. Az osztrák STAMBUL gőzös kigyulladt és elsüllyedt, 40 katona meghalt. A kiürítés azonban folyt tovább. Az osztrák-magyar csapatok elszállítása kb. október 20-ig folytatódott. Több mint 15 000 főt szállítottak Cattaróba és Fiuméba, ezzel pedig lehetővé vált az albán front visszavonása. Az olasz flotta csak november közepén jelent meg újra Durazzó előtt, majd a partra tett csapatok a már kiürített várost elfoglalták.

 Röviden értékelnünk kell a támadó erők tevékenységét is.

Első pillantásra érthetetlennek tűnik, hogy egy ilyen elsöprő erejű túlerőt képviselő flotta miért nem közelebbről hajtotta végre a kikötő bombázását, hiszen a nagyobb hajóegységek számára elegendő kísérőhajó állt rendelkezésre. A Durazzót védő egységek és a parti ütegek páncélátütő képessége messze elmaradt az olasz páncélos cirkálók védettségéhez képest. Ha a támadást energikusabban és bátrabban hajtják végre, a támadók elérhették volna kitűzött céljukat, a kikötő használhatatlanná tételét. A WEYMOUTH megtorpedózása nem indokolhatta volna a teljes hadművelet leállítását. Ellenkezőleg, a veszteség kompenzálása érdekében erőteljesebben kellett volna folytatni azt. De mint a tengeri háborúk történetében oly sokszor, ebben az esetben is az emberi tényező döntött. Di Revel óvatoskodása, a partközeli hadműveletek leállítása az utolsó pillanatban, sikertelenné tette a hadműveletet. Palladini ellentengernagy sem volt bátrabb főnökénél, így a WEYMOUTH megtorpedózása után megszakította a hadműveletet. A támadásról a briteknek lesújtó véleménye volt, amit Godfrey fregattkapitánynak, a Mediterrán Törzskar vezérkari főnökének helyettesének jelentése is hűen tükröz:

 „Ha a támadást a kikötőig tolták volna előre, mint ahogy azt eredetileg tervezték, és elpusztítják a kikötőben álló hajókat, a veszteség elviselhető lett volna. 

Az olasz főparancsnok, aki hírhedten gyáva, az utolsó pillanatban visszavonta a partközeli műveletekre vonatkozó parancsot, sikertelenné téve az egész vállalkozást. 

Egy partközeli akció, mely lehetőséget adott volna arra, hogy a hajókban és a gyárakban kárt okozzanak, kiegyenlítette volna a WEYMOUTH hat hónapos kiesését, de egy 12 000 yard (10 973 méter) távolságból történő bombázás kedvéért kockáztatni az akna és tengeralattjáró veszélyt rendkívüli könnyelműségnek tűnik, főleg tudva azt is, hogy milyen hatástalanok ezek a távoli bombázások.

A brit főparancsnok semmilyen tájékoztatást nem kapott készülődő hadműveletről, annak ellenére, hogy az az adriai brit erők jelentős részét foglalta magába. […]

Ami az aktuális hadműveletet illeti, nem úgy tűnik, hogy bármi haszna lett volna a légi megfigyelésnek; sőt, kétséges, hogy bármit is megfigyeltek volna.

A hajók sebessége a bombázás alatt 10 csomó volt, amiből látszik, hogy könnyű célpontok voltak egy tengeralattjáró támadás számára.

[…] Bárki, aki látta Seddul Bahr falu közvetlen bombázását a QUEEN ELISABETH és számos más csatahajó által, az tudhatja, hogy milyen csekély kárt okoznak ezek a bombázások. Egy 12 000 yard-ról, megfigyelés nélkül végrehajtott szétszórt támadásnak rendkívül csekély hatása lehetett.” 
Hermann Rigele az U 31 parancsnoka.
Az U 31 parancsnokát, Hermann Rigele sorhajóhadnagyot a flottaparancsnok a legmagasabb kitüntetésre terjesztette fel. Mivel IV. Károly császár 1918. november 7-én elhagyta az országot, s az általa megbízott Káptalanra ruházta át a Katonai Mária Terézia Rend és a Tiszti Arany Vitézségi Érem odaítélését. A Káptalan az 1929. december 21-én kelt promócióval a Katonai Mária Terézia Rend Lovagkeresztjének 1069. számú példányát adományozta nemes Herman Rigele sorhajóhadnagynak Durazzó megmentéséért.

Bár az U 31 torpedói megmentették Durazzót, a háború menetét már érdemben nem befolyásolhatták. Míg a cs. és kir. haditengerészet utolsó sikerét aratta, az antant egy újabb kudarcot könyvelhetett el, amit azonban gyorsan feledtetett a Központi Hatalmak gyors összeomlása és az antant végső győzelme.

Read more...

2018. szeptember 27., csütörtök

Az istenek közjátéka - A Nagy Háború anekdotái - XLIV.

- Ez itt, tisztelt Lepsius doktor úr, az örmény-ügyre vonatkozó aktáinknak csak egész kis része...

A szívélyes titkos tanácsos ráteszi szépen erezett, makulátlanul fehér márványkezét a poros papírhalomra, amely oly magasra tornyosul az íróasztalon, hogy nemes lóra emlékeztető arca mindig újra eltűnik mögötte. A feltűnően üres kis szobácska magas ablakai tárva-nyitva vannak. A Külügyminisztérium kertjéből fülledt, párás nyári levegő áramlik a helyiségbe. Johannes Lepsius ott ül meglehetősen mereven a látogatói széken, kalapját a térdére fekteti. Enver pasával folytatott emlékezetes beszélgetése óta alig egy hónap telt el és a lelkész külseje mégis aggasztóan megváltozott. Haja gyérebbnek, szakálla szürkébbnek, orra rövidebbnek és hegyesebbnek látszik. Szeme már nem ragyog többé. Eltűnt belőle az álmodozó messzeség, és valami várakozó, gúnyos gyanakvás lépett a helyébe. Lehetséges, hogy vérének betegsége ilyen nyugtalanítóan előrehaladt ez alatt a néhány nap alatt? Talán az örmény átok sorvasztja, amely titokzatos kötelékeivel magával rántja őt, a németet is? Vagy talán a rövid idő alatt végzett mérhetetlen munka teszi? Ezer ördög ellenére megteremtette már az új segítő akció szilárd alapjait. Még pénz is van és megnyerték a legjobb embereket. Most pedig az államhatalom szfinkszjének a rejtélyét kell megoldania. A lelkész fel-felcsillanó szemüvege mögül megvetően méri végig az aktahegyet. A szívélyes titkos tanácsos felhúzza a szemöldökét, nem csodálkozva, hanem azért, hogy aranykeretes monoklija leessék:

- Higgye el, nincsen olyan nap, mikor ne figyelmeztetnénk innen a konstantinápolyi követségünket. És nincsen olyan óra, amikor követünk ne interveniálna Talatnál és Envernél ebben a rettenetes ügyben. És a birodalmi kancellár úr a legnagyobb gondjai közepette is személyesen, a legnagyobb buzgalommal érdeklődik a dolog iránt. Hiszen ön ismeri őt, olyan mint Marcus Aurelius... Egyébként von Bethmann-Hollweg úr megkért engem, közöljem önnel, Lepsius doktor úr, hogy a sajnálatára ma semmiképpen sem tudja önt fogadni...

Lepsius hátradől a székében. Csengő hangja is fáradtabb és élesebb lett.

- És milyen eredményeket értek el diplomatáink, tanácsos uram?

A titkos tanácsos makulátlanul fehér márványkeze néhány aktát halász ki a papírrengetegből:

- Nézzen ide! Ezt itt von Scheubner-Richter úr írta Erzerumból! Ez itt Hoffmanntól jött Alexandrettából, ez pedig Rössler főkonzultól Aleppóból. Embereink egyre-másra küldik a jelentéseket. Éjt nappá téve dolgoznak az örményekért. Isten tudja, hány száz nyomorultat mentett meg egyedül Rössler? És mi a hála az emberségéért? Az angol sajtó úgy állítja be, mint valami vérebet, aki a törököket Marasban felbiztatta a mészárlásra. Mit tehet itt az ember?

Lepsius most megpróbálja elkapni a szívélyes úr tekintetét, aki hol eltűnik, hol megint felbukkan a papírfedezék mögül, mint a szeszélyes hold a felhők között:

- Én megmondhatom, mit tegyünk, tanácsos úr... Rössler és a többiek is mind becsületes emberek, ismerem őket... Rössler egyébként is különösen derék fickó... De mit tud az ilyen szerencsétlen kis konzul elintézni, ha nem kapja meg a szükséges támogatást?

- Ugyan, ugyan, nagytiszteletű uram! Nem kap támogatást? Ez aztán már igazán igazságtalanság!

Lepsius türelmetlen, kurta kézmozdulattal jelzi, hogy a dolog túlságosan komoly és az idő túlságosan rövid a haszontalan udvarias frázisokhoz:

- Nagyon jól tudom, tanácsos úr, hogy minden elképzelhetőt megtesznek. Tudok a naponkénti diplomáciai lépésekről és intervenciókról. De itt most nem államférfiakkal van dolgunk, akik a diplomáciai játékszabályok tiszteletében nőttek fel, hanem olyan emberekkel, mint Enver és Talat. Az ilyen embereknek nagyon kevés a minden elképzelhető és még az elképzelhetetlen sem elég. Az örmények kiirtása nemzeti politikájuk vezérlő csillaga. Én hosszan beszélgettem Enver pasával és magam meggyőződhettem erről. A német demarsok pergőtüze a legjobb esetben csak megzavarja ezeknek az embereknek a képmutató udvariasságát.

A titkos tanácsos keresztbe teszi a karját. Hosszúkás arca várakozó kifejezést ölt.

- És tud ön, Lepsius doktor úr, valamely más utat arra, hogy egy baráti és szövetséges hatalom belügyeibe beavatkozzunk?

Johannes Lepsius olyan figyelmesen süllyeszti tekintetét kalapja belsejébe, mintha odakészítette volna egy cédulán feljegyzéseit. De Istenem, milyen felesleges volna az ilyen előkészület. Az effajta feljegyzések tízezrei kavarognak szegény fejében éjjel-nappal, alig tud már aludni tőlük. Most csak vigyázni akar, hogy rövid és módszeres legyen csak:

- Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, mi az, ami Törökországban történik és már megtörtént: olyan nagyméretű keresztényüldözés, amely össze sem hasonlítható a híres üldözésekkel Nero és Diocletianus idején. Azonkívül még az eddigi világtörténelem legnagyobb gaztette, és ezzel elég sokat mondtam, ugye?...

A hivatalnok világos szemében kis kíváncsiság látszik. Hallgat, mialatt Lepsius megfontolt szavakkal, lépésről lépésre tapogatódzik előre. Enver pasától szenvedett kudarca óta kétségkívül megtanult egyet s mást abból, hogyan kell bánni a politikusokkal:

- Nem szabad az örményekben valami félvad keleti népet látnunk... Kulturált, művelt emberek, olyan kifinomult érzékűek, mint amit - őszintén mondom - nálunk Európában csak ritkán találni...

A titkos tanácsos keskeny arcán egyetlen rezdülés sem jelzi, hogy az örmény "kereskedő népség" rangjának ezt a meghatározását talán túlzottnak véli.

- Ebben az esetben - folytatja Johannes Lepsius - egyáltalán nem valami török belpolitikai kérdésről van szó. Még a törpe négerek egy kis törzsének a kiirtása sem a kiirtók és a kiirtottak belügye. Annál kevésbé menekülhetünk mi, németek, a sajnálkozó vagy tehetetlen semlegességbe. Az ellenséges külföld felelőssé tesz minket.

A titkos tanácsos egyetlen mozdulattal eltolja maga elől az aktahalmazt, mintha levegőre volna szüksége:

- A német hadvezetés mély tragikuma, hogy bármilyen tiszta is a lelkiismeretünk, mások véres bűne nehezedik ránk... A világon minden először erkölcsi és csak sokkal később politikai kérdés.

A titkos tanácsos helyeslően bólint:

- Nagyszerűen fejezte ki magát, nagytiszteletű uram.. Én is mindig azt hangoztatom, hogy minden politikai döntésnél először az erkölcsi tényezőt kell számításba venni.

Lepsius úgy érzi, hogy közel a siker. Most kell ügyesnek lennie:

- Nem egy szegény, elszigetelt ember ül most itt ön előtt, tanácsos úr. Elbizakodottság, ha azt mondom, hogy az egész német kereszténység, protestáns nevében jöttem, sőt minden katolikus nevében is. Olyan jelentős férfiakkal egyetértésben beszélek és cselekszem, mint Harnack, Deissmann, Dibelius...

A titkos tanácsos elismerő pillantással nyugtázza ezeknek a neveknek a súlyát. De Johannes Lepsiust elragadja régi heve, amely már gyakran vált veszélyessé számára:

- A német keresztények nem hajlandók többé tétlenül nézni ezt a gonosztettet a kereszténység ellen. Lelkiismeretük nem tűri, hogy langyos magatartásukkal továbbra is bűntársak legyenek. A német keresztények tiszta lelkiismerete a birodalom győzelmének a záloga. Én magam szinte undorodva szégyenkezem amiatt, hogy az ellenséges sajtó hosszú hasábokban számol be a deportálásról, de a német újságok a német népnek csak Enver hazug jelentéseit tálalják fel, az igazat nem írja meg senki. Talán nem érdemeljük meg, hogy megtudjuk az igazságot keresztény testvéreink sorsáról? Ennek a méltatlan helyzetnek véget kell vetni.

A titkos tanácsos kissé csodálkozik a lelkész vádló hangján; összekulcsolja ujjait és ártatlanul megjegyzi:

- De a cenzúra! A cenzúra ezt sohasem engedné meg. Ön nem is sejti, Lepsius úr, milyen bonyolultak ezek a dolgok.

- A német nép legelemibb joga, hogy ne csapják be.

A tanácsos elnézően mosolyog:

- Mi lenne a következménye ennek a sajtóhadjáratnak? A németek idegeinek és a török szövetségnek súlyos megterhelése.

- Nem szabad, hogy ez a szövetség orgazdává tegyen minket a történelem színe előtt. Azt kívánjuk tehát, hogy kormányunk sürgősen cselekedjék. A legnyomatékosabban követeljük Sztambulban, hogy engedjenek be Anatóliába és Szíriába amerikaiakból, svájciakból, hollandokból és skandinávokból álló semleges bizottságot az események tanulmányozására!

- Ön nagyon jól ismeri az ifjútörök uralkodó köröket, nagytiszteletű Lepsius uram, és maga is kiszámíthatja, milyen választ kapnánk az ilyen követelésre.

- Akkor nyúljon Németország a legerősebb eszközökhöz...

- És melyek volnának ezek az ön véleménye szerint?

- Az a fenyegetés, hogy megvonunk a törököktől minden segítséget és visszarendeljük a frontokról a német katonai missziót, a német tiszteket és csapatokat.

A titkos tanácsos hűvös, megnyerő vonásainak szívélyessége jóságos együttérzéssé változik:

- Ön valóban olyan, nagytiszteletű Lepsius uram, amilyennek leírták nekem, olyan... ártatlan...

Fiatalosan feláll. Szürke nyári öltönye nem feszül rajta olyan kérlelhetetlenül, mint máskülönben a hozzá hasonlókon. Lényének ez a kis hanyagsága bizalmat és rokonszenvet kelt. Odafordul a falon függő nagy térképhez - Európa és Kis-Azsia - és kéken erezett kezével nagyjában letakarja Keletet:

- A Dardanellák, a Kaukázus, Palesztina és Mezopotámia, ezek ma elsősorban nem török, hanem német frontok, Lepsius úr. Ha összeomlanak, egész hadiépítményünk összeomlik. Igazán nem fenyegethetjük a törököket saját öngyilkosságunkkal anélkül, hogy nevetségessé ne válnánk. Bizonyára felesleges rámutatnom arra, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonít őfelsége a császár a mi keleti hatalmunknak. Ön talán nem tudja, hogy a törökök éppenséggel nem adósainknak, hanem ellenkezőleg, hitelezőinknek érzik magukat? Az antant-barát áramlatok még ma is rendkívül erősek a török kormányban. Elárulhatom önnek, hogy a bizottság egyik igen befolyásos csoportja szívesen pártolna át a másik oldalra és kezdene béketárgyalásokat az ellenséges szövetséggel, inkább ma, mint holnap. Akkor aztán könnyen megérhetné, hogyan hunyja majd be mindkét szemét ugyanaz az Anglia és Franciaország, amelyik ma olyan hangosan jajveszékelve háborodik fel az örmény borzalmakon. Ön az igazságról beszélt, Lepsius úr? Az igazság, hogy ebben a játékban a törökök kezében van a tromf, hogy végtelenül óvatosnak kell lennünk és a lehetőségek határain belül kell maradnunk.

Johannes Lepsius nyugodtan végighallgatja a titkos tanácsost. Mindezt jól ismeri, mindezeket az igazságokat, ahogyan azt e világ gyermekei hangoztatják metsző logikájukkal. Szorosan zárnak, semmilyen rést nem hagynak. Aki a lánc egyetlen szemét elismeri, az elveszett. A lelkész azonban már réges-régen túljutott azon, hogy ilyesmit elismerjen. Az utóbbi hetekben egyfajta szellemi szaruhártyája nőtt, fel van vértezve az efféle gondolkodás ellen. Nem hagyja magát kicsalogatni. Makacsul megmarad a saját körében:

- Én nem vagyok politikus. Nem az én dolgom, hogy megtaláljam annak útját-módját, hogyan lehet még az utolsó pillanatban megmenteni az örmény nép egy részét. De mint nagyszámú rokonérzelmű német keresztény képviselője az a kötelességem, hogy nyomatékosan megkérjem önöket, találják meg ezeket az utakat és módokat, éspedig gyorsan, amíg nem késő.

- Akárhogy forgatjuk is a dolgot, nagytiszteletű uram, az örmények sorsát itt-ott talán enyhíthetjük, de megváltoztatni, sajnos, nem tudjuk.

- Ebbe a keresztényietlen álláspontba nem nyugodhatnak bele se a barátaim, se jómagam.

- Értse meg hát, hogy ezt a sorsot olyan magasabb történelmi hatalmak alakítják, amelyekkel szemben tehetetlenek vagyunk...

- Csak azt értem, hogy Enver és Talat sátáni lángesze a legalkalmasabb pillanatot választotta ki arra, hogy ezeknek a magasabb történelmi hatalmaknak a szerepét játsszák.

A titkos tanácsos mesterkélten mosolyog, mintha most rajta volna a sor, hogy vallási nézeteinek egyik csücskét megmutathassa :

- Nem azt mondja Nietzsche, hogy ami dől, azt dönteni kell?

De Nietzsche nem az az ember, aki Johannes Lepsiust, Istennek gyermekét ki tudja hozni sodrából. Kissé bosszankodik, hogy a beszélgetés általánosságokba hullik szét és kurtán mondja:

- Ki tudja, ki dől és ki dönt?

A titkos tanácsos ismét ott ül íróasztalánál, újból rövid pillantást vet a falitérképre:

- Az örményeket földrajzi helyzetük teszi tönkre. A gyengébb sors, a gyűlölt kisebbség sorsa!

- Minden ember és minden nemzet egyszer abba a helyzetbe kerül, hogy ő a gyengébbik. Ezért nem szabad tűrni a kiirtásnak, sőt még csak a megkárosításnak a precedensét sem.

- Sohasem tette fel még magának ezt a kérdést, doktor úr, vajon a nemzeti kisebbségek nem feleslegesen nyugtalanító tényezők-e és nem az lenne-e a legjobb, ha eltűnnének?

Lepsius leveszi a szemüvegét és gondosan megtisztogatja. Erőtlenül, fáradtan pislog. Tétova tekintete miatt egész teste otrombának hat.

- Tanácsos úr, mi németek talán nem vagyunk kisebbség?

- Mit akar ön ezzel mondani? Nem értem.

- A Németország ellen egyesült Európa közepén átkozottul veszélyeztetett kisebbség vagyunk. Csak egyszer történjék valami baj! És valami különösen okos földrajzi helyzetet sem kereshetünk ki magunknak.

A titkos tanácsos arca most már nem szívélyes, hanem kemény és nagyon sápadt. A poros déli hőség egy hulláma csap be az ablakon át:

- Nagyon helyes, nagytiszteletű uram! És ezért minden németnek az a kötelessége, hogy saját népének a sorsával törődjék és arra a véráradatra gondoljon, amelyet ez a német kisebbség ont, ahogyan ön volt szíves nevezni bennünket. Csak ebből a szempontból foglalkozhatunk az örmény-kérdéssel.

- Mi keresztények Isten kegyelmétől és az evangélium iránti engedelmességtől függünk. Kereken kijelentem önnek, tanácsos úr, hogy minden más szempontot elvetek. Néhány hete már napról napra világosabban látom, hogy a világiakat, a politikusokat meg kell fosztani hatalmuktól, ha azt akarjuk, hogy az Üdvözítő, a Corpus Christi közössége valósággá váljék a mi kis földünkön.

- Adjátok meg Caesarnak, ami Caesaré.

- De mi Caesaré egy elkoptatott garason kívül? Ezt az Úr az ő isteni előrelátásában nem mondta meg. Nem, nem! A népek fajuknak alattvalói. És a hízelgők, akik belőlük akarnak élni, kedveskedően csiklandozzák büszkeségüket. Mintha valami különleges érdem volna kutyának vagy macskának, karalábénak vagy krumplinak születni. Jézus Krisztus azonban örök példát adott nekünk arra, hogy az Istenember csak azért ölti magára az emberi faj porhüvelyét, hogy kitörjön belőle. Ezért csak Krisztus igazi szolgái uralkodjanak a földön, éppen azért, mert ők áttörték fajuk, földi körülményeik korlátait. Ez az én politikai hitvallásom, tanácsos úr.
Örmények vonulnak a közeli  Mezireh börtönébe fegyveres török katonák őrizetében. Oszmán Birodalom, Örményország, Kharpert, 1915. április.
A porosz arisztokratán nyoma sem látszik a gúnynak:

- Ön úgy beszél, nagytiszteletű úr, mint egy megrögzött katolikus.

- Katolikusabban, mint egy katolikus! Mert az én bizalmam egyháza semmiféle világi hatalommal nem osztja meg az uralmát.

A titkos tanácsos ismét szemére illeszti monokliját, mintha azt akarná jelezni, hogy a vitatkozás ideje lejárt:

- Amíg azonban újra a szent inkvizícióhoz érünk, addig nekünk, a világ szegény gyermekeinek kell a felelősséget viselnünk.

Johannes Lepsius talán kissé messzire merészkedett, így most visszahúzódik. Szavai nyugodtan, csaknem elutasítóan csengenek:

- Megint csak őszinte leszek önhöz, tanácsos úr... Néhány nappal ezelőtt még reménykedtem, azt hittem, a birodalmi kancellár úr az eddiginél hatékonyabb eszközökkel támogatja majd a harcomat. Ön most félreérthetetlenül felvilágosított arról, hogy kormányunknak meg van kötve a keze a Portával szemben és meg kell elégednie a szokásos diplomáciai lépésekkel és intervenciókkal. Nos, jó. Engem azonban nem köt semmiféle államrezon. És Németországban most egyedül az én vállamon nyugszik az örmények ügye. Én nem vagyok hajlandó engedményeket tenni és meghátrálni. Barátaimmal együtt elmegyek a nép közé és felvilágosítom őket. Mert csak akkor tudom keresztény segítőakciómat széles alapokra helyezni, ha az emberek ismerik az egész igazságot... Arra kérem tehát, hogy legalább ebben a munkámban ne akadályozzanak.

A titkos tanácsos karórájának a tanulmányozásába mélyült; most örvendve kapta fel a fejét:

- Őszinteségre őszinteséggel válaszolok, nagytiszteletű uram... Nem veszi tehát rossz néven tőlem, ha közlöm önnel, hogy önt már jó ideje szemmel tartják. Az ön konstantinápolyi tartózkodása sok panaszra adott okot. Ismétlem, ön nem is sejti, milyen bonyolultak a dolgok. Nagyon sajnálom. A legnagyobb mértékben tisztelem az ön emberbaráti tevékenységét. És mégis, a tevékenysége, nos, politikai szempontból nem kívánatos. Én azt tanácsolom önnek, igen tisztelt barátom, hogy korlátozza működését és igyekezzék minél kevesebb feltűnést kelteni.

A lelkész válasza nem annyira ünnepélyesen, mint inkább mogorván hangzik:

- Engem hivatásom szólít. A világnak semmiféle hatalma sem gátolhat meg abban, hogy ezt a hivatást teljesítsem.

- Csak ezt ne mondja, Lepsius doktor úr - ijed meg a titkos tanácsos majdnem megdöbbent szívélyességgel. - A világ egynéhány hatalma máris azon munkálkodik, hogy alaposan meggátolja magát.

A lelkész gondosan megtapogatja kabátja baloldalát. Azután felkel:

- Nagyon hálás vagyok önnek, tanácsos úr, őszinteségéért és tanácsáért.

A magas karcsú férfiú odalép Lepsiushoz, egyfajta önelégült félénkséggel, ami illik hozzá:

- Nagyon örülök, hogy ilyen gyorsan megértettük egymást, nagytiszteletű uram. Ön sápadtnak látszik. Egy kis pihenés nagyon jót tenne önnek. Nem Potsdamban lakik?

Johannes Lepsius bocsánatot kér, hogy ennyi ideig igénybe vette a tanácsos urat. De ő a legelragadóbban mosolyogva kíséri az ajtóig:

- Dehogyis, nagytiszteletű uram, már régen nem töltöttem el ilyen érdekes órát.

Lent a Wilhelmstrasse fülledt déli hőségében Johannes Lepsius azon töpreng, hogy vajon az Úr szavai szerint olyan szelíd volt-e, mint a galamb és olyan okos, mint a kígyó. Azonban hamar ráébred, hogy sem mint galamb, sem mint kígyó nem állta meg a helyét. De szerencséjére óvatos volt és már jó ideje megszerezte valamennyi szükséges útlevelet, vízumot, utazási és pénzkiviteli engedélyt. Ezért tapogatta meg az imént olyan gondosan bal mellényzsebét, ahol ezeket a szentségeket őrizte. Hirtelen fordul, vajon nem követi-e már most is egy nyomozó. Döntött. A bázeli gyors három óra negyvenkor indul. Több mint három óra ideje van arra, hogy hazatelefonáljon, elhozassa a csomagjait és máskülönben is elkészüljön az utazásra. Holnap már lezárhatják előtte a határokat. De el kell jutnia Sztambulba! Oda tartozik, ha egyelőre még nem is tudja pontosan, miért. Németországban mindenesetre nélküle is folytatódik segítőakciója. Megvan a szervezet, az irodát berendezték, a mecénások, a barátok, a munkatársak készen állnak. Ott a helye, a vértenger partján, nem pedig a biztonságos, közönyös messziségben.

A Potsdamer Platzon fülsiketítő a forgalom. A rövidlátó Lepsiusnak sokáig kell várnia, amíg épségben átjuthat a túlsó oldalra. Az autók, az autóbuszok, a villamosok dübörgése, zakatolása, csikorgása egyetlen hanggá olvadva mennydörög a fülébe. Mint valami iszonyú, barbár katedrális harangjai. Eszébe jut egy kis költemény, sok évvel ezelőtt írta le egy hajócskának imbolygó fedélzetén, amikor elhaladtak Patmos-Patino sziklaszigete, a Jelenések János apostolának szent szigete mellett. Most felötlik benne a refrén:

Á meg Ó,
Á meg Ó,
Patinói harangszó!

És a vers szavai mintha összekötnék ezt a két olyan ellentétes helyet, mint Patmos és a Potsdamer Platz.

[Forrás: Franz Werfel: A Musza Dag negyven napja. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957. Fordította Hódos György]

Read more...

2018. szeptember 20., csütörtök

Az osztrák-magyar SMU 47 elsüllyeszti a francia CIRCÉ tengeralattjárót - 1918. szeptember 20.

A CIRCÉ megtorpedózásáról így ír Dr. Csonkaréti Károly "Gyorsmerülés" c. könyvében: "Amikor [az U 47] szeptember 17-én újra kifutott, az albán vizeken kezdett tevékenykedni. Itt, szeptember 20-án, nulla óra 36 perckor egy tengeralattjáró került útjába. 14 perc múlva lemerült, s egy óra 23-kor lanszírozott, de torpedója mellément. Egy óra 53 perckor felemelkedett, a tenger üres volt. Seyffertitz folytatta útját, s két óra három perckor az iménti búvárnaszádot 5000 méterről újra meglátta. Fél óra múlva lemerült és űzőbe vette. Az ismeretlen, nagy tengeralattjáró keletre fordult. Az U 47 követte példáját. Egy ideig párhuzamosan haladtak, aztán a nagy búvárnaszád - 180 fokos szöget írva le - nyugatnak kanyarodott. Az U 47 délnek fordult, s így a másik irányára merőlegesen állt rá. 

Három óra tíz perckor elhangzott a parancs:

- Torpedót indíts!

72 másodperc múlva az 1500 méterről indított torpedó eltalálta a tengeralattjáró közepét, s az nyomban elsüllyedt. Az U 47 két perc felemelkedett, s a süllyedés helyére sietett, hogy túlélők után kutasson. A legénység feltódult a fedélzetre. S ekkor Seyffertitz kis híján kővé dermedt ijedtségében. Valaki németül kiáltozott segítségért a sötét tengerből.

Az SMU 47 Pólában.
- Német tengeralattjárót találtam el! - döbbent benne a felismerés. - Ugorjon már gyorsan valaki érte! - ordította izgalomtól fuldokolva. Ketten is a vízbe vetették magukat. S egy perc múlva az U 47 fedélzetén állt az elsüllyesztett tengeralattjáró egyetlen túlélője. Arcából, szájából vér szivárgott. Ekkor Seyffertitz hallatlan megkönnyebbüléssel vette észre, hogy a kimentett tengerész francia tengerésztiszti egyenruhát visel. Elsősegélyben részesítették, s közben a németül jól beszélő tiszttől megtudták, hogy az áldozatuk a CIRCÉ nevű, francia tengeralattjáró volt. A kimentett fregatthadnagy a torpedótalálatkor a nyitott toronyajtóban állt, ő volt az ügyeletes. A robbanás egyszerűen kihajította a toronyból. 
A CIRCÉ tengeralattjáró egy francia képeslapon.
Az U 47 ezután Durazzo felé folytatta útját. Közben összetalálkozott az U 43-al és átadta nekik a francia fregatthadnagyot, akivel az befutott a Bocchéba. 

Read more...

2018. szeptember 10., hétfő

Egy német tengeralattjáró New Yorkban - Az SM UC-5 mint amerikai propaganda eszköz

Az SM UC-5 aknarakó tengerlattjárót 1915. június 19-én állította szolgálatba a Kaiserliche Marine. A kis partvédő naszád torpedók helyett aknákkal volt felfegyverezve, így torpedóvető-csövek helyett hat aknakivetővel volt felszerelve. Egy útra összesen 12 aknát tudott magával vinni, és 29 őrjárat alatt 29 ellenséges hajót süllyesztett el. 1916 április 27-én zátonyra futott, és elsüllyedt a brit Bawdsey közelében. A legénységét a HMS Firedrake romboló mentette ki. A britek később kiemelték, majd Harwich-ba vitték. Átvizsgálás után felvontatták a Temzén, és a Temple mólónál kötötték ki. 1917-ben, az USA hadüzenete után New York-ba vitték, hogy a háborús kötvényeket népszerűsítsék vele. 

A hajótestbe nyílásokat vágtak a látogatóknak.

Az SM UC-5-öt a Central Parkban állították ki.

U-BUY-A-BOND-ra keresztelték át.

"A tengeralattjárók életeket vesznek el, a "Liberty bond" életeket ment."

Egy brit Mark IV tank társaságában.

A tengerészek is kíváncsiak voltak, milyen ellenséggel kell majd megküzdeniük.

Read more...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP