2016. február 21., vasárnap

Verdun - az első nap

Mélyen a fák között, Loisin falu közelében, Verdunnél, a hatalmas német Krupp hajóágyú álmos kezelői lassan elfoglalták pozícióikat az újabb reggeli lőgyakorlathoz. Napok óta minden üteg személyzete már kora hajnalban talpon volt, hogy újra és újra megtöltse ágyúját, és a pontos célzást gyakorolja. Ahogy lassan munkához láttak, az ütegparancsnok telefonja megcsörrent. A tiszt figyelmesen hallgatott: a parancs végre megérkezett. A hatalmas, közel embermagasságú lövedéket az ágyúcsőbe tolták, a katonák pedig hátat fordítottak, és befogták füleiket. „TŰZ!”

Az első lövedékek a közel 30 km-re álló verduni püspöki palota udvarába csapódtak. A robbanás a teljes védelmi vonalon felkeltette a francia katonákat. Az őrszemek kilestek a lövészárkaikból. Az időjárás nyugodt, és enyhe volt, de a világ hirtelen a feje tetejére állt.

Egy öt kilométeres szakaszon 210 mm-es lövedékek záporoztak a francia vonalakra. Olyan volt, mint egy „szélvész, egy hurrikán, egyre erősödő vihar, és ahol földet ért, kő kövön nem maradt. A fák ágai eltűntek, a törzsük pedig gyökerestül repült a levegőbe, majd újra a levegőbe repültek, miután becsapódtak.” A bombázás szisztematikusan haladt előre, lassan végigsöpörve minden egyes lövészárkon. Émile Driant ezredes két huszár zászlóalja két órán át állta a poklok poklát, mielőtt a tűzzápor tovább haladt volna.

A nap közepén a német tüzérség hirtelen abbahagyta az ágyúzást, és baljós csend telepedett a vidékre. A francia csapatok egy része elhagyta a fedezékét, és tüzelőállásba vonult, készülve a gyalogsági támadásra. Pontosan ez volt az, amire a németek számítottak. Olyan gyorsan, ahogy véget ért, újra zárótűz alá vették a francia állásokat. Teljes francia egységek semmisültek meg, vagy temetődtek el élve a lövészárkaik mélyén. A német tüzérségi megfigyelők az erődített pontokra irányították a mozsarak tüzét, ahol a túlélők próbáltak menedéket találni.

Német üteg Verdun közelében.
A francia vonalak mögött a tüzérségi ütegekre gázgránátok záporoztak. Néhány tüzér megpróbált kötelességtudóan visszalőni, ami gázmaszkban sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, ezért a többség csak tétlenül szemlélte az eseményeket. Túl sokat nem is tehettek. A francia felderítőgépek aznapi jelentése szerint a fák közül olyan sok német ágyú szórta gránátjait, hogy tüzelésük egyetlen tűzfolyamnak tűnt.

Ezzel egy időben a német katonák lassan előjöttek betonbunkerjaikból, hogy megnézhessék a tüzérek munkáját. Az elmúlt hetek nyomorult várakozása véget ért, és most végignézhették az ellenség pusztulását. Többen imádkoztak, vagy néhány utolsó sort vetettek papírra a szüleiknek vagy a feleségüknek. Az egyik fiatal hesseni katona ezt írta anyjának: „Olyan csata lesz itt, amilyet még nem látott a világ.” Az egyik német pilóta leszállás után csak ennyit mondott a parancsnokának: ”Vége, mehetünk, nincs már ott semmi élő.”

Délután négy órakor a német gyalogság megindult. A többség kisebb csapatokban kelt át a letarolt csatamezőn, fedezékről fedezékre haladva, kivéve egy brandenburgi ezredet, mely harci indulókat énekelve masírozott előre. Az első hullám feladata az volt, hogy találják meg a francia védelem leggyengébb pontjait, a fő támadást csak másnapra tartogatták. Ennek ellenére von Zwehel VII. Tartalék Ezredjének rohamosztagosai az első vonal sarkában haladtak előre.

Német katonák rohamoznak a verduni csata első napján.
Bois des Caures-nél Driant ezredének egyes túlélői a kimerültségtől elaludtak. Hirtelen azonban kiáltást hallottak az erdő széléről, és szürke egyenruhás katonák sorait pillantották meg. Az ellenállás mértéke vegyes volt. A 165. ezredet másodpercek alatt lerohanták, de a többségük már amúgy is eltemetve hevert a lövészárkaik romjai alatt. A német csapatok egyszerűen hátra fordították a géppuskáikat, míg a rohamcsapatok lángszórókkal nyitottak utat a szögesdrót vonalakon.

Néhány francia egység képes volt ellentámadásra is. „Kitartunk a németekkel szemben, még ha a bombázásuk pokoli is.” - jelentette az egyik francia parancsnok, de 1300 katonájának fele ekkor már halott vagy sebesült volt. Egy hadnagy az alábbi jelentést küldte: „Minden öt emberből kettő már halott, kettő sebesült, egy pedig a sorsára vár.”

Driant ezrede az elszánt és keserű ellenállásának köszönhetően jobban járt, és katonáit nem egyetlen vonalon helyezte el, hanem sok kisebb és elszórt ponton, így a legtöbbjük túlélte a bombázást. „Voile les Boches!” kiáltották. Driant felkapott egy puskát, majd csapatai maradékával támadásba lendült. „Itt vagyunk!” - kiáltotta. „Ez a mi földünk, és nem fognak minket innen elmozdítani!”

A tüzérségi támogatási kérelmek azonban válasz nélkül maradtak. Az első német hullámot bajonettel rohamozta meg 150 katona, akik egy addig fel nem fedezett kommunikációs árokban rejtőztek. Robin hadnagy, Driant egyik tisztje, elkeseredett kézitusában tartotta vissza a támadókat, de a németek számbeli fölénye végül diadalmaskodott, és visszaszorították a francia csapatokat. Driant egy talpalatnyi földet sem adott fel harc nélkül. Ellentámadást intézett minden egyes elvesztett pontért, és emberei halálukig harcoltak, hogy megtartsák azokat. Géppuskáikat is inkább összetörték, ha kifogytak a lőszerből, csak ne kerülhessen az ellenség kezére.

Amikor a németek belefutottak egy még érintetlen francia géppuskás állásba, legújabb fegyverükhöz, a lángszóróhoz fordultak. Néhány előrecsapó lángcsóva, és a francia védők halottak voltak... A verduni csata volt az első, mely során nagy mértékben alkalmazták a lángszórót. 

Az éj leszálltával a harcok véget értek, amit a hirtelen feltámadó havazás is elősegített. A franciák a vártnál jobban állták a sarat, bár óriási veszteségeket szenvedtek. A legtöbb előrenyomuló német csapatot meglepte az ellenállás mértéke. Csak a VII. Tartalékos Hadtestnek sikerült komolyabb mértékben teret nyernie aznap.



0 megjegyzés:

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP